Vers, próza / Oneirica

Váradi Nagy Pál
Oneirica[2018. július]



Vizes volt már az inge ujja is, nem csak a nadrágja, amelynek mindhiába próbálta úgy feltűrni a szárát a térde fölé, hogy az ott is maradjon. Aktatáskáját hóna alá szorítva lépdelt a térdig érő, szinte mozdulatlan tengervízben. A fehér, naptól fényes ködben félő volt, hogy eltéved, és megint beleért a nadrágja szára a langyos vízbe. Igazgatta. Megvan-e még a cipője, mintha közvetlenül a homokra lépne, de félt kiemelni a lábát a sötétlő víz­ből, nehogy megtántorodjon, mert akkor vizes lesz mindene, és eláznak az iratai is. Átjárta a reggel hűvöse, vajon nem melegebb-e a víz a levegőnél. Csak az irányt tudta, a távolságot nem, és ismét megigazította a térdén a nadrágot, de hamarosan ismét visszacsúszott. Próbált tájékozódni, de minden irányból a fehérség nyomta a szemét, kivéve lefelé, az éppen csak fodrozódó tengerfelszínt. Hosszú percek vagy talán már bő órája lépdelt a vízben. Az irányt jól tartotta, rövidesen meg kell tehát érkeznie. Húzgálta a nadrágját, ingjét, tette-vette aktatáskáját, és gázolt tovább a tengerben.

Így emlékszik vissza most, tizenév távlatából a kutatóközpontba való megérkezésére. Háború volt. Más világ volt, más ember volt ő is. Vesztésre álltak. Nem ért semmit sem egy-egy élet, csak a fegyverek. A minél pusztítóbb fegyverek. Ezért létesítették a kutatóközpontot.

Megnézi karóráját csuklója külső felén, fordít, és a belső felén lévő másodikat is leolvassa. Egyezik a kettő. Körbevilágít a lámpájával, majd eloltja, hátha dereng valami, egy kijelző, egy gomb, bármi, amit az erős fény elnyom. Megdöfködi az egyik vezérlőpanelt, semmi. Lecsavarozza az elő­lapot, nézegeti a kábeleket, mérőműszert csatlakoztat, halott az áramkör. Pedig a kutatóközpont reaktorát is egy évszázadra elég hasadóanyaggal töltötték fel. Előírás szerint az összes bunker, rendeltetéstől függetlenül, akkora reaktort és általában infrastruktúrát kapott, hogy szükség esetén egy-két generáción át túléljenek a benn rekedők. Kibont még egy panelt, mér ott is, végül lemond a liftről, és felfeszíti a lépcsőház ajtaját. Kitartóan visszhangzik a felszakadó acél csattanása. Egészen lenn a mélyben mintha derengene valami halvány fény, tehát csak a bejáratnál nincs áram. Fogja a hátizsákját, és elindul lefelé, a tervrajz a megmondhatója, pontosan mennyire mélyre. Kisebb hegymászás, hallotta annak idején egy-egy karbantartótól.
Tüsszent egyet, és a hirtelen hangerőtől ösztönösen lekuporodik a fal mellé. Eltelik néhány másodperc, mire összeszedi magát. Még a légzését is többszörösen visszahallja, nemhogy a lépéseit, ahogy ereszkedik egyre mélyebbre és mélyebbre. A lépcsőfordulókat azonosító festett számok nőnek, a sarkokban elhelyezett kijelzők viszont még mindig nem mutatnak semmit. Megint a karóráját nézi, előbb csuklója külső, majd a belső felén, és nyugtázza, hogy mindkettőről ugyanazt olvassa le.
Az írás és a számok ismételt leolvasása a valóságosnak tűnő álmokban sem szokott jól működni, ezért a kutatóközpont tele volt tesztekkel, többnyire órákkal, egymással szemben elhelyezett kijelzőkkel, amik egyszerre nem olvashatók, mert nincsenek egy látómezőben, csak sorban egymás után, hogy az ébrenlétben legalábbis mindig lehessen biztos a személyzet. A kutatóközpont a jellegéből fakadóan eleve félelmetes és őrjítő hely volt, a fő kapaszkodót az órák jelentették. Mindenki órának hívta őket, pedig az órák nem órák voltak, hanem hálózatba kötött kijelzők, amiket egy véletlenszám-generátor hajtott. Az óra kiírta a számjegyeket, a váltásig hátralévő időt pedig egy gyorsan fogyó csík jelezte. Ha két váltás között két óráról ugyanazt olvasta le az ember, akkor biztos lehetett benne, hogy ébren van. Minden anomália álomra utalt. Az egzotikus fizikát csak akkoriban fedezték fel, nem ismerték ki, ezért gyakoriak voltak az álom-szivárgások, a mindenféle incidensek, állandóan magas volt az omikron-sugárzás, de mert háború volt, és fegyvert kellett gyártani, a biztonság csak a sokadik szempont volt.
Félúton járhat, megpihen. Odalentről hallatszanak a ventillátorok, a le­vegőt kavaró rendszer működik. Ellenőrzi a műszert, amelynek csipognia kéne, de a levegő jó. Őt és a mozgó levegőt leszámítva teljes a bunker csöndje, ami hátborzongató volna a hétköznapi embernek. Karját a hátizsákján pihenteti, és néz előre bambán, félúton a felszín és a múlt között. Elődje felakasztotta magát, ott fogadta a még meleg hulla az irodában. Amikor a személyzet megtudta, hogy sikerült egy O-negatívot kineveznie a hadseregnek, aki megoldja majd a kutatóközpont kényesebb problémáit, messze elkerülték a néhai főnököt, nehogy kontaminálják az álmaikat. Ez volt az első feladata igazgatóként, neki kellett levágnia és eltakarítania az elődjét. Aztán következett a többi.

Az Oneirica kutatóközpont kisgyermekekre épült. Ez egy jó példa: legalább egyszer az életében mindenki álmodik olyasmit, hogy szörny van az ágya alatt. Csakhogy a legtöbb ember O-nulla, így az álma csak álom, és az is marad. Néhány kisgyermek viszont O-pozitív. Az O1 annyit jelent, hogy tényleg megmozdul a lepedője. Szörny az nincs, de az O1-es alany álmai már képesek hatást gyakorolni az ébrenvilágra. Ami érdekes, hogy ilyenkor a környezet némileg lehűl, az egzotikus fizikában definiált omikron-sugárzás mérhető, és energiaanyag-átalakulás zajlik. Ritkábbak az O2-esek. A szörnyes példánál maradva, az O2-esek ágya alatt már tényleg megjelenik valami félelmektől, emlékektől és fantáziától függő, de mégis formátlan, többnyire ártalmatlan, de nagyon is valós, mérhető, fényképezhető izé, ami viszont ébredéskor azonnal elpárolog. Az O2-esek már kiaknázhatók irányított sugárforrásként, és képesek mások álmait erősíteni, másokkal közösen álmodni. Az O3-asok, akik még ritkábbak, annyiban hasznosabbak, hogy inkubálhatók, és ezáltal képesek precízen megálmodni nagyon bonyolult dolgokat, összetett készülékeket, az ember kivételével élőlényeket, sőt olyasmiket is, amik máskülönben lehetetlenek, például működő Escher-szerkezeteket. Esetükben már fontos szerepet játszik az omikron-hullámok interferenciája, amely során felerősödnek az álom hasznos részletei, és elhalványul a zaj. Az O4-esek a legritkábbak, ám harcászati szempontból a leghasznosabbak. Az ő álmaik megmaradnak az ébredés után is, akár egészen az alany haláláig, és az alany könnyen inkubálható. Visszacsatolás révén az O4-esek álmai képesek önmagukat korrigálni, kisimítani a logikai ellentmondásokat, amik a hullámforma torzulásaiként egy oszcilloszkópon is jól látszanának. Az életkor előrehaladtával az O-faktor gyorsan hanyatlik, és végül valahol 0 fölött, de jóval 1 alatt állapodik meg, kivéve az O4-eseket, akik egy ideig ellent tudnak állni a csökkenésnek, és az erős omikron-emissziójuk révén képesek meghosszabbítani a kisebb O-sok hasz­navehetőségét. Külön érdekesség, hogy az agyszerkezetük látszólag nem különbözik az O-nullásokétól.
Az elmélet előrejelzi továbbá az O5-ösök létezését. Az O5-ös az erős O4-esből alakulhat ki, közvetlenül a hanyatlás előtt, amikor már elég összetett a tudat, de még nem gyengült le az álomkészség. Ebben a rövid átmeneti időszakban az álom képes lehet önmagukba ágyazott sorozatos visszacsatolások útján maradandóan megváltoztatni az ébrenvilágban álmodó agy szerkezetét, ezért az O5-ös nem hanyatlik felnőttkorban sem, épp ellenkezőleg. Az O5-ös alany ébrenlét közben és tudatosan, irányítottan képes arra, amire az O4-esek csak erős inkubációt követő álmok során, tudattalanul. Egyes tudósok szerint az O5-ös képes embert is teremteni, mások szerint ez azért mégsem lehetséges. O5-ös alanyt sosem figyeltek meg. Másfelől, a kutatóközpontban szerzett tudás birtokában nem lehetett úgy népmeséket, vallásos szövegeket, ókori eposzokat olvasni, mint azelőtt. A szakirodalomban egyszer sem írták le, hogy az O5-ösökre leginkább illő szótári szó a varázsló.

Tizenéve, amikor megérkezett a kutatóközpontba, ezeket olvasta ki az aktatáskával kapott papírokból, amiket titkosírással írtak. Csak előbb el kellett takarítania az elődjét.

Odalenn égnek a lámpák, és működnek a faliórák. Megjelenik az új szám, elfogy a csík, jön a következő szám, ahogyan az az ébrenvilágban elvárható. A hosszú, egykor nyüzsgő folyosó most teljesen néptelen. Ujjaival a lövészárokból kiálló gépágyú csövét érinti, és a Posta ajtaját nézi. A tüzérnek volt a feladata lelőni bármit és bárkit, aki gyanús volt, és a lift, illetve a lép­csőház felé indult. Kinézettől, rangtól és járulékos veszteségtől függetlenül. Az teljesen megszokott volt a kutatóközpontban, hogy furcsa gépeket, tárgyakat, izéket toltak-cipeltek ide-oda a Posta és az Inkubátor között, és az is, hogy mindenféle lényecskék mászkáltak vagy vitték őket egyik terem­ből a másikba, hogy a csöppségek és a felnőttek megértsék, a következő fényléskor mit kellene finomítani. Az ébrenvilágra hatást gyakorló álmodást hívják fénylésnek.
Az Inkubátor és a Posta között van a Szolárium. Az Inkubátor egy gyerekszoba, ahol a felnőttek – fehér köpenyes tudósok, mérnökök, tömeggyilkos katonák – és az O-pozitív kicsik együtt játszottak ötletekkel, makettekkel, tervrajzokkal, áramkörökkel, medvetrófeákkal. Hogy miket kellene megálmodni. Aztán jött a lefekvés a Szoláriumban, az egzotikus erősítők­kel felszerelt hálószobában, és a fénylés, az eredmény pedig a Postán öltött formát. Többnyire. A fénylés a legtöbbször annyira erős volt, hogy az omikron-emisszió miatt a kutatóközpontban épp alvó, de akár az ébren lévő O-nullás felnőttekkel is történtek furcsa dolgok, hallucinációk, balesetek. Az álom-szivárgások után gyakran takarítani kellett. Tárgyakat, embereket. Nem az igazgató volt az egyedüli öngyilkos.
Az egyik visszatérő rémálom a gőzelefánt volt. Porrá zúzta a Postát, ahányszor megérkezett, hogy aztán ládaszámra kelljen aprítani bele a lőszert, mire ártalmatlanították és napokig fűrészelték a maradványait, az egyébként hasznos fémeket, mire visszaálltak a dolgok a rendes kerékvágásba. A gőzelefánt és társai okozta károk dacára közben-közben érkeztek a ritka, a hagyományos iparban előállíthatatlan anyagok, különleges alkatrészek, kész tömegpusztító fegyverek és az emberbarát ragadozók. A fénylések tehát menetrend szerint folytak tovább. Amikor kiderült, pontosan melyik gyermek a felelős a gőzelefántért, igazgatóként ő maga ment be a Szoláriumba, és lőtte főbe a kisfiút. A gőzelefánt azonnal elpárolgott. Ez még eléggé az elején történt.
Egyszer eleredt az eső, azt hitték, tengervíz szivárog befelé, de fénylés volt. Sokáig szivattyúztak utána.
Ellenőrzi a karóráját, ugyanazt olvassa le mind a két kijelzőről. Elindul a folyosón. Hátranéz az üres lövészárokra, a gépágyú csövével szemez. Megy tovább oda, ahol a lényeg történt. A Szolárium padlójában megtalálja a golyónyomokat. Az ágyak úgy sorakoznak, mintha pár óra múlva fénylés következne, a személyzet pedig nemsokára belépne előkészíteni a berendezéseket. Egyik-másik lepedő leér a padlóra, és nem látni, mi van az ágyak alatt. Csomagját a földre teszi, és lehámozza róla a hátizsákot. Egy taktikai atomtöltet. Vár, csóválja a fejét, végül élesíti, és elindul a visszaszámláló.

Az O-negatív emberek normális körülmények között képtelenek álmodni. Alig vagy egyáltalán nem hat rájuk az omikron-sugárzás, ők maguk nem sugároznak, gyakorlatilag nem kontaminálnak és nem kontaminálhatók. O4-es fénylés közvetlen közelében is tudnak nyugodtan aludni. Kevés a fantáziájuk, hétköznapi nyelven egyszerűen unalmas emberek. Az Oneirica minden volt, csak unalmas nem. Az O-negatív mivoltot pszichológus állapítja meg, ugyanis nincs amit műszerekkel mérni. Ez szöges ellentétben áll a klasszikus és egzotikus fizikára épített álomkutatással.

Irodájába lép. Félretolja az asztalt, több lapot felemel a padlóból. Ha valaki az ajtó felől nézné, nem látná, mit rejt az embernyi mélyedés. Ott üldögél egy darabig, megnézi az óráját kívül, aztán belül, egyezik a kettő. Kotorászik.
Egy gyűrűt szorítva a markába lép ki az irodából, el a gépágyú mellett, megráncolja a szemöldökét, be a lépcsőházba, s nem néz vissza, lámpát gyújt a kisebb hegymászáshoz, menet közben olvassa le a karóráját, egyezik a két kijelző, a visszaszámláló szerint bőven van ideje elérni a felszínt, és lépcső­fokról lépcsőfokra emelkedik kifelé a mélységből.

Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.