Melléklet / Pár szó a búcsúversről (Kosztolányi Dezső: Életre-halálra)

Vida Gábor
Pár szó a búcsúversről (Kosztolányi Dezső: Életre-halálra)

[2010. december]



Lehet elmélkedni azon, hogy amikor a költő költőként, azaz versben az élettől, a világtól, a földi létezéstől búcsúzik, vajon akkor is szerepet játszik-e, egyet a végtelenül sok, lehetséges költői szerepből, vagy ez már nem szerep, mert vannak pillanatok, amikor az ember kilép minden szerepből, akkor is, ha megmarad a vers és a forma. Egyáltalán: mi az, hogy búcsúvers? Nyilván egy költői gesztus, amellyel visszanéz arra, azokra, amit és akiket elhagy. A magyar költészetnek egész hagyománya van ebben, elég Csokonait, Berzsenyit, Arany Jánost vagy Adyt említeni.
Az elbúcsúzás lelkiállapotában mindig jelen van az az érzés, hogy nem lesz viszontlátás, visszatérés, hogy nincs is talán feltámadás. És nem biztos, hogy annak könnyebb, aki megy, és nem annak, aki marad. Lehet búcsúzni haraggal, félelemmel, reménnyel, melankóliával, és lehet a búcsúzás indulatos, fenyegető vagy éppen kiengesztelő. És lehet a szakítás vagy éppen az örök hűség megvallása. Lehet számonkérés, meg lehet bűnbánat. Lehet a semmi jövendölése, és lehet a minden átölelése.
De hallgassuk meg inkább, hogyan mondja el ezt Kosztolányi!


ÉLETRE-HALÁLRA


Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.


Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.


Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.


Szájam kigyulladt víziókat
kiabál.


Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.


Kuckóba, sáncba, rongyba harcos
feletek.


Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.


Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.



Sírtam miatta én is, én is,
beh korán.


Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.


Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.


De láttam egykor kánaáni
aratást.


Kerek eget, mely egy családot
ölel át.


Parasztleányok hercegnői
derekát.


Bő dáridót, mely könnyeinkbe
beleful.


Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.


Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.


Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.


Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.


Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.


Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.


Hajnal felé a multba rívó
hegedűt.


A délibáb vizében úszó
gabonát.


Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.


Halottjaim csontját a földben,
halavány,


matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.


Rokontalan, sívó magányom
egyedül.


A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.


Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.


Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.


Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.


Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.


Haraptam ezt és kincsre vágytam,
ami nincs.


Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.


Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,


Arany János bűvös szavával
mulatott.


Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.


Holtomban is csak erre járok,
keleten.


Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.


De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.


1930







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vida Gábor


A szerzőtől még

   Jelenetek egy erdélyi filmből


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.