ÖrményLátó / Pacsirtavár

Antonia Arslan
Pacsirtavár


Európában kitört a háború. Ezerkilencszáztizennégy augusztusa. Az öreg Hamparzum haldoklik. Látott és szeretett eleget, dolgozott és adakozott bőven. Családjának, meg az egyháznak is. Büszkén búcsúzik, majd sorra mindenkit megáld. Jóravaló feleségét, a bölcs és makrancos Nevart Alexanjant a gyermekekre bízza.
Aztán magába mélyed, hogy méltóképpen búcsúzzon el önmagától, a hosszú évektől és a hosszú évek alatt felgyűlt terhektől, javaktól. Elérkezett az idő, megtérhet végre az ő szépséges hercegnőjéhez, a tűztestű, őszibarackarcú Iszkuhi Kardiasjanhoz, aki ezernyolcszázhatvanötben, egy júliusi délutánon örökre elcsábította őt. Ha megpillantja Aznivot, muskátlival a hajában, mindig ő jut eszébe róla. De Iszkuhi!Mennyivel szebb volt nála mégis! Fátyolos szemmel néz rá, és durcás ajka még mosolyog, ahogy belevész a napba egy aranyló felhőn, útban az Úr felé. Tudja az öreg, hogy várva várják. Hogy puha karját már kitárta feléje valaki az ég teraszán. Ezért utolsó napjait nyugodtan ízlelgeti. Nem szenved. Időnként valami kimondhatatlanul kellemes bizsergés áramlik szét a csontjaiban. Joghurtos uborkát szürcsölget, hozzá kenyeret majszol, s az elméjét percről percre élesebbnek, egyre tisztábbnak és látnoki erejűnek érzi.



– Nagyapa, kérsz szőlőt? – lép be Nubar himbálózva. A járással van elfoglalva mostanában, az első lépéseit készül bemutatni mindenkinek. Ő az utolsó unokája, Szempad és Susanig legkisebb fia. A mókás, kövérke, zengő nevű Nubar.



A városkát körülölelõ hegyeken zamatos szõlõ terem. Az öreg megragad egy szemet, szagolgatni kezdi. Iszkuhi húsának volt ilyen illata. Az õ sugárzó szarvasünõjének. Nemsokára újra együtt leszünk. Ott, ahol nem szokás meghalni többé – gondolja. – Már csak néhány nap…



És akkor agya hirtelen kristálytiszta lesz, iszonyat és kétségbeesés képei peregnek előtte ijesztő gyorsasággal. Szíve hánykolódni kezd, torkát lidérces ujjak markolásszák. Az élet átalakulóban, alázúdulóban a kétségbeesés felé. A szeretett alak eltűnik, helyébe az apokalipszis lovasai tolulnak, és a baljós képek egyre lassabban, egyre kivehetőbben követik egymást, míg egyetlen tablóvá nem dermednek.Megsemmisülés. Semmilyen isten nincs jelen.
Abban a pillanatban rájön, hogy a jövőbe lát. Hogy a belőle származó derűs életek megsemmisülése ez. Hogy neki, egyes-egyedül csak neki, az ő korhadt testének adatik meg a nyugodt, természetes halál. Micsoda gúnykacaja ez a gonosznak! És mekkora teher ez a tudás!



A magasságos ég fémes és szürke. Nem lakik arra semmiféle isten. Eltűnik örökre, aki meghal: Iszkuhi sosem élt tovább, nem is fog megtérni soha az ő szívére. Nincs más hátra, csak a halál!
De Nubar még a szobában van. Megbabonázva nézi a fények játékát, amint a padló kék, zöld és rózsaszín mozaikján kergetőznek a napsugarak. Táncra perdülnek az árnyékok is. Fokozódik a bűbáj. A szőlőfürt még mindig a kezében.Magukra vannak a szobában, ő és a nagyapa. Egy hirtelen, tompa puffanásra megfordul. A szőlőszem, amit a nagyapának adott, legurul a kitárt tenyérből. Védtelenség és esdeklés árad abból a kézből, a nagyapa már nem oly alélt, mint az utóbbi napokban. Tágra nyílt, meg-megrebbenő szemekkel mered valahová.



Nubar azonnal tudja, mit kell tennie. Úgy dönt, nem hív be senkit, majd ő fog segíteni. Mernie kell egyedül lenni, hogy segíthessen, és ettől fölöttébb ügyesnek érzi magát. Az ágyhoz fut, felkapaszkodik rá, végignyújtózik a nagyapa testén, és a ragacsos, kifacsart szőlőfürttel a kezében simogatni kezdi az arcát.
Nem beszél, csak simogat. Testének melegével és csatakos kis kezével adja tovább az öregnek a szőlő illatát, amely az élet illata is egyben, törékeny női kezek emlékezete, az őszibarackarcé. Így küszködik, holott még nem ismeri a küszködést.



És általa, íme, az égi mezőkről a nyirkos földre lép a szépséges Iszkuhi. Jön, hogy legyőzze a rothadást és a tébolyt. Jön, hogy vigasztalást hozzon.
Karjaiban ringatózva az öreg most már mindent megért. Érti az utolsó kötelességet, az utolsó fáradságot. Csak tudomásul kellett vennie, semmi több. Szempad! Nevart! – hívná őket kiszikkadt agya, de szavak helyett fenyegető mormogások hagyják el ajkait. Nubar megijed, lecsúszik gyorsan az ágyról, de nem megy el, ott marad, és nézi a nagyapa sötét, meredt szemét, amint lassan elfátyolosodik. Végül egy kiáltás.



– Meneküljetek! – Az élettelen ajkak utolsó artikulációja ez. Karja lefittyen, de utolsó erejével még megszorítja a kicsike ragacsos kezét. – Meneküljetek, meneküljetek! – ismétli a gyereknek, de elakad a hangja, hörögni kezd, ez az iszonytató hörgés lesz a búcsúzása.



Aj, a halál sosem katonadolog… Legalább ez a kicsike, legalább ő meneküljön meg, kéri Hamparzum utolsó gondolatával, és Iszkuhi bólint. Bólint a Szűzanya is. Az ő lágy ölükbe tér meg, lelkét az ő gondjaikra bízza. Nubar eközben nyugodtan, csendben figyeli. Szorítja tovább a kezét.
Így találnak rájuk, nagyapára és unokára. Ahogy csendben, mozdulatlanul osztoznak a közös élményen, a múlt és jövő közt lebegő egyensúlyon, a csodásan kitágult jelenen. Egy vörös alkony, amelyből nem akar este lenni. Egy rejtélyes jelenésen. A Szűzanya járt itt, átvágott búzatáblákon és pipacsmezőkön, hogy megkóstolja ezt a szőlőfürtöt. (…)



A réten megterítik a nagy ebédlőasztalt. A kosarakból kiáramló illatok, a színek felpezsdítik a délutánt. Susanig derűsen, akárcsak a többi asszony, a konyhán tüsténkedik. Tanácsokat osztogat, rendelkezik, vigasztal, elemében érzi magát. De szíve elnehezül a kérészéletű délutáni vágta után. Elzsibbadnak az ujjai, a halántékán finoman lüktetni kezdenek az erek, és elszédül hirtelen. Kénytelen leülni a konyha egyik sarkába. Ekkor veszi észre a zsebét húzó, alig pár órája előkotort pénzeket és ékszereket.



– Mennyi idő van hátra? És egyáltalán miért? – kérdi magától szórakozottan.
Abban a pillanatban Szempad jelenik meg a konyhában. Amint megpillantja feleségét, hozzálép, és gyengéden végigsimít a haján:
– Jaj, te, feleségem!Mindig is tudtad, hogyan lehet engem felvidítani! – mondja ünnepélyesen, és még hozzáfűzi az egyik, amúgy elfelejtett, közös évődésüket. – Ha a hajad gyöngyből volna, s a kezed gyémántból, istenem, be gazdag volnék! Elélnék veled a világ végéig is.



A világ végéig vezetõ rettentõ út során Susanig ezeket a szavakat forgatja a szájában. Ezekben találja meg a nyugalmát. Nem gyõzhet a rossz. Nem, ha létezik a jó is. Tagadjuk le a jelent, tagadjuk le, hogy benne élünk, és Szempad hangja, mintha magáé az Istené volna, hamarosan visszatér.
Pontosan ebben a pillanatban a lovascsapat megáll a Vár előtt. A kertkapu tárva- nyitva. A fények, a hangok és a színek visszafogják őket egy kis időre. Előre kiszámíthatatlan zavar lesz úrrá rajtuk.



– Holnap, inkább holnap – dohogja a szekérfogatot jelentő két katona közül az egyik, és elbizonytalanodva, ellehetetlenülve dörzsölgeti kezét a nadrágjához.
A tiszt azonban elkapja a megfelelően dühödt hangnemet:
– Ezek a korcsok ünnepelnek! A mi vereségünket ünneplik! – üvölti. – Az oroszokat várják!



Aztán a sűrűsödő alkonyatban feltűnik az esthajnalcsillag. Miközben a buján tekergő vörös rózsák és a jázminok illata részegítő melankóliával tölti be a levegőt, hallani, amint Hrant a dudukját hangolja a platánok alatti emelvényen, majd belekezd egy hosszú, panaszos melódiába.
De a hangnak egyetlen néma csuklással van vége. A férfiak csendesen ülnek a kertben szanaszét. Hrant torkát egyik fülétől a másikig jól irányzott, biztos mozdulattal vágta el a kés. Levon Jakovlijan, a postás, az asztaltól valamivel távolabb topog, és épp a masináját készíti elő, hogy megörökítse a pillanatot. Ő is hasonlóképpen végzi. Szó nélkül összerogy, szelíd szemei kifordulva, fehéren a réten, a fű lassan vértől lucskosodik.
Miből lesz a gyilkolás? Mivé lesz a vér, ha hirtelenjében a fejekbe száll? Hogy válik rá szomjassá valaki? Aki megkóstolta, azt mondják, nem tudja elfeledni. A lovascsapat pillanatokon belül ragadozó hordává alakul. Macskagyorsasággal állják el az összes kaput. A nagy bejáratit, a hátsó konyhait, a nappali és az erkély közöttit, még az ólomba ágyazott angol üvegajtókat is. A ház vendégvárón adja meg magát, akárcsak a gazdája.



Szempad és Susanig még mindig a konyhában. Az asszony ül, férje mögötte áll. Nem kell sok idő, hogy felfogják, mi történik velük.Minden ajtóból, mint valami hosszúkás testet öltött lidércek, pengék villannak feléjük. A hadnagy kilép mögülük, átmegy a nappalin, a konyhába. Olyan gyűlölettel sétáltatja meg tekintetét rajtuk, hogy úgy érzik, mindnyájukat arcul csapta. Majd felüvölt:
–Árulók, hitetlen kutyák! Megtagadtátok a kajmakám parancsát! De én most elkaptalak, és meg fogtok lakolni egytől egyig!



Szempad a hadnagyra néz, semmit sem ért. Susanig kiérzi a halált, a gyilkolást. Fel akar állni valami kedves, hívó mozdulattal, hogy lefegyverezze a hadnagyot. Honnan is tudhatná, hogy Hrant és a fényképész már halott?
Iszmail azonban rá se néz. Szárazon mondja az övéinek: – Fogjátok az összes hímet, s vigyétek át a másik szobába!
Mint halak a hálóban, úgy vergődik Szempad és Krikor, utóbbi még elképedve odaszól:
– Orvos vagyok, és ez az úr itt gyógyszerész, nem bánthattok minket!



Áttuszkolják őket a nappaliba, az ács ikerfiúkkal, a görög pópával meg a többiekkel együtt. Szuren, aki eddig az emeleti szobában nézte búsan a naplementét, a lárma hallatán lejön. Az apjához bújik illedelmesen, és vár. A többi fiúgyermeket, Leslie-t, Garót, Vartan fiát, James-et és Rupent, a kertész fiát, szintén átvezetik a nappaliba, sorba állítják őket a nemrég befejezett virágmintás falikárpit előtt.



Az asszonyokat, lánygyermekeket durván a szemközti falhoz lökdösik. Susanig képtelen megmozdulni. Nézi a szeretteit. Nagyra nyitott szemei kifejezéstelenek, a keze egyre mélyebbre süllyed a zsebeiben, és görcsösen őrzi kis kincsét. Veron és Azniv az oldalán állnak, majdhogynem nekidőlnek, s magukhoz szorítják a kislányokat. Nincs fölösleges mozdulat. Zokszó sincsen. Megkísérelnek beleveszni a kárpitba.



Egyedül Nevart sírdogál csendesen egy sarokba rogyva, s öleli a lánykaruhában bájolgó Nubart. Így teljesedett be Szempad családjának sorsa. Pengék villannak, üvöltések szakadnak fel, és vér zúdul mindenhonnan, egy piros virág Susanig szoknyáján: lefejezett férje fejét az ölébe dobták.
Szoknyájába burkolózva, a húsvéti keresztmintás kötény alatt, amelyre Susanig oly érthetetlenül büszke, Henriette áll, még csak néhány hónapja kezdett el igazán beszélni, azóta folyton cseveg, meséket mondogat magának, és bebújik mindenhová, mint egy zengő kisegér. Egy vérsugár, amely az apja fejéből fröccsent ki, a kötényen keresztül eláztatva az anyai öl biztonságos sötétjét, átitatja őt is egészen. Valami fojtogató bűz elkerget minden más szagot, a szája megtelik folyadékkal, valami sokkalta melegebbel, mint amit anyjától valaha is kapott. A borzalmas áradat körbefolyja a lelkét, és magával sodorja őt is.



Henriette soha többet nem szólal meg az anyanyelvén. És minden más nyelvben, minden más országban idegennek fogja érezni magát. Olyasvalakinek, aki kenyeret lopott, aki körön kívül marad mindig, családtalanul, örökké irigykedve mások gyermekére. Összegömbölyödve fog sírni minden éjszakán, a menekülés után is, míg bele nem merevedik valami csendes bárgyúságba, megcsonkítva a saját életét és tehetetlenül várva a visszatérést régi otthonába, amelyet majd az isteni fény és apja ártatlan tekintete kísér.



Garo nyugodt, mosolygós arccal hever a földön, kis keze felvágott hasán. Leslie négykézláb igyekszik bemászni a csillogó kristályos kredenc alá, de elkapják, a lábánál fogva kihúzzák, és úgy vágják falhoz, hogy kicsi feje, mint egy túlérett görögdinnye megy szét, agyvelőt és vért fröcskölve a virágmintákra. Az örmény kálvária újabb vérvirágait.



Szuren, akit szintén halálra sebeztek, egyetlen dologgal van elfoglalva: elfedni a lefejezett apja szégyenét, akinek falhoz támasztott, lecsúszó törzse még mindig pumpálja a vért. Mennyi vére is van egy emberi lénynek! A gyógyszerész kicsike, egykor szorgos kezei most kifehéredve merednek az égre, mint valami Keresztlevételen, és hiába fohászkodnak kegyelemért, amiért élni s így halni volt kénytelen. A gyermeknek végül sikerül odakúsznia, és ráborul az apja testére, meghalni, így kérve bocsánatot mindkettőjükért.



Krikort, mivel az elején megpróbált ellenszegülni, utoljára hagyják. Van némi logika a mészárlásban. Így még hozzáfűzheti, Izsákra utalva:
– Őt hagyjátok! Nem örmény!



Addigra már mind felfogták, nem rablók gyilkolnak itt, s hogy a tanácsháznál levőknek is ugyanez juthatott, hogy csak az örmények elől fordult el ma az isten, akinek hűlt helyén, az égen vérfelhők suhannak. És csakugyan, a hadnagy, aki eddig folyamatos önkívületben, elragadtatva szemlélte az eseményeket, a szablyája hegyével mutogatva a következő áldozatra, megragadja a sarokba szorult Izsákot, és kirugdossa a szobából. Nem kegyetlenkedik vele. Izsák egész hátralevő életében minden nap bocsánatért fohászkodik, amiért nem osztozhatott örmény barátai sorsában, amiért nem maradt velük legalább megáldani őket, hiszen ez lett volna a kötelessége. Imáival naphosszat ostromolja az urat, míg végül ezerkilencszázhuszonháromban a szmirnai tűzvésszel be nem teljesedik az ő görög sorsa is, méltóságteljesen, Iszménéjével együtt.



Krikorról letépik a ruhát. És, a dolgon roppantul szórakozva, levágják a heréit.
– Mi van? A szeretőd volt? – csúfolkodik a hadnagy, amikor Susanig és a többi nő felsikolt. Krikor halálüvöltése megszűnik abban a pillanatban, amikor a szájába tömik, amit elébb levágtak. Azok a korábban oly ironikus és bölcs szemek a rettenettől tágra nyílnak hirtelen, és sűrűsödő kínjában Susanig arra gondol, bárcsak volna egy hajtű a keze ügyében, amivel véget vethetne a Krikor szenvedésének.



De Krikor még eleven, amikor a halottakkal együtt kihúzzák a házból, hogy bedobálják őket a teniszpályának kiásott veremfélébe, ahol a frissen felhordott föld illatozik. Egymás hegyén-hátán az asszonyokat is kilökdösik, hogy ők is részt vehessenek.



A hadnagy mosolyogva így szól:
– Ültessétek le a ház asszonyát! És adjátok ide már azt a fejet a köténykéből!
Susanig időközben finoman lezárta Szempad fennakadt szemét.
– Csakhogy tudjátok: nem vagyunk vademberek!


Felszabadítottunk titeket! Most pedig megválunk a hulláktól, és utána megvacsorázhatunk. E szörnyű faj minden hímje bűnös. Ezért kellett megölni őket. Ha egyet is életben hagyok, később még ki tudja, milyen megtorlásokkal jön nekem!



Legalul fekszik Szempad. A fejét rosszul illesztették vissza a testéhez, arca szorosan a földbe fúródik. Rajta az ikrek, egyik a másikon. Tekintetük üveges, sose láthatták álmaik Amerikáját. Édesapjuk még évekig levelezik a túlélőkkel, kivár türelmesen, minthogy senki nem látta meghalni őket. A hunyt szemű nagy Garo a következő. Immár hasztalanul erős karjai még a halálban is satuban tartják a kis Garót, akit nem tudott megvédeni. Fölébe dobják Vartant, a katolikus sekrestyést, s vele együtt, hatalmas vágással a mellén, a fiát. Hiába az egzotikus név, a sors rontását nem lehet levenni.



A katonák lázasan, de szabályos menetben hányják egymásra a tetemeket. S amint így munkálkodnak, megjegyzi az egyik:
– Meg kell adni, jól tartották magukat ezek a hitetlenek! – és a felismerést mindenki osztja, beleértve a hadnagyot is.
A társa hangosan nevetve teszi hozzá:
– Jól tartották magukat, persze, nekünk köszönhetően! Most már viszont az illatozó asszonyaik mind a mieink!



A falka máris csemegézni kezd. Mustrálgatják az asszonyokat, lányokat, kislányokat. Teljesen mindegy, hány évesek, lényeg, hogy bőven jut belőlük mindenkinek. Végül faképnél hagyják őket. Hosszú még az éjszaka. Addig inkább az üvegezett erkélynek és a kristályoknak veselkednek neki.
Hiába a Lovag és Úrhölgye szépséget sugárzó őrködése. Gyűlölettel veszik őket célba, s elkezdik kővel dobálni. Az oldalablakok törékeny virágait szablyákkal és pisztolylövésekkel lyuggatják át, és félúton őrült versengésbe fognak, harsány örömujjongással nyugtázva mindenik találatot.



A városban, távol a fertőtől, Arsiné, Iszméné meg a többi asszony, mint a hangyák osztják meg egymás között a feladatot. Iszméné Arsinétól értesült a Várba tartó kiszállókról, és pontosan tudja, miféle vérengzéssel járhat ez. Szeretne odafutni ő is a többiekkel, szitkokat és átkokat zúgni a támadókra, megijeszteni ezeket a hitvány alakokat. Meggyőződése, hogy a férfiakat csak egyszer kell fülön ragadni, máris kiderül, valójában mennyire nyámnyilák.
Aztán eszébe jut, a hadnagy valószínűleg el fogja játszani a hitetlent és rendíthetetlent, hogy fenntartsa a hírnevét. Nem. Nem becsüli alá a csapat mohóságát s a fegyvertelenekkel szembeni könnyű kegyetlenkedést. Pontosan ismeri a valódi indítékokat. Az örményellenes buzgalom bemutatója ez, saját kezdeményezésből, ráadásul a fővárosi triumvirátus kijátszása is.



És akkor úgy dönt, elküldi az összes asszonyt a Várba, hogy fejetlenséget keltsenek. Özvegyeket, a temető kriptalakó rémeit, a siratóasszonyokat. Elképzelése szerint, ha tömegben érkeznek, meg fogják bolygatni a katonákat. Lábatlankodásuk nemcsak dühítő lesz, de később akár tanúskodhatnak is. Hiú remény. Ő maga pedig az ezredeshez indul, akit jól ismer, akárcsak mindenki. Suttogva félrevonja a férfit, markába nyom egy szép követ, egy lapis lazzulit Susanig kincseiből, és figyelmezteti, hogy egyik alattvalója, Iszmail, az idegen hadnagy, elhagyta az állását a tanácsháznál, és hogy egy csapat önkéntessel úton van a Pacsirtavár felé. Igen, éppen az ezredes úr barátjához, Szempadhoz tartanak.
– Gazdag népség az, effendi – sziszegi Iszméné. – Igazán nagy kár volna értük.



Az ezredesnek, aki már egy ideje amúgy is komolyan fontolgatta, hogy Szempadért küld, és a néhány napja előkészített járadékbehajtó beszédét elzengi előtte, ennyi bőven elég.
– Az unokafivérem üzenete épp időszerű – gondolja az ezredes. – Szempad most meg van félemlítve. Ennyivel is könnyebb lesz megfejni.



Mostanra már ő is tudja, hogy az örménymészárlások napirenden vannak. De mint a Vörös Szultán egykori embere, sem a vonzatát, sem a mértékét nem nagyon érti az ügynek. Úgy hiszi, ezeknek az ágról szakadt örményeknek a csordájából, akikből senkinek semmi haszna nincsen, meg lehetne menteni egy-két kövér ludat. Igazi életbiztosítás lehetne számára. Hála a jól fizetett kémeinek, például a sánta Nazimnak, tisztában van azzal is, mennyire rúg az örmény vagyon. Azt is tudja tehát, hol és mennyiért lehet kaput döngetni.
De ha ez a kretén, vakbuzgó Iszmail már elkapta Szempadot? Az ezredes gyorsan rendelkezik, és lóra pattan. Népes kíséretében csupa bizalmasok. Veszélyes idők ezek, fedezetre mindenhol szükség van.



Így történt, hogy dühödt mámoruk kellős közepén Iszmailt és tizenkét tanítványát meglepte az ezredes száraz, jegeces parancsa, s ezt a szokottnál valamivel magasabb hangnemben elrecsegett parancsot veszett puskaropogás is megtámogatta.
Ugyanabban a kapuban, amelyen nemrég a gyilkosok sétáltak be, most feltűnnek az ezredes emberei fegyverrel a kezükben, akik szemre ugyan nem voltak sokkal bizalomgerjesztőbbek, de mindenképpen a legalkalmasabb pillanatban érkeztek, hogy Iszmailt és bandáját lefegyverezzék.



– Engedetlenség vádjával – gondolja az ezredes –, Damaszkuszba küldöm az összest, hogy elszórakoztassák azt a másik agyalágyultat. A csábító hadnagyot. Itt még egyelőre én parancsolok!
– Hol a csudába lehetnek ezek a féleszű örmények is? – hiába néz körül, senkit nem lát.Megérzi a vér szagát. Kimegy a hátsó kapun, és megpillantja Susanigot, amint az egyik elegáns bécsi nádszéken ül mereven, körülötte a család nőtagjai, csupa nők körös-körül, akik szemrebbenés nélkül mind rámerednek. A védtelen női méltóság tragikuma azonnal ráébreszti, mit művelhetett a hadnagy. A férfiak sehol. Tehát már megölték őket.



Először csak megvetést érez. Aztán a teniszpálya gödrére siklik a tekintete, észreveszi az összezúzott testeket, és édeskés szag csapja meg. A felszínen eltorzított arccal, tátongó lyukkal az orra helyén a jámbor és előzékeny Levon Toumanjan fekszik. Hányszor hallgatta álmélkodva ő is az anatóliai növényvilágban tett újabb felfedezéseit! Az eget nézi, inge a nadrágjára folyva, épen maradt szemüvegén, amely felcsúszott a feje tetejére, az alkonyat fényei.



Az ezredes meglehetősen tisztességes, meglehetősen humánus, és közepesen korrumpálható ember. Az ő szakmája a háború. Undorodik az öldökléstől. Meglehetősen kapzsi, épp ezért nem fanatikus. Mert a fanatikus saját örömére gyilkol, vagy valamilyen eszme bűvöletében. És minden vérontás újabb vérontásba kergeti.
Az ezredes tisztában van azzal is, hogy Szeszosztrisz asszony, aki annyira kedveli Szempadot, szégyenszemre alkalmatlansággal fogja vádolni őt. – A saját csapatod! A hátad mögött!



A lelke mélyén emiatt is szégyenkezik, mert ez is a katonai pályájának rovására írható, pontosan ismeri a tolerancia előnyeit. Tudja, hogy az a leggyászosabb nap egy ország életében, melyen az egység illúziójának érdekében, a lakosok egy részét, akik ráadásul védtelenek, elteszik láb alól.
A kővé vált Susanig, körülötte kislányai, sógornői, az öreg Nevart és Araxy, a szakácsné, az úriember tisztességére hivatkozik, amikor az ezredes segítségét kéri, amikor arra kéri őt, ítélje el ezt a goromba hadnagyot a „modernizációs" elveivel együtt. Az ezredes régi vágású ember, a régi Birodalomban nevelkedett: szempillantás alatt felméri, hogy ezzel a szörnyűséggel pályája végállomására érkezett, hogy szíve már sohasem lehet olyan, mint ennek előtte, és beletörődik. Beletörődik végül a pártfogásba, a kockázatba, ami ezzel jár, mert nincs minden veszve, és hogy népének ne kelljen majd minden vezetője miatt szégyenkeznie.



És egy régi időkből való, előkelő mozdulattal kínálja fel karját Susanignak, gyengéden felsegíti, majd int kíséretének, és visszavezetteti őket a szekerekhez. Vissza kéne térniük a városba, suttogja, hangja féltőn atyáskodó, ő biztosítja a kíséretet.
– Bízzon bennem! El fogom temettetni őket, hívok egy papot, mindenről magam gondoskodok. De maga menjen vissza, kérem! Baljós időket élünk – mondja végül tiszteletteljesen.
Susanig összetörten kíséri őt a szekérig. Nem sír. Csak később, amikor megfordul, és visszanéz. Akkor sem sokáig, mintha egyetlen pillanatig tartana. Aztán soha többet. Az elhurcolásuk alatt is végig kitart, úgy, mint egy nőstényoroszlán.



A magára maradt ezredes egybegyűjti Iszmailt és a csürhéjét, rájuk szegezett fegyverrel kiemelteti velük a holttesteket, sorba fektetteti őket a gödör mentén, és lezáratja a holtak szemét. Amikor felfedezi, hogy Krikor, a mindenki által imádott, bölcs Krikor még mindig mozog, dühe ólmos szomorúságba vált, kába kényszerűségbe. Ez minden, amit érezni tud. Határozott mozdulattal elvágja az átkozott zsinórt, amivel a száját felkötötték, bal kezével lezárja a szemét, már nem suttog, kiszakad csak belőle a sóhaj:
– Bocsáss meg, édes barátom! – majd Krikor homlokához tartja pisztolyát, és meghúzza a ravaszt.



Iszménéhez fordul, aki időközben odaérkezett, a többi asszonnyal együtt:
– Sírjatok ti, akik tudtok! Isten legyen irgalmas hozzánk!




KIRÁLY KINGA JÚLIA fordítása



A könyv eredeti címe: La Masseria delle Allodole. Megjelenés előtt áll a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában. A regény egy törökországi örmény család sorstörténete: a szerző saját felmenőinek tapasztalatából merített, azokéból, akik túlélték az 1915-ös törökországi örmény népirtást. (K. K.)







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Antonia Arslan


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.