Vers, próza / Pentameron

Giambattista Basile
Pentameron

[2010. december]



A MESÉK MESÉJE, AVAGY A KICSIK MULATTATÁSA


Első nap negyedik meséje


A bolha


Egy király, lévén nem akadt jobb dolga, kitenyészt egy bolhát, míg amaz akkorára nem nő, mint egy eunuch, majd megnyúzza, és annak ígéri a lánya kezét, aki kitalálja, milyen állat bőréből való a bolha irhája. Egy bökötör1 megismeri a szagáról, nőül veszi a király leányát, majd egy banya, valamint a hétpróbás hét fiai megszöktetik tőle.


A herceg és a tücsöklábú rabszolgalány hasukat fogták Vardiello tökkelütöttségének hallatán, és magasztalták az anya észjárását, aki fia ostobaságának további hátülütőit megneszelve, nemcsak elejét vette a bajnak, de még az addigiakat is orvosolta, majd Porziára került a sor, s midőn a fecsegés alábbhagyott, bele is vágott mondandójába: „Az elhamarkodott döntések, melyek ésszerűtlen pillanatban születnek, romlást hoznak, méghozzá kikúrálhatatlant, s ha az ember bolond módjára viseli magát, a bölcsességet rút gyanúval alázza, miként Magas Hegynek királyával esett, aki egyetlen tévedésének köszönhetően, mely tévedés száz másikkal vetekedett, oly világraszóló ostobaságba keveredett, hogy kis híján a lánya életét és saját tisztességét is kockára tette."


Történt egyszer, hogy Magas Hegy királyát megcsípte egy bolha, őfelsége pedig, lévén az állatot annyira szépnek és termetesnek találta, hogy sajnálta volna körmének vérpadján elveszejteni, tüstént nyakon csípte, egy kancsóba rakta, s ujjának vérével táplálta naponta, majd hét hónap múltán, midőn a foghelyét kicserélni készült, a bolháról kiderült, hogy nagyobbra nőtt, mint egy eunuch.
A király e méretek láttán fölöttébb elámulva, fogta magát, a bolhát megnyúzatta, megcserzette bőrét, majd közhírré tétette, hogy aki megmondja, melyik állat bőréből való, leányát nőül veheti.
Alighogy a kiáltvány híre eljutott minden apró zugba, falkában érkeztek a jóféle népek, sőt, még a világ fenekéről is jöttek néhányan, hogy a próbát kiállva, próbára tegyék a saját végzetüket is. Volt, aki váltig állította, hogy majombőrrel van dolga, mások, hogy hiúz viselte, megint más krokodilusra esküdött, vagyis ki ilyen, ki amolyan állatot nevezett meg, de egy sem akadt köztük, aki ne száz mérföldre vesztegelt volna, nem találva fején a megcélzott szöget.


Végül megérkezett erre az anatómiavizsgára egy bökötör is, de az olyan rusnya volt, uram-teremtőm, hogy még a legmerészebb ifjat is elkapta volna remegés, hasmenés, belét tekerte volna ezer giliszta, testét pedig már az első mustrára hideg lucsok öntötte volna el. A bökötör azonban alighogy megérkezett, se szó, se beszéd, kerengeni kezdett, egyre csak legyeskedett a bőr körül, s még bele se szimatolt rendesen, célba ért tüstént, megállapítván, hogy:
– A bőr a bolhafejedelemtől való.
Mikor a király ráeszmélt, hogy a bökötör a dolog közepébe trafált, kénytelen-kelletlen állnia kellett a szavát, ennek okáért hívatta leányát, Porziellát, akinek bő­re, mint a tejben úszó rózsa, termete karcsú és törékeny, akár az orsó, egyszóval gyönyörűséges volt az, édesem, annyira, hogy reggeltől napestig kotlottál volna rajta a tekinteteddel. És megszólalt akkor a király:
– Édes leányom, rendeletemnek híre eljuthatott hozzád, miként jól tudod azt is, én ki vagyok. A szavamat, bárhogyan csűrjem és csavarjam, vissza nem vonhatom: vagy király az ember, vagy nyárfának kérge, de az adott szót be kell tartanom, még akkor is, ha általa a szívem meghasad. Ki gondolta volna, hogy ezen a nyomorult lutrin egy bökötör markát üti a főnyeremény! De mert a levél se válik meg az ágtól, hacsak nem az ég akaratából, hinnünk kell, mert hinnünk szükséges, hogy e házasság is előbb döntetett el odafönt, semhogy idelenn megköttetne. Legyen hát türelmed, s ha az én áldott jó kislányom vagy, ne szegülj ellen apád óhajának, mert azt súgja a szívem, hogy boldogság vár reád, lévén egy cserépköcsögben is gyakran kincsekre lelünk.
Apjának keserű döntése hallatán Porziella szemei elhomályosodtak, ajka lebiggyedt, egész testében remegni kezdett, s már-már azon volt, hogy lelkének sólymát elröpülni hagyja, átadván helyét a fájdalom fürjének2. Végül keserves zokogásban tört ki, s maradék erejét vékonyka hangjába gyömöszölve, a következő­ket mondta apjának:
– És miféle bajt hoztam e házra, hogy ez a büntetésem? Mit ártottam néktek, s milyen modorban, hogy egy szörnynek kezére adjátok életem? Ó, szegény Porziella! Íme, várom szívrepesve, hogy menyét lehessek egy varangy szájában! Íme, nyomorult bárány leszek, vérengző farkasnak könnyű prédája! Ez hát a szeretet a véred iránt? Megválnál attól, kit egykor lelked szembogarának hívtál, elvágva a szívnek és vérnek szavát? Elűzöd azt, ki szemednek cseresznyéje? Kár volt egykor így nevezned őt! Ó, apám, kegyetlen apám, te nem embernek húsából születtél! Tengeri szörnyek hizlalták a véred, s vadmacskák tejét szívtad magadba! De minek is vádolom tengernek s földnek állatjait? Hiszen minden teremtmény óvja a magját, te, csak te öklendezel fel szívedből engem, s hánysz ki a gyomrodból, mintha megfeküdtem volna a beleidet! Bárcsak megfojtott volna az anyám, mikor megszülettem, vagy lett volna bölcsőm a halálos ágyam, pólyám pántlikája akasztófahurok, s malomkő a sípom, amit a nyakamba aggattatok! Bár folyt volna méreg dajkámnak csöcséből, semhogy balsorsom gyásznapját kelljen ma megélnem, midőn egy kumasz dédelget, csülkével ölelget, és vaddisznóagyarával ajkaimat sérti.
Porziella folytatta volna, de ekkor a király, akinek már füléből is füstölt haragja, ráripakodott:
– Lassan a testtel, leányzó, ne menjen úgy fel a cukrod, mert minden, ami édes, sokba kerül! Fogjad magad vissza, hiszen a pajzsod nyárfából való! Csukd be a szádat, mert nem jön azon más ki, csak a seprő meg a szenny! Maradj veszteg, mert fülünket sérti nyelved élessége és a szapulás! Tetteimet én viszem véghez, én, s nem is akárhogyan! Ne tanítsd apádat gyermeket nemzeni! Told vissza a nyelved, gyömöszöld a szádba, mert orromat facsarja a mustár szaga, s ha rád találom emelni a mancsom, egyetlen tincsedet nem hagyom épen, a fogaiddal pedig bevetem az egész padlózatot! No nézz te oda, miféle bűz tör elő ülepemből, s emberizing alakot öltve szab törvényt apjának! Mióta vonja kétségbe egy tejfeles szájú királyi szándokomat? Nosza, nyújtsd csak a karod, és mars el vele, mégpedig ebben a szent minutumban, mert fikarcnyit se bírom nézni ezt a szemtelen, felfuvalkodott ábrázatot!
A nyomorult Porziella arcáról, minthogy e túlzott szigor letaglózta, eltűntek a rózsák, szeme összeszűkült, ajka összeragadt, mintha búskomorság ellen Augustinus-szirupot szürcsölgetett volna3, és a szíve, akár egy elítélté, mikoron ütött az óra, ott hánykolódott bárd és tőke közt, majd mégis kezét nyújtotta a bökötörnek, amaz meg minden kertelés és díszmenet nélkül magával hurcolta egy sűrű rengetegbe, ahol a fák élő palánkként magaslottak a rét fölé, útját állva a Nap kandi érdeklődésének, s ahol a csermelyek, elbotladozva a kiálló szirtek közt, vég nélkül jajongtak, a vadak pedig, megúszva a pápai birtokra kivetett terheket4, élvezték a harasztos nyugodalmát, lévén senki fia nem merészkedett oda, hacsak le nem tévedt a megszokott útjáról.
E helyütt, mely sötétebb volt az eldugult kéménynél, továbbá a pokol tornácánál is irtóztatóbb, állt a bökötör háza, s körös-körül a felfalt emberek csontjai lógtak, fityegtek.
Gondoljon csak bele minden keresztény lélek, micsoda borzongás, rettegés, szívszorulás és hascsikarás kerítette hatalmába ezt a szegény leányt, s adja még hozzá azt is, hogy vérből egy csöpp sem maradt az ereiben.
De ez még mind semmi volt, fügemag a törtfitying fényében, ahhoz képest, ami ezután következett, mert előételnek nyers csicseriborsót kapott, s hántatlan lóbabot édességnek, a főételt pedig egyenesen a vadászatból hozta a bökötör, aki alighogy hazaért, felnégyelt embereket vetett a lány lába elé, mondván:
– Most már igazán nem siránkozhatsz, hogy nem vagyok jó hozzád! Nesze, spájzold el a mártogatnivalódat, és szeressél engem rendesen! Én pedig a leszakadó égre esküszöm, a bendőbe valónak mindig utánajárok.
Erre a szerencsétlen Porziella öklendezni kezdett, mint egy várandós asszony, és a mócsingokról rögvest elkapta tekintetét. Látván e mozdulatot, a bökötör felfortyant:
– Így szórjon az ember gyöngyöt a disznóknak! De még ez se számít. Tartsál ki holnapig, mert meghívtak vaddisznót vadászni, s pár szép példány épp kapóra jönne, hogy megüljük a lagzit rokonaim körében, nászunk éjszakáját pedig élvezetessé tegyük.
Avval neki is vágott a sűrű rengetegnek, odahagyva a lányt, aki az ablakban álldogált, mikor a semmiből, a bökötör szerencsétlenségére legyen mondva, arra botorkált egy banya, s az éhségtől kifehéredve némi alamizsnáért könyörgött. A nyomorult leány azonban ekként felelt neki:
– Drága jó asszonyom, a teremtő látja a nyomorult lelkemet, s látja sanyarúságomat egy szörnynek fogságában, aki felnégyelt embereken s mócsingon kívül mást nem hoz haza. Ő a tudója annak is, miként tudom majd elszenvedni eljövendő disznóságait, mert életem valamennyi élet legnyomorultabbika, amilyet megkeresztelt ember még nem látott idáig. Mindazonáltal királyi sarj vagyok, mi tagadás, szélesmetéltnél ínségesebb étel nem járt még a számban, lévén zsíros föle volt minden falatomnak.
Ezeket mondotta, majd olyan keserves zokogásba fogott, mint egy kislány, akitől elcibálták az uzsonnát, a banya szíve azonban mindjárt megesett rajta, és így szólt:
– Embereld meg magad, édes leányom, ne pazarold könnyekre ezt a szépséget! Bennem megtaláltad a jószerencsédet, s azon vagyok, hogy segítsek rajtad, már amennyire erőmből telik. Ide hallgass, lelkem gyermeke, van nekem hét fiam, finom drágakövek, sudár magyalok, nagyra nőtt daliák mind, ahányan vannak, név szerint Mase, Nardo, Cola, Micco, Petrullo, Ascadeo és Ceccone5, az érdemeiknek pediglen se szeri, se száma, még a rozmaringét is lepipálja mindegyikük6. Kü­lönösen Mase, hogy a többit is elővezessem, elég csak a fülét a földhöz érintse, megmondja, mi folyik harminc mérföldnyire; Nardo pedig alig pök egyet, máris szappantenger duzzad pökete nyomában, Cola csak elhajít egy marék érces földet, s ahol az leesik, megfent beretvák hasítják a szelet, Micco úgy hajít el egy vékonyka pálcát, hogy a nyomában sűrű erdők nőnek az égre, Petrullo egy csöpp vízzel folyamokat fakaszt, Ascadeo egy eldobott kaviccsal képes tornyot rakni, Ceccone pedig olyan pontosan céloz az íjával, hogy a tyúkot egy mérföldről is szemen találja. Na már most, a fiaim segedelmével, akik irántad kedvességgel, sorsod iránt pedig megértéssel lesznek, kiszabadítalak a bökötör mancsából, mert nem való, hogy díszes rozsomáknak ínyencfalatja egy efféle monstrum gigáján akadjon.
– Alkalmasabb percet, ha keresünk, se találhattunk volna – felelte erre Porziella –, bőven lesz időnk, hogy kereket oldjunk, mivel ez a sötét alak nem fog hazajönni éjszakára.
– Ma este mégsem lehetséges – vágta rá a banya –, ahhoz egy kicsikét messzire élek. De holnap reggel itt vagyok a fiaimmal, s megszabadítunk téged a bajodtól.
Avval a banya odébb is állt, Porziella pedig nyugodtan aludta át az éjszakát, és alighogy a madarak elrikkantották magukat a Nap éljenzésére, láss csodát, ott termett a banya a hét szál fiával, s Porziellát közrefogva el is indultak a város felé. De nem jutottak tovább egy fél mérföldecskénél, amikor Mase, fülét a földnek hegyezve, így kiáltott:
– Vigyázat! Hahó! Álljunk készenlétben! Rókaszagot érzek! A bökötör hazatért, s mivel a lányt otthon nem találta, hóna alá csapva a tökfedőt, már a nyomunkban lohol.
No, erre Nardo sem késlekedett sokat, akkora szappantengert köpött maga mögé, hogy mikor a bökötör a partjaihoz érkezett, kénytelen volt visszafordulni, otthon pedig egy egész zsák korpát széjjel szórva, addig fetrengett benne, s dörzsölte a talpát, hogy a síkos habokon, ha nyögve meg nyelve is, de átalvergődött valamiképp.
De Mase, amint újra a földre hajolt, így szólt:
– Tiéd a szó, pajtás!
Cola pedig elhajítván egy rögöt, beretva-bozótot varázsolt nyomában, ám a bökötör, midőn szemközt találta magát az újabb akadállyal, hazarontott ismét, s tetőtől talpig vasba öltözködve átverekedte magát ezen is.
De Mase ismét belehallgatott a földbe, és felkiáltott:
– Fel-fel, fegyverre, testvérem! Mindjárt átrepül felettünk egy bökötör, akkora a svungja, s oly magasra tör!
Erre meg Micco pattant fel fürgén, s a pálcáját elhajítva, olyan sűrű erdőt öregbített maga mögé, hogy egy szemernyi rés nem sok, annyit se lehetett átvágni rajta. Ám a bökötör ezt szakaszt is utolérte, s megragadva az oldalán fityegő bicskáját, kaszabolni kezdte a rengeteget, emitt egy nyárfának, amott egy cserfának esett neki, arrébb egy somot, odébb meg szamócafákat hajított félre, s négy-öt csapással az egész erdőt leterítve, kinn volt megint ebből a bajból.
Erre Mase, akinek a fülét egy mezei nyúl is megirigyelte volna, így szólt:
– Nem jól áll a szénánk! Még csak közelébe se férkőztünk a vágyott biztonságnak! A bökötör most már szárnyakat növesztett, és ha hátranéztek, ott suhogtatja a vállatok fölött!
Amint meghallotta ezt Petrullo, belekortyolt egy kútnak vizébe, amely cseppenként huggyantott egy jókora kőedénybe, s alighogy a földre lögybölte a kortyot, széles folyó duzzadt a helyébe. Midőn a bökötör meglátta az újabb akadályt, s nem találván annyi lyukat a víz sodrásában, ahány dugóval emezek eltapasztották, nekiveselkedett, anyaszült meztelenre vetkőzte magát, gönceit a feje tetejére pakolta, s azzal átúszta a folyót.
Mase azonban nemcsak résen állt, de minden réshez a fülét tapasztotta, s mikor a bökötör csoszogását meghallotta, újfent felkiáltott:
– Nem jól fest az ügyünk, drága testvérek! A bökötör úgy megsarkantyúzta magát, hogy annak már csak az égben vesszük hírét. Fussunk innen tüstént, s bújjunk meg előle, különben befellegzett mindannyiunknak!
– Egyet se féljél! – mondta erre Ascadeo. – Elintézem én ezt a toprongy förtelmet! – avval eldobott egy kavicsot, és ott, ahol amaz a földbe fúródott, egy torony nőtt ki menten, nosza, be is menekültek mindahányan, a kaput meg jó rendesen bereteszelték maguk után. Ám midőn a bökötör meglátta, milyen takaros kis menedékre leltek, tüstént hazacsörtetett, s nem sok idő elteltével, no meg egy szüreti létrával a nyakában ismét felütötte a fejét.
Mase, aki egyetlen percre sem állt le füle hegyzésével, messziről meghallotta a bökötört, és felsóhajtott:
– Most bizony a végéig égett reményünk gyertyája! Ceccone kezébe rakjuk életünket, mert a bökötör újra a sarkunkban, s bizony mondom néktek, rettentő dühös. Ó, jaj nekem, kikalapálja a szívem az irhámat, s halálom óráját látom magam előtt!
– Micsoda beszari alak vagy, testvérem! – mondta erre Ceccone – Bízzad csak reám a dolog elejét, s fogadjunk, hogy mindjárt a végére érek, ahogy dukál!
Időközben a bökötör már nekitámasztotta létráját a torony falának, s a fokokba kapaszkodva kúszni kezdett fölfelé, de Ceccone se ült ám tétlenül, megcélozta, és ki is lőtte a bökötör szemét, aki úgy terült el a földön, mint egy túlérett körte, s avval Ceccone, a toronyból kitörve, előkapta emennek bicsokját, majd egyetlen kanyarítással, mintha frissen sajtolt rikottát szeletelne, lenyisszantotta a fejét.
Nagy volt az öröm, mikor ezt látták, s még nagyobbal járultak a király elejébe, aki százszor is megbánva, hogy a bökötörnek adta leányát, boldogan fogadta vissza gyermekét, majd egy jóravaló férjet találva néki, s fiaival együtt a banyát is gazdaggá téve, naponta vezekelt Porziella előtt, lévén egy aprócska szeszélyért cserébe veszélybe sodorta életét, s nem számolt azzal, minő szarvashibát követ el, aki:
farkastojásra s lyukas serlegre ácsingózik.




Első nap hatodik meséje


Hamucicuska


Zezolla, abbéli reményében, hogy sorsa jobbra fordul, enged dajkája buzdításának, és megöli mostoháját, hogy apja a dajkát vehesse feleségül, de végül a konyhára kerül, és holmi tündérek közbenjárásával, megannyi eseménysort követően, elnyeri egy király szerelmét, akinek a felesége lesz.


A hallgatóság szoborrá dermedve követte a bolha történetét, s az ostoba királynak, ki egy körömpiszoknyi ügyért cserébe szem elől tévesztette vérének érdekét, továbbá a trónutódlás jogát, a szamársági bizonyítványt nyomban kiállította. Majd mikoron mindannyian kifogytak a szóból, előállt Antonella, és a következőket mondta: „Az irigység a gonoszság tengerében apró duzzanatból sérvvé növi magát, s midőn más fuldokló közelébe kerül, vagy végleg elmerül, vagy nekicsapódik egy sziklaszirtnek, miként holmi irigy leányzókkal történt hasonlóképp, melyet, lévén elsőként ez ötlött fel bennem, nektek is előadok."



Hol volt, hol nem volt, érjétek be azzal, hogy tőlem tudjátok, volt tehát egy megözvegyült herceg, aki annyi örömét lelte egyetlen leánygyermekében, hogy már nem is a saját szemével, hanem a lányéval nézte a világot. Fogadott is mellé egy derék dajkát, aki bevezette őt a gyöngyfűzésbe, be az elefántcsontcsipke-verésbe, de még a bojtkészítés, továbbá a vetélés tudományába is beavatta7, s mindeközben annyi kedvességgel halmozta el, hogy a szavak nem elengedőek annak ábrázolására.
Ám az édesapa nem sokkal előtte házasodott újra, életét egy heves természetű, ördöngös némberhez kötvén, s ez az átokfajzat fehércseléd nem csupán megorrolt a mostohalányára, de még a látványától is csömör gyötörte, ennek okáért annyi rusnya grimaszt vágott a leánynak arcába, s ijesztésképpen olyan gorombán vonogatta a szemöldökét, hogy amaz sírva futott dajkájához naponta, a követke­zőket mondván neki:
– Ó, teremtő atyám, miért nem te lehettél az én édes mamácskám, mikor nálad jobban senki nem babusgat engem?
És addig-addig ismételgette ezt a szólamot, hogy egy jó nagy bogarat ültetett dajkájának fülébe, emez pedig, szarvától ragadván meg az ördögöt, így szólt egy napon a leányhoz:
– Ha megfogadnád e bolond lyuknak bolond tanácsát, az anyácskád lehetnék, s végre jobban szerethetnélek a szemem világánál.
Még javában folytatta volna az elkezdett gondolatot, amikor megszólalt Zezolla, minthogy így hívták a lányt, mondván:
– Nézd el nekem, hogy ajkadra forrasztom a további szavakat. Tudom, hogy a javamat akarod, ennek okáért maradjunk csöndben, lévén az is túl bőbeszédű olykor. Te csak taníts a fortélyaidra, miket elrejtett előlem a vidéki élet! Ródd a betűket, én pedig a végén rányomom a pecsétet!
– Akkor hát föl, dologra! – felelte a dajka. – Nyisd ki a füled, s liliomnál is fehérebb lesz a kenyered java. Mikor az apád elmegy hazulról, szólj a mostohádnak, hogy szükséged lenne néhány régi göncre, lévén óvni szeretnéd ezt a mostanit, s kérd, hogy nyissa ki neked a ládát a sufniban. Ő pedig, mivel legszívesebben ágrólszakadtnak szeretne tudni, tüstént hajlani fog az óhajodra, mondván, hogy tartsd meg addig a láda fedelét. Majd midőn szépen a ládába fordul, hogy kikotorja onnan a legócskább rongyot, te leejted hirtelen a fedelet, amaz pedig a nyakát töri. Midőn végeztél a dologgal, s tudván, hogy apád a tűzbe menne érted, hagyd, hogy kedvére elvigasztalja a lelked, majd kérd meg, hogy vegyen feleségül engem, mert avval nemcsak a boldogságodat veszed meg, de életem úrnője leszel.
Hallván e fölöttébb kimustrált gondolatot, Zezolla minden percet ezredévnek érzett, majd hajszálpontosan végrehajtva a dajka tanácsát, s megadva a módját a szerencsétlenül járt mostoha elgyászolásának, pedzegetni kezdte apja előtt, hogy nősülne újra, s venné el a dadust. A herceg eleinte tréfának vélte e dolgot, de a leány addig-addig ütögette a cintányérokat, míg végül célba ért, mert az apja beadta a derekát, s feleségül vette Carmosinát, így hívták ugyanis az asszonyt, majd nagy dínom-dánom kíséretében megülték a lagzit is.
S midőn a szerelmesek egymásba fordultak, hogy annak rendje s módja szerint összeszűrjék a levet, Zezolla kikönyökölt az erkély ablakába, és még bele se merült a gondolataiba, mikor a párkányon észrevett egy galambot, aki a következőket intézte felé:
– Bármilyen óhajod akadna, csak hívd a szardíniai tündérek galambját, és a vágyad menten teljesül.
A következő négy vagy öt napon az új mostoha el is árasztotta Zezollát negédességével, tisztelete jeléül az asztalfőre tessékelve, a legjobb falatokat tukmálva belé, és szebbnél szebb ruhákba öltöztetve, de alig vánszorgott odébb az idő, mintha az ördög rántotta volna ki alóla a szőnyeget, a kicsikart szívességet elfeledtette véle – ó, szomorú a lélek, mely fölött rossz test gazdálkodik! –, és előnyben részeltette a saját lányait, szám szerint hatot, kikről azelőtt mélyen hallgatott, majd addig rágta a férje fejét, míg amaz úgy megkedvelte a leányokat, a sajátját pedig annyira szem elől tévesztette, hogy az egyszem édes gyermeke, beigazolván a mondást, miszerint „amit ma elveszejtesz, holnap fog csak igazán hiányozni", lakosztályból a konyhára került, baldachinból kemencepadkára, rongyokra váltott selymet-aranyat, kormánypálcát kormos végű nyársra, de nemcsak az állapotja változott, hanem a nevét is kicserélték, s Zezollából Hamucicuskának keresztelték át8.
Történt azonban egy szép napon, hogy a herceget sürgős államügyek szólították Szardíniára, ennek okáért egyenként hívatta mostohalányait, Imperiát, Calamitát, Fiorellát, Diamantét, Colombinát és Pasquarellát, majd megkérdezte, ki mit szeretne vásárfiának. Egyikük cifra gúnyát kért, hogy elkápráztassa benne a világot, a másik fejdíszeket, a harmadik pomádét s kencét orcájára, a negyedik játékot rendelt unaloműzéshez, vagyis ki-ki benyújtotta a maga követelését. Végül, mintegy gúnyolódásképpen, a lányát is elővette:
– No és te? Te mit parancsolsz?
Ő azonban csak ennyit szólt:
– Semmit. Hacsak azt nem, hogy híremet vigyed a tündérek galambjának, s kérd, hogy ő küldjön valamit nékem. Ha pedig elfelejtenéd, úgy ne mozdulhass se hátra, se előre. Emlékezz hát arra, amit most mondtam, nehogy önkezed legyen a legnagyobb fegyvered, ami veszélybe sodor.
A hereceg útnak indult hát, s minekutána bevégezte ügyeit Szardínián, teljesen megfeledkezvén Zozelláról, sietett beszerezni a mostohaleányok csecsebecséit, ám midőn gályára szállt, hogy otthonába visszatérjen, s a kapitány már kifogta volna vitorlájával az összes szelet, úgy odacövekeltek a kikötőhöz, mintha egy bojtorjánhal horgonyozta volna őket a tenger fenékhez9. Ennek okáért, no meg a gályával való vesződségek fáradalmai miatt, a kapitány visszavonult a kabinba, és mély álomba merült, álmában pedig megjelent egy tündér előtte, aki imígyen szólt hozzá:


– Tudod, miért vesztegel hajód a kikötőben? Mert a herceg, ki itt dőzsöl a fedélzeten, lányának tett ígéretét megszegte, s mindenki másnak a kedvében járt, egyedül annak nem, ki a vérének vére.
Alighogy felocsúdott álmából a gálya kapitánya, rohant a herceghez, hogy mindezt elmesélje, aki e különös jelenéstől zavarba jött, és rádöbbent feledékenységére, majd elment a tündérek barlangjába, s továbbítva leánya jókívánságait, arra kérte őket, hogy küldjenek neki egy kis figyelmességet cserébe.
És íme, világ, láss csodát, elejébe toppant egy tündér, de micsoda szépség volt az, atyám, büszke díszlobogóként feszült a szélben, majd megköszönvén a leánynak, hogy megemlékezett felőle, a hercegnek elrendelte, hogy atyai szeretetét egyetlen percre se vonja meg tőle. Avval egy datolyapálmát nyújtott át neki, egy aranykapa és vödröcske kíséretében, továbbá egy selyemkendőt, mindehhez hozzátéve még, hogy az egyiket ültesse el, a másik háromnak segítségével pedig a termést szüretelje. A herceg, minekutána bőségesen kiámuldozta magát az adományok láttán, elbúcsúzott a tündértől, és a saját otthonába megtérve, átnyújtotta a mostohalányok által rendelt dolgokat, majd a tündérek küldeményét Zezollának is odaadta.
Ő pedig, olyan boldogan, hogy a bőre szűknek bizonyult e hatalmas érzéshez, elültette a datolyát egy szépséges cserépbe, kapálgatta, öntözgette, a selyemken­dőcskével felitatta róla a vizet minden áldott reggel, no meg estelente, a datolya pedig, négy nap se telt bele, akkorára nőtt, mint egy termetes asszonyság, s elő is bújt belőle egy tündér, mondván:
– Mit szeretnél, édes gazdám?
Zezolla erre gondolkodás nélkül azt felelte, hogy szeretne eljárni hazulról néhanap, mégpedig a nővérei tudta nélkül.
A tündér így szólt:
– Valahányszor kedved szottyan, csak jöjj a cseréphez, és mondd a következőket:
Én aranydatolyaágam,
Aranykapácskámmal kapálgattalak,
Aranyvödröcskémmel öntözgettelek,
Selyemkendőcskémmel szárítgattalak,
Változz át és ékesíts fel engem!
És amikor le akarsz vetkőzni, csak annyit mondj, hogy „Ékesülj, és változtass át engem!"
Eljött hát az ünneplés ideje, s a dajka lányai pomádék, szalagok, csengettyűk és egyéb csecsebecsék által felcicomázva, továbbá virágillatokkal és más szagló dolgokkal körbelocsolva nekivágtak nagy pöffeszkedőn a bálnak, Zezolla pedig tüstént a cseréphez sietett, elmondta a tündértől tanultakat, majd királynői pompában és tizenkét, ugyancsak kikent-kifent apród társaságában lóra szállt, elvágtázott oda, ahová a nővérei mentek, azoknak meg tajtékzott a szájuk, alighogy belépett, lévén életükben nem láttak még ilyen gyöngyörűséget.
Történt azonban az ég akaratából, hogy ugyanarra a bálra elvetődött a király is, aki Zezolla leírhatatlan szépségétől megbabonázva, magához hívatta valamennyi szolgájának legbizalmasabbikát, és megparancsolta, hogy kutassa fel e gyö­nyörűségek gyönyörűségének igaz valóját, meg azt, hogy merre lakik.
A szolga nem várva meg, hogy kétszer hangozzék el ugyanaz a parancs, hirtelenjében a lány mögé settenkedett, de amaz, megneszelve a feléje tátongó kelepcét, egy marék aranyat vetett a háta mögé, melyet éppenséggel erre a célra kapott a tündértől. A szolga pedig, egy marék fityingtől elvakultan, lévén halaszthatatlan, hogy zsebét a lyukas garasokkal szépen telerakja, megfeledkezett a dolgáról, s nem vette üldözőbe a lányt, aki elszelelt a helyről, majd hazaérve nyomban visszavedlett Hamucicuskává, miként a tündrétől tanulta, s úgy várta be a nővéreit. Amazok pedig, még haza se értek, máris csivitelni kezdték, miféle szépégekbe botlottak a bálban, csakhogy borsót törjenek a lány orra alá.
Időközben a szolga is visszatért a királyhoz, s amikor elmesélte, miként járt pórul pár fityingnek hála, a király rettentő haragra gerjedt iránta, és megreglamázta rendesen, a fejéhez vágva, hogy aljas módon árusította ki örömét, majd hozzátette, hogy legközelebb, ha adódik még egy ilyen ünnepség, és miért ne adódna, e szépséges madárka fészkét és kilétét az élete árán is meg kell tudakolja.
És eljött a következő ünnepség ideje, a mostohanővérek pedig tetőtől talpig glazúrban, felcicomázva odahagyták a kegyvesztett Zezollát a kemence padkáján, de a lány nem váratott sokat magára, nyomban a datolyához rohant, elmormolta a szokásos versikét, és láss csodát, abban a szent minutumban elősereglett egy kupacnyi udvarhölgy, egyikük a tükröt szorongatta, egy másik a tökléfiolát10, megint más a sütővasat, amott egy harmadik a kencefedelet, hátrébb a negyedik egy brossal álldogált, aztán volt, aki a ruhákkal várt sorára, vagy a diadémmal és a nyaklánccal foglalatoskodott, s minek utána úgy kicsinosították, hogy pillantására még a Nap is elhunyorogta magát, hatlovas hintóba ültették, majd megannyi kengyeltartó és libériás inas kíséretében megérkezett ugyanarra a helyre, ahol korábban járt, undok döbbenetet csiholva nővérei szívében, s felperzselvén a király mellkasát.
De ezúttal is, mikoron indult volna, a szolga ismét üldözőbe vette, ennek okáért, no meg hogy amaz utol ne érje, a lány maga mögé szórta a gyöngyeit, s amíg a derék ember megfékezte lovát, hogy az ékszereket felcsipegesse, mert ugyan ki hagyta volna veszendőbe menni az efféle portékát, addig ő szépen hazavágtatott, s idejéből még az átöltözésre is bőven futotta. A szolga pedig kedveszegetten s lomhán vonszolta magát a király színe elé, aki a következőket zúdította rá:
– A holtak lelkére esküszöm, hogy megismertetlek a botommal, s annyiszor rúglak ülepen, ahány szőr a fejedet borítja!
Aztán eljött a következő bálozás, a nővérek újfent elvonultak, Zezolla pedig a datolyához rohant, majd elduruzsolva a bájversikét, csillogó ünneplőbe bújt, beült egy aranyhintóba, s annyi inas kísérte, hogy aki látta, már-már sétakocsikázó kurtizánnak hitte, lévén az inasok olyan szorosan álltak körötte, mint báva, szájtáti népek és poroszlók egyaránt11. Majd a bálterembe lépve, a nővérek irigy torkára forrasztott minden további szót, és amikor idejét lejártnak érezvén újra menni készült, a szolga utána settenkedett, olyan szorosan tapadva hintójára, mint aki hozzákötözte magát. Mikor Zezolla rájött, hogy üldözőbe vették, kikiabált a hintóból:
– Hé, kocsis, csapj a lovak közé!
És íme, a hintó meglódult, mintha az ég haragja cibálta volna, és akkora vágtában viharzott el, hogy Zezolla topánkája, melyhez fogható parányi mütyürt emberi szem nem látott addig, megadta magát, s a lábáról lehullt.
A szolga, minthogy nem érte be a hintót, amely inkább repült, semhogy zötyögött volna, felszedte a földről a cipellőt, a király kezébe adta, s elmesélte, miként történtek ezúttal a dolgok.
A király egyre csak forgatta a topánkát, majd imígyen szólt:
– Milyen lehet a ház, ha ily édes alapja? Ó, szépséges kandeláber, hol van a gyertya, ami csontig emészt? Ó, szépséges üstömnek egyszem lábazatja, merrefelé főzöd a létemet? Ó, Ámor horgászzsinegének lebegő dugója, ami kihalászta a lelkemet! Íme, csókollak, ölellek, s becézem gyökerét e díszes növénynek, melyet nem érhetek el! Ha nem juthatok fel az oszlopfőkig, hát be fogom érni pincédnek mélységeivel! Hófehér oszlopnak talpazata volnál, mi gyászos szívemnek kelepcéje is! Általad tűnt egy arasszal vagy másféllel nagyobbnak, ki eluralkodott az életemen, s általad szintannyi derű is kél bennem, mert a látványodat végre uralhatom.
Ezeket mondotta, majd magához rendelt írnokot, trombitást, és ti-tá-rirá-ti-rirá, széjjelkürtöltette az egész országban, hogy a következő bálon, melyet ő maga rendez, minden fehércseléd, kötelező módon, az utolsó szálig megjelenjen. És eljött a meghirdetett bálnak várva várt órája, és ó, teremtő atyám, mekkora lakmározás meg kánaán vette akkor kezdetét! Hogy honnan került elő annyi tepertős pogácsa és püspökkenyér! Honnan annyi pecsenye meg fasírt! Hogy a makarónit és a raviolit ne is említsem, lévén abból egy egész armada elcsapta volna a hasát.
Az asszonynépek pedig mind megérkeztek, volt köztük nemesi és hitvány sorú, gazdag és nyomorult, banyakorú és leányka, szép és éjsetét, de mert alkalomhoz méltó, s jól fésült volt mindahány, a király poharát emelte feléjük, mondván, hogy prosit, majd szerre felpróbáltatta velük a topánkát, hátha úgy illik egyikük lábára, mint bokréta a kalpag karimájára, s ő megtalálja végre szívének óhaját, de mert a cipő senkinek se volt jó, a herceget gyötörni kezdte a kétségbeesés.
Mindazonáltal elcsitította a népes asszonytábort, és így szólt mindenkihez:
– Térjetek vissza holnap, és tartsunk közösen bűnbánatot. De ha egy fikarcnyit is szerettek engem, egyetlen asszonyt se hagyjatok otthon, bárki légyen is az!
Erre megszólalt a herceg:
– Van nékem, felség, otthon egy leányom, de álló nap a kemencét őrzi, lévén annyira nyomorult, s érdeme oly csekély, hogy nem volna az méltó felséged asztalához.
A király azonban tüstént lecsapott az alkalomra:
– Akkor majd ővele kezdjük! Így parancsolom.


Avval elbúcsúzott mindenkitől, másnap pedig vissza is tértek valahányan, és Carmosina leányai mellett már ott volt Zezolla is, akit a király alighogy meglátott, úgy érezte, célba talált, ám fittyet hányt a megérzésére, s elkezdték mindjárt a penitenciát.
Majd mikoron abbahagyták a fogvacogtatást, sort kerítettek a cipellő-próbára, s a topánkát még oda se illesztették Zezolla lábához, amaz megugrotta magát, és úgy odatapadt Ámor hímestojásához, mint mágneshez a vas.
Alighogy e csodát a király meglátta, máris ölbe kapta a lányt, s karjának satujában tartva, a baldachinos trónusára vitte, fejébe nyomta a koronát, majd megparancsolta minden jelenlevőnek, hogy királynőjüket tisztelve benne, hódolattal járuljanak elé. Látván ezt a mostohanővérek, szörnyű haragra gerjedtek, s minthogy szívük álmának e csúfos meghiúsulását nem bírták megemészteni, lógó orral kullogtak vissza anyjuk otthonába, s mindenek dacára beismerték, hogy:
Bolond, aki elleneszegül a csillagoknak.



KIRÁLY KINGA JÚLIA fordításai




JEGYZETEK


1 Bökötör ~ Mumus
2 Utalás a középkori, idomított sólyommal történő vadászatokra, amely Basile idejében már kevésbé dívott, mivel a fegyverek folyamatos fejlődése szükségtelenné tette. Ennek ellenére a vadászkönyvek továbbra is külön fejezeteket szenteltek a sólyomnak.
3 A melankólia elleni szirupot Agostino Nifo de Sessa (1462–1538) állította elő, és igen divatos volt a korabeli orvoslásban. A szirup Domini Agustini néven terjedt el, de ismert volt a Polipodio elnevezés is, amely egyik alkotóelemének, az édes gyökerű páfránynak tulajdonítható.
4 A Nápoly közelében található Beneventóra való utalás, ahol legelőket lehetett bérelni.
5 Az olasz becenevek tájegységenként különböznek Itáliában, Mase a Tomaso-ból, Nardo a Bernardo-ból, Cola a Niccola-ból, Micco a Domenico-ból, Petrullo feltehetően a Pietro-ból, és Ceccone a Francesco-ból származik. Az Ascadeo valószínűleg kitalált név.
6 A rozmaringot nagy becsben tartották, nem csupán fertőtlenítő hatása miatt, hanem a halotti kultuszban, továbbá a mediterrán hiedelemvilágban is fontos szerepet játszott, használatát és hatását a tündérekkel hozták összefüggésbe.
7 Elefántcsontcsipkének a híres velencei csipkét hívták, amely a domborúra alakított mintáiról és színéről kapta a nevét, a vetélt csipke egy ennél régebbi eljárás volt, amelynek során a vászon keresztszálait kihuzigálták, és a főszálakat bogozták úgy, hogy azok valamilyen geometrikus vagy virágmintát alkossanak.
8 A mese a Grimm-testvéreknek köszönhetően került a magyar köztudatba Hamupipőke címen, az eredetiben viszont Basile a hősnő macska-jellegére helyezi a hangsúlyt (La gatta cenerentola). A mese feltehetően Kínából származik, ahol a pici, ún. lótuszláb testesítette meg a legfőbb szépség­ideált, ami a macskák torkos rüsztjéhez is hasonlítható. Kínában a 7. századtól a macskákat elsősor­ban az előkelő asszonyok házikedvenceként tenyésztették. A reneszánsz és barokk idején, a földrajzi felfedezések megindulásával egyre gyakoribbak az ehhez hasonló macskaábrázolások Európában is.
9 A bojtorján- vagy más néven gályatartóhalról az a legenda járta a földközi térségben, hogy képes feltartóztatni a hajókat. Ez a legenda már az ókorban szárnyra kelt, az olasz remora kifejezés is fékezést, késleltetést jelent, illetve már a taxonómiában használt görög elnevezésük, az echeneis is ugyanezt jelenti: echein = visszatartani, naus = hajó. Ifjabb Plinius szerint az actiumi csatát pont egy ilyen hal miatt vesztette el Marcus Antonius.
10 A tökből sajtolt nedűt és olajat szépítkezésre és gyógyításra is használták.
11 A kurtizánoknak sokáig tilos volt a nyilvánosság előtt megjelenni, a sétakocsikázás pedig súlyos vétségnek számított.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Giambattista Basile


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.