BukarestLátó / Pimaszkalauz

Radu Paraschivescu
Pimaszkalauz

[BukarestLátó – 2009. április]



Ghidul nesimţitului. Humanitas, Bucureşti, 2006, 93-114.


Részletek



Az idő múl(at)ásának rítusai a tömbházban



A pimasz ért hozzá, hogy különböző eszközökkel felrobbantsa annak a tömbháznak a nyugalmát, amelyben él. Láttuk, hogyan porolja a szőnyeget reggel hétkor. Hallottuk a csendórában ütvefúróval falat lyukasztani. Húsvét másodnapján, amikor csempét cserélt, összezúztak a kalapácsütései. Akaratunk ellenére részt vettünk a falbontás és a konyhaszélesítés műveleténél néhány órával szilveszter után. Olyan időpontban ébresztett fel az autója bekapcsolásával, amikor egyetlen lélek volt ébren az egész negyedben – a rigó a fák hegyén. Dudája áramütésként futott végig rajtunk az éjszaka közepén, és rákényszerített, hogy az ablakhoz lopakodjunk. Csapta nekünk a szelet a miccsek1 gyalázatosan befurakodó szaga, mert a pimasz éppen az ablakunk alatt sütötte őket a roston. Tanúi voltunk, hogyan őrjöngött, amikor maximumra felhúzott hanggal meccset nézett a tömbház előtti füvön. Láttuk, miként fogadja a decibeles szelídségű kéréseket, és milyen kockázattal jár párbeszédet kezdeményezni olyasvalakivel, akinek minden tettét az ingerek és az ösztönök mozgatják, valamint saját kénye-kedvének filozófiája. Sokat megtudtunk már a pimaszról. Itt az ideje tehát, hogy kipuhatoljuk egy másik alapvető oldalát. Más szóval, térjünk most rá az ünneplő pimaszra. Aki megosztja szomszédaival – legtöbbször azok akarata ellenére – személyes életének emlékezetes alkalmait: a születésnapját, az esküvőjét vagy a keresztelőjét.



A tömbházbeli mulatság halálközeli élmény mindenki számára, aki gyakorolta az együttélést a betonodúban. Az ember rájön, hogy ebben a jelenségben már akkor ott lüktet a féktelen tombolás, amikor azon gondolkozik, hogy milyen szógúnyába öltöztetheti az eseményt. A tömbházbeli mulatság nem egyszerűen csak egy mulatság a tömbházban. Legjobb meghatározása a „tivornya” vagy a „dínomdánom” lehetne. E szavak megidéző hangzása fájdalmas emlékeket kavar fel. A seb, melyet a tömbházbeli mulatságok vájnak a gondolat húsába, nehezen heged. Történetük heteken, hónapokon vagy akár éveken keresztül is üldözi az embert. Az emlékezet görcsösen rángatózik, és már-már méltatlanul viselkedik a nyomással szemben. Nincsen olyan higgadt lélek, akit a tömbházbeli mulatság kifejezés hallatán egy tőr hegye ne csiklintana fenyegetően a lapockái között.



Az esemény műfaja nem ír elő semmilyen öltözködési stílust, és nem szükséges erőltetni az alkalmazkodást. Egy kivétellel. Ha a buli szervezője és résztvevői fiatalok, kötelesek kiscsizmában vagy bakancsban megjelenni. Így aztán amikor megkezdődik a tánc, az alsó és felső szomszédok azonnal bekapcsolódnak a tombolásba. A fiatalok rendszerint akkor mulatnak, amikor a házigazda szülei nincsenek otthon. Vagy szabadságra mentek, vagy jószántukból utaztak el, menekülve az előző tivornya emléke elől, hogy legalább ezúttal ússzák meg depresszió nélkül. A gátlások teljes feloldódásának zászlaja alatt összeverődött fiúk és lányok a tömbház tartószerkezetét ostromolják a megsemmisítően dübörgő zene ritmusára. Három perc múlva azt érzi az ember, hogy egy páncélos hadosztály vészesen közeledik a konyha falához. További öt perc, és átéli az 1977-es földrengést. Az első óra végén visszamenőleg is együttérez a kobe-i földmozgás áldozataival. Az asztal felett a mennyezeten kábultan imbolyog a csillár. A parkett rosszat sejtetően nyicorog. Aggasztóan meghajlanak a falak. Fenyegető balsors szele üti meg a szomszédokat. A ruhásszekrény ajtaját kétségbeesetten karmolják a lakásban élő macskák, keresve a menedéket. A sétáról nemrég hazatért selyempincsi megszállottan ugat, és a sokk hatása alatt a szőnyeg közepére csinál. A papagáj mindenáron szökni akar a kalitkából, és ahogy fejével nekicsapódik a rácsnak, fülsértő kiáltásokat hallat. A hálószobában tanyázó békés teknősök teljesen behúzódnak teknőikbe. A szomszédokat fojtogatja a felháborodás, a rémület, vagy mindkettő. Nincsen kiút a falakból lövellő bábeli metállal szemben. Az ember a Rammstein vezette ostromban találja magát, Napalm Death offenzívájának tüzében, a lázadás kellős közepében, amelynek hangszerelését az Anthrax, a Sepultura, Urge Overkill, Concrete Blonde, Screaming Trees, Nash Kato, Meat Puppets vagy más pokolgyárak biztosítják. A bakancsok dühödten csapódnak a padlóhoz. A vendégek pszihedelikus forgásai áthallatszanak a sohasem eléggé vastag falakon. Az üvöltésektől megreped a vakolat. Az embernek az a kellemetlen érzése támad, hogy véreső hull, és emberi agy darabjaival havaz. A szomszéd lakásokban lévő ártatlanok koponyája kegyetlenül szét van zúzva, de senki sem gondol ellenkezésre. Teljesen felesleges volna. A tivornya résztvevői azt sem hallanák meg, ha egy faltörő kos beszakítaná a bejárati ajtót.



Változnak egy kicsit a dolgok, ha a szülinapot a szülők jelenlétében ünneplik meg, és a gyerek még kamasz. A magyarázat a napnál világosabb. Az apa azért nem választotta a távozást, mert tudja, hogy drága fiacskája ugyanazt a zenét hallgatja, mint ő. S mi légyen ez a zene? Bob Dylan? Puah. Moody Blues? Pfuj! Jefferson Airplane? Távozz tőlem, sátán. Buli van, nem irodalmi kör vagy tor. A közös nevezőt, amely a vonalrendszeren egyesíti a nemzedékeket, a manelisták2 hadában kell keresni, akik nem hiányozhatnak egyetlen magára valamit is adó mulatságról sem. Akik a pop-rock nosztalgikus rabságában rekedtek, szánalmas torzlények. Persze, nem gázolhatjuk el éppen az autóval őket, mert ez nem keresztényi cselekedet. De azért nem ártana nekik egy kis lecke a blokkneurózis rendszergazdáitól.



Az időbeosztás vagy a munkahét megkötései ezen emberek számára olyan szeszély, amit magasról le kell ejteni. Ha a csemete születésnapja csütörtökre esik, a dínomdánom is aznap van. Hülyeség megvárni a hétvégét, amikor fennáll a veszélye, hogy a meghívottak fele elmegy halászni a tóra, vagy elutazik falura vagy a hegyekbe. Micsoda? Hogy másnap az emberek munkába mennek? S? Nem hagyjuk, mi? Tőlünk menjenek Isten hírével, lóval, kötőfékkel. Ja, hogy a zene túl hangos? Hát buli van, tata. Mit akar, hangtompítót? Ott a patika, menjen szépen, s vegyen olyan harmincötezer lejes dugókat, aszt dugja a fülébe.



A forgatókönyv rendszerint nem sokat változik egyik tivornyáról a másikra. Az ünnepelt haverei kettesével-hármasával jönnek, csengetnek, és egy-egy üveggel a kezükben, csendben várnak. Hol a családfő nyit nekik ajtót, hol a felesége. Abban a pillanatban, amikor az ajtó a falnak vágódik, belülről óbégató lálálázás hallatszik ki, és vele együtt egy patetikusan lármázó harmonika, amelyen hozzáértő ujjak táncolnak, meg a nélkülözhetetlen bőgők, ők adják meg rendszerint a nyivákolás ritmusát és ütemét. Amint a vendégek belépnek a lakásba, az ajtó becsukódik, és a zaj megint elhalkul. Fülelni kell ahhoz, hogy hallatsszék. Az ember megkönnyebbülten fellélegzik, hálát ad a fennvalónak, és azt mondja, hogy végső soron mindenkinek jogában áll szórakozni. Elragadtatja a kilátás, hogy éjjel nem kell majd disztonokalmot bevenni, és meg sem fordul a fejében, hogy a házigazdák egyelőre nem használták ki teljesen a CD-lejátszós rádiómagnót, mivel még nem érkezett meg mindenki.



A szomszéd, aki éppen gyanútlanul néz egy régi filmet, egyszer csak rémülten ugrik fel. Néhány lépésre tőle valami iszonyatosan búg. A bőgősök azok, akik bejelentik, hogy kezdődik a szórakozás. E felhíváskor a csapat már teljes, indulhat az őrület. Néhány másodpercnyi rezgés múlva feláll a szőr az ember hátán, és valaki, egy férfihang, amelyen áttör a gigája mélyéről jövő tremoló, elsírja csalódását. Azt hinnénk, hogy a búskomor kitörések csendben, a világtól távol esnek meg. Hát nem. Mert a csalódott lélek nem akárki, hanem maga Florin Peşte. Szavai átszivárognak a falon, megtámadják, eltiporják, leigázzák az embert, és arra kényszerítik, hogy részt vegyen a szerelem nyomasztó kínjában. Azt mondta mindenki rólad, / Kihasználod jóságomat. / Hülyére szerettelek, / Nem hittem el senkinek.



Ebben a pillanatban a film kellős közepéről kirángatott szomszéd fejében két egyaránt jogos kérdés fogalmazódik meg. Egy: miért vagyok én hibás a más szenvedéséért? Kettő: mi értelme ilyen szomorú dallamokkal sallangozni a születésnapi mulatságot? Polgárunk kötelességtudóan siet megbeszélni a dolog e két vonatkozását azzal a szomszéddal, akinek a gyermeke produkálja a ricsajt a lépcsőházban. Ki tudja, hátha jókedvében találja, és az lehalkítja a zenét. Ez a megközelítés azonban hamis, mint a háromdolláros. Az ötödik kopogtatásra ajtót nyit az apaformájú pimasz, izzadtan, pohárral a kezében, az ingerlékenység rabjaként, és vörös szemeit a hívatlan vendégre mereszti. Aki egyből megsejti, hogy a kezdeményezett párbeszédben nem fog olyan udvarias és folyékony lenni, mint eredetileg szerette volna.



– Jó estét, Nae bá’.
– ’szerencséd.
– Tudja…
– Na mit akarsz?
– Talán lehetne picikét halkabban a zenét –
– Szülinapja van a fiamnak. Tűnés!
– Igen, de éjjel egy óra van, és én holnap –
– Hallod, tacskó, rajzoljam is le neked? Balra forrr-dulj!
– … megyek munkába, dolgozatot kell –
– Mi van, takonypóc, baj van az idegeiddel? Szülinapja van a fiamnak, és bulizunk. Menjél szállodába, ha nem tetszik. Mit akarsz, küldjek haza mindenkit, hogy te az oldaladra fekhess?
– Sajnálom, Nae bá, gondoltam, megegyezünk, mint jó emberek. A zenét le –
– TEEEE, FESSEM BE A MOTRODAT? KOTRÓDJ A FENÉBE HAZA, NEHOGY A KEZEMET RÁD TEGYEM!!!



Bang! A fémajtó hirtelen becsapódik, és polgárunk megmenekül az ígért taslitól. Miután nemes szándékait így letörték, a szegény ember visszatér lakásába, veszi a telefont, és felhívja a közelségi rendőrséget. Nagy későre a vonal túlsó végén megszólal egy javíthatatlanul unott hang:
– Mgen.



Hagyja, hogy a polgár elmagyarázza a hívás okát, anélkül, hogy bármilyen kérdéssel félbeszakítaná. Emberünk csak akkor jön rá, hogy feleslegesen pazarolta az egységeit, amikor érdeklődni kezd, mennyi idő alatt fognak kiszállni a fiúk, akik majd ráncba szedik a szomszédokat. A hang ugyanis salamoni világossággal ezt mondja:
– A gyermeknek születésnapja van, uram. Az illető a saját házában van. Ne törődjön vele, senki sem halt még bele egy bulicskába.



Időközben a bulicska jó úton van az orgiácska felé. A falból immár nemcsak hasogató siránkozás árad, hanem olyan neszek is, amelyek azt sejtetik, hogy nem mindenki egyformán szerencsétlen a szerelemben. Paradox módon, minél erősebben szenved a manelista, a bulizók boldogsága annál színesebb. Merész kurjongatások, erős dobbantások, tüzes erotikus beteljesedést hirdető sivalkodások. A dínomdánomra mozgósított lányok kórusa most éppen Cătălin Arabu hangját kíséri, aki a múltba tekint. Szerelem és hejehuja, / Nálunk sokszor receruca, / Becsszó ilyent nem láttam, / Akármerre is jártam. A szomszédok jókedvétől porig alázott polgár az órára néz. Elmúlt kettő. Öt óra múlva fel kellene kelni, neki pedig fogalma sincs, hogy le fogja-e addig hunyni a szemét.
Egy fülhallgató csodát tenne, de hát nincs a házban. A lépcsőház minden bulija után megfogadja, hogy megfelelően fel fog szerelkezni, de minden egyes alkalommal megfeledkezik róla. S különben is, elég nehéz volna fülhallgatóval aludni. Nem beszélve arról, hogy így nem hallaná a zenét, az igaz, de a csergőórát sem.
Túl javában tart a pimaszság ünnepe. A zajgörbe egyre emelkedik, anélkül, hogy végső pontját sejteni lehetne. A szerencsétlen szomszéd értesül Sorin Copilul de Aur szerelmi gyötrődéseiről, amit eszeveszett bőgéssel vesz át a meghívottak egész csapata. Minek csókol így a szájad, / Ha ma úgyis továbbállasz, / Nem kell, nem, hogy megsajnálj, / Tudom, hogy másé vagy már. A csordultig telt hamutálca tompán sistereg a szomszéd asztalán, tanúsítván akaratlan együttérzését az elcsábított és elhagyott szerető fájdalmával. A konyha bal felső sarkában megjelent egy rézsútos repedés, amely leér a tévéig. Talán hosszú évek óta ott van már, a szomszéd viszont nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy a mulatozók zenéje okozta. A zsivaj ipari méreteket ölt. Még a vaskohászati üzemek forró részlegén sem találni hasonló zenebonát. Három óra tájt az üldözött szomszéd fején sorra átvonul az ötlet, hogy kivándorol, öngyilkos lesz, vagy elutazik ismeretlen irányba valamelyik éjszakai vonattal. Csak vágják le nyugodtan a napját a munkahelyén. Ugyan már, nagy ügy. Csupán azért nem iramodik az állomásra, mert visszatartja a tudat, hogy mindez teljesen felesleges volna. Hasonló mulatozások bizonnyal még lesznek. Ha emberünk jól tudja, három nap múlva a felső szomszédok is tortabontást fognak ülni, és az is ugyanilyen szintű hangorkánba fog majd torkollni. Akkor pedig A quoi bon avoir quitté… Balta Albă?3



Senki sem dicsekedhet, hogy megtapasztalta a tömbházbeli élet minden szépségét, ha nem volt része a parkolóban tartott esküvő élményében. Ilyenkor a pimasz nagylelkűen rászánja magát az erőfeszítésre, hogy önmagán is túltegyen. Az egyszerű dínomdánom mégiscsak kis hatáskörű esemény – néhány lakás, legfeljebb egy lépcsőház. A parkolóbeli esküvő koordinátái ettől gyökeresen eltérnek. Részt vesz rajta – ha akarja, ha nem – az egész városrész. Senki sem vonatkoztathat el a házasodhatnék túlcsordulásának ettől a formájától. Kibújni lehetetlen, javaslatot tenni abszurd, közvetlenül beavatkozni pedig nemcsak eredménytelen, de veszélyes is.



Mindjárt az elején el kell mondani, hogy az ünnepség incidensmentes lefolyásához a legelső intézkedés eltávolítani a parkolóból a nemkívánatos elemeket. Pontosabban az autókat. Súlyos elővigyázatlanság felhívni a szervező, házigazda, após vagy minek nevezzék pimasz figyelmét, hogy a parkoló rendeltetése éppen az autók befogadása. A jóember rangidős a hasonszőrűek körében, és nem fogad el illemleckét egy kótyomfittytől, aki személyivel a kezében sem tudja, minek hívják. Ő, ha kell, ért az érvek kezeléséhez, keverve a külvárosi logikát az atyai bizalmaskodással. „Jaj, uram, hát hányszor megy férjhez a leány? Egyszer, hát nem? No, akkor minek annyi nyavalygás? Mi, magának nincsen lánya? És? Maga hol csinálta az esküvőjét, az Operában?” Semmi értelme azt felelni a pimasznak, hogy a lányom csak nyolcéves, vagy egyáltalán nincsenek gyermekeim. Felesleges szájkoptatás. A párkapcsolat megszilárdításának eme fontos pillanatában az ellenkezés szánakozó hahotát vált ki, vagy ha az ember erősködne, vulkánszerű dühkitörést.



A parkoló kiürítése az emlékezetre méltó erőmutatvány jegyében zajlik. A pimasz igyekszik megelőlegezni a dolgot, és előzőleg tudomására hozza a járműtulajdonosoknak, hogy fel kell szabadítaniuk a helyet. Aki nem ehhez tartja magát, magára vessen. A parkoló a végén úgyis kiürül. Ha szép szóval nem megy, akkor erővel. A pimasz néhány olyan meghívott hatékony segítségét kéri, aki délután ünneplőbe öltözve majd össze fog gyűlni, hogy a megrökönyödött lakosok ablaka és erkélye alatt mulasson. A csapat büntető portyákra szakosodott kommandóra hasonlít. A tagbaszakadt, kefefrizurájú, izzadt fiúk, akiknek bicepszén csak úgy feszül a fekete trikó, sorra elintéznek minden autót: vagy arrébb tolják őket, vagy elemelik, attól függ.



Három óra múlva a hely sima, mint a tenyerem. A járművek minden teketória nélkül helyet kaptak a szomszédos parkolóban, ahol elzárják a szabályosan parkoló autókat. Akinek az a rossz ötlete támad, hogy néhány óra múlva kijöjjön a tömbházból, és volánhoz üljön, meg kell állapítania, hogy nem tud a kocsival kifordulni. Éppen a Loganja mögött előkerült a semmiből egy Matiz. Amögött egy Opel, amelyik reggel még nem volt ott. A sétáló vizsgálja a cselekvés lehetőségeit, és megállapítja, hogy a kínálat gyenge. Hívhat taxit, egy káromkodással lemondhat a dologról, kiszúrhatja a kijárást elzáró idegen test valamelyik gumiját, vagy cikk-cakkot karcolhat kulcsa hegyével a fémezett szélvédőre. Statisztikailag a hasonló helyzetben lévők hetven százaléka a harmadik vagy a negyedik lehetőséget választja.
Több tíz méterrel arrébb, a kiürített parkolóban folytatódnak az előkészületek. A lakodalmasok egy része előjön a tömbház pincéjéből, és olyan ügyességgel rendezi el az asztalokat és fapadokat, amelyből kitűnik: nem először vesz részt hasonló műveletben. Otthonkába öltözött asszonyok tányért, evőeszközt, poharat, szalvétát és más kellékeket hoznak. Virágos abrosszal terítik le az asztalokat, puha ülőpárnát tesznek az érzékenyebb vendégek ülésére, megszámolják, hány hely van az asztalnál, elkerülendő a kínos helyzeteket. A pimasz az igényes áruszakértő arckifejezésével szemrevételezi az egészet, egy adott pillanatban pedig megjegyzi, hogy a dolgok jól haladnak, de nem kifogástalanul. Valami hiányzik. Néhány szempillantásnyi fejtörés után a férfi felismeri a problémát. Nincs zene. Nem hallatszik semmi. Délután három óra van, persze, de ez nem számít. Hogy várjon el az ember jókedvet és hatékonyságot bárkitől, ha ehhez nem biztosítja a hangalapot, amelynek ki kell egészítenie a fennkölt alkalmat?



A pimasz dörögve az ablakhoz szólítja a feleségét, és azt parancsolja, hogy villámgyorsan jöjjön le egy magnóval és néhány kazettával. „Mi? A töltő? Persze hogy azzal együtt, próbálunk estére.” Két tacskó segítségével, mindegyikük kezében egy-egy hangszóró és egy tekercs hosszabbító, a feleség serényen végrehajtja a házastársi rendelkezést, és kis idő múlva a maguk dolgával elfoglalt lakosok fülét elárasztja Nicolae Guţă zengedezése bizonyos Claudiával egyetemben, akivel a keresletről és a kínálatról folytat rövid zenei párbeszédet a szex terén. Ezer rongyot lepengetsz, / Ha akarod, megvehetsz – ajánlja fel Claudia, aki az alkudozásban szakszervezeti ügyességgel rendelkezik. Százat adjak, ezret adjak? / Lépen aztán ne ragadjak – fogadja el könnyűszerrel Guţă, örülve, hogy a teendőket ilyen rövid idő alatt el lehetett intézni. Az ablakban már megjelennek az első kíváncsi fejek. Aha, esküvő van. Rendben, legalább tudjuk, hogy állunk.



Az időjárás-jelentésben viszont nem kizárt, hogy „megnövekszik a felhőzet, és többfelé várható eső, zápor”, ezért a szervezők óvintézkedéseket tesznek. Kis idő múltán a parkoló közepén szépséges sátor emelkedik. Az építmény a megszólalásig hasonlít az árvízkárosultaknak való hajlékra, de a pimasz tudja – örök időktől fogva –, hogy a cél szentesíti az eszközt. A sátorvászon inkább szomorkás színe kontrasztot képez az eufórikus megnyilvánulásokkal, amelyeket majd el fog takarni a szemek elől. A tanúk egy része az ablakok mögött kuncog. „Ha aludni már nem fogunk éjjel, legalább lássuk, hogyan táncol a menyasszony.”



Hát igen, a világ nem tökéletes. A kárpótlás törvénye viszont szüntelenül működik benne. A boldog pár, az örömszülők, a násznagyok és a násznép el van takarva a lakosok szeme elől, de tesznek róla, hogy a látnivaló hiányát a hang síkján pótolják. Az ablakbeli közönség nem láthatja az esküvői tortát, de az esemény teljes hanganyagát a kívántnál sokkal tisztábban hallja. Az ajándék kikiáltása, a szirba az aszfalton, a hóra4 a járdán és a negyedbeli koreográfia többi eleme mind látatlanban történik, az ablakok tokja viszont legkevesebb százméteres körzetben megrázkódik a dübörgésüktől. A környék minden lakásába erővel behatol a félreismerhetetlen manelés had, Liviu Puştiu (Milyen lélek van benned / Ha hiszed, hogy elmenned / Mellőlem te jól teszed, / S ha nem tartsz hozzám minek / Szerelmes esküt tenned?), Costi Ioniţă (Míg az ember földön jár, / Nyugalmat ott nem talál, / Ellenségem van kilóra, / Barátom meg csak darabra.), Adi Minune (Szép asszonya életemnek, / Téged csillagok rejtenek, / Bárcsak, bárcsak elérnélek, / De elnyelnek meszszeségek.), Sorinel Copilul de Aur (Csavargója életemnek / Napjaimat keseríted / De bármit tennél velem / Máshoz nem fűz szerelem.), Bursuc, Peşte, Salam, Arabu, Vijelie, Cercel5 és az összes szakember, aki reményeiben megcsalt szerelmesként siránkozva lázad, amiért elrabolta kedvesét a vetélytárs, akinek több pénze, nagyobb pecsétgyűrűje és tágasabb BMW-je van. Az esküvő zenei kínálatában szerepel egy ínyenceknek szánt darab is, amelynek szerzője, Jean de la Craiova az államelnök egészségi helyzete iránt fejezi ki érdeklődését, aggodalmát és derűlátását. Tiszteletünk, büszkeségünk, / Szerencsére sérved eltűnt, / Csak téged vár egész népünk, / Csak téged vár Románia, / Légy a hajónk kormányosa. A násznép lelkesen tapsol, jeléül, hogy az elnök minden szinten népszerű, Marriott-tól Ferentariig, Giuleşti-től Dorobanţi-ig.6



A lépcsőház



Megbocsáthatatlan igazságtalanság lenne tovább időzni a tömbházbeli pimaszság ünnepi összetevőjénél, s így közömbösen figyelmen kívül hagyni a nyájszellem egyik legélénkebb megnyilvánulását. Esküvő csak egyszer van mindannyiunk életében (kivéve a kivételeket), keresztelő is, születésnap pedig egyszer egy évben. Elszigetelt esetek ezek, különösebb ritmus nélkül. Zajos stilisztikájuk – ritkán, de annál nagyobb nyomatékkal – hitelesíti a pimasz egyik meghatározó tulajdonságát: könnyelmű közömbösségét, amellyel ránk kényszeríti saját műsorát, erejét, hogy megváltoztassa természetes életritmusunkat, perverz képességét, hogy kitépjen saját elfoglaltságaink nyugalmából, és részesévé tegyen olyan dolgoknak, amelyekkel egyáltalán nem kívántunk kapcsolatba kerülni. Már megállapítottuk, hogy a pimasz tolakodó élőlény, akiről leperegnek a megjegyzések. Ő adja a hangot, és ő teszi a zenét. Mivel így állnak a dolgok, ismerjük be tehát, hogy megnyilvánulásának nem a lakás az egyetlen tere, ahol tönkreteszi a szomszédok idegeit a maximumra felhúzott zenével, vagy a vendéglővé átalakított parkoló. Az „együtt” élés bajnokaként a pimasz ahhoz is jól ért, hogy olyan helyiségeket avasson tevékenysége színhelyéül, amelynek a rendes ember más rendeltetést tulajdonítana. Például a lépcsőházat.



Ezen a területen a pimaszság rendszerint női köntösbe bújik. A tömbházbeli nők egyik igazolt reflexe rituálisan kiülni a lépcsőházba egytől nyolc- vagy akár tízórányi időtartamra is. Nota bene, ez a blokkos tömörülés rendszerint április és október között valósul meg. A négy ajtó közötti tér ilyenkor az agorára adott, időkön átívelő válasszá változik, ahol eszmék, receptek vagy házias replikák cseréje zajlik. Nem nehéz kitalálni, mi a lényege ennek a beszédes és anarchikus érintkezésnek. A lépcsőház kitűnően visszhangzik, s ezáltal minden lakásba eljut a ház areopágoszán elhangzó üzenet. Az odagyűlő asszonyok beszélőkéje, akik fenekükkel a lépcsőn vagy keskeny padokon ülnek, hangos, tagolt, titoktalan. Nem érdekli őket, ha mást nem érdekel, amit mondanak. Megfőzték a csorbát, kiolvasztották a karajt, kiseperték a lakást, úgyhogy semmi sem lehet serkentőbb, mint egy kis pletyka „kománék”, „naccságák” vagy „anyámasszonyok” között. Ha pedig az összejövetel ezen formájának szellemi pátrónusa maga az adminisztrátor felesége, csak annál jobb.



Ebben az összefüggésben érdekes fogás az úgynevezett nyitott ajtók politikája. A kománék, akik borzasztóan nyitottak, és büszkék arra, hogy házuk tündököl, mint a kristálypohár, lemondanak a korlátokról, és falig tárják a bejárati ajtót. Az ok azonban nem a tisztasági versenyhez kötődik. Ha jól megnézzük, a művelet könnyen magyarázható. Elsősorban minden háziasszony szeretne mihamarabb megszabadulni a konyháját éppen elárasztó ételszagtól. S van-e egyszerűbb megoldás, mint a folyosón a lépcsőház felsőbb emeletei felé szállingóztatni az ízeket? Ja, a felső szomszédoknak nem tetszik? Pech. Miért nem vettek lakást a földszinten? Másodsorban, s főleg nyáron, a modern háziasszony úgy óvja meg magát legjobban a felhevült kályha melegétől, ha nyitott ajtóval biztosítja a szellőzést. Így jótékony huzat keletkezik, amely a városrész számtalan ínyenctemplomában hűsíti az áldozatot bemutató vesztaszüzek izzadságtól gyöngyöző homlokát. Ugyanakkor a meleg levegővel együtt másvalami is árad a konyhákból. Vagy a déli hírek, amelyeket egy elemmel működő, recsegős rádió bömböl szét szerte a világba, vagy a főzelék és a fasírt készítését vidáman aláfestő népzene, vagy egy mosógép duruzsolása a lakás mélyéről. A lépcsőház egyes lakásainak a hanghozzájárulása változó, de késedelem nélkül törlesztendő.



Hogy teljes legyen az önkívület, a lépcsőházba kitelepedett négy pimasznéni közül legalább kettő nagyot hall. Logikus, ha azt hiszik, hogy senki sem hallja őket, úgyhogy a higgadt kiejtést csujogató kiáltásokkal helyettesítik. Adásuk áthatol a falakon és a többi szomszéd csukva hagyott ajtaján, betöltve az egész tömbházat. A beszélgetések katonás jelleget nyernek, harciasságuk fenyeget és megbabonáz. Az ember semmit sem szeretne hallani abból, amit ott mondanak, valami mégis mágnesként lábujjhegyen az ajtóhoz húzza. Csak amikor saját lakása határához ér, akkor jön rá, hogy a lopakodásnak semmi értelme sem volt: a négy szószátyár azt sem hallaná meg, ha bekapcsolna a légiriadó.



Ha az első szakaszban a lépcsőház társalgóként használatos, idővel más rendeltetése is lesz. Minden a kezdeményező készségen múlik és a bátorságon, hogy valaki végrehajtsa az első áttételt. Vegyük például a hús felvágását a lépcsőházbeli asztalkán. Lám, ez a művelet egyre gyakrabban történik a világ szeme láttára. Jelen pillanatban csupán azok a csitrik engedik még meg maguknak, hogy a lakásban gyűljenek össze felaprózni a disznót, akiket klinikai szemérmesség gyötör, vagy egyszerűen fittyet hánynak az ötletes szomszédok példájára. A többiek szem és – főleg – fül előtt dolgoznak. A csontos húst ügyes kézzel a szóban forgó asztalra helyezik, majd kimérten és óvatosan feldarabolják. A lépcsőház visszhangzik a tompa ütésektől, a hátborzongató csattanásoktól, s egyáltalán az olyan zajoktól, amelyek inkább hasonlítanak a falbontáshoz, mint a sültnek való hús felvágásához. Olykor a lépcsőházban lévő asztalka átalakul a rántott hús potyolásának és vékonyításának logisztikai kellékévé. Pimasznéni kiveszi a szekrényből a potyolót, ráteszi az asztal nedves fájára a csirkemellet vagy a disznóhúst, és elkezdi a támadást. Ha valaki egy másik emeleten kinyitja az ajtót, és gyilkos tekinteteket lövell a gazdaszszonyra, dacos-ellenséges pillantások fogadják. „Mit tudsz tenni ellenem? Most lássalak.”
Nem lehet elsiklani afelett sem, hogy ebben a térben nincs az a színes beszélgetés, amely teljes lenne a hagyományos kiegészítők nélkül: cigaretta, tasak napraforgó, sőt, akár egy papramorgós üvegcse is, amelyet szentül óvnak a munkából hazatérő férj razziáitól. Kétórai vita és a mezőgazdasági cukorkák szenvedélyes hántolása után a pimasznénik lába alatt csikkintarziás szürke szőnyeg terül, amely ropogósan recseg a lépések alatt. A szőnyeg akkor is ott marad, miután a családvonat mozdonyai visszavonultak a kocsiszínbe, hiszen a lépcsőházban rendet tartani a takarítónő dolga. Bocsánat, az alkalmazott nőé. Ezért fizetjük, nem? Fogja meg a seprűt, ha már a könyvet nem szerette. Ráadásul, hát ’iszen nem várható el az adminisztrátornétól (a tömbház nyelvén „adimisztrátorné”), hogy eltakarítsa saját mocska nyomait. Demokrácia van, persze – adott pontig.



A hangulat látványosan emelkedettebbé válik attól a pillanattól kezdve, amikor a lépcsőházba kiülnek a pimasznénik élettársai is. Mivel itt a párokat megingathatatlan rokon vonások kötik össze, együtt élvezik a lépcsőn ülés gyönyöreit. A férfiak jól meghatározott szerepet játszanak, amelyről nem szabad lemondaniuk. Az egyik hozza a bort, a másik előteremti a szódavizet, a harmadik készíti a fröcscsöt, a negyedik rakja a zenét. A nélkülözhetetlen zenét. Az etikett szerint a bensőséges és szívélyes csevegéshez nem kötelező a manele. Megteszi a pohárzene is.7 De nem akármelyik, hanem az a fajta, amelyet az Etno TV, a Taraf TV vagy más muzsikuscitadella sugároz megszakítás nélkül. Van-e szebb annál, mint magot hámozni, elmesélni a szomszédoknak a Szerelemkönnyek8 egyik részét, akik különben is alig várják, hogy előadhassák a saját változatukat, fröccsöt fröccs után legurítani, és szeszmámoros refréneket dúdolni a szőrös mellű, izzadt homlokú férfi oldalán, aki mellett jóban-rosszban elkötelezte magát az ember lánya?



Néhány sort bizonyára az az eset is megérdemel, amikor a lépcsőház átváltozik ebédlővé vagy étkezdévé. Ez rendszerint két esetben fordul elő: ha a házigazdának nincs ínyére, hogy vendégei leszórják az ételt a szőnyegre, és úgy dönt, hogy inkább kívül fogadja őket, vagy ha valamelyik lakásban tor van, túl sok a meghívott, és az utolsónak érkezettek kint rekednek az előtérben. Aki ilyenkor felmegy a szóban forgó emeletre, az a szomorú kiváltság éri, hogy asztalok, székek és üvegek között szlalomozhat. Egyik oldalon sötét ruhába öltözött emberek tömik magukba az ételt, amit egy fekete fejkendős háziasszony hord a konyháról, a másikon szaporán, megállás nélkül lakmározik a nép.



Egy óra, nem több, és mindenki megfertőződik. A potyavendégek osztagáról a vidámság átragad a tor vendégeire is. Népünnepély hangulata terjeng az asztalok felett, ahol az összetartás jegyében a vendégek egymáshoz tapadnak. Sáncoló balettet lejtenek az ételek is, mint egy nagy, újra találkozó családban. Az emberek együtt isznak, sóhajtanak, kacagnak és sírnak. Aki kívülről jön, és nem tömbházbéli, de át akar törni a szoroson, melynek lejtőin rizses hús, rostonsült, halottas kalács és töltött káposzta van, hogy eljusson a felső emeletre, nem tudja, mit is mondjon, „jó étvágyat” vagy „Isten nyugosztalja”. A betolakodó az érthetetlen mormogás mellett dönt, és enyhén megbiccenti a fejét, majd a többiek fátyolos tekintetétől kísérve felmegy.



Érdekes dolog, hogy a lépcsőház vonzereje nemzedékről nemzedékre száll. Amikor a harmadik generáció képviselői a házban ülnek, és mohón isszák az öt órai hírekből a gyilkosságokat és nemi erőszakokat, helyüket átveszik a harmincöt-ötvenéves asszonyok ama kilátás reményében, hogy baráti kollokviumot tarthatnak a közvetlen érdekeltségű témákról: milyen csempét tett magának Tanţa a harmadikról, hányszor vált el a földszinti Nela, milyen rosszul áll Mimi új frizurája a nyolcadikról, mennyibe kerül a csacsihal kilója a Corában, milyen fából faragták a kopaszt, aki egyre gyakrabban jár Puşicához a hatodikról, és így tovább. Ezután a stafétát átveszi az új hullám egy csapat zajos, tíz-tizenhárom éves fruska képében, amely a lépcsőházat átalakítja játszótérré, házifeladat-készítő szobává, telefonfülkévé, divatbemutató pódiummá és a fülsértő nyelvelés végeérhetetlen próbáinak terévé. Kinn húsz fok van, a park az út túloldalán, minden a friss levegőre csábít, de a leendő libák makacsul benn maradnak, hogy bármikor megvédhessék az elődeiktől átvett helyet. Nem számít, hogy csivitelésük és vihorászásuk másokat is zavar – elsősorban azokat, akiknek nincs gyermekük, és ezt igazságtalannak érzik, annál is inkább, mert nem járulhattak hozzá a lépcsőház népesedéséhez. Amikor a locsogó leánykákat a szülők betessékelik, utánuk szerte hevernek a széttört sósrúddarabkák, a csokis papírok, az üres üdítős üvegek és a nélkülözhetetlen napraforgóhéj. Egy dolog ugyanis biztos: a tömbház hagyományaival nem lehet játszani.



A „közös” pimaszságnak persze sok és sokféle arca van. Például késő éjszaka, amikor már mindenki alszik, megáll az elsötétült ablakok alatt, különösebb időzítés nélkül, egy csapat beszédes ifjú, és nekihevülten addig ellenkezik egymással, amíg kigyúlnak a villanyok, és néhány fej idegesen kihajol az ablakon. Másrészt, a postaláda kinyitásának egyszerű mozdulatát is követi egy másik, szintén az illemtelenség tankönyvéből vett gesztus. A pimasz belekotor, s ha talál egy levelet vagy egy értesítést, a zsebébe gyűri. De ha csak szórólapokra és reklámújságokra bukkan, bosszúsan kiveszi őket a postaládából, és leszórja a földre. Beledobhatná a szemetesvederbe (ha felmegy a lakásba) vagy a kukába is (ha esetleg elmenne hazulról). Nos, nem. A pimasz hagyja őket kiesni a kezéből, megjátszva, hogy neki rengeteg dolga van, és nem tud néhány másodpercet áldozni a jólneveltségre. De mintha semmiféle komázás sem testesítené meg jobban a tömbházbeli pimaszság rituáléit, mint az utóbbi évek egyik extrém sportja: a növénylopás. Tulajdonképpen lépcsőházközi versenyről van szó, amelyben a városrész orzásra és csibészkedésre szakosodott kis cserkészcsapatai az éjszaka korai óráiban lenyúlják a fikuszt, a mikulásvirágot, a muskátlit, a törpepálmát és egyáltalán mindent, amit karhatalommal át lehet vinni egyik lépcsőházból a másikba. Az egyszerű tény, hogy egyes virágcserepeket bonyolult korlátrendszerek rögzítenek, de a tolvajok leleményessége mégis felülmúlja a tulajdonosok összes óvintézkedését, azt mutatja, hogy a pimaszság és az őrület között olykor félelmetesen kicsi a távolság.



jegyzetek


1 Darált húsból (marha és bárány) készített, fűszerezett, hüvelykméretű kolbászkák, amit parázs felett szokás sütni. (A fordító)
2 Manele: román könnyűzenei műfaj, amely 2000 után kezdett egyre nagyobb népszerűségre szert tenni, keveredik benne a popzene a keleti dallamvilággal és a cigányos-primitív személetmóddal. Zeneileg inkább eklektikus vagy a giccset súrolja, ennél meghatározóbb a tartalom, amelynek fő motívumai a sok pénz, a nők, a szerelem szenvedései, a barátok és az ellenségek stb. (A fordító)
3 Mi értelme volt elhagyni… Balta Albăt? A szállóigévé vált kifejezés Ciorantól származik („A quoi bon avoir quitté Coasta Boacii” – írta testvérének, miután végigutazta Európát), Balta Albă pedig egy bukaresti városrész neve. (A fordító)
4 Szirba vagy sârbă: szerb eredetű román tánc, hóra: gyorsuló ütemű körtánc. (A fordító)
5 A beszélő neveket (Puştiu: ‘kölyök’, Copilul de Aur: ‘aranygyerek’, Bursuc: ‘borz’, Peşte: ‘hal, fityisz’, Salam: ‘szalámi’, Arabu: ‘az arab’, Vijelie: ‘szélvihar’, Cercel: ‘fülbevaló’ stb.) – a látszattal ellentétben – létező énekesek viselik. (A fordító)
6 Bukaresti negyedek. Mariott: deluxe osztályú grandhotel a belvárosban, a felső tízezer, Ferentari: túlnyomórészt cigányok lakta nyomornegyed, Giuleşti: itt életveszélyes kimenni az utcára, Dorobanţi: az egyik elit negyed. (A fordító)


7 Nem a vizespohárral előadott zenéről, hanem a román műnépzene egyik alfajáról van szó. (A fordító)
8 Lacrimi de iubire, román szappanopera. (A fordító)



Székely Melinda fordítása



Radu Paraschivescu 1960-ban született Bukarestben. Író és fordító – angol és francia művek átültetését köszönheti neki a román kultúra. A Humanitas Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. Pimaszkalauz című kötete nagy siker volt, felkerült a bestsellerlistákra. A könyvből magyarul szintén Székely Melinda tolmácsolásában a Korunk 2007. augusztusi száma közölt részleteket. (D. P.)












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Radu Paraschivescu


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.