1956 / Pongrátz Ödön

Kozma Huba
Pongrátz Ödön



A nótás kapitány gáláns kalandjából született Lengyel Anna csak élete végén – immáron Amerikában – vallotta meg fiának, Ödönnek élete nagy titkát. Igaz, ezt már sokan tudták az erdélyi városban: a Pongrátz-fivéreket azért nevezték „fajfiúknak” Szamosújváron, mert az örmény településen akkor főhadnagyként szolgáló Fráter Loránd anyai ágon az angol királyi házzal volt rokon. Ezzel a cinkos félmosollyal érzékeltették: tudunk, amit tudunk. Hogy a főhadnagy és Lengyel Ödönné Donovák Rebeka regényes, sok népszerű nótát termő szerelmét még a magtalan férj rokonsága is támogatta, mert így juttathatták örököshöz a nagy tekintélyű és -vagyonú örmény családot.



A második háború utolsó esztendejében a népes Pongrátz-család Magyarországra költözött, itt, Soroksáron érte őket a forradalom, s mind a hat fiú – de kiváltképp Gergely, Ernő, Ödön és Kristóf (akit rejtélyes okokból Bandira keresztelt át a család) – részt vett huszadik századi történelmünk legjelentősebb eseményében, az ötvenhatos forradalomban és szabadságharcban. A ma már legendákkal övezett Corvin köz főparancsnokává Pongrátz Gergelyt választották, de a helyszínt Ödön és Bandi találták meg, s jelentős szerepük volt abban is, hogy a mindennapok lőszer–élelem-utánpótlása és a jókedvű fegyelem ott folyamatos volt. A tárgyalások zömét Ernőre és Ödönre bízták a Corvin köziek, így aztán érthető, hogy a szabadságharc leverése után a megtorlás elől a teljes családnak nyugatra kellett menekülnie.



Ötvenhat hősei lassan mind elmennek közülünk. Az életben maradottak, a kivégzésektől megmenekülők már mind távozóban, az egykori legendás pesti srácok is közelítenek hetvenedik életévükhöz. A Corvin köz főparancsnoka tavaly halt meg, s az ő halála után bátyja, Pongrátz Ödön vette föl az öccse kezéből kiesett lyukas zászlót, hazaköltözött Amerikából, és most már ő fogadja a Kiskunmajsai Ötvenhatos Múzeum látogatóit és a nyári diáktáborok résztvevőit.



Az ő életét bemutató Pongrátz Ödön című könyvből olvashatnak most Önök részleteket. A népes Pongrátz-család gúlájának tartóemberét mutatja be ez a megjelenés előtt álló kiadvány. A címszereplő ötvenhatban már harminchárom éves volt, s ennek is tulajdoníthatóan a higgadtságot, a mértéktartást képviselte azokban a heves vérmérsékletű napokban. Nagy idők nagy tanúja ő. Nemzeti értéket mentünk, ha mellételepedve meghallgatjuk, s magunkban elraktározzuk élményeit, gondolatait, következtetéseit.



A kályhától indultunk
A földrengés alatt megrepedt az egyik falunk, és oda, a sérült fal mellé cserépkályhát akartunk rakni. A forradalom napján, október 23-án már éppen a tetejét tapasztottuk a kályhának, én éppen az asztalra tett széken álltam, amikor halljuk, hogy a rádióban megtiltják a gyülekezést. Édesanyámnak odaszóltam, hogy hangosítsa fel a rádiót, s akkor már azt hallottuk, amint Piros László feloldotta a tilalmat. De közben Ernő is telefonált a Parlamentből, hogy mondjuk meg a feleségének, aki Erzsébeten lakott, hogy későn fog ma hazamenni, mert tárgyal. A Gerő-beszéd előtt megint telefonált, hogy most már ne várjuk haza, és ezt mondjuk meg a feleségének is, mert egész éjjel tárgyal a Parlamentben. Ő úgy került oda – mint megtudtuk később –, hogy a tüntetés engedélyezésének hírére elindult, hogy ő is részt vegyen az eseményekben. Csatlakozott a tömeghez, és végül kikötött a Parlament főkapujánál, legalább háromezer ember társaságában. A tömeg Nagy Imrét követelte, a kapunál lévők pedig a bejutást követelve skandálták: – Nyissák ki! Nyissák ki! Végül az egyik parlamenti alkalmazott kinyitja a kaput, s kérdi: – Mit akarnak? – Nagy Imrével akarunk beszélni. – Ő nincs bent, de Erdei elvtárs kész fogadni önöket. – Mindenki Veres Péterre és Déry Tiborra nézett, hiszen ők lettek volna hivatottak a tárgyalásra, az Erdei Ferenccel való találkozásra. – Péter bácsi! Tibor bácsi! Ti tudjátok legjobban, hogy mit akar a nép! Ernő elmondása szerint Veres Péter erre így válaszolt hozzá fordulva: – Jó gondolat. Te menjél be! És ha veled szóba állnak, mondd meg nekünk, s akkor majd mi is bemegyünk. Így is történt, öcsém egész éjjel bent volt a Parlamentben, s a későbbiek során Déry Tiborék is utánuk mentek.



A sokszor és sokak által elmesélt történet közismert: Nagy Imrét behívták otthonról, és ő nem nagy tájékozottságról téve tanúbizonyságot, elvtársaknak szólította a Kossuth téren várakozó embereket, akik kifütyülték őt ezért. Bent az Országházban folyamatosan tartottak a tárgyalások, de az egész épületben nem volt magnetofon, ezért aztán felmerült, hogy a Rádióból kell hozni egyet. Igen ám, de nem volt önként vállalkozó, végül Ernő ment el az egyik parlamenti és rádiós belépővel rendelkező alkalmazottal a magnetofonért. A Rádió ostromlott várhoz hasonlított, mikor odaértek. A hivatalos belépő segítségével könnyen bejutottak az épületbe, ahonnan könnyfakasztó bombákat dobáltak ki, de a tüntetők visszadobálták azokat. Hatalmas volt a füst és pánik. Ráadásul megérkeztek a tankok – mint később kiderült – Solymosi János alezredes vezetésével –, lőszer nélkül.



De térjünk vissza a (cserép)kályhához! Mi ezekben az órákban cserépkályha-készítéssel vagyunk elfoglalva Soroksáron, és hallgatjuk Bandi öcsémmel a Gerő-beszédet. Imperialista ügynököknek, csőcseléknek nevezte Gerő a tüntetőket, édesanyám kezében egy fedő van, azt törölgeti, és többször is elmondja: – Meglátjátok, fiúk, itt a világ vége! Mert ez a rossz helyzetfelismerésről árulkodó beszéd olaj volt a tűzre, és már lehetett is hallani a rádión keresztül a lövéseket. Lehúztam az agyagot a kezemről, leléptem az asztalról, és azt mondtam az öcsémnek: – Gyere, Bandi, most már ránk is szükség van. Drága édesanyánk letérdelt elénk: – Ne menjetek! Már ketten ott vannak a testvéreitek közül! Ne menjetek, drága gyerekeim, maradjatok! Bandi kezében egy báránybőr kucsma volt, és azt úgy vágta a földhöz, hogy az legalább egy méter magasra felugrott, és hatalmasat durrant. – Mi lenne ebből az országból – tört ki belőle az addig visszafojtott indulat –, ha most minden édesanya odaállna az ajtó elé, és nem engedné a fiait vagy a férjét odamenni, ahol rájuk pedig szükség van?! – Szegény édesanyánk hol sírt, hol zokogott, végül megcsókolt bennünket: – Talán édesapátok is úgy döntene ott a mennyországban, hogy menjetek. Így aztán elindultunk Bandival. Két szomszéd gyerek is csatlakozott hozzánk, és amikor a jéggyár elé értünk, jött egy élelmiszert szállító teherautó, és az felvett bennünket. A Lámpagyár előtt tíz-tizenkét gyerek megállított bennünket, leszálltunk. Bandinál ott volt édesapánk régi pisztolya, és azt az öreg kapuőrre fogta: – Nyisd ki a kaput, mert be akarunk menni fegyverekért! Az öreg esküdözött, hogy ott nincs semmiféle fegyver. Pedig mindenki tudta a városban, hogy a Lámpagyárban fegyvereket gyártanak. Mikor Bandi azt a lehetőséget is megcsillantotta a kapuőr előtt, hogy ő lehet ennek a forradalomnak az első mártírja, kinyílt a kapu, kitéptük a telefonzsinórt a falból, és elkezdtük keresni a fegyvereket.



Végül egy kis fiatal tanonclány megmutatta a fegyverek rejtekhelyét, rengeteg karabélyt és lőszert találtunk ott a gyárban. Nemsokára megérkezett egy üres teherautó, arra fölszálltunk mindannyian, hogy a Rádióhoz menjünk. Éjjel tizenegy-tizenkét óra volt ekkor. Bementünk a városba, és hallottuk, hogy a rendőrök jelentős része – némi meggyőzés vagy kényszer hatására – átállt a felkelők mellé. A nyolcadik vagy a kilencedik felkelőkkel és fegyverekkel megrakott teherautóra mi is felszálltunk Bandi öcsémmel. A Móricz Zsigmond körtérre vitt bennünket a jó sorsunk és a teherautó. Az a hír járta, hogy onnan jönnek majd az oroszok a belvárosba. A körtéren volt egy építkezési bódé, amelyben szerszámokat és állványokat tartottak, azokat a Fehérvári út torkolatába vittük, majd az egyik garázsból benzineshordókat szereztünk, s azok tartalmát az úttestre locsoltuk. Nem sokkal korábban egy beszkártost, aki munkába ment, lebeszéltük szándékáról, s ha már nem megyek munkába – mondta –, nektek adom az uzsonnámat. Megettük a zsemlyét és a tepertőt, és a zacskót, amibe a gondos feleség csomagolta az elemózsiát, Bandi zsebre vágta. Mikor hallottuk jönni a tankokat, megvártuk a hatalmas lámpákkal világító harckocsikat. Csikorogva jöttek ezek a szörnyetegek, Bandi egy fa mögött állt, és amikor nyolc-tíz méterre értek hozzánk a tankok, meggyújtotta öngyújtójával a zsíros zacskót, és beledobta az olajos sárba. Még most is a fülemben van, amint az a benzinnel kevert sár lángra lobbant: vvvu! Legalább másfél méter magas lángok kavarogtak ott az utcán az egyik járdától a másikig. Az első harckocsi lefékezett, a másik elfordult, végül nagy nehezen megálltak, végül mind a tizenhárom monstrum megfutamodott a lángok elől. Bandi találékonyságát már gyerekkorában megcsodáltuk, ez jellemezte őt a forradalom idején végig, ez a menekülésünk során is, de Amerikában a vadászatok és a halászatok során ugyancsak. A legnagyobb zűrzavarban is világos fejjel mindig a legjobb megoldást választotta a lehetségesek közül.



Nyolcan-tízen fegyverrel a kezünkben mentünk tovább Pest irányába, és közben azt a hírt hallottuk, hogy diákokat vittek be a közeli rendőrkapitányságra. Elindultunk, hogy kiszabadítsuk őket, de kiderült, hogy vaklárma volt az egész híresztelés, folytattuk hát utunkat tovább át a hídon a Boráros térre. Ekkor már október 24-e volt, éppen virradt. A téren újabb fegyveresekkel találkoztunk, és együtt mentünk tovább a körúton. Amikor a Tűzoltó utca sarkára érkeztünk, láttuk, hogy jön egy személykocsi, és amikor a puskás gyerekek eléálltak, a kocsi gyorsan kikerülte őket, és gázt adva, továbbment. Ezt látva, megállítottuk a továbbmenő autót, igazoltattuk a bent ülőket, valamelyik húsüzem személyautója volt ez a sietős kocsi, a főnökasszonyt vitte munkába. – Ma menjen gyalog! – szólította fel az utast kiszállásra Bandi, elvette a kocsi kulcsát, és birtokba vettük a járművet. Alighogy ez az eset megtörtént, újabb autók jöttek, legalább hárman, diplomáciai rendszámmal, de eszeveszett iramban. Ahogy elszáguldottak mellettünk, láttuk, hogy egy orosz magas rangú tiszt ül az egyik autóban, és mikor továbbhaladtak, kihajolt az egyik katonatiszt az ablakon, és egy sorozatot adott le a tömegre. Több halott és még több sebesült esett áldozatául a szovjet autók ámokfutásának. A sebesülteket a Kilián laktanyába és a távolabbi klinikába szállítottuk. Ekkor kezdtük használni a benzines üvegeket. Jött három-négy tank, hátuk megett pedig két páncélautó. Amikor az utolsó autó odaérkezett a közelünkbe az Üllői út kereszteződésétől nem messze, az egyik ház balkonján álló mesterlövész a második páncélautó jobb első kerekét kilőtte. Amikor az orosz katona, aki a sofőrülés mellett ült, a géppuskát a lövés irányába fordította, ez a balkonos őt is lelőtte. Amikor a sofőr kiugrott az autóból, és menekülni próbált, őt is. Egy darabig csend volt, és egyszer csak láttuk, hogy egy tizenkét év körüli gyerek kezében üveggel a páncélautó felé indul. Amikor már csak három-négy méterre volt céljától, hatalmas lendülettel a páncélautónak dobta a benzinnel teli üveget. A gyerek sértetlenül visszaszaladt. Ezt követően, mintha ő lenne a következő szereplő egy ismeretlen szerző darabjában, egy öregember indult el a páncélkocsi irányába. Olyan volt ez az öreg, mintha Róbert bácsi népkonyhájáról jött volna el egy kis sétára, hosszú kabátját spárgával kötötte össze, hatalmas bozontos szakálla volt, menni is alig tudott, szinte totyogva odaballagott egészen a páncélkocsi mellé, egyik kezét felemelte, majd lassan fel a másikat is, és láttuk, hogy az egyikben gyufa, a másikban pedig skatulya van. Szinte lassított mozdulatokkal megsercentette a gyufát, s a benzin hatalmas lánggal robbant. Az öreg – mint akinek minden mindegy már – még az előbbinél is lassabban visszatotyogott a kapu alá. Éljen a független, szabad Magyarország! – Hallatszott mindenfelől. Száz meg száz torokból. Könnyekig megható jelenet volt.



A Corvin közben
Mindez a Corvin köz közvetlen közelében történt. Olyan helyet kellett keresnünk, amely alkalmas volt a túlerővel szembeni küzdelemre. 1941-ben diáktáborban voltam Szentendrén, és onnan gyakran bejártunk a Corvin Moziba, 1942-ben pedig, amikor a fakitermelő iskolába jártam, közel laktam ehhez a helyhez, és az egyetemistáktól menzajegyet kaptam nemegyszer a Práter utcai iskola alatti menzára, ott hatszáz gyerek számára főztek. Jól ismertem hát a Corvin mozi környékét. Amikor bementünk Bandival a közbe, és megláttam ott a mozi mögött a benzinkutat, akkor már tudtam, hogy ez a hely lesz az, ami a legmegfelelőbb a mi számunkra. Szereztünk egy kulcsot, és ezzel feszíteni kezdtem a lakatot, hogy benzint tudjunk a kútból szerezni, amikor megszólalt a hátam megett egy idősebb úriember: – Gyerek, én kétszer is meggondolnám, mielőtt azt a lakatot lefeszíteném! – Tizenkétezerszer gondoltam erre a pillanatra, uram – válaszoltam az öregúrnak. – Hogy a Jóisten csak egyetlen-egyszer adjon fegyvert a kezembe. Ennek a rendszernek meg kell változnia, akkor is, ha az életemet kell adni érte.



A srácok szereztek tölcsért és üvegeket is. Fölmentek a környező házak emeleteire, és megkérdezték a háziaktól, hogy tudnak-e adni tölcsért, vedret, üres üveget. Körülbelül tíz perc múltán ruháskosárral jöttek le, telis-tele üvegekkel. Mesélték, hogy mikor elmondták, hogy mire kell nekünk ez a sok üveg, az egyik néni a télire eltett paradicsomot kiöntötte, a boros üvegeket kimosták, szívesen adtak mindent. A környéken volt egy munkásszállás is, a Kisfaludy köz 4 szám alatt, azt is igénybe vettük. Ott negyvenen meg tudtak aludni. Konyhánk volt, hiszen a Práter utcai menza ellátott minket. Huszonnegyedikén este hazamentünk Soroksárra azért, hogy megbeszéljem a híd felrobbantását, meg azt, hogy telefonon értesítsenek minket arról, hogy hány szovjet tank érkezik abból az irányból. Ezt a feladatot az akkor tizenkét és fél éves Marika húgunk látta el, kifogástalanul. Még azokat a számokat is leírta, amik a tankok oldalán voltak olvashatók. Másnap már Gergely is velünk volt, és Bandival, Gergellyel meg Csonkakezű Jóskával felállítottuk azt a kis ágyút a mozi elé, ami nagyon jól szolgált a későbbiekben. Az ágyú talpát nekiállítottuk a lépcsőnek, s mivel nem volt irányzék, lenyitottam a zárat, belenéztem a csőbe, átküldtem egy gyereket a Valéria Kávéház elé, hogy a csövet térdmagasságba állíthassuk. Mert tudtam, hogy az orosz tankok egyetlen sebezhető pontja a lánctalp. Ha azt átszakítjuk az ágyú lövedékével, akkor nem tud továbbmenni, és akkor már jöhettek a benzines palackok. Akkor már a tankok és azok személyzete számára menekülés nem volt. Amikor beállítottuk az ágyút, bementem a házmesterhez, és mondtam neki, hogy kellene nekem egy legalább húszméteres kötél. A házmester felesége férje háta megett jajveszékelésbe kezdett: – Jajistenem, Jajistenem! Ne adj neki kötelet, ne adj neki kötelet, ezek akasztani akarnak! – Dehogy akarunk – nyugtattam meg –, csupán az ágyú rögzítéséhez kell az a kötél. Végül drótkötelet kaptam, és azt bevezettük a mozi pénztárába, a másik végét az elsütő berendezéshez kötöttük.



Később szereztünk rendes kötelet, így három ember kitűnően tudta működtetni az ágyút. Amikor az egyik személyzet – egy egyetemista, akit én Hosszú Láb Hosszú Kéznek neveztem el –, meglátván a körúton jövő tankot, lerántotta a kezét, Józsi megrántotta a pénztárfülkében a kötél végére szerkesztett seprőnyélből készült elsütő-szerkezetet. Huszonhatodikán tizenhét lövést adtunk le, az ágyú minden lövés után ugrott egyet, és visszaállt a helyére. Néha Falábú Jancsi kezelte az ágyút, néha a Beszkártos is, remek volt köztük az összhang. Hét-tíz másodperc volt a norma, ennyi idő kellett az ágyú újratöltéséhez. Amikor három tank jött a Borárosról, az elsőt kilőtték, majd a másodikat is: bingó! Az is megvolt. Nem csináltunk kárt a szemben lévő Valéria kávéház falában. Aznap tizenhét tankot lőttünk ki. Olyan eredményesen harcoltak a pesti srácok, hogy – amint erről az oroszul tudók beszámoltak – a Boráros téren a harckocsik személyzete így vitázott a parancsokkal: – Idenézz, ezredes! – mutattak a halántékukra. – Ide lőj! Itt meghalok a szovjet hazáért, de a Covin elé nem! Nem megyek, nem akarok megsülni a saját tankunkban! Mert volt olyan tank, amelyik nem tudott a többiektől elmenni, és kerülő úton ment a Boráros térre. És elmondták, hogy a négy-öt tank mellett ott fekszenek a szénné égett szovjet katonák.



A benzines palackokon kívül egyéb csodafegyverünk is volt. Huszonhatodikán este volt, a srácok bementek a menzára, magukhoz vettek néhány porcelán levesestányért, és letették azokat az utca kövezetére. És az oroszok nem mertek harckocsikkal rámenni ezekre a tányérokra! Láttam olyan tankot, amelyik megközelítette ezeket a tányérokat. Megállt, aztán olyan sebességgel elkezdett hátramenetben menni, hogy csak úgy füstölt. Egyre rosszabb volt a harci morál a szovjet hadseregben.



Nyilvánvalóan az is hozzájárult ehhez, hogy ezek a szerencsétlen kiskatonák végiggondolták, miért is vannak ők itt? Látták a velük szemben kiszélesedő honvédő harcot, azt, hogy még a gyerekek is harcolnak ellenük. Láthatták azt is, hogy ezt a forradalmat nem készítette elő senki, nem anyagi javakért, nem pozíciókért folyt, hanem csak a nemzet szabadságáért. Feltűnhetett nekik az is, hogy csupa önkéntes harcol ellenük. Huszonhetedikén számításaim szerint a Corvin közben és környékén nyolcszázan, legföljebb ezren harcoltunk, és ezeknek a szabadságharcosoknak legalább a hatvan százaléka tizennyolc éven aluli volt. Engem a Corvin közben Papának, Kiabálós Papának szólítottak, pedig csak harmincnégy esztendős voltam akkor. Huszonhatodikán este Gergely néhány sráccal a körút egyik borbélyüzletéből megpróbálta kifüstölni az ott ellenálló ávósokat, és ahogyan a haditudósításokban ezt megfogalmazzák, érzékeny veszteségeket szenvedtünk, közülünk három gyerek meghalt. Ennek következtében szorult kórházi kezelésre Gergely, idegösszeomlást kapott, és a kórházba Iván Kovács László, Attila, az orvos és én is elkísértük.



Huszonhetedikén elcsendesedett a környék. Pedig volt olyan katonai körökben megfogalmazott szándék, hogy a Corvin közt mindenképpen fel kell számolni. Mindenképpen, mindenáron. Márton ezredes volt az egyik katonai vezető, akit erre a feladatra kijelöltek, ő azt a parancsot kapta, hogy a tisztiiskolásaival számolja fel a Corvin közt, de ő megtagadta a népellenes parancsot. Nagy Imre ezen a napon jelentette be déltájékon a rádióban, hogy ami most folyik Magyarországon, az nem ellenforradalom, hanem jogos népi felkelés. Ezt megelőzően, egészen rövid idővel előbb Maléter is bejelenti, hogy átáll a forradalmárok oldalára. Huszonnyolcadikán reggel hivatalos felkérésre tárgyalni mentem a Corvin köziek küldötteként a Pártházba. Megállapodtunk Gergellyel, hogy én megyek el másodmagammal. – Papa, nyugodtak legyetek – jöttek oda hozzám a srácok –, mert ha ez csel, és ha csak le akarnak kapcsolni benneteket, csúfosan megfizetnek érte! Ha valami baj ér titeket, mi ott leszünk!



Abban állapodtunk meg Gergellyel, ha reggel hat óráig nem adunk életjelt magunkról, akkor tankkal jönnek értünk. Felszálltunk arra a teherkocsira, amivel ezek a tárgyalásra invitálók jöttek hozzánk. Pufi, én, harmadiknak Iván Kovács László. Mikor megérkeztünk a Pártház elé, ott már várt ránk legalább háromszáz civil ruhába öltözött orosz, tele volt az utca orosz nyelvű káromkodással. Egy magas, századosi egyenruhás katona három lépést elénk jön, és odakiáltja nekünk, a teherautóról leszállóknak: Állj, állj! Hátra! Engedjétek be őket! Soha nem gondoltam volna – meséltem el többször azóta –, hogy amikor a párt Akadémia utcai székházának küszöbét átlépem, fellélegzem majd. Mikor beértünk, egy krumpliorrú vezérőrnagy leültetett bennünket egy hosszú asztalhoz. – Maguk szabadságharcosok?! Maguk forradalmárok?! Nem! Maguk nyilasok, imperialista bérencek! – Nem azért jöttünk mi ide, hogy azt tisztázzuk, hogy mi kik vagyunk – kezdtem a válaszadást. – Van-e lehetőség egyáltalán arra, hogy inkább arról tárgyaljunk, amiért minket idehoztak? A vérontás megállításáról. Mikor megint magas hangon kezdi ez a vezérőrnagy, Pufi odasúgja nekem: – Itt a doktor Jánosi! Akkor fogalmam sem volt arról, hogy ki ő, csak utána tudtam meg, hogy ő Nagy Imre veje. – Fogják be a szájukat! Ne pofázzanak! – heveskedik megint a krumpliorrú. Ekkor felálltam, és odamentem Jánosi doktorhoz: – Doktor úr! Van-e arra lehetőség, hogy tárgyaljunk arról, amiért minket idehoztak? Mert úgy látom, hogy itt egészen más történik. – Fent a második emeleten hat tábornok várja magukat – mondja Nagy Imre veje, és azon nyomban fel is vezet bennünket. Egyik oldalon a tábornokok, a másikon mi, az asztalfőn Jánosi doktor. – Maguk?! Maguk a szakemberek? Hát hol vannak a katonák?! – kérdezik mindjárt. – Fele itt, a másik meg még a szolgálati helyén, most osztják be az újonnan jelentkező szabadságharcosokat – válaszoltam.



Huszonnyolcadika, késő este van ekkor. A szemben ülők kérdésekkel bombáznak bennünket: – Hányan vannak? – Tizenötezer fegyverben, és hatvanötezer lakos, akik velünk vannak – tájékoztatom őket, némi túlzásba esve. Megszólal a vezérőrnagy: – Ugyan kérem! Mit tud a lakosság maguknak segíteni! Elmondom nekik akkor, hogy amikor a srácoknak budira kell menni, és az asszony kinyitja az ajtót, azt mondja neki: rendben van, gyere, de a puskát hagyd kint. Mikor jön vissza, akkor vagy egy meleg levest vagy pedig zsíros kenyeret kap almával. – Drága gyerekek! Imádkozunk értetek – teszik még hozzá. Erre megszólal egy öblös hangú tábornok dunántúli tájszólással: – Tudom ám én ezt! Horthynál ezredes voltam a második háborúban. Nagy segítség az, ha a lakosság veled harcol! – Mivel lövik ki maguk azokat a nagy tankokat? – kérdezi egy másik magas rangú. Mondjuk neki, hogy hetvenhatos meg nyolcvanötös lövegünk van, rendelkezünk tarackokkal, géppuskával, gépágyúval, miegyébbel, de ami a legfontosabb: van benzinünk és benzines üvegünk minden mennyiségben. Ekkor szólalt meg Jánosi először: – Mégis, milyen feltételek mellett hajlandók megszüntetni a vérontást? – Először is – mondom –, az oroszok hagyják el az ország területét. – Vannak már ilyen tárgyalások – feleli Jánosi. – A magyar kormány, a hadsereg és az oroszok között. – Az oroszok tárgyalnak arról, hogy kimennek Magyarországról?! – kérdezem meglepett örömmel. – Most is, ezekben a percekben is! – kapom meg a választ, és közben arra gondolok: édes Jézusom, köszönöm Neked, hogy megértem ezt a pillanatot! – A másik követelésünk: alakuljon új kormány. Nagy Imrét nem fogadjuk el, új kormány megalakulását követeljük. Az ÁVÓ-t oszlassák fel! – Jaj, azt nem lehet! Ha megszüntetnénk a karhatalmat, itt olyan kommunistaüldözés kezdődne, hogy olyat még nem látott a világ! – kiabál közbe egy tábornok. – Gyűjtsék össze őket egy laktanyába, vigyázzák őket, hogy ne legyen bántódásuk, mi pedig létrehozunk egy új szervezetet a katonaság, a rendőrség és a felkelők részvételével, és ez a szervezet biztosítja a rendet, vigyázza a nyugalmat. – Igen, de addig mi lesz, míg ez a szervezet feláll? – veti közbe aggályosan egy másik tábornok a túloldalról.



Ekkor bejön egy újabb tábornok, és azt mondja, hogy a mindenható Párt emberét kérik a telefonhoz. Erre az kiment. Ez nekem nagyon gyanús volt, féltem attól, hogy valami csapda készül. Ugyanakkor bíztunk Bajusz ígéretében, és Jánosi tisztességében. Mikor visszajön ez a tábornok, azt mondja, hogy az az utasítás, hogy az egész társaság menjen át a Honvédelmi Minisztériumba a vezérkarral tárgyalni, ugyanis ott is volt már egy másik felkelő tárgyalócsoport. Erre felkerekedtünk, és mindannyian gyalog átmentünk a minisztériumba. Négy vagy öt újabb tábornok, nyolc-tíz felkelő és Váradi vezérőrnagy fogadott bennünket. Az egyik tábornok összefoglalta, hogy ők eddig miről tárgyaltak, a mi részünkről is beszámolt egy tábornok a mi témáinkról. Kiderült, hogy követeléseink körülbelül azonosak. Részletes vita kezdődött arról ezek után, hogy milyen arányban képviselje magát a felállítandó új rendfenntartó szervezetben a honvédség, a rendőrség és a felkelők. Ekkor robogott be a terembe Angyal Pista. – Uraim, mit szarakodnak?! – kérdezi rögtön. – Álljanak mellénk, és mi garantáljuk, hogy az oroszok huszonnégy óra alatt kitakarodnak az országból. Váradi vezérőrnagy erre azt válaszolta: – Ilyen irányú utasítása a honvéd vezérkarnak a honvédelmi minisztertől nincs, de ha lesz, értesíteni fogjuk erről a forradalmárokat. Ismét nyílik az ajtó, megint jön egy tábornok, és azt mondja, hogy a Parlamentből üzenik, hogy Nagy Imre háromnegyed tízre várja az egész tárgyalócsoportot. Ekkor már reggel volt, elszéledt a társaság, mindenki elment haza felfrissülni. Nem volt már időm visszamenni a Corvin közbe, ezért megkértem az egyik katonát a minisztérium folyosóján, hogy adjon nekem egy törölközőt és borotválkozó felszerelést, hogy ha már Nagy Imréhez megyek a Parlamentbe, ne szakállasan menjek. A katona készségesen segített, egy kicsit felfrissültem. De azért fel-alá sétáltam a folyosón, mert féltem, hogy ha leülök, elalszom. Egyszer jön fel a lépcsőn Janza Károly miniszter, vele mentünk nyolcan-tízen a Parlamentbe, de közben üzentünk a Corvinba, hogy eddig minden rendben van. Mikor megyünk föl az Országház lépcsőin, Janza miniszter odafordul hozzám: – Meg kellett volna szerveznem, hogy a személyi biztonságom rendben legyen, mert még itt valaki maguk közül leszúr engem. – Honvédelmi miniszter úr – mondom neki –, mi nem vagyunk orgyilkosok, ettől Önnek nem kell félnie. Mi csak egy elkeseredett nemzet érdekében fogtunk fegyvert. Felértünk a miniszterelnöki irodához, Nagy Imre mindnyájunkkal kezet fogott, és amikor bemutatkoztam, azt mondtam neki úgy, hogy a mellette álló Erdei Ferenc is hallja: – Pongrátz Ödön vagyok, annak a bátyja, aki október huszonharmadikán arra kérte Önt, hogy tiltsa le, nehogy Piros László a tömeg közé lövessen a Rádiónál. – Ja, a kis bajuszos! – emlékezik öcsémre. Nem is engedte el a kezemet, hanem amikor odaértünk egy székhez, leültetett, ő maga is leült, és elkezdődött a tárgyalás. Az oroszok kivonulásáról, annak várható időpontjáról volt szó elsősorban. Ekkor huszonkilencedikén reggel vagyunk, a Pártházban a forradalmárok ellen szervezkedtek még ekkor.



Janza Károly a vita hevében arról igyekezett meggyőzni bennünket, hogy az oroszok kivonulása nagyon időigényes, a páncélos hadosztályok étkezését, biztosítását alaposan meg kell szervezni, ez hetekbe, hónapokba telik. – Ha három nap alatt ide tudtak jönni – vetettem ellen –, akkor ugyanennyi idő alatt ki is mehetnek! Igenis, október 31-ig hagyják el az oroszok hazánk területét! – Igen! Október 31-ig! – kiáltották a többiek is a mi oldalunkról. Nagy Imre zavarban volt, levette, majd feltette a cvikkerét. Nem tudtak már ez ellen a javaslat ellen újabb érvet felhozni, szétszéledtünk.
Mikor visszatértem a Corvinba, már dél körül járt az idő. Ott jutott tudomásomra, hogy a fogaskerekű végállomásánál kilenc légvédelmi ágyú arra vár, hogy a bemért Corvin közt szétlőjék, csak a parancsra várnak. – Jó lenne oda elmenni – mondták többen –, és elmondani, hogy egyelőre minden parancs ellenére várjanak, mert tárgyalunk. Elindultam azonnal, kerítettem egy kocsit a Vízművektől, és kivitettem magam a színhelyre. Amikor megérkeztünk, láttam a felállított ágyúkat, mellette a katonákat, de volt ott egy rendőr és egy hosszú kabátos karszalagos nemzetőr is. Elmondom jövetelem célját, elmondom azt is, hogy reggelig tárgyaltunk a Honvédelmi Minisztériumban, majd pedig a Parlamentben, de a magyar kormány is tárgyal az oroszokkal a kivonulásról. Mikor vissza akarok menni, nem látom a kocsit sehol. Megyek, hogy megkeressem, erre megszólal a rendőr: – Az anyád erre meg arra, elviszem én a kocsit akkor is, ha te nem engeded. Mi vagy te?! Anarchista, büdös gazember! Mindennek lehord, és rám fogja a géppisztolyát. – Öcsi, na most nagy bajban vagy! – mondom magamban, s megijedtem nagyon. Előrelökdös a fegyverével, megyünk a rendőrség felé, amely mellett egy terméskövekből kirakott fal volt. Tisztára olyan, mint egy kivégzőfal. – Fordulj a fal felé! – utasít a rendőr. – Vigyél a rendőrségre, ott tisztázom ezt a helyzetet – fordulok felé, de rettenetes trágár szavakat rám zúdítva minduntalan csak azt ismételte a rendőr, hogy forduljak a fal felé, mert ha még egyszer megfordulok, lelő, mint egy kutyát. Akkora halálfélelem fogott el, mint korábban még soha. Ha ez a marha valóban – akár véletlenül – meghúzza a ravaszt, itt fogom végezni az életemet, és senki nem tudja a családból, hogy hol vagyok. Éreztem, nagy bajban vagyok.



Korábban a nálunk ragadt Doki arra kért, hogy Mécs Imrének vigyünk élelmiszert, bizonyára rokona, ismerőse lehetett. A körút másik oldalára kellett csak vinni az elemózsiát – babot, krumplit, miegyebet –, kérdezem a Dokitól, hogy ez a Mécs Imre, a költő, Mécs Lászlónak valami rokona? – Miért kérded? – kérdezi. – Azért – felelem –, mert Mécs Lászlót én ismerem, ő járt Szamosújváron 1941-ben, Erdély felszabadulásakor, és a nagybátyám mozijában szavalta azt a versét, hogy Ezekért a fiúkért valaki felelős. Ez a vers azóta is mindig az eszemben van. – Majd szólj Imrének, hogy vezessen hozzá – mondja a Doki. – Ott lakik? – Igen. Mikor megyek, s becsöngetek, már nyitják is az ajtót, mert a doktor telefonált, hogy megyek. Amint átadtam a csomagot, elmondtam, hogy ha volna lehetőség rá, szeretném a Laci bácsit látni. Bevezettek egy másik terembe, és ott a költőnek elmondtam, hogy a szamosújvári polgármesternek vagyok a fia, akinek a művész úr 1941-ben a vendége volt. – Drága Szamosújvár! – sóhajtott fel Mécs László. – Istenem, de szép idők voltak azok! Hová lettek azok a szép idők! Mielőtt eljöttem volna, megkérdezte tőlem: – Fiam, hogy állsz a Jóistennel? Mondom neki, hogy Atyám, rendben vagyunk egymással, azt hiszem. – Egy kis megerősítés azért nem árt – mosolyodik el, s azzal a fejemre teszi a két tenyerét, majd megáld ezekkel a szavakkal: – A ti harcotok nem bukhat el, mert ti igaz ügyért fogtatok fegyvert. A Jóisten óvjon meg benneteket!



Ott, a kivégzőfalnál erre az áldásra gondoltam, s erősen imádkoztam azért, hogy a Jóisten védjen meg valóban, legyen hatásos az a papi-költői áldás. Ekkor, félbeszakítva az áhítatot, a rendőrség ablakából lekiáltott valaki: – Vigyétek a Marosi utcai rendőrségre! Erre ez az imént fölemlített vadállat odajön hozzám, és tuszkol lefelé az utcán. A rendőrségen úgy mutatott be engem, mint büdös náci anarchistát. Elkezdtek vallatni. Elmondtam nekik, hogy nem is olyan régen még a honvédelmi miniszterrel és magával Nagy Imrével tárgyaltam, és hogy azért jöttem ide, nehogy valaki kiadja a tűzparancsot, és ezzel értelmetlen harc kezdődjék. Náluk voltak a papírjaim, és ebből következtetve azt mondták végül, hogy elengednek, ha azonnal hazamegyek Soroksárra. Ezen nem múlott. Így aztán megmenekültem, de még arra is volt gondom, hogy a Vízműveknél megköszönjem a forradalom nevében kért, ám időközben elvett kocsit, amit azok ott fenn a fogaskerekű végállomásánál elrekviráltak. Amint a Corvin bejáratát elértem, feltűnt, hogy milyen sokan lettünk hirtelen. Őrség állt a körúti és az Üllői úti bejáratnál is, és nem akartak beengedni. – Ne marháskodjatok! – mondom –, én a Bajusznak vagyok a bátyja! – Na, majd meglátjuk! – mondják. Azon az éjszakán, amelyen én távol voltam, ötszörösére emelkedett a létszám. Mindenki corvinista akart lenni. Végül csak bejutottam Bajuszhoz, aki az engem körülvevő kíséret láttán elkezdett nevetni: – Ekkora kísérettel jársz-kelsz újabban? Ekkor október 29-e volt. Harmincadikára jelölték ki azt a napot, amikor karhatalmi alakulatokat kellett megalakítanunk a XX. kerületi rendőrkapitányságon a 124-es számú szobában. Az asztalnál egyik Váradi Gyula vezérőrnagy, Kovács István, a vezérkar főnöke, Tóth ezredes, Uszta Gyula, a másik oldalon Király Béla ült – őt ekkor láttam először életemben –, Pongrátz Ernő és én. Kovács István nyitóbeszédében Nagy Imrének azt a kérését tolmácsolta, hogy fogadjuk el Király Bélát a Forradalmi Karhatalmista Bizottság elnökének, hiszen ő halálraítélt volt az ötvenes években, hosszú börtönbüntetést is szenvedett, nemrég jött ki a kórházból, és aki nagyszerű szervező, hiszen a Ludovikának volt a parancsnoka. Természetesen elfogadtuk ezt a javaslatot. – Ki jött a Corvin közből? – kérdezték. Jelentkeztem.



Mikor meghallották a vezetéknevemet, látszott rajtuk, hogy ismerik, becsülik ezt a nevet, s csak annyit mondtak anélkül, hogy igazoltam volna magam: Rendben van! Beválasztottunk még a Bizottságba egy egyetemistát, aki harminc egyetemistával egyetemben a Főkapitányság épületében tartott szolgálatot, segítettek a rendfenntartásban. Ekkor már egyre kevesebb volt a rendbontás, november elsején, másodikán már a lövöldözés is alábbhagyott. Rajtunk kívül egy Oláh Vilmos nevezetű szabadságharcos került még be a Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetésébe. A november negyediki orosz támadás otthon, Soroksáron ért, ugyanis Bálintnak segítettünk Bandival rendbe tenni az ott felállított nyolcvanötös löveg meghibásodott elsütő-berendezését. Mikor jöttünk vissza, a Határ utat már lezárták az oroszok, és egy gyereket, aki át akart menni kerékpárral a kordonon, meg is lőttek ott. A biciklijét és a lábát egy sorozattal szétroncsolták, úgy kellett őt lehúznunk az úttestről.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kozma Huba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.