Fórum / Posztszoci transzszilván – vérbő ecsettel (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)

T. Szabó Levente
Posztszoci transzszilván – vérbő ecsettel (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)


[Látó, 2006. március]




Bodor után – nagyon szabadon



Ha valaki számára – mellesleg egyáltalán nem mindennapi és szokásos módon – nem kisebb, mint a magyar próza nagy doyenje, Bodor Ádám írja negyedik kötete hízelgő fülszövegét, és ráadásul kimondva-kimondatlanul önnön szövegeinek mára már oly jellegzetes megoldásaihoz hasonítja a kötetbe simuló némelyik megoldást, bizton számíthat nemcsak arra, hogy a Bodor-prózát tisztelő vagy kedvelő olvasók veszik kézbe nagyobb tisztelettel (és tegyük hozzá: gyorsasággal, érdeklődéssel) a kötetét, hanem arra is, hogy munkájának megítélésekor kikerülhetetlenül Bodor prózája lesz az első (tegyük hozzá: szerencsés esetben: nem az egyetlen) támpont. Már csak két ok miatt is: egyrészt mert Bodor fülszövegét a kiadó szinte kérkedően, a szemet csábítóan és megkerülhetetlenül helyezte a hátsó borítóra (miért is rejtette volna el? Hiszen kétségkívül több egy ilyenkor szokásos, kötelezően udvarias mondatnál, s mint ilyen szerzőt és kiadót megtisztelő, s nem mellékesen piacbarát csábítás), másrészt meg Bodor – mint azt ritka, ám annál velősebb nyilvános megszólalásaiból már megszokhattuk – tényleg lenyűgözően precíz: az avatott kritikusokat is meghazudtoló szakavatottsággal jelöl ki irányt a kötet befogadásában.


Az már teljességgel más lapra tartozik, hogy nem volt túlságosan nehéz helyzetben. Minden jel szerint saját, csaknem három évtizedes alkotói munkásságának a Vissza a fülesbagolyhoz-tól a Sinistráig vagy épp a Balla Zsófiának vele készített interjújáig, illetve beszélgetéskötetéig terjedő topikus, visszatérő eljárásait veti papírra: „Az egymáshoz meghitten simuló magyar, román és német tulajdonnevek, toponímiák természetes összhangban a többi kelet-európai hangzásúakkal, látszólag egy megállapodott, békés vidék képét idézik, mégis a művészi látvány mentes minden illúziótól. Még madártávlatból sem idillikus ez a táj. Az elbeszélések otthona, az erdőktől övezett, sejtelmes ködöktől látogatott sorsszerű peremvidék, számkivetettség helye. Közös fedél alatt lakozik itt az archaikus rend, a rezignáció és a kortárs bizonytalanság. Ez a nyugtalanító ellentmondás a forrása a táj varázslatos identitásának. Ahogyan most valaki megálmodta. Az éjfekete bozót Erdély mélységesen költői látomása." Ha az olvasó csak a frappáns szerzői önéletrajzig (vagy pontosabban a szépen kivitelezett külső borítónak az önéletrajzot pótló és egyben elbizonytalanító kis krokijáig) lapoz, akkor – nem tagadom – tényleg az irrealizált erdélyi, romániai, balkáni térnek a Bodor által domesztikált (mert elsősorban tőle ismert) írói teljesítménye juthat eszébe: „Radócon születtem, 1972-ben. A születés helye nem igazán jellemző, vagyis: valósága ellenőrizhetetlen, hiszen a városka Moldovában van valahol, s én mindössze két hetet töltöttem ott. Azt is inkubátorban."


Egyáltalán nem hibáztatható módon saját írói törekvéseinek szerves folytatásaként mutatja be szerzőnket Bodor Ádám – és nem is alaptalanul. Azonban ha nem tévedek, Bodor nem engedett az azonosítás oly könnyű csábításának, s a tanítványnak, a folytatónak az örömteli, de ugyanakkor mind az ajánló, mind pedig az ajánlott számára könnyen terhessé válható szerepei alól diszkréten felmenti Papp Sándor Zsigmondot. Bodor hajszálpontosan a kortárs bizonytalanságról beszél, s hadd értsem ezt valami olyanra, amit történni látok kötetünkben. Ha nem tévedek, Bodor itt távolról sem önmagát írja már, hiszen – és ezt a recepció már számtalanszor leírta – hogy ugyan történetei vagy komplex szövegei (mint a Sinistra körzet is) időbelisége eléggé ireális, kézzelfoghatatlan – ám mégis jellegzetesen 1960–1990 közötti történetek, felismerhetően ekkori valóságmozzanatokat irrealizálnak szövegei. A megfigyelőt is megfigyelő szem keltette jeges rémület, a Borcan ezredes vallatási technikái kétségkívül úgy kerülnek szóba, hogy nem szabadon és könnyedén olvashatók nem régióspecifikus történetekként is, ám akkor sem hibázunk talán végzeteset, ha a szóban forgó időszakot átesztétizáló, időtlen tapasztalatként megmutató szövegekként hozzuk szóba őket. Kétségkívül Bodor jól működően és működtethetően találta ki a felismerhetőséget megengedő, de a pontos beazonosításnak ellenálló történet-típust. Nos, ehhez képest itt Bodort arról látom beszélni, hogy Papp Sándor Zsigmond szövegeiben időben kezdene el valami másként működni. Hogy ugyan egy első, felületes látásra ez is tényleg valamiféle víziószerű erdélyi táj, néhol felismerhető és beazonosítható, néhol meg egyértelműen fantáziahelyekkel és -nevekkel, összességében pedig bodori módon izgalmasan félúton ingázva az egészében való ráismerhetőség és a részleteiben való beazonosíthatatlanság között.


Csakhogy ez a táj már nem az a táj, merthogy ez ez idő nem az az idő. Ha jól érzékelem, Az éjfekete bozót szövegei egy (eléggé, de nem végletesen és visszavonhatatlanul) lepusztult tájban történnek, valamiféle urbánus peremen, amolyan szlamban, ahol békésen megférnek együtt az eladott focimeccsek, az érthetetlen felirattal vetített, de kitartóan nézett filmek, a „munka után kujtorgók" (109.), a hőközpont melletti üregekben tenyésző emberek, a férfi frufru-őrület (88.) a moldáv betegegekkel és a vígan áradó szappanoperákkal. Amíg Bodor szövegei egy statikus tájban történtek, egymáshoz való viszonyuk ritkán eredményezett érezhető időbeli elmozdulásokat, a Papp Sándor Zsigmond történetfüzére úgy mond el időben egy lazán összefüggő történetsort, hogy a szlamosodó tájat időben is elmozdítja.


Mindennek egy nagyon szép és érzékletes jele a novellaciklusban, hogy a történeteket kissé (de nem szimmetrikusan) keretszerűen egy gyereknek, magának az elbeszélőnek a gyerek-, tini- majd fiatal felnőttperspektívájába ágyazza be. Ez az a megoldás, ami miatt végképp generációs történetekként tudom olvasni a szövegeket, s nagyon kísért (remélem, nem túlságosan, a szöveg irrealizáló, időtlenítő perspektíváját nem megszüntetően), hogy a mai késő-húszasok, kora harmincasok Bodorra adott válaszaként olvassam a szöveget. Egy olyan generáció víziójaként a közelmúltról és a jelenről, amely gyerekfejjel tapasztalta meg a késő nyolcvanas évek Erdélyét, néhol – Papp Sándor Zsigmond első elbeszéléseinek gyerekelbeszélőjéhez hasonlóan – hátborzongatóan naivan és játékosan, majd a kora kilencvenes éveket a maga szabadságával és másként hátborzongató szociális élményeivel.



Van élet a transzszilvanizmus után/mellett: a generációs élmény és hozadékai


Ez az erdélyi tárgy ugyanolyan bodori, csak épp érzékelhetően nem Bodor-próza már ez. Hiszen Bodorból eleve hiányzik a generációs perspektíva (mellesleg nagyon is érthetően, hiszen egy mesterségesen mozdulatlanságra kárhoztatott tájról ír, s ebben az értelemben az időbeliség bizony kevés szerepet kaphat ilyenkor), s a bővérű mesélés, a történetek ökonomikus, kontroll alatt tartott, jó értelemben vett burjánzása sem sajátja szövegeinek. S nem utolsósorban azért sem tekintem elhanyagolhatónak a szöveg generációs perspektíváját (vegyük ezt akár a szövegen kívülre utaló, akár a szövegben létrejövő, az időbeli elmozdulást segítő eljárásként – véleményem szerint mindkettő megteremtődik), mert „olvashatóvá" tesz egy olyan időszakot, amelyről nincsenek irodalmi elbeszéléseink. Amelyet még másfél évtized eltelte után sem olvastunk irodalommá, tettünk lenyűgöző irodalmi szövegekben olvashatóvá. Illetve ha vannak szövegeink, a kudarcos szociográfia vagy a kétségbeesett (és emiatt kínos) önheroizálás között mozognak, illetve ha mégis jól sikerültek volna – mint a Papp Sándor Zsigmonddal mellesleg, de jelen eszmefuttatás szempontjából nem elhanyagolható módon azonos életkorú Kelemen Hunornak a méltánytalanul elfeledett és elsikkadt egykori, 1998-as kisregénye, A madárijesztők halála –, akkor szerzőik mára már nem szerencséltetnek szövegeikkel. Ugyanerre az érvre hajlok akkor is, ha arra gondolok, hogy a transzszilvanizmus utáni tájnak egészen más változata, belakási és azonosulási lehetősége tárul elénk Az éjfekete bozótban, mint Bodornál: a magától guruló Pegas, a mindenre használatos jósnő, a nem értett, de borzongva művelt ortodox keresztvetés, a Carpaţi cigaretta átható szaga, a Duna-csatorna (53.) már nem egy mozdulatlan állapot víziója, mint Bodornál, hanem egy átmenet – egyfajta irodalmi tranzitológia – fanyar, keserédes rajza: nem taszít, mint Bodornál, de nem lehet megtagadni és maradéktalanul azonosulni sem vele.


Kétségkívül Bodor kísérelte meg az elsők között (most már látható: sikeresen és modellértékűen) prózában megírni a transzszilvanizmus antropológiájának kritikáját, úgy, hogy többet tett az egyszerű bírálatnál (előtte és utána vannak erős kísérletek, de ezek legjobb tudomásom szerint is inkább értekezők próbálkozásai, vagy – mint az például a transzközép indulásánál történt – puszta protesztirodalom. Természetesen ez semmit sem von le értékükből, de a kettő távolról sem ugyanaz.). S mindeközben úgy tűnik, hogy nem kevés elvarratlan lehetőséget hagyott maga után. Az ortodoxiának mint transzszilván nyelv- és világszemléletet képező jelenlétét a próza nyelvét és elbeszélés-technikáját átható módon már ki is próbálta Láng Zsolt a Bestiárium Transylvaniae (már nem annyira) új, második kötetében. Magyar ortodoxia, elbeszélő amint tanult magyarsággal mesél, furcsa hiedelmek metafikcióvá átfordítva: kétségkívül, nem kevés ez, s ha nem is ilyen radikalitással, a transzilván egymásmellettiség hírhedt mitologémájának igen érzéki látleletét adják a Papp Sándor Zsigmond-szövegek maguk is.


Hiszen maga a gyerekelbeszélő is gyanúsan köztes etnicitású és ízlésű; az Apám reggelije című elbeszélés egyik apró kitétele értelmében „[é]pp olyan, mint a miénk – mondta egyszer rólam Romeo, egy borostás, szénszemű ember, akiről az járta, hogy a vajda egyenesági rokona. Rémülten bújtam apám lábához, mert nem akartam olyan lenni, mint ők. Pedig nekem is agyagbarna színem volt, és az olajosan csillogó fekete hajam sem sokban különbözött az övékétől. Dühített, hogy az apám ezen csak mosolyogni tud, és hogy végül kezet ráz azzal az emberrel" (140.).


A gyerekelbeszélő innen nézve tehát olyan, mint nagyon sok minden a kötet „éjfekete bozót"-szerű kerületében, ebben a kis városban a városon belül: nem lehetne azt sem mondani rá, hogy az agyagos cigányok leszármazottja, de az sem volna biztosan állítható, hogy „jó" családból származó ifjú úriember. Sőt, mivel történeteinek egy része egy gyerek-kamasz mikrovilág találó portréi, mindenféle ömlengés, a voyeurség sikamlóssága vagy a didakticizmus legkisebb árnyalata nélkül, nagyon jól olvashatóvá teszi a magyar prózának egy számomra érdekes egykori vonulatát, s maga is olvashatóvá válik afelől. Mándy Ivánnak Az ördög konyhája című 1965-ös ciklusáról van szó a hasonló címet viselő kötetből. Mándy elbeszélője ugyan – nem kevés öniróniával, az elbeszélő generációs távolságának fikciós és nem fikciós jeleként, s egyben feszültséget hozva az elbeszélésbe – az egykori ciklus mottójaként megteremti a dolgokra bölcsen rálátó, de azokat megélni már nem tudó öregedő férfi képzetét („Azt mondod, hogy egy öregedő férfi irigységével nézem őket?"), de az elbeszélések tényleges középpontjában a frappánsan történeteket termelő, nagy nyelvi leleménnyel megteremtett fruskák és serdülő srácok állnak. Papp Sándor Zsigmondnál nem válik le a gyerekeknek, kamaszoknak, fiatal felnőtteknek ez a világa az elbeszélt világról, illetve nincs külön világuk. Megfordítva az érvelést: az, hogy nincsen külön világuk (mondjuk, Mándy ciklusához képest, ahol az osztályteremnek, az iskola terének van ciklusgeneráló ereje, belső logikája, saját erőtere, különleges, csak belülről érthető történetekkel), jól jelezheti Az éjfekete bozót egy hangsúlyos jelentésirányát: hogy az ábrázolt, kissé lepusztult, kissé csodás, kissé hihetetlen világban senkinek sincs esélye kilépni a dolgokból, magukra hagyni a dolgokat. Legfönnebb másként lehet megélni gyerekként, s akár öntudatlanul is át lehet írni, de nem lehet érintetlennek maradni tőle. Valahogy úgy, ahogyan a gyerekelbeszélő vélt vagy valós identitása: a kerület világában a gyerek- és felnőttszerepek, az etnikai hovatartozás (Apám reggelije), az olvasási stratégiák (Zalbács néni albérlője), a csoda és az átok (Az átok) kontaminálódnak, visszatisztíthatatlan módon szövik át egymást.



Egy technika nyomában



Különös vonzerőt és nyomatékot ad a szövegeknek egyfajta, finoman egymás mellé helyezett, néha egymást értelmező kétarcúság. Valahogy úgy, ahogyan a magyar prózapoétikai eszmélkedés egyik különösen érdekes pontján, Mikszáth környékén maga a Galamb a kalitkában szerzője beszélt róla kissé tettetett nyegleséggel a szöveg előszavában.



Csakhogy itt nemcsak két történet kerül (lazán) egymás mellé, kerül metaforikus kapcsolatba egymással, értelmezi egymást s hoz létre egy összetetten tagolt szöveget, hanem a szóban forgó két vagy több történet eltérő módon simul egymáshoz. Nem tudom szem elől téveszteni, hogy magának a kötetnek a címadó szövege is így működik, s ilyenként a kötetben megjelenő világkép természetére vonatkoztathatja a kétértelműségnek, a diszkréten párhuzamos történeteket rejtő elbeszéléseknek, az egyszerre két (vagy több) – de közben összetéveszthető, lazán egybefonódó, fölcserélhető – kulcsra is működő narrációnak a mintázatát. Hiszen szövegének tanúsága szerint Az éjfekete bozót egyszerre „átkozott hely […] szemmel vert, elfeledett környék" és a testnek a legintimebb része. Ezzel a lazán egymásra mintázott, határozottan nem elválasztható viszonnyal a kötetet indító és egyben a kötetet egybefogó nevet adó novella a testbe írt tájnak és a tájba írt testnek a viszonyát kezdi el – a szövegek sorában egyébként visszatérő módon – tematizálni.


Ha innen nézzük a szövegek gyakori testi viszonyait, és nem valamiféle naiv mimetikusság felől utasítjuk el őket, vagy kezdjük olvastukon rosszallóan csóválni a fejünket, akkor a mágikus realizmusnak és egyáltalában a reflexív tájnak az igen érdekes (noha nem biztos, hogy minden ízében megtervezett és kiszámított, de a későbbi kötetekben izgalmas potenciált nyitó) lehetősége tárul fel bennük. Hiszen Az éjfekete bozót – felrúgva a klasszikus transzszilvanizmus éteri imagináriusát, melynek értelmében az „egymás mellett élő" erdélyi nemzetiségeket mintha kizárólag csak egymás szellemi hagyománya érdekelte vagy érdekelhette volna – a multietnikus találkozásokat forró testi kalandokban ábrázolja (ennek egészen tág a spektruma: idetart nemcsak Az éjfekete bozót Poloskár Margitjának és az „oláh" Részti Boldizsárnak az afférjára hasonlító epizódok, hanem akár az agyagos cigányokkal gyanús közösségben emberhúst falatozó – tehát kicsit másfajta testi közelségbe kerülő – szereplő Az apám reggelijében.). A másik oldalról, a szövegi előzmények felől pillantva rá az eljárásra: a „nénit" elcsábító, majd kiraboló Részti Boldizsárt elképzelő elbeszélő lehet, hogy dél-amerikai szerzőkön iskoláz(ód)ott, ám a test és a táj viszonyát egy finoman kitapintható erdélyi környezetbe vagy legalábbis a róla formálódott hétköznapi sztereotípiákba írja bele. Emiatt lehet ugyan, hogy a testként láttatott (tehát mintegy antropomorfizált) táj és a tájjá vagy tájba írt (s így jelentésessé tett) testnek a Papp Sándor Zsigmond kötetében jelen levő viszonya kevésbé eredményez annyira erős és tudatos metafikciót, mint – mondjuk Márquez Az ezredes úrnak nincs aki írjon-jában vagy a Bánatos kurváim emlékezetében –, de a továbbiakban hatalmas ilyen jellegű és tudatosan is kiírható, kimunkálható lehetőségekkel rendelkezik ebben a prózában.



A két történetet laza és felcserélhető elemekkel egybefűző (s ebből kifolyólag is kétértelműen egymáshoz igazító) prózapoétikai eljárás ugyancsak a teljes novella szintjén kezd el működni A maszlag címet viselő, második elbeszélésben: „Rattkay bácsit a maszlag vitte el, tudta ezt mindenki. Így nem is nagyon csodálkozott sem rendőr, sem szomszéd, amikor Viola bejelentette a hírt. […] Ruttkay bácsi kemény ember volt, szénporos bányászmúlttal, így aztán a maszlagra sem panaszkodott különösebben. Pedig hetente többször is le kellett nyelnie, ahogy másnak a pirulákat. Időnként kihallatszott az ablakon Viola rikácsolása: »Béla, hát ezt is bevetted? Ezt a maszlagot?«" – vezeti fel az elbeszélés azt, ahogyan a gyerekek perspektívájából a titokzatos szó tartalmat nyer, mindennapi történések hálózatába ékelődik bele, s így meg oka és következményei is lesznek. A gyereknyelvbe behatoló s annak az ártatlanságát felőrlő, magáévá tevő kései diktatúra nyelve, illetve ezt a roppant ideologikus nyelvet öntudatlanul fellazító, játékossá tevő gyereki attitűd a már a második szöveg kapcsán felemlegetett prózapoétikai eljárásnak az ingázó mozgását követi, miközben művészileg megjeleníthetővé teszi a kései diktatúrát belakók double-talk-ját, kétértelmű, célzásokkal teletűzdelt. Tehát miközben címbe emeli a kései diktatúrára potenciálisan egészen finoman utaló maszlagot, magának a történetnek a nyelve kétértelművé teszi ezt, megszabadítja egyértelműen negatív mellékzöngéitől, de ugyanakkor nem fordítja át egyszerű és a történelmi allúzióktól egyértelműen mentes slusszpoénba sem. Aközött egyensúlyoz, ahogyan gyerekek magukévá teszik a diktatúra, majd a korai átmenet nyelvét, néha megmosolyogtatóan, (természetéből adódóan) néhol maguk számára is félreérthetően, de gyakran egzisztenciális kockázatokkal terhelten.


Mellesleg a novellában az a különleges, ahogyan ez az egzisztenciális kockázat sem ideologikusan nem nyomja agyon az elbeszélést (heroizálva, de ugyanakkor kicsit hiteltelenné is téve, hiszen a benne élők java része szinte napról napra felvállalta az ehhez a nyelvhez való – akár hallgatólagos – hozzáigazodást, s így – csöppet sem heroikus módon – legitimálta is valamiképp), sem nem jelentéktelendik és fakul el, lúgozódik ki. Szép példája ennek a kényes egyensúlynak a befejezés, ami a gyerekperspektíva (serdülőkori különutasságának) alulnézetéből oldja a (szó szoros értelmében) halálosan súlyost: „Nem is tudom, hogy telt el az a nyár. Hosszas egyezkedés után az összehordott dolgokból elkészítettük a maszlagot az udvar végén megbúvó házi konyhánkban. Zöld lett és nyúlós, és ezt tényleg nem lehetett bekapni, de még lenyelni sem. Ettől kezdve nem irigyeltük a felnőtteket. […] Másnap sikoltozva jött a mentő, és elvitte, ami még megmaradt Rattkay bácsiból.
Egy évre rá elkezdett nőni Csutka melle. Már nem lehetett vele űrhajózni, és a pincébe se merészkedett le többé. Akik látták, széles ívben fordultak meg utána az utcán." (32.)



Azt hiszem, nagyon jól sikerült megoldás ez a fajta alulnézetes perspektíva, s az, hogy mindezzel szemben (vagy mellett) megmarad egy bizonytalan kontúrú, alig felismerhető, erősen és tudatosan szelektív, de sohasem a felismerhetetlenségig és jellege elvesztéséig stilizált korjellemző próza. Hiszen lehetne más is a viszony: nagy hagyománya van az irónia azon fajtájának, amely abból fakad, hogy a kisemberek életében mikor és mennyire nem látszanak a történelem kánoni eseményei. Hogy nagyon eltérő példákat hozzak erre a tekintélyes és szép műveket eredményező elképzelésre: Flaubert Bovarynéja (ahol negyed évtized 19. század középi francia eseményei még csak el sem sikkadnak, mert sehol sincsenek a Charles és neje életében – s ebből fakad a szöveg egyik izgalmas ironikus eljárása) vagy Bertolucci Álmodókja (ahol a rajongó álmodásnak az épp általa korábban felépített heroizmusát építi le, hiszen hősei a sok szeretkezés utáni bódulatban azt sem tudják, hogy épp a hatvannyolcas forradalmi eseményekbe csöppennek, öntudatlanul és kábán csetlenek-botlanak bennük). Úgy látom, nagyon jót tett a könyvnek, hogy nem választotta a kívülállóknak ezt az iróniáját vagy a kívülállóknak ezt az ironizálását (hogy csak két lehetőséget említsek azok közül, amerre vezet az épp szóban forgó elbeszéléstechnikai ösvény), és főként az, hogy saját köztes elbeszélői pozícióját mindvégig megőrzi. Hiszen példának okáért A káosz című elbeszélés emiatt tudja hitelesen (és szellemesen) irrealizálni a romániai fordulatot: a már korábban említett prózapoétikai eljárással egymásra montírozza a (ha nem tévedek) kolozsvári (nagy)posta fali (gipsz)térképéről lehulló Japán, a posta dolgozóinak viselkedése ellen magánlázadó Pulmann történetét és a mindezekkel egy időben a postán elharapózó káoszt a forradalom kolozsvári kezdeteivel. Fellazítja a köztük levő viszonyokat, úgy, hogy azok működhetnek bizonytalan és irreális oksági, de ugyanakkor asszociatív kapcsolatokként is, s így egyforma súlyú, kaliberű összetevőként határozta meg, amelyek közül sem a történelmi eseményeknek, sem pedig a többieknek nem lehet kizárólagos szerepet tulajdonítani. Az olvasó maga kénytelen őrizni a törékeny egyensúlyt.



Ugyanerre a helyzetre játszik rá Az apám reggelije: nem vagyok a kelet-európai urban legendök szorgos fogyasztója, s a rémtörténet sem mindennapi kenyerem; nem hallottam, hogy valaha tágabb környezetemben emberhússal élt volna valaki, úgy, ahogyan teszi ezt az ominózus novella elbeszélőjének tulajdon apja (mellesleg, az elbeszélő családjának nem kis kezdeti kellemetlenségére). Azonban nem tagadom: a sajátos romániai televíziós közeget, az ún. délután ötórai hírműsorokat nézve (amelyek szinte kivétel nélkül a nap leghátborzongatóbb honi eseményeiből szemléznek), el lehetne képzelni valami hasonlót fantáziánk csekély megerőltetése nélkül is.


A szöveg tehát nem feltétlenül azt hozza játékba, ami megtörtént (hiszen akkor a doku leghátborzongatóbb válfaja lenne), hanem ami megtörténhetne vagy megtörténhetett volna. Innen nézve viszont jól látható, hogy a szöveg esetleges funkciója épp az (is) lehetne, akárcsak a csodákat megjelenítő történetekéi (például az Ábrahám gyertyáié), hogy markánsan, akár sokkolóan felhívja a figyelmet arra, ami elválasztja az egyszerű mimetikus prózától és ilyenként való olvasásának veszélyeitől – kissé agresszíven, de helyeselhető módon fenntartja azt az egyensúlyt, amiről ez idáig többször is beszéltem. Ebben az értelemben sem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy a szöveg önreflexív e ponton is: ahelyett, hogy beszélne, megmutatja, hogy milyen (illetve milyen nem) ő. Efelől az egyensúlyozás felől nagyon fontos szerepet tulajdonítanék annak, hogy egy apa-történet társaságában beszélődik el az elbeszélő apjának kannibáli élete. Hiszen a felnövő elbeszélő mintegy az apára figyelő, mozdulataival az apját lassan utánozni kezdő felnőtté válásának, egy apa-komplexusnak történetét is kiírja a szövegben („úgy járkáltam a lakásban, mintha megfigyelő lennék […] Fecske megtapogatta a karom. Nem volt még olyan, mint az apámé, de már szégyenkeznem sem kellett. […] Lassan, mint amikor először kóstol meg az ember valamit, elszívtam egy cigarettát, a csikket pedig hosszú ívben a fövenyre fricskáztam. Tudtam, hogy nekem már szabad."), ennek paradoxonával együtt: az elbeszélő emberevő apján szocializálódva az apjához való felnövés első komoly, magát és az apját is komolyan vevő férfiúi tettének gondolja, hogy öl, illetve hogy magát az apját gyilkolja meg.


Sőt, a történetek egyensúlyát még ennél is bonyolultabbnak látom: hiszen az apai kannibalizmus és az apagyilkosság történetei egy, a kerületben népszerűtlen, de „a városban" hangos sikert arató rémfilmre is mintázódnak, a filmes fikció némiképp alapjává és összehasonlítási pontjává válik a novella történéseinek. Maga az apa sem mentes ettől az intenzív érdeklődéstől – de ugyanakkor jelzi a novella termékeny kétértelműségét e megtörténhető és a megtörtént közti oszcillálásban: két, egy sikeres és egy elképzelt, egymásba indázóan fonódó változatban is elmeséli azt, ahogyan egykori szerelmi vetélytársát meggyilkolta, illetve meg kívánta gyilkolni. Mitöbb: az elbeszélő érzéki, szerelmi története és az apa gyilkosságai, illetve sugallt halála igazából egy kulturális topika, az érosz és thanatosz-történetek két szálává írja ki magát.


Mindezeken túlmenően mind a rémtörténet iránti érdeklődés a kerületben (például a kerület magyartanárának, Bézs tanár úrnak a vonzódása a hasonszőrű jelenségek iránt, illetve, hogy maga is termeli és domesztikálja a rémsztorikat – példának okáért az Ábrahám gyertyáiban), mind pedig az, ahogyan a film és a fényképi látvány bekerül a kerület életébe, s maga is újramunkálja azt, néhol fikciós mivoltából valóságosabbá válik, mint a kerület valósága (6., 72., 77–78., 89–90.), kételyteli környezetet teremt a novella kannibalizmusa köré. A novella tehát többfajta történetszál és történettípus, illetve az ezekhez kapcsolódó elbeszélésmód variálásával hoz létre egy sűrű, a bizonyosságok és bizonytalanságok törékeny egyensúlyát őrző szöveget – hogy a kötetcímet idézzem fel a helyzet jellemzésére: bozótszerű elbeszélést.



A kötet ilyen irányú megtervezettségét mutathatja, hogy ez a fajta technika, amit a korábbiakban az egyes szövegek szintjén érzékeltem, a ciklust magát is szervezi. Hiszen Az éjfekete bozót szövegei nemcsak úgy és abban tartanak lazán össze, hogy szereplői, illetve topikus helyei térnek vissza, új szerepekben és helyzetekben (hiszen ez nem idegen Mikszáth palóc-ciklusától, Krúdy Szindbádjától, de a technikát újra felfedező Tartól, Háytól vagy Bodortól sem). Inkább azt hangsúlyoznám itt, ahogyan Papp Sándor Zsigmondnak az előbbiekben több szöveg kapcsán is részletezett, visszatérő prózapoétikai eljárása emelődik – a visszatérő alakokon és térelemeken túlmenően – kötetszervező erővé. Nézzük csak mindezt kívülről: a kötet diszkrétre és vonzóra tervezett címlapja egy Egon Schiele-képnek, a Die kleine Stadt elnevezésű sorozat második darabjának a felhasználásával készült. A kis folyón keresztülívelő keskeny híd s az őt övező házsorok kísértetiesen emlékeztetnek a Szamostól tagolt Kolozsvár egyes részeire – azonban, ha egészében próbáljuk megfeleltetni azt a fordulat előtti vagy utáni Kolozsvárnak, akkor, természetesen, nem sikerül. A kötetet borító kép tehát hasonlóképpen működik, mint a novellák megannyi helyszíne, amely részeiben Kolozsvárra emlékeztet, de egészében véve lehetetlenné teszi a pontos beazonosíthatóságot: a több ízben előforduló Tarnica, a főposta gipsztérképe, a kétágú templom, a halálos kimenetelű balesetek sokaságát okozó meredek tető, aljában egyszerre két impozáns méretű katedrálissal is („a Csemergi-tetőn elszabaduló teherkocsiktól is rettegtek a környékbeliek, mert nem egy sodort már magával garázst, tartófalat lakókkal együtt, hogy csak a Fuvaros utcai katedrális állítsa meg a fékevesztett tömeget") egyaránt olyan Kolozsvár-gyanús helyek, amelyek konkretizálják a kötet prózáját, de együttes, közös, a kötetbeli minta szerinti beazonosíthatóságuk kudarca jelezheti azt a köztes olvashatóságot, amelyet a kötet a maga számára kijelöl.



Bevallom, szinte minden, de nem minden győzött meg. Ha rajtam állna, Az apám reggelije című (mellesleg a tinielbeszélő visszatérésével keretező és ebből a szempontból is igen lényegbevágó szerepet betöltő) szöveget a következő kiadásban átírnám, karaktert, irányt adnék neki, hiszen esetében túl jól sikerült az irrealizáló perspektíva (de ez azzal is jár, hogy sok olvasó számára előreláthatólag túl könnyen válik egy balul sikerült horror-történetként olvashatóvá). Kihagyni meg kár volna: az elbeszélő visszatérésének és az alapötletnek a szerepét is látni vélem a kötet egészében, s nem kis érdeme, hogy azt az olvasót is sikeresen felrázza, aki azt hiszi, hogy most már mindent tud a kötet megoldásairól, dédelgetett és bejáratott ötlet-típusairól. A többit viszont meghagynám. Hiszen nem elhanyagolható meggyőzően és autentikusan Bodor és a dél-amerikaiak, Mándy Iván, Tar Sándor (Miért jó a póknak?, A 6714-es személy) és Kelemen Hunor között lenni. Önálló arculattal, olvasható prózával, színes, emlékezetes alakokkal, ígéretes, továbbírható, teret hagyó megoldásokkal. Jó kis hely, izgalmasan jó hely ez.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

T. Szabó Levente


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.