Vers, próza / Régi szonáta és palotás

Lászlóffy Csaba
Régi szonáta és palotás

[Látó, 2010. április]




Zsoltnak


1.
A szellem útja tétovázó, átkos;
semmiképp sem emberfeletti tett.
Cinkos félreértések? döbbenet?
Túlteng az áltudás – a habozáshoz,


a visszaforduláshoz húzó érdek.
Elhallgatás, míg végre magad is
ráébredsz, hogy a sok pózos, hamis
nyavalygás után mit érsz! Mit sem érhetsz.


Az idegenség megsejtése: háló.
Mi tőrbe csal, romlásba visz: mi az?
Arcodon még az esti düh; grimasz,
a gyengeségre mentséget találó.


S a szégyen: elfordulni a kezed
közt szétszakadt reménytelentől. (Merre?)
Gyertyák, bor, mondta Tu Fu elheverve –
(passzív cinizmus?) Nincs könyörület!


Amit csak álmodtál… Mikor vagy ébren!
„Mi védi még hanyatló homlokom
a köd mögötti földi foltokon
túl. És túl az elérhetetlen fényen?”



2.
Csak a szó – van esély, légy bár bölcs te,
bibliád igazát hogy kitöltse?
(Isteni csend helyett részeg dadogás.)


Lóhere s zabmező – jázmin bimbó!...
Életed nyugalom vagy csak ingó,
evező mozdulat? Álom. Habozás.


Szétfolyik, eltűnik minden végképp.
„Voltam-e, mielőtt ráeszmélnék
valaha bármire. Vagy a semmire?”


Várni kell? tenni kell. (Sors regénye!)
Nincs okod – nincs idő! gyötrődésre.
Lapozod: csupa rossz, súlytalan ige.


2010. január 24.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Lászlóffy Csaba




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.