vers, próza / Rövidzárlat az alvilágban

Magyary Ágnes
Rövidzárlat az alvilágban[2013. október]


REGÉNYRÉSZLET


A KARA-KUM HOMOKJÁBAN

Az idő olyan, mint a mákos laska. Erre akkor jöttem rá, amikor ezerkilencszáznyolcvankilencben megtaláltam anyut a fürdőszobában, miután – ki tudja, hányadszorra – megpróbált végezni magával, mert apám azt mondta neki: el fogunk költözni.
Az apám kedvenc hobbija volt a költözés, anyámé meg az önöldöklés. Én meg csak a mackóimat szerettem. A mákos laskának meg csak annyi szerepe volt az egészben, hogy anyu nem igazán tudott főzni, így az otthoni étlap állandó szereplője volt a laska sajttal, a laska tejföllel, a laska sajttal és tejföllel – ünnepnapokon meg mákkal.
A pszichológusok azt állítják – nem teljesen meggyőzően –, hogy a gyermek egészséges lelki fejlődését a szülői szeretet biztosítja. Ez ostobaság. Az étkezésen múlik minden. Saját tapasztalat. Ha nem lett volna a laska állandósága az életemben, akkor végképp elvesztettem volna az irányt abban a rengetegben, amelyet apám és anyám mutatott, és amelyet életnek hívnak, ahogy azt később megtudtam.
Miután anyu kórházba került, és eljött hozzánk a nagymamám, hogy vigyázzon rám, elhatároztam, onnantól kezdve egyedül a mackóimat fogom komolyan venni, és bármilyen lényeges dolog is merülne fel az éle­temben, azt csak és kizárólag velük fogom megbeszélni. Vackor, Pöttöm és Góliát – a három kedvencem – ezt helyeselte, mert ismerték a családomat.
Nagymamámat asszonyomnak kellett szólítani, mert még a gondolattól is borsózott a háta, hogy neki unokája van. Évtizedeken keresztül nagy energiákat fektetett abba, hogy letagadja a korát, amelyet olyan jól csinált, hogy még a saját fia esetében sem vállalta a vérségi kapcsolatot.
Vackor úgy vélte, a nagymamát úgy lehet a legjobban átvészelni, ha betegnek tetettem magam. Nekem nem tetszett az ötlet, mert egy hipochonder elég egy családban. Azonkívül ismertem nagyanyám betegápolási módszereit. Szerinte a betegség a gyengék fegyvere – ezzel a véleményével egyben anyámra mért megsemmisítő csapást – és erős feketekávéval, konyakkal és kubai szivarral lehet a legjobban gyógyítani. Én hároméves voltam, amikor ebben a gyógymódban részesültem először, utána igyekeztem nem megbetegedni többet, főleg nem akkor, amikor ő volt nálunk látogatóban. Szóval Vackor ötletét elvetettük.
Pöttöm azt javasolta, hogy egyszerűen hódoljunk be a nagyinak, mert így a legkevesebb fájdalommal és konfliktussal megússzuk a helyzetet, és reménykedjünk, hogy anyu minél hamarabb rendbe jön. Szerinte a túlélésre kell játszani, és a legjobb túlélés, ha meghúzzuk magunkat, és különben is van sokkal rosszabb is, mint a nagyi: ha mondjuk, történetesen apám akarna rám vigyázni.
Góliát ezzel szemben azt tanácsolta, szökjünk meg. Mivel mindenre azt mondtam, hogy nem – és nekem sem volt jobb ötletem – elfogadtam a Góliát ötletét: meg fogunk szökni. Rögtön elő is vettük a nagy utazók képeskönyvét, hogy jó alaposan megtervezzük az utazást. Körbeültük a hatalmas könyvet. Rögtön az elején leragadtunk Almásy Györgynél. Már a neve is tetszett, mert van-e jobb a reszelt almánál fahéjjal. Én azonnal az Isszik-kulhoz akartam menni Almásy nyomdokain. A mackóknak is tetszett. Góliát főleg a magas hegyekért volt oda, Vackor a gleccserekért, de Pöttöm egyszerűen tovább lapozott, és így találtunk rá Vámbéryra, akinek már a neve is furcsa volt. Javasolta, hogy ne az Isszuk-kulhoz menjünk, hanem inkább a Kara-kumba. Indokot nem tudott mondani, hogy miért lenne jó odamenni. Góliát szerint a Kara-kum nem létezik, Vackor szerint az egy medvecukor neve, és egyszer kaptunk ilyet egy svájci nagybácsitól. Pöttöm erre olyan nagyon dühös lett, hogy nem állt szóba velünk, és mivel nekem mindegy volt, és nem akartam még egy konfliktushelyzetet, beleegyeztem: menjünk a Kara-kumba.
Elolvastuk alaposan tehát, hogy Vámbéry Ármin milyen útvonalat járt be, hogyan készült fel; és azt hittük, így már mi is mindent tudunk, amire szükségünk van. A baj az volt, hogy fogalmunk sem volt, hol élnek a türkmének, akiknek a földjén a Kaszpi-tenger partjainál kezdődik a Kara-kum. Az, hogy Ázsia, rajtunk nem segített. Pöttöm szerint Ázsia a Széchényi-tér mellett van az egyik kis utcában eldugva, és ezért nem hallottunk róla eddig. Góliát szerint ez marhaság, ő úgy vélte, Ázsia a nagymamám fiókjában van, ott, ahol a mentolos cukrot tartja. Vackor szerint viszont vonatra kell szállni és legalább tizenhét megállót kell menni, amíg megérkezünk Ázsiába. Ez a tizenhét megálló elég rémisztően hangzott, egy kicsit alább is hagyott a lelkesedésünk. Így tovább lapoztuk a nagy utazók képeskönyvét, hogy hátha van olyan, aki itt a környékünkön fedezte fel a világot.
Persze nem lett semmi a nagy tervezgetésből, mert már gyerekkoromban nyilvánvaló volt, az égvilágon semmit sem örököltem apám tetterejé­ből, annál többet anyám családjának ábrándos lelkületéből. Így aztán a nagy szökésből és utazásból annyi lett, hogy mindig, ha valami bajunk lett nagyival, rögtön előkaptuk a nagy utazók képeskönyvét, és kitaláltuk: milyen jó lenne távoli helyekre elmenni, de azért tizenhét megállónál távolabb ne legyen.
Tehát apám bejelentette, hogy elköltözünk.
Akkor éppen Kolozsváron laktunk a diáknegyedben, a hegyen, az arabok és az afrikaiak között. Ahogy ezt leírom, nem is igazán értem, hogy miért akartam én utazni, hiszen a világ jött hozzánk, nem kellett nekünk sehova sem mennünk. Apám az egyetemen tanított, hogy mit, azt nem lehetett tudni, de emiatt sokat kellett utaznia, és szinte sosem volt otthon. Ebben sok jó is volt, de valószínűleg ez volt az, ami végérvényesen meghatározta a köztünk lévő viszonyt.
Szóval a hegyen laktunk, és az egész olyan volt, mintha egy lakatlan szigeten élnénk. Senki más nem lakott ott rajtunk kívül, legalábbis nem olyanok, akik pár évnél több időt töltöttek volna ott. Mondjuk, ha nem a diáknegyed kellős közepén laktunk volna, sem lett volna sokkal másabb a helyzet, mert apám szigorúan megtiltotta, hogy olyanokkal barátkozzam, akihez ő nem adta az engedélyét. Ebben a tekintetben meglehetősen finnyás volt, és így nem is volt egy barátom sem.
A bejelentés pillanatában éppen anyu legújabb műremekét, a lekváros és tejfölös laskát ettük szó nélkül, mert anyám főztjéhez még apám sem tudott kommentárt fűzni, amikor a szörny – ahogy a mackókkal apámat neveztük – anyámhoz fordult:
– Jövő héten elköltözünk.
Anyám félrenyelt.
– Brugge-be – tette hozzá apám.
– Brugge-be??? – sikoltott fel anyám. – Az meg hol van?
Apám nem méltatta válaszra.
– De ezek maradnak – mondta nekem megvetően végigmérve a mackóimat, akik természetesen velem vacsoráztak.
Anyám közben sírva hívta az orvosát, hogy apám megőrült, és hogy ez örökletes-e, mert akkor hamarosan rajtam is kiütközik. Az orvosa nagyon nehezen értette anyámat, aki a fuldokló zokogástól alig tudott beszélni. Nem hallottuk az orvos válaszát, bár engem nagyon érdekelt volna, már csak a kilátásaim miatt is. Apám nyugodt mozdulattal állt fel, kivette anyám kezéből a telefont, kirángatta a zsinórt a falból, majd az egésszel kivonult a mellékhelyiségbe. Hallottuk a csobbanást, majd ahogyan lehúzta a vizet. Kimért léptekkel jött vissza hozzánk.
– Kezdj el pakolni, és hagyd abba a hisztizést – mondta anyunak, aki a díványra vetődve zokogott.
De anyu az életben mindig a könnyebb megoldásokat választotta, így bevette a gyógyszereit, és lefeküdt a fürdőszoba kövére.
Tízéves voltam. Tízévesnek olyan lenni, mint ötnek vagy hatnak: semmi különbség nincs. Talán csak annyi, az ember iszonyúan örül, hogy már nem öt vagy hat éves, és alig várja, hogy olyan legyen, mint a felnőttek. Szóval tíz évesen elég sok baja van az embernek a felnőttek nélkül is. A fürdőszobát amúgy is utáltam, mint minden más rendes gyerek, akiket állandóan azzal nyaggatnak: mosson kezet, mosson fogat meg egyéb ilyenek. Anyám meg csak ott feküdt mozdulatlanul. Megfogtam a kezét. Valamit tenni kell, gondoltam, de nem tudtam, hogy mit. Így inkább csak szorongattam a kezét. Aztán eszembe jutott, hogy megsimogatom az arcát, annak biztosan örül. Azzal is telt az idő. Eszembe jutott, amikor apám a tengerhez akart költöztetni minket. Anyám életében először – és talán utoljára – tényleg magába roskadt. Olyan jól csinálta, hogy apám akkor egyszer meghátrált, kapitulált és pár nap múlva visszajöttünk.
Az is egy ilyen ártatlannak tűnő fürdőszobai jelenettel indult, mert anyám akkor már tudta, hogy minden árulás a szeretettel kezdődik. Apámmal mást nem lehetett tenni, mint elárulni. Azt gondoltam, ha beviszem a mackókat, akkor nem leszünk olyan egyedül, mert hosszú éjszakára számítottam. Lehet, hogy ez az egész nem is így történt, de ennyi év távlatából én így emlékszem vissza rá. Az biztos, hogy aztán megjött nagymama és kézbe vette a dolgokat.
Nagymama valamikor híres szépségnek számított, és emiatt úgy érezte, hogy mindenkivel lekezelően bánhat. Hatéves voltam, amikor elmagyarázta, hogy az élet olyan, mint a römi parti: mindegy, hogyan, de nyerni kell. Fogalmam sem volt a römiről, de nagymama esküdött rá. Szerinte az embereket két csoportra lehet osztani: nyertesekre és vesztesekre. Apám – nagymama szerint – természetesen nyertes, mi más is lehetne. Nagymama azzal nem számolt, hogy nem mindig az a győztes, aki faltörő kosként halad előre az életben, és majd kicsattan a tetterőtől, hanem az, aki láthatatlanul mégis képes kerékkötőjévé válni a legnagyobbra törő szándéknak. Anyám igazi szürke eminenciásként csendben folytatta apám elleni aknamunkáját. Erre először a tengerparton jöttem rá.
Ez a tengerparti kaland elég szokatlan módon indult. Apám egyszer kitalálta, hogy menjünk nyaralni. Ami azért is furcsa volt, mert korábban sosem fordult elő ilyesmi: ő állandóan utazgatott, és amikor anyám felvetette, hogy mi is elmehetnénk együtt valahova, mint más normális család, apám kikísért minket az állomásra, és elküldött anyám idős nagynénjéhez a hegyekbe. Így nem csoda, ha egy kicsit meglepődtünk a javaslatán. Volt benne valami félelmetes, mint amikor az ember tudja, valami rossz fog történni, de fogalma sincs, hogy mi lesz az. Anyám látszólag nem foglalkozott a dologgal, hanem a tőle megszokott módon rosszul lett, majd bevette a gyógyszereit. Miután kijött hozzá az orvos és megbeszélte vele a problémáit, gyorsan összepakolt, és engem küldött apámhoz, hogy kész van, és fe­lőle mehetünk. Apám egy kicsit meghökkent a váratlan fordulattól, de nem az a típus volt, aki sokat merengett volna az emberi lélek mélységein, így utaztunk.
A vonatút maga volt a csoda. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Anyám a gyógyszereit szedte, apám olvasott, én hol a tájat néztem, hol a mackóimmal beszélgettem. Még sosem láttam a tengert, és izgatott voltam. Pöttöm szerint a tenger nem nekünk való, mivel ott meleg van és sok a homok, inkább a hegyekbe kellene menni vagy a sivatagba, ahol szintén meleg van és sok a homok, de mégsem olyan, mint a tenger. Góliát viszont úgy vélte, mindegy, hova megyünk, a lényeg az, hogy legyen nálunk mindig elég mentolos cukor. Vackor – aki az egyetlen kalandor volt közöttünk – rettenetesen örült, mert a tenger szerinte olyan, mint a Sétatéri tó, csak sokkal nagyobb, így életünk legnagyobb kalandjában lesz részünk. Én a kaland szótól egy kicsit megborzongtam, mert akkor még – hétévesen – nem tudtam eldönteni, hogy kinek a pártján álljak: az anyámén, hogy igaza legyen Freudnak, vagy apámén, hogy csak azért se működjön az Oidipusz-komplexus. Persze hétévesen fogalmam sem volt se Freudról, se Oidipuszról, a komplexusról is csak annyit tudtam, hogy nekem is van, csak nem tudom megnevezni, mert hétévesen még meglehetősen szűkös nyelvi keretek közt él az ember, ami persze rögtön felvet egy sor másik kérdést, hogy akkor életnek lehet-e nevezni azt a valamit, amelyben nincs elég szavunk a minket körülvevő valóság leírására. De ugyanígy azt is meg lehet kérdezni, hogy életnek lehet-e nevezni azt a valamit, amikor mindent szavakba akarunk önteni, azt is, ami kimondhatatlan, és amit az egyszerűség kedvéért felnőttségnek nevezünk. Én mindenesetre akkor ott a vonaton semmit sem tudtam, és egy cseppet sem éreztem kevesebbnek magamat amiatt, hogy sekélyes a szókincsem, és tudásom sem elegendő ahhoz, hogy helyesen tudnám megítélni a világ dolgait. Én csak egy dologtól féltem, hogy anyu meghal, vagy örökre kórházba kerül, és akkor kettesben kell maradnom az apámmal. Lehet, hogy ezt hívják az élethez szükséges közönségesség minimumának.
– Éhes vagy? – kérdezte anyám.
Reménykedtem. És igen, éhes voltam. Mindig arra vágytam, hogy szendvicset egyek. Mindenki szendvicset evett az utcán, az iskolában, a vonaton, a parkban, csak én nem, mert anyu sosem készített.
– Igen, nagyon éhes vagyok – mondtam bizakodva, mert akkor még hittem a csodákban, és vágytam, hogy végre én is egyek egy szendvicset.
– Pakoltam egy kis laskát tejföllel – mondta anyám, és egy hatalmas ételes dobozt húzott elő egy mintás szatyorból, majd egy kockás konyharuhába csavart villát szedett elő.
A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt megálmodjuk.
– Mák nincs? – kérdezte apám.
Apám mindig nyerni akart. De anyám a maga csendes agresszor stílusában nem vette fel a kesztyűt, hanem a legkedvesebb mosolyával elővett egy befőttes üveget, amelyben mák volt. Ha apámnak csak egy csöppnyi stratégiai érzéke is van, rögtön gyanút fogott volna.
Alig vártam, hogy átkeljünk a hegyeken. Már előre izgultam, mert annyit hallottam, hogy a Kárpátok így, a Kárpátok úgy. Elhatároztam, hogy nem alszom el, hanem erőnek-erejével ébren tartom magam, hogy megnézhessem a hegyeket. Mindenki elszunnyadt. Először anyám, aki teljesen elkábult a gyógyszereitől, aztán apám, akinek fárasztó volt minden egyes percben gonoszként viselkednie, majd a mackók, akiket nem érdekeltek a Kárpátok, és nem akarták elhinni nekem, hogy ott a rokonaik élnek. Én ébren maradtam.
Az izgatottság érzését fokozatosan átvette az álmosság, de nem hagytam magam. A szemem leragadt, de én keményen álltam a sarat, mert mindenre eltökélt voltam. Nem aludtam el. De egyre jobban meresztettem a szemem, ugyanis nem számoltam azzal, hogy éjszaka az ember nem lát semmit. Annyira sötét volt, hogy csak sejteni lehetett a táj körvonalát, és annak alapján azt saccoltam: már a hegyekben járhatunk, persze biztosan nem tudtam. Mérges voltam és álmos. Aztán elaludtam. Ezek után majd még a tengert sem fogom látni – gondoltam.
Anyám, még le sem szálltunk a vonatról, máris elkezdte.
– Minek kellett idejönnünk? – kérdezte rezzenéstelen arccal, miközben egy pipettával mérte ki a cseppjeit egy pohárba.
Apám nem válaszolt, hanem a hatalmas bőröndöket ráncigálta le a peronra. Anyám egyik kezében a pipettával és az üvegcsével, másikban a pohár vízzel egy ott álldogáló borostás bakterhez billegett megkérdezni, hogy merrefelé van a legközelebbi patika. A bakter, akit lenyűgözött apám bő­röndök fölött rögtönzött káromkodása, csak motyogva mondta, hogy itt ilyesmi nincsen.
– És az orvosi rendelő? – szívóskodott anyám.
A bakter, aki csodálattal bámulta, ahogyan apám magából kivetkőzve rugdosta a csomagokat, nem is tudott azonnal válaszolni.
– Orvosi rendelő? – kérdezte. – Csak egy lódoktor rendel a mecset mögött.
Anyám hirtelen mozdulattal dobta a háta mögé a pipettát, az üvegcsét és a pohár vizet, majd hisztérikus zokogásban tört ki. A bakter megjegyezte, hogy ezen a peronon nem lehet szemetelni, de persze nem túl meggyő­zően mondta, így nem is törődött vele senki. Amúgy meg nem volt túl megalapozott az álláspontja, mivel a világon nem volt szemetesebb peron annál, mint ahol anyám kikelt magából az orvosi rendelő hiánya miatt.
– Meg fog halni a gyerek – sírta anyám.
Apám megragadta a karját és vonszolni kezdte. A csomagok a peronon maradtak, mi meg taxiba szálltunk. Az utolsó három méteren anyám ellenállást tanúsított, ami abból állt, hogy azt kiabálta: segítség, ez a férfi meg akar ölni! Erre senki nem reagált semmit, hiszen annyira messze voltunk a Kárpátoktól. A taxisofőr megjegyezte, hogy sikító nőket ő nem szállíthat.
– Miért?! – üvöltötte apám.
A sofőr elbizonytalanodott, aztán előzékenyen kinyitotta apám előtt az ajtót. Anyám elájult. Én azért izgultam, nehogy visszaüljünk a vonatra anélkül, hogy láttam volna a tengert. Pöttöm és Góliát megszeppenve figyeltek, mert féltek apámtól, Vackor viszont örült, mert megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is a jót látta. Rögtön a szállodához mentünk. Anyu nem akart magához térni. Apám eltökélt volt. A szállodai szobában magához pofozta, és közölte velünk, hogy jobb, ha összeszedjük magunkat, mert ez nem egyszerű kirándulás, hanem ide fogunk költözni. Anyám hallgatott. Apám ezt belenyugvásnak vette. Anyám papírt és tollat kért.
– Cukorka – búgta negédesen a szörny – minek magának, csak nem akar most levelet írni? Inkább vegyen be egyet a bogyóiból.
Ezután lementünk kettesben a tengerpartra, de a mackóimat nem vihettem magammal. Nem is vittem őket, csak Pöttömöt gyúrtam be az ingem alá abban reménykedve, hogy apám nem veszi észre. Nem is vette észre. Apám annyira elégedett volt attól, hogy újra költözünk, hogy kivételesen hagyta: csináljak, amit akarok.

2011






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.