MUNKAFÜZET / Radnóti Miklós: Il faut laisser…

Nagy Attila
Radnóti Miklós: Il faut laisser…

[Látó, 2009. december]




A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.


Radnóti-fotó


A kor, amelyben élt és alkotott, Magyarország, Európa, az egész világ mindenkori történelmének egyik legsötétebb korszaka. Az I. világháború, az azt lezáró békeszerződések, a nagy birodalmak széthullásának és a nagy gazdasági világválság talaján erőre kapó, majd őrült fegyverkezés a végletekig fokozza a gazdasági és etnikai intoleranciát, 1939-re az egy Csehszlovákiát kivéve, szinte egész Európában diktatórikus rendszerek működnek.
A XX. század első évtizedei az államilag levezényelt népirtások, a fasizmus, a bolsevizmus kora, amely nagy plakátokon hirdeti a jobb kor eljövetelét. A hatalom olyan megalomániás őrültek és tömeggyilkosok kezében van, mint Kemal Atatürk, Lenin, Sztálin, Trockij, Dzserzinszkij, Leopold belga király (kb. 10 millió néger kiirtása Belga-Kongóban), Franco, Mussolini, és persze, Hitler. De ne feledjük: még az akkori Svédország is – a faj tisztaságának, erejének megőrzése érdekében – likvidálja szellemileg és fizikailag retardált állampolgárait.
Az Il faut laisser…, az általam kiválasztott Radnóti-vers mottójaként, a költő Őrizz és védj című verséből idézek, amely az előbb vázolt kórkép mementója:



De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.



Ez a rémítő gyermek az ideológiailag átvert, korrumpált, gyilkossá züllött tömeg-ember.
Radnóti, a zsidótörvények következtében (a vers az 1. zsidótörvény esztendejében, 1938. október 7-én íródott) ex lex homo eruditus, poeta doctus, de az önmagáról való lemondásban is (legalábbis versben), homo ludens is tud maradni. Zsivajgó pálmafán (1944. április 5.) című versének sorai, kedvencének, József Attilának magaslataiba emelik, mintegy kimenekítve a lelket, a tisztát az ésaiási korból:



Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.



S mert égi lélek, akár tökéletesnek is mondható.
Mert Radnóti verseiben, a barbár megaláztatások ellenére vagy éppen ellenében, nem izzik gyűlölet, de igenis, zeng a béke himnusza; a „Nem tudhatom…” (1944. január 17.) megrendítő hazaszeretete, az intellektus mindent átlátó és bevilágító aggódása, – a szeretet.
A Költő virraszt. Egyik legnagyobb virrasztónk Ő, birtokában annak, amit Hölderlin fogalmazott meg: a tökéletesség panasztalan.



Radnóti Miklós
Il faut laisser…


Il faut laisser maison, et vergers et jardins,–
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául;
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.


Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi téreken madárhad vé-je úszkál
és néha eltünik a lassu szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.


1938. október 7.



Az Il faut laisser… a lemondás verse, egy olyan jelené, amelyben az előre már hátrafele van. A vers jelzős szerkezetei (barna ösvény, holt szirom, meztelen bokor, szakállas mélabú, lassu szürkület, ritkás lomb, hűs eső, gyöngy verejték) mind-mind ezt sugallják, a 7//6-os osztatú sorok lüktetése (lásd még: Erőltetett menet) úgyszintén. Az időmérték a letisztult, józan szorongás (és hogy van ilyen, azt éppen tőle tudjuk immár), de a bölcs belenyugvás modernül antik mértéke is nála, mert Radnóti tudója annak, hogy amiként a görög tragédiákban, az ő korának is csak vesztesei lehetnek, győztese senki.
Bukolikus, de fokozatosan elszíntelenedő, a borzalom gyöngy verejtékének kilátástalan, a bergmaninál sokkal drámaibb tája ez, de utolsó sorában ott tündököl a sormetszetet magába ölelő két szó: „ne félj”…
Ebből a ne félj-ből építkezik Radnóti előtt tisztelgő versem:



Radnóti-fotó


A tarkólövés bizonyossága
Azé ki meghúzza a ravaszt
Attól a perctől ő menetel
Minden sírgödör urna felé


Nincsen lény aki bírná
Kit föloldozna is valaha
A Szentek Szentjében hallgató
Elnémult Isten bárki


A lassú halálnak negatívja
Ki megússza ily tettét a földön
Tébolyultak csicskása téboly
De halhatatlanság eszköze


Az abdai füzes lefagyott képét
Nem törli semmi program
De Költő mosolyog hátam mögött
Fejét kissé oldalra hajtva


Il faut laisser la tete un peu
Et sourir quand meme







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Nagy Attila


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.