MUNKAFÜZET / Radnóti Miklós: Virág

Demény Péter
Radnóti Miklós: Virág

[Látó, 2009. december]



A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.


Költő a vonaton


Azért szeretem ezt a verset, amiért az Óda Mellékdalát, az Ó, jössz-e már-t, a John Anderson, szívem, John-t, a Bokraink közt-et vagy a népdalokat. Nagyon egyszerűen szólva éppen azért, mert egyszerű.
De ravasz ám az egyszerűség, tudjuk mindannyian. „Most mentél el, öt perce sincs, / öt perce nem vagy már velem.” Minden szerelmes ezt érzi, minden szerelmes ezt mondaná el, ha így el tudná mondani. Amíg itt volt, addig a boldog örökkévalóságban éltem, valami földöntúli védettségben, csöndes elégedettségben, mint aki egyszer s mindenkorra megtalálta a társát. De a pillanat véget ért (ugyan ki sejtette, hogy pillanat?), én meg itt maradtam a rettenetes „nélküled”-ben. Szerelem és fájdalom, szerelem és hétköznapok, szerelem és féltékenység, sőt, csalódottság (miért mentél el éppen te; azt hittem, rád mindig számíthatok), szerelem és furcsa vágyakozás ütközik ebben az egyetlen felismerésben, ebben a végsőkig leegyszerűsített két sorban, amelyben a költészet magasságát az a finom ellentét képezi, aminél kegyetlenebbet nem látott a világ. És főleg nem értett.
S hogy nem értett, arról a folytatás árulkodik, a „lidércláng”, az „ármány”, a „fürtös vadvirág”. Ősi képek ezek, általános gondolatok, hogy azt ne mondjam mindjárt, közhelyek. De aki írja őket, nemcsak azt tudja, hogy nem szabad túlbeszélni őket (hármat sorol csupán, aztán abbahagyja), hanem azt is, hogy nélkülük szerelem sincsen. Abból, amit a világ s az emberiség felgyűjtött a történelem folyamán, s ami mindannyiszor aktualizálódik, valahányszor valaki szerelmes lesz, muszáj valamit megemlíteni, különben éppen az az ősiség nincs biztosítva, ami nélkül személyesség sem létezik. Ha csak a magunk szavaival tudnánk elmondani, elfordulva az évezredektől, ugyan hogyan illethetnénk azzal a névvel, amelyet az évezredek csiszoltak azzá?!
S a zárásban még egy közhely, de ezúttal a lehető legszemélyesebb, miközben a lehető legáltalánosabb. Mindenki csodálta már a szépség törékenységét, az ásó-kapa-nagyharang-szenvedély kecsességét és sebezhetőségét. Mert ahogy én olvasom, a „bokád fölötti kék ér” kizárólag attól „drága”, hogy „jólismert” – attól tehát, hogy a „tied”. Ahány ember csak jár a földön, mindenkinek a kék ere drága, csodás, egyetlen és isteni valaki számára. De én nem „valakiről”, még kevésbé „mindenkiről” beszélek, hanem rólad. Semmit nem mond a vers (milyen a szeme? az arca? a mosolya? – megannyi kihagyott lehetőség, gondolhatnánk), de azt mondja, és hangsúlyos helyen mondja, hogy megcsodálnám és a tiedet csodálnám meg.
Olyan ez a vers, mint egy távirat (a ciklus címe, amelyből származik: Papírszeletek!) s a táviratokról már Kosztolányi is tudta, hogy a tömör és elbűvölő költészet hordozói. Előfordulhat egyébiránt, hogy mindent tudott, mert lám, mit ír Egy és más az írásról című kisesszéjében: „Még sohase olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovag-jának vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: »Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.« Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók…” A költészet persze sokarcú, és mindenki szerelmes nemcsak másba, hanem elsősorban saját magába. De ha van vers, amely szót fogadott Kosztolányinak, akkor a Virág biztosan.
Nem is több szakasz, mint azok, amelyeket írásom kezdetén említettem. Ami beszédesebb a szavaknál, azt képisége révén mondja: egy virágot éppúgy nem lehet elmagyarázni, ahogy azt a lányt sem, aki engedelmeskedik a sürgönynek, szépen felöltözik, illatszert permetez magára és kalapáló szívvel megáll a koldusok és a taxisofőrök között az állomás kijáratánál, ahol egyesek még tán konzumnőnek is nézik. De neki ez sem számít, hiszen az, aki néhány órája még egy távoli postahivatalban türelmetlenkedett, az az ő kék erét szeretné megpillantani, megsimogatni, összevissza csókolni. Az övét az akárhány millióból. Ez a szerelem és ez Radnóti ebben a versben, távol a súlyosak és jelentősek súlyától és jelentőségétől, de közel ahhoz a ritka pillanathoz, ami nem súlyos és nem jelentős, csak költészet, és ez elég neki.



Radnóti Miklós
Virág


Most mentél el, öt perce sincs,
öt perce nem vagy már velem.


De látod, ez a szerelem,
ez a lidércláng, ez az ármány,
a karcsu képzelet


e fürtös vadvirága.


Most mentél el s már újra megcsodálnám
bokád fölött a drága
jólismert kék eret.


1943. március 7.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


A szerzőtől még

   Bolero


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.