Vers, próza / Rubinháza fekete napjai

Sebestyén Mihály
Rubinháza fekete napjai


A bergengóc tésztamártók hadat üzentek a valfríd laskametélőknek. A harc természetesen merőben elvi alapokon zajlott, nagy körültekintést kívánt, de azért a gyakorlati megközelítések elől sem zárkóztak el hermetikusan a felek és a köröttük megkövült politikai elemzők.



Politikai elemzőkben, tésztahámozókban és laskalesőkből nem szenvedett hiányt a helyi, rubinházi Türkiz-tévé: annyi kommentátort szerződtethetett volna, ahányat csak megkívánnak a műsorszerkesztők, tollforgatók, köpenyegfoltozók és szövegértők. Minden felmoccanás heves kommentátori összecsapásokra adott alkalmat és szolgáltatott ürügyet. A városházi dolgozók egész nap e két csoportosulás küzdelmeit figyelték, ettől függött ugyanis, ha az adott tésztaipari évben a város által működtetett kantinok, kifőzdék, közélelmezési társastermek, gyorsbüfék és gyrosz-pakoldák, tzatziki-minarettek laskát vagy tésztát kínáltak a várost ellepő idegeneknek, átosonóknak, a szent életű zarándokoknak.
Zarándokokból pedig nem volt hiány. Rubinháza felekezeti gyűldéi megszakítás nélkül üzemben voltak, zengtek, hullámoztak, gyertyát gyújtottak, és félhomályban cseréltek értesülést isten és ember között; este-reggel harangoztak és kolompoltak, müezzinek kiáltoztak a négy égtáj felé; csöndes áhítattal voltak tele vagy beat-miséken szipkázták magukhoz az ifjúság egyik hatodát. Gyakran rendeztek a városban igazszív-úszóversenyeket például, amelyek erősen hasonlítottak a középkori vízpróbákhoz, aki legtovább fennmaradt, az kapott ingyen fapados jegyet a legközelebbi sárfürdőre vagy paradicsomdobálásra. A győztes a próbák során bónuszpontokat gyűjthetett egy újabb világversenyhez, hol összemérhette tudását és hasfalát a laska-petikkel és tészta-tóbiásokkal: éles szalmázó-villával kell fogyasztaniuk a mákos gubát és diós csigát, a túrós laskát és a tejfölös csuszát, a majonézes pampuskát és a mustáros tatár-dödöllét, felváltva, bekötött szemmel, időmérő edzés nélkül.



A zarándoklatok célja a megtisztulás volt, de ugyanakkor a tészta- és laskafélékkel történő feltöltekezés sem játszott jelentéktelen szerepet azok körében, akik hosszantartó böjtre vállalkoztak volna. És sokan akadtak, akik megundorodtak a hústól, elfordították az tekintetöket a májasnak és véresnek kígyóketrecétől, búcsút akartak inteni a dagadóknak, bárzsingoknak és felsálaknak, a csülöknek és herevagy herein-tokánynak.



Aki ezt a kísérletsorozatot is kiállta – és nem kevesen voltak, Rubinháza levéltárnokai mindenről feljegyzéseket készítettek –, annak egy díszes oklevél és kétszemélyes üdülőjegy ütötte a markát/farkát az Antarktiszra, és nem kellett aznap felelnie fizikából, vagy visszautasíthatta az iskolai étkezde kétnapos káposztalevesét... Nem folytatjuk, ugyanis soha nem lenne vége a csábító ajánlatoknak, és lírai sírásunk egy hajszálnyit sem különbözne a mostanában annyira föltuningolt programajánlóktól, színes reklámfüzetektől és élv-szatyroktól.



A rubinházi belharcok kezdetére nem sokan kívántak emlékezni, holott egy viszonylag egyszerű nyelvbotlásban látta a legtöbb elemző a kezdetet. Azt írta ugyanis Robby-Gránát Tagor, a művelődési oldalak tördelő-szerkesztője, hogy „a tésztamártók mestersége ősibb, előkelőbb, mint a laskaserítők turbankolása a maláta-hegyek aljában”. A turbankolás szóra mindenki felkapta a fejét, már ha volt az illetőnek egyáltalán feje és fejlesztett fejténye. A turbankolás élénk szellemi mozgásba sodorta Rubinháza nyárias laposultságát, a kánikulai napok alkonyán a rubinházi kávémérések és a nyugdíjas tergál-szabók teraszai megteltek vitatkozó emberekkel, rengeteg amatőr nyelvésszel és hírértelmezővel, akik érteni vélték a szót, és összefüggésbe hozták aktuálpolitikával, néprajzzal, juhelléssel vagy jogmodorral.



Rengeteg körte- és kiwi-alapú üdítő fogyott, jól ment a korsós sör és a mézes kuráta. De a végítéletig tartózkodtak a tésztás avagy laskás étkek fogyasztásától, sőt pillanatnyilag a skebabscsicsák és tördemicés húsvagdalék-féleségek fogyasztása némileg megugrott.
Zibczén Yanka, a rubinházi nőnevelés apostola a turbankolásban tipikus hímsoviniszta kifejezésre vélt akadni, szerinte ugyanis itt a fellációtól az alláhcióig, a túladagolt faj- és fajtagyalázásig minden előfordulhatott; Walczer Brunó-Alpesi, független kalotakopogtató kisiparos viszont arra esküdött, hogy ez egy, a sportból kölcsönzött kifejezés, a francia kerékpáros körverseny doppingolóit jelöli; Zsiregie Virgil, alapfokú madáredző egyszerűen nem értette, mi nem világos ebben a szóban, ’turbankolni’ és ’mirtelni’ ugyanis a csáringók és a habókos Merkel-féle lappszer-tojók (avis Merkeliana nigra) szoktak párzás közben.



Zibczén Yanka gyűlést akart összehívni, hogy tiltakozásra szólítsa föl asszony és nemtársait, de azok nemet mondtak: „meleg van, Yanka édes, nem hagyhatom magukra a gyermekeimet, mert így is alig ismernek meg esténként, lassan kulcsoskölkökké válnak” – mondta csillapítólag egy anya a Róka utcából, egy másik pedig azt tanácsolta tiszteletből kissé hiányosan öltözve, hogy „Yanka néni, ne tessék mán turbankolni annyit!” – ami ugyebár annak a beismerésével egyenlő, hogy Yanka zibcenszer is tévedett, és a szó benne latyakol a rubinházi egyszerű nép egymás közötti bizalmas közléskultúrájában, alapszókincsében...



Pedig a tördelőszerkesztő által kifejezetten sértő szándékkal írott turbankolás (helyesen: turbékolás) azt akarta csupán a tömegek értésére adni, hogy kár turbéklani a sörsátrak előtt, ami ugyebár világosan kifejezi a szándékot, hogy a sörben az igaz barátság, kár ezt mindenféle ügyekkel elbarmolni, széttapodni, agyoncsapni.



A dolog érdemi harmada ezzel el is lett volna intézve, letudták volna a polgárok, fokozatosan lehalkítva a szenvedélyek fényszóróit, teljes sötétség borult volna a nyári főcímekre. Ám a napilap (Rubinháza Today) főszerkesztője és a rubinházi Türkiz-tévé ezekben a pangó hetekben, amikor a helyi tanács málnát szüretelt kiskertjében, és a városháza pincéjében zavartalanul rágcsáltak a inflációs ráták, kitűnő közéleti publicisztikának, interaktív pacsmagolásnak látszott, úgyhogy kár lett volna ejteni az ilyenkor szokásos témák kedvéért mint: mit visz a kosarában az arató az örök hómezőkre? hová tűnt tizenkét béla-bála a pockoskamaszi határból? lesz-e az idén elegendő tarlóhiány és/vagy járt-e már a horvát tengerparton négyesben a körözött borotvás gyilkossal?



Aztán, amint ez már lenni szokott, a város figyelme a turbankolás első fellángolása után, a nyári hónapok kushadásával, végre a szöveg többi részére is rávetült – addig ugyanis legalább még kétszer lehozták teljes terjedelmében az eredeti felvetést, hogy a lángot és vitahőt ébren tartsák. Ekkor robbant ki az a kínos kérdés: kiké az elsőbbség: a tésztafőzöké vagy a laskaláttamozóké? Ez pedig ugyebár már afféle lisztbe vágó kérdés, elvi álláspontképző, mégiscsak egy kisváros hagyományos foglalkozás-struktúrájába rondított bele valaki: Ráadásul az ügynek még etnikai vonzata is volt, bár erről nem szívesen beszéltek az intellektuelek, akik mindenféle ellendíszkri szervezet tagjai, elölülői és animátorai voltak havonta egyszer.



Tudnivaló, hogy a bergengócok és valfrídok már a középkor végén (XVI. század) összeolvadtak, és amikor a várost a Habsburgok (Lotharingiai Károly seregei) a török uralom alól felszabadították, a valfrídok és bergengócok váll váll mellett harcoltak a szakállszárítókon, és valamennyien magyarul beszéltek, feledve őseik amúgy is rövidesen kihaló nyelvét. Csak a nagyon avatott ember tudta, hogy p. o. Robby-Grántát Tagor nevében a bergengócság reminiszcenciázik és a Zibczén Yankáéban a germánhoz közeljáró valfríd örökség.



Előbb csak csipkelődés, iskolai köpködés, seggberúgdosás, nyakra verés volt, amit a tanári kar és az igazgatóság igyekezett elsimítani, szétnyomkodni, mint undok pattanást; de ahogyan múltak az értékes órák heves szópárbajokra, tanácsi veszekedésekre, alpári szurka-piszka-párharcokra, és verbális sárdobálásokra (október-március) került sor, melyek során a bizonyítóanyagok felmutatása mellett a laskások demonstrálták, hogy ők még III. Frigyes német-római császártól kaptak kiváltságot, mire a tésztások egyenesen Nagy Károly sátor- és szakácsmesterétől hoztak szerelmeslevelet; a laskások elvetemült tészta-mérgezőknek nevezték ellenfeleiket, és riszáló farral jelezték, hogy nem is tartják őket igazi férfiaknak, mire a tésztások galád laskauzsorásoknak, lisztüzéreknek és cemende nyalakodóknak
titulálták a rájuk nevetőket, sőt köszönés helyett fityiszt mutattak nekik, mintegy tudtukra adva, hogy malabári hímringyóknak taksálják őket, akiknek előbbre valóságát a történelem sosem bizonyította be.



A laskapártiak szolgálatába szegődött Zsírcsel Virgil egyenesen azt állította, hogy a Révai Nagylexikonban nyoma sincs a bergengóc népnek, míg a tésztások kerítettek egy néprajzi szakértőt, aki bebizonyította, hogy valfrídek eredetileg bálnazsír-készítők voltak, és száműzték őket Frízlandból, mert az általuk készített bálnaolajjal nem lehetett kivilágítani még egy kisebb kivégző-vásárteret sem, anynyira kiszőkítették.



Az utcai incidensek kezdetére pontosan a tavaszi frézia-vásárig kellett várnunk. A laskakészítők afféle jelkép-viráguknak tekintették már legalább fél százada, amikor a tésztaszedők ezt a bíróságon megtámadták, mondván, hogy illetéktelenül használja a laskások céhe, nekik ugyanis laskagombát kellene címerül mutogatni, míg a frézia a fodrászokat illetné meg. A fodrászok nem kértek a váratlan támogatásból, már csak alig tízen művészkedtek a maradék hajsátrakkal, ugyanis a városban sokkal több volt az egy négyzetkilométerre eső tar, totál kopasz, taruló-kopaszodó egyedek száma, mint az Európai Laska- és Tésztaunió egyéb vidékein.



Talán a túlzott pasta-fogyasztásnak tudható be, talán a margócsfalvi atomerőmű kisugárzásának vagy az intenzív mobiltelefonozásnak, nem tudjuk biztosan, de témánk szempontjából ennek alig van jelentősége.



– Mit akartok, nyavalyás tésztapusztító nyigócák, úgyis eltörjük a pofátokat, ne féljetek – kiáltotta oda a III. Laskamester, Tésztási Merev Udónak egy pattanásig feszült, erősen felhúrozott délben a főtéren, szemben a Korzó-közzel.



Szokott körülmények között Tésztási Merev Udó, a földrész legnyugodtabb embere, tésztásképű közömbbel tovasiett volna, hogy bevesse újabb adagját a piac körforgatagába, ám ebben a pillanatban fel volt ajzva az egész város idegrendszere, felkapta lisztes papucsát, és teljes erőből a III. Laskamester mocskos pofájába vágta.



III. Laskamester bal szeme meghomályosodott, elborította a vér, mely az arcára tapadt lisztet csermelyekben mosta alá. A nála nem véletlenül található félkilós tömörlaska-csomagot vágta ellenfeléhez, eltalálva annak sokat tapasztalt állkapcsát, amit azonnal el is tört. A darabok koppanva hullottak alá a keramitkövekre, és napokig ropogtak a helyszínelők talpa alatt.



A casus belli el van vetve – állapította meg Tagor mester mérsékletre intő vezérkommentárjában a Rubinháza Today első oldalán.



Ezt követően egymást érték a váratlan incidensek. Az utcasarkon a laskásokat kőzápor fogadta, a tésztások házára felszökött a vereskakas; vállról indítható lisztbombát lőttek ki a laskametélők a tésztásokra, válaszul a tésztaszelídítők egérhadat bocsátottak a laskások gabona- és lisztraktáraiba, zsizsik-támadással válaszoltak, nyüvet csempésztek a laskafélékbe...



Az iskolákban szétváltak a bergengóc és valfríd gyerekek, a bergengócokat kiutasították a helyi tészta- és laskaipari szakközépiskolából, kénytelenek voltak áttelepülni a fémforgácsoló és kőtojásköltő szakképzőbe. Szeparatizmus, kiáltották a laskások. Mire a tésztások a költő szavaival válaszoltak: Az, ha neki az, ami nekünk önvédelem! Külön laskajárdákat és tésztajárdákat kellett kijelölni, nem is beszélve a rendelőintézetekről, mosodákról, tánckurzusokról és ékszerteknős-tenyészdékről.



Volt valfríd matatóest és bergengóc bugyizsúr, tésztás hályogkovács és laskai csókás minigolf-pálya…



Általános megdöbbenést keltett, hogy mindezek dacára III. Laskamester fia, Minor Pali és a Tésztássy Hugó leánya, Major Mária továbbra is kézen fogva andalogtak, egymás tekintetét egy percre el nem eresztették volna, nyilvánosan fonták copfba szerlemesük haját, és a szeparatizmus miatt elnéptelenedett városi parkban – a két tábor távcsöveinek kereszttüzében – lélegzetet sem véve csókolóztak. Sőt, azt mesélik, a legelső tészta-szerdán mindketten beültek egy városszéli kiscsárdába, hol halászlevet kértek minden kísérő nélkül. (Majd diós metéltet – mondanunk sem kell – metélt nélkül.)



Ahogy nagyapám mondani szokta, a dolgok ilyetén állásánál már a kormánynak is be kellett avatkozni, holott Rubinháza egy demokratikus, mi több, erősen liberális világnézetű ország része volt, hol a szabadelveket komolyan vették az egymást váltogató kormányok és pártok. Amint a dolgok hordereje elérte a fővárosi ügyvédi irodákat, ingerközpontokat, beporozta a közszolgálati médiát, a hatalom azonnal kormánybiztost nevezett ki Rubinháza élére, aki a városi önkormányzat minden addigi jogosítványát felfüggesztette, a polgárság teljes döbbenetére jelképesen a Rubin-patakba vetette a helyi alkotmányt. (Eleddig nem fordult elő, bár az 1776-os városi alkotmány erre lehetőséget nyújtott rendkívüli esetben. Lásd: 15. § De separatione populorum.)



A kormánybiztos kinevezése nem keltett akkora döbbenetet, mint a személye. Érkezése előtt fékeveszett találgatások kaptak lábra a polgárság körében. Volt, aki tudni vélte, hogy egyenesen a kormányfő öccsét nevezték ki, mert annak már régóta járt volna valamilyen pofásabb közhivatal, csak eddig nem volt szabad stallum a struktúrában – tették hozzá fontoskodó arccal a bergengócok, akik abban reménykedtek, hogy tíz évvel ezelőtt egy ízben tésztát rendelt tőlük a kormány, asztaluknál vendégeskedett a pacsirta-akkreditációs bizottság több tagja, a kormányfő népes családja ui. a pacsirta-rajongók közé tartozott. Másfelől viszont a valfrídek tudni vélték, hogy a brémai lovasnak nevezett idegen légiós, kivénhedt focistát, Pferder Brement küldik le Rubinházára. Ők semmire sem alapozták e vélekedést, csak sokat sejtetően dörzsölték a kezüket, és fogpiszkálót forgattak az ínyréseikben. És akkor egy szép keddi napon jelentkezett a városházán egy idősebb úr, akiről lerítt, hogy kormány-közelben őszült meg, minden lehetett: nyugalmazott biztonsági tábornok éppen úgy, mint bizalmas éjjeliőr, keretlegény, polgárpukkasztó, szőnyegárus vagy csodarabbi.



Rubinházát hivatalos nevén emlegette (Rubrum), nem beszélt a rubinháziak belső, bizalmas és hagyományos, évszázados és szeretett nyelvén. Hivatalos volt és talpig esőköpenyben járt a legfényesebb napon is. Arcát szakáll és bajusz nem keretezte, az ugyanis egyfajta etnikai tudatosság jeleként tűnne sokak szemében, az uszító lapok nem kímélnének tollat, tintát festéket, hogy rásüssék, Attila hunjainak fattya; egyéb szőrzetét leborotváltatta, de csak módjával, hadd lássék rajta a munkásság, a törődés, a külső formák lekicsinylése. Haját egész kománybiztossága alatt egyszer vágatta le Porjesz Palinál, akkor sem állt szóba senkivel, pedig szép számmal gyűltek össze váratlanul az esemény hírére Rubinháza örökös szurkolói, a Majomklubnak csúfolt kávéházi csacsenerek és nyugalmazott besúgók. Még Tortulla elvtárs, az egykori vallató is éppen ekkor találta úgy, hogy érdemes lenne szakemberre bízni szakálla eltávolítását.



A kormánybiztos csak foghegyről köszönt. (Műfoghegyről, állapította meg szakértelemmel Csont bácsi, a fogásztechnikus, aki annak idején a vallatásnál kivert fogakat ingyen kapta meg Torulla elvtárstól, és azokat kitűnő eredménnyel alkalmazta a fogpótlás során a szabadlábú, de nem szabadszájú egyéneknél.) A megbízott a fejére mutatott, olyan mozdulatot tett, mint, aki a feje fölött meglóbálna egy döglött varjút, hogy messze hajítsa. Porjesz Pali értett a jelekből, ollóját csattogtatva megkérdezte államnyelven: menedékesen tetszik vagy kiborotválva nyaki tájékon?



A főhivatalnok egyetlen egyenes vonalat húzott a levegőben tenyere élével, amely azt is jelenthette, hogy a hajvégek a nyakszirt fölött két milliméterre, méretre legyenek metszve, de azt is, hogy mostantól pofa be, nincs szüksége borbélyfecsegésre.



Esemény hiányában a drukkerek váratlanul rávetették magukat a friss sportújságra, megtárgyalták a Celtic és az Eintracht esélyeit, levették Internetről az Internationale Milano csatársorát, és Minolla Pepi vetkőzőművésznő aznapi melltartóját és alig-bugyiját a virtuális szexeldében. A kormánybiztost mindez nem látszott érdekelni.Még a szusszanásait is visszafogta. Uralta önmagát.Megállapítást nyert, ilyen fatökű még nem járt a városban, pedig ott már megfordult Mirko vajda és Basta tábornok, XII. Károly svéd uralkodó, Tripper Dódi szín- és kártyaművész, sőt Borisz Polevojt is hazatámogatta egyszer Tortulla elvtárs a Tulipánból.



Bárkit is kérdeztünk utóbb, senki nem tudta megmondani, mi volt a becsületes neve. Mángorló, Mandorla, Magucsi, sőt Tamagucsi éppenúgy előfordult a helyi ejtők ajakán, mintMandzsú,Mandzsurfi,Monjour (a műveltebbek szerint), Mankurt, és egy kissé süket öregasszony a Pap utcából egyenesen Managuának nevezte. Ő járt a legközelebb a valósághoz, ugyanis a kiküldöttet Sirmione de Mandgiucá-nak hívták. De erre a névre csak a korabeli fővárosi újságokból vagy a parlamenti naplóból nyerhetnénk bizonyosságot, ill. a levéltárak mélyére sülylyesztett és hetvenkilenc évre titkosított iratokban fedezhetnők fel a megbízott személyi adatait.



Managua úr tehát beült a városháza polgármesteri díszbútorai közé, melyet a göndörlői művészcsoport egyik kiválósága, Zibczén Yanka nagyapja tervezett, és várakozó arcot öltött. Fejét a tenyerébe támasztotta, mereven előre nézett, a Ferencz József díszablakot egyetlen ponton fúrta át a tekintete. Messze látott, de ezt kísérői, hadsegédei, a mellérendelt etno-szakértők sem tudták. Látta a város főterét, és az utcahálózatot térben kibontva, látta a vakondtúrásokkal tarkított határt és a korcsmákban dagonyázó bennszülötteket, a bölcsődéket és a temetőszínt, a katonai röpteret és az iskolák cigarettafüstös fiúvécéit, ahol élénk cserebere folyt függetlenül attól, hogy volt-e egyáltalán cseréhez való bere vagy viszont. Nem kért vizet és nem gyújtott szivarra/pipára/cigire, nem mosott fogat-lábat-szívet, nem fogadta el a sajtos szendvicset, és nem fogadta a sajtót. Kedélye mezzoforte volt. Hat éjszaka és hat nap egyfolytában ült. Senki sem tudta megmondani, mikor aludt, mikor volt ébren, mikor figyelt az olykor rányitó hivatalnokokra, mikor hallotta meg, amit a helyettes főépítész, a karbantartó lakatos vagy éppen polgármester, II. Mókuskalap mondott neki. Moccanatlan volt, mint egy sziklába vágott egyiptomi szent, mint egy tálib bábjátékos a végzet színpadán, sem nyugalmat, sem megvetést, sem depresszív kortünetet nem árult el a lábtartása. Öltönyének finom esése, annál sokkal rafináltabb volt, hogy teste valóját föltárja, szálas csönd burkolta, bugyolálta. A környezete nem tudta, mit tegyen, és mi lenne kifejezetten ellenjavallt társaságában. Zavart keltett, és ideges kapkodást gerjesztett maga körül, még a városháza padlásán is hektikusan párzottak a postagalambok és a könnyezőgombák a mestergerendában elfelejtettek sírni a város felett. Managua úr hallgatása kezdett módfelett terhessé válni. Csapzottá tette a napokat, elmosta a frontvonalakat és az acsarkodásba mártott szándékot: kinyírni az ellenfelet, lesöpörni az asztalról az utolsó tésztás/laskás érveket. A győzelem, mely mindkét részről olyan közelinek látszott – kié is lesz az ősibb mesterség rendjele –, most néhány nap alatt messzebb sodródott, mint bármikor azelőtt. A hallgatás rávetette ólmos hálóját a városra, az emberek hunyorogtak az éjszakában, vagy belebámultak az erős napfénybe, semmit sem törődtek az Uwsugarakkal és az A2+B2 kikezdhetetlenségével. A vagyongyarap kezdett töredékessé válni, és a tapskesztyűk ujjai sehogy sem illettek a kézre, a hüvelykujj folyton a gyűrűsujj helyére csavarodott stb. Olyik tésztamártó zavarában nem köszönt a feleségének, és levette kalapját egy laskacsurgató előtt, majd ráébredve tévedésére, sürgősen bement a Laskanyújtó Szent Borbála templomába és meggyónt. A Laskaceae családjába tartozó emberi és rubinházi alfaj veszítette el hamarabb ellenálló-képességét: hiába, a germánizmustól már századokkal korábban elidegenedett, alig emlékezett a harciasságra, a gótok és gepidák kincset érő erényeire, a pángermán eszmék réges-régen kibicsaklottak utóőseiken, így a hidegvérűségről csak olvasmányaiból emlékezhetett volna, ha valakinek még szottyant volna kedve ezekben az idegesítő napokban könyvet venni fehér kezébe. Managua hallgatása ragadós volt, de mindenütt az ellenkező hatást váltotta ki: vibrációk, remegések, kisebb vulkáni kitörések keletkeztek, viszketegség lepte el a polgárság bőrét a megvakarás legkisebb enyhítő reménye nélkül; csöndje hat arasszal odébb már zajt szült, a mozdulatlanság vitustáncot, háborgást, a végtagok hánykolódását, az alvás álmatlanságot; a szemgolyók merevsége – sűrű pislogást, szempillaverdesést. Izzadás és szívdobogás, vértolulás, véreres szemek mindenfelé.



Laskasütő Márton és két társa felment a városházára. Bejelentés nélkül nyitott rá a kormány biztosára. Azt tervezték, valami marhaságot kérdeznek, hogy kizökkentsék a felelős férfiút apátiájából. Olyasmit, hogy maga tényleg biztos abban, hogy ide akart jönni? De Laska Márton harmadikos fia, Laska Alaszka Andorka azt mondta, hogy ezt már elsütötték a magyar irodalomban, különben is Rubinháza valahány becsületben megőszült polgára önálló gondolataira legyen büszke.



A hallgatag Alba herceg előtt a küldöttség három darab nyelve összeakadt: hebegtek- habogtak, próbálták összefüggéseiben előadni azt a tényt, hogy rengeteg kiváltságlevél hever szerteszéjjel a nagyvilágban, ahol a laskakészítők céhének privilégiumai vannak felsorolva, kifejtve, ecsetelve és aláhúzva, nyújtódeszkán díszesre klopfolva, például IV. Alfonz portugál kéjhercegtől származnak, és III. Béla királyunk saját keze írásával van megerősítve,Micsiriga Tódor orosz önkényudvarnoktól és Pogány Küttüny, tatár jurtamestertől – akinek a lakodalmára kancatúrós laskát kellett felszolgálni – lettek volt kiadva. A kormánybiztos csak nézett, szeme sem rebbent. Olyan volt, mint a viaszmúzeumok mestermíve. Szemében semmilyen értelem nem szikrázott föl, öltönyére változatlanul hullott a városháza vakolata. Nem zavartatta magát. De ez, gondolom, eddig is világos volt.



– Kegyelmes uram, könyörüljön rajtunk! – kiáltotta vissza az ajtóból Laskás Tódor, a küldöttség kissé legitim tagja.
– Te marha, mit könyörögsz? – förmedt rá idegesenMarcinusz bácsi. –Mi nem kunyerálni jöttünk, hanem a jogainknak érvényt szerezni. Ez a fatökű csak az érvek előtt görnyed meg.
– Ha olyan nagyon fel vagy ajzva, akkor beszéltél volna értelmesen a fővárosi fatökű előtt, de csak habogtál és hebegtél, mekegtél és makogtál, negyedik Pius pápát összetévesztetted a harmadik emelettel…



Marcinusz bácsi pofán csapta a Tódort, a küldöttség kicsinyég legitim tagját, és a szokott alakzatban elporoszkáltak a szakkörbe.
A tésztások két nappal később indultak el ugyanerre a Kanossza-járásra. Csikasz Dezső tésztaoltó-mester prémes bergengóc süveget nyomott a fejébe, a követség más tagjai bergengóc hímzett inget és mesterkötényt viseltek. Megtudakolták a kapustól, amit úgy is tudtak: a kormánymegbízott érkezése óta márványmerev, nem evett, nem ivott, egyszer vágatta le a haját, de azóta biztosan már mindent benőtt a felejtés hajbozótja.



– Remélem, tetszik tudni, kik vagyunk? – mondta gőgösen Csikasz Dezső. A kormánybiztos azonban még a tekintetét sem emelte reájuk. Lefelé nézett. Valamerre a sarokba, ahol egy eldobott papírlap hevert, amelyen átütött a tinta. A kétszer is megismételt önismertető-firtató kérdésre a követség továbbra sem kapott életjelet. A bergengócok vezetője igyekezett a szemsugarak útjába állni, tehát a papírlap felé közelített, lehajolt, majd leguggolt és úgy ismételte: – Remélem, tetszik tudni, kik vagyunk? A sarokból még a papírt is felvette a Tésztások Lisztező Nagymogulja.



Ekkor rebbent meg a kormánybiztos szeme. Nem volt kétség, pillantása azt parancsolta: letenni, otthagyni, szarbanda!



A főnök visszaejtette.



–Mi nem akartunk rosszat, mi csak, azt szeretnők, hogy azok a laskapetik belássák, ez ugyanis a dolgok rendje, hogy mink…
–Münk – javította ki Tésztássy Zsolt, aki sehogy sem tudott leszokni a tájszólásról, a feleségétől is úgy köszönt el reggelente, hogy puszikállak, érted-é ëmbër?
– Hülye állat, megkértelek, hogy ne szólj bele, te taknyádi, te politikai analfabéta, itt komoly dógokról tárgyalunk, s akkor jön ez a...



Az altiszt kivezette a tésztalábúakat a teremből. Nem tudni, ki szólt, mikor és hogyan értesítette a városháza altisztjét, mindenesetre a szolgarendű gyakorlottan vezette ki a küldöttséget az utcára, és még egyet lökött is a küldöttség harmadik tagjának becsületben elpudvásodott vállán.



A szakkörben, a Tészták Magyar Házában és az Általános Laskamunkások Otthonában egyaránt az volt a közgyűlés véleménye, jegyzőkönyvileg lett megállapítva és rögzítve, hogy csúnyán kicsesztek velük, meg sem hallgatták őket, aminek kiköszörülésére az elnökség a későbbiekben élni kíván valamennyi törvény kínálta jogorvoslati lehetőséggel.



Egy másik beszámoló, melyre a napokban akadt rá egyik munkatársunk, a koronatanú az eseményeket másként meséli el, sőt, még a szereplők neve sem egyezik az előző tudósítással. Olvasóink elé bocsátjuk minden változtatás nélkül: ki-ki maga döntse el, melyiknek hinne jobban. Laska Alaszka Andor megjegyzésén, miszerint ezt a biztos dolgot már elsütötték a
magyar irodalomban, a küldöttség egy darabig elvitatkozott, volt némi tepsi-hajigálás és serítődeszka-vetélés, végül megegyeztek, hogy a pillanatnyi helyzetnél és momentán inspirációnál (ilyen külföldi szavak kölcsönöztek varázst a laskamacerálóknak) nincs is bölcsebb dolog. Nagyon bíztak helyzetfelismerő képességükben és a másodperc adta ihletben.



Mikor aztán ott toporogtak a döntő pillanatban, a sors-momentum reájuk szikrázott, somolygott, ujjával bökdöste őket, sőt a Történelem Nagysága a sarokból kész volt reájuk vetni magát, csak pislogtak, egyre késett az isteni sugallat. A világmindenség sürgetően dobolt 44-es lábával. És akkor Laskasütő Márton, a főkövet kínjában egy öblöset fuvolázott. A rottyantott galamb beröpülte sebesen a szobát, kitöltötte a hallgatás hézagjait. A kormánybiztos zsebkendőért kapkodott, hogy orrát megvédje a békegalambtól, ám nem volt nála semmiféle zsebkendő. Piczigoj Tibor benyúlt a péknadrág feneketlen zsebébe, egy lisztes-
csirizes, már kissé szotyogós szürke-fekete orrkendőt rántott elő segélyadón. Laskasütő Márton megtántorodott, a követség harmadik tagja, még szerencse, idejében elkapta. A bűzhödött csendben egy megbízott kormánykar volt kivehető csupán élesen és tisztán: a kijárat felé mutatott. Nem lehetett félreérteni. A küldöttség úgy zuhant ki a Rózsafüzérek terére (ez volt a nagypiac hivatalos neve), ahogyan Breughel vakjai rohannak vesztükbe a bécsi Kunsthistorisches Museum falán.



A tésztások napokig ámolyogtak-támolyogtak fel és alá, kétségbeestek, marékszámra szedték az altatót, nyugtatót vagy serkentőt, főtt csirkeknoppot ettek, csak málnatüsketeát hörböltek literszám, amilyen kedve van a Kegyelmes Úrnak.Még ezután is haboztak kilenc órát. Végül egyenként szállingóztak fel, és amikor valamennyien tornasorba álltak fel, félrelökve minden udvariasságot, megkérdezték: mit akar, kegyelemes uram, tőlünk?
A Kegyelmes Úr felvonta a szemöldökét, mint akit bosszant a légy zümmögése, a ganajtúró bogár prüttykölése. Továbbra is a Ferenc Jóská-s ablakon át szemlézte a város lelkét: a gyűrődéseket és hajhullást, a vonókról lebomló lószőrt, a hibásan kitöltött számlákat és a majomkenyérfa utolsó sóhaját az egykori Lenin utcában. Nem felelt. Avagy ez a szemöldök-emelés azt is jelenthette: talán ti mondanátok meg, vajh meddig tart még ez rusnya és méltatlan hacacáré?!! A tésztások rémülten hátráltak ki. Szétfolytak a kövezeten, felvizezték az élesztőt, és elmálltak, mint a vakolat. Napokig nem volt tésztagyártás…



Az emberek folyton azt ismételgették – nem volt jelentősége, ha az illető a tésztacéh tagja volt, vagy a laskarendűek alosztályába tartozott –, ezt a pechet, ezt a kudarcot, ah, micsoda szégyen, milyen megalázó, el vogymuk veszve. Isát és purt szórtak a fejükre, hamuval mosakodtak. Ha tehették volna, bakacsinnal vonatják be a középületeket, de ezt is elírta előlük Mikszáth és Arany. Ebben a kétségbeejtő gyászhónapban találkozott a főtéri Multikultiban lisztvásárlás közben egy laskás és egy tésztás, egy valfríd és egy bergengóc. Egymás mögött álltak sorba. A laskás – alacsony emberke, még csak nem is a céh vezetőségi tagja, afféle igazi átlagmanó, a tésztás vállára tette a kezét, és azt mondta: Rá se ránts, komám!



A megérintett megfordult, zavarában – holott egyáltalán nem tartozott a civil életben a felelőtlenül fraternizálók korcsoportjába –, kezet nyújtott a mögötte állónak. Megrázta. És mit sem törődve a felháborodott, csudálkozó vagy akaratgyenge vásárlóközönséggel, átcsörtettek a veszteglő, zsibongó sorokon, a pénztári villőt arra kényszerítették, hogy mindenkit félretolva, velük foglalkozzon; úriasan, de sebtében fizettek, a milliósból vissza sem kértek, és a hátukra málházva fel a nulláslisztet, bementek a Zöld Tigrisbe áldomást inni.



Ott ittak volna holnapután reggelig, ha nem terjed el a városban e különös összeborulás híre. A városlakók egyenként, csoportosan vagy szervezett kirándulás formájában mind szorosabbra vonták az ámulat gyűrűjét a két ivócimbora körül. Nézték őket, fényképezték, kommentálták, biztatták, sőt, a merészebbek – csupa valfríd-bergengóc vegyespárosok alakultak valamely kiszámíthatatlan matematikai valószínűség mentén – a szabadon álló asztalok mellé ereszkedtek, ittak, ettek, mulatoztak. Már-már recepteket is cseréltek. Na meg persze a kormánybiztost gyalázták, pocskondérozták, szidalmazták, képét a sárba tapodták, leköpködték, megvetették, kiszínezték: zöld meg lila bajuszt rajzoltak, sárgás-barnás csacsi-fülekkel szamarították föl, fokhagymával kenték meg, és tüntetően kimentek a dokumentumot
lóbálva a mellékhelyiségbe, nem törődtek azzal, hogy a behagymázott papíros megcsípheti az ülepüket.



Elhatározták, hogy évente közösen rendeznek tésztafőző és laskamiskároló fesztiválokat, nemzetközi cérnametélt-versenyt hirdetnek szabósegédek számára, közismert makaróni- és ravioli-utánzókat lepleznek le társadalmi munkában, csigatészta-várépítő vetélkedőt írnak ki gyerekek számára, lesz túrós nap, sonkás nap, sajtos és parmezánporos, szószos és kecsapos, mustáros, humuszos, és az arab népekkel való szolidaritás jegyében felafel-picknicket is szerveznek az aknaföldeken.



Ahogyan ez már Rubinháza történetében oly sokszor előfordult, az emberi varangyosság nem ismer falakat, városhatárokat vagy etnikai fináncokat. Akadt egy gyenge jellemű madárijesztő, bizonyos Gulipán Jakabné, a sós fürdő pénztárosa, aki nem szenvedhette a pékeket, mióta a férje elszökött egy fékeveszett pékautón Kozármislenybe. A némber átszakítva a rubinházi városháza védelmi gyűrűjét, behatolt a kormánybiztoshoz, akinek elvartyogta – pontosan ezekkel a szavakkal jellemezte tettét egy önkéntes laptudósító –, hogy élénk poharazgatás folyik a Zöld Tigrisben, és a kegyelmes uramnak oda kellene hatnia, ki kellene küldeni a különleges erőket, a nemzeti gárdát vagy a vörössipkás mezőőröket, akármely erőt, ugyanis ott a kormány tekintélyének össznépi mocskolása folyik. A kormánybiztos ekkor emelte föl végre tekintetét az addig bámult terep- és műtárgyakról. Felemelkedett és elmosolyodott. Az éppen szendvicseket hozó polgármesternek, II. Mókuskalapnak csak ennyit mondott:
– No kérem szépen, én itt végeztem. Már énnékem itten semmi dolgom, hiszen a dolgok rendbe fognak jönni hamarosan.



Annak ellenére, hogy igaza lett, nem hívott össze tanácsülést, nem ragasztotta tele a falakat plakátokkal. Nem ült be valamelyik híres rubinházi vendéglőbe. Semmi különöset nem cselekedett. Talán csak a sajtó munkatársait zavarta el. Vonakodott jegyzőkönyvet fölvenni, jelentést írni. Nem is tudni, mikor, egyszer csak beült egy nagy fekete Volgába vagy Pobjedába, és nyomtalanul eltűnt. Senki sem látta többé. Senki nem kívánt találkozni vele még egyszer Rubinházán.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.