Vers, próza / São Tomé-i útinapló

Bartha Gabó
São Tomé-i útinapló



Február 2, péntek



Tömve van a TAP Lisszabon – São Tomé éjszakai járata, a szűk ülőhelyen alig férek. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Kínomban már lemászom a földre, és az ülésre könyökölök, mindenütt nyomnak a vasak. Vissza a székre. Száraz a levegő. Nincs levegő. Bekötöm a szemem.



Sikoltásra riadok fel félálomból. Egy pillanatig azt sem tudom, nem én voltam-e. Rettentő szorongás kap el, körülnézek, mögöttünk egy kisgyermeket csillapít az anyja. Rám telepszik a lidercálma, szorongok. A maláriagyógyszertől lennék ilyen állapotban? Nagyon nehezen telik el az út.



Február 3, szombat



Világosodik már, amikor leszállunk. Meleg van és nagyon párás. Az utasok rutinosabbja már a gépen bekeni magát szúnyog elleni szerekkel. Nagy a zsúfoltság és a káosz, de azért haladunk, megvan az oltáskönyv-pecsét, útlevélvizsgálat, csomagok, vám. Közben még Vandával is találkoznunk kell a Navetur utazasi irodától, nála lesz a lakáskulcsunk. Készítem elő a pontos pénzt a kétnapi szállásra, egyezség szerint a reptéren kell fizetnem. Megvan Vanda, odaadom a pénzt, erre jól eltűnik. Végre visszajön, nála van a kulcs, de nem adja. Nem értem, miért. Bizonytalankodik. Egyszer aztán mégiscsak ideadja.



Minden vágyam kikeveredni a reptérről, és mielőbb aludni. Kíváncsi vagyok, van-e taxi? Ez volt az egyik legnagyobb kérdés indulás előtt. J. H., a Columbia egyetem São Toméba visszavonult project tanácsadója, a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen szervezzük meg előre a városba való bejutásunkat, mert semmi nincs a reptéren, semmi. Kicsit kételkedtem az egészben, és azt sejtettem, hogy ez az elkényeztetett nő még soha nem nézett szét a reptéren. Az ő világából nézve nem látszik az a sok taxis, aki ott verseng a kliensekért. A gyerekek is versengenek eladó mag- és kagylófüzéreikkel és kissé elhurbolt, de így is elképesztő művirágszerű csokraikkal.



Hamar megalkuszunk a fuvarra egy sráccal, és bepakolunk régi, sárga autójába. A part mentén száguldozunk, a sofőr nagyokat dudál az elénk óvatlanul kiguruló autókra, közben hatalmas gödröket kerülget, olykor a szembejövő sávban időzik, pedig jönnek szemből. Aztán elhagyjuk a partot, bennebb kerülünk, mintha egy piac környéke lenne, vagy legalábbis valami központibb hely, aztán pillanatok alatt falusiasra vált a táj, faházak, csorgók, néhány ücsörgő is. Mire kiszállunk a Casa de Padaria előtt, már érezhetően melegebb van, pedig alig van hét óra. A taxisofőr megígéri, hogy idehozza pénzváltó barátját, hogy jó üzletet köthessen mindenki.



Felhurcolkodunk az emeletre, a St. Nicolau szoba a miénk. A közös nappaliból három szoba nyílik, óvatosan mozgunk, nem tudjuk, alszanak-e. A nappaliban ruhák, papucsok, bakancsok, szandálok és könyvek (Massacre de 1953, franciául, például) szanaszét, otthonos az egész. Tisztaság van, és a légkondi is működik a szobánkban. A fáradtságtól zúg a fejem. Egyszer csak előbújik egy lakó: K. félig ír, félig német, két hónapja van STP-ben (titkon méregetem, hogy milyen látható következményei vannak ennyi időnek itt, de a rettenetesen elkenődött szemfestékén kívül semmi gyanúsat nem fedezek fel), de ez az utolsó hete, az új Brandt-útikönyvet írja a szigetről. Kedvesen fogad, kávét főz, én teát, és gyümölcsöt készít egy tányérra. Figyelem, hogy csapvízzel mossa le a nagy kéregből kibányászott gyümölcsöt, majd egy kis palackozott vízzel öblít egyet rajta. Először találkozom friss jacával (Artocarpus heterophyllus, angolul jackfruit), korábban csak olajban kisütött csipszet ettem. Mennyei! Édes, illatos, nagyon trópusi. Az első kérdéseim a maláriahelyzet és egyéb trópusi betegségek körül forognak. Bár útitanácsot olvastam már bőségesen, képtelen voltam megítélni, hogy mit mennyire kell komolyan venni, hogy is néz ki a dolog a gyakorlatban. Nemrégiben rengeteg csípést szedett össze egy bulin. Persze, ő is szed Malarone-t. És keni is magát szúnyog elleni szerekkel este, nappal naptejekkel. És hálóval alszik. Issza-e a csapvizet? Nem, de azért megmos benne gyümölcsöket, melyeket utána többnyire még leönt palackozott vízzel is, vagy nem. Hol a piac, mi érdekes, mi mennyi? Egy gyógyítóhoz készül épp interjúzni. Tom indul máris a városba, én hulla vagyok, maradok. Telefonál J. H.-nak, és találkozót beszélnek meg, talán hasznos kapcsolatokkal és infóval tud szolgálni Tom könyvéhez. Visszajön, és mivel még mindig csak téblábolok, hát úgy döntök, hogy lemegyek vele a piacra (hova máshová?).



Árusok bent a csarnokban, kint a piac környékén, mindenütt. Srácok cigit kínálnak elég agresszívan, és pénzt akarnak váltani. Átesünk az első utcai pénzváltáson (kétannyit adnak az utcán), kicsit sokan állnak körül, São Tomé-i dobra is először jár a kezünkben. Rongyos és ragacsos. Ötven dollárért 650 000 dobrát adnak. Százezresenként van csoportosítva a pénz a váltóknál úgy, hogy a kötegeket egy-egy papírpénz fogja át.



Ez az első piac, ahol ilyet látok: van, aki pár szál spagettit és maroknyi makarónikupacokat árul. Vagyis elég sokan lehetnek olyanok, akik nem tudnak egyszerre megvenni egy csomaggal. Pedig ez nem az az „éhező afrikai ország", és háborúk sem sújtották mostanában. Sok minden ismerős itt: káposzta, saláta, paradicsom, murok, hagyma, fokhagyma, petrezselyem, menta, zöldbab, cukkini, tök, uborka, zöld paprika, padlizsán, kukorica, avokádó, többfajta batáta (például édes: Ipomoea batatas), lime, ananász, csillaggyümölcs (carambola), görög- és sárgadinnye, sok-sokféle banán a hosszú méregzöld főzőbanántól (plantain) az apró érett sárgáig (madura), almabanán. Vannak itt teljesen új dolgok is: safu (Dacryodes edulis), matabala (Colocasia esculenta, angolul tarrow), manióka (Manihot esculenta), cajamanga (Spondia cytherea), anona (Annona squamosa), sapu-sapu (Annona cherimola), és sokféle lapi, gyökér és egyéb fűszer. Két élelmiszerpiac van, és a kettő közti nagy téren is mindenütt árusok tonnányi műanyagpapuccsal, óriási halom használt ruhával, kozmetikumokkal, háztartási cikkekkel, mindenfélével.



Több zacskónyi zöldséggel-gyümölccsel indulunk hazafelé, de még benézünk a közeli pékségbe is. Van ugyan kenyér, de mégis mindenki vár. Könnyű lenne venni egy kenyeret, és menni is már, mert az ájulás környékez, de nagyobb a kíváncsiságom. Hátul a pékek énekelnek, és műanyagládákon dobolnak. Izzadunk, és kínunkban a harmadik kólát isszuk. Kiküldenek végre bentről egy láda illatos, meleg zsemlét. Viszik, mint a cukrot.



Végre alvás. Tom J. H. -val találkozik, túlságosan izgatott az alváshoz. Mire felébredek, nincs áram. Hát nincs, nem zavar senkit. Már sötét van, amikor végre elkészülünk az esti kimenőhöz: beflitteljük magunkat, ruháinkat, mindent különböző fejlesztésű, töménységű plasztikolvasztó szúnyogriasztóval. Igen, itt tényleg lemegy a nap hat körül, ráadásul elég hirtelen.



A sötétben botladozunk a poros, gödrös, szemetes utcákon, majd a parti sétányon. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó ötlet volt idejönni. Hátha megtaláljuk a Grillparadicsomot, ami a legvonzóbbnak tűnt a columbiai kivonatból. Nem volt semmilyen elképzelésem arról, hogy milyen is lehet, de egyszer csak egy kék hajókonténer előtt találtuk magunkat, aminek első ránézésre nem volt sok köze az evéshez, egyik oldalában nyitott ablakában csak italok sorakoztak, és mindössze három műanyagasztal volt a placcon, de a konténer mögött valóban ott működött egy grillvályú. Az asztalon sorakozó halak közül egy vermelhát, vagyis egy piros halat választottunk. Mivel adják, próbáltam megtudni. Fruta de pao-val. Hát ettől nem lettem okosabb. Megérkezett a piros is, alig fért rá a tányérra. Kaptunk mellé egy jókora adag szeletelt sárgásfehér valamit, aminek az állaga a mályvacukorra hasonlított, kicsit vattás, kicsit gumis, kicsit krémes, elég sűrű, édeskés és lisztes ízű, igen, kenyérszerű, végül is ez volt a parázson sült fruta de pao, a kenyérgyümölcs (Artocarpus Altilis). És kaptunk hozzá egy csípős szószt is, és lime-ot. Kitűnő volt, le a kalappal, bár a kenyérgyümölcsöt tanulnom kellett. Már minden árus eltűnt a piac környékéről, csak a szemét maradt ott, néhányan azt hordták össze nagyobb kupacokba. Sötét volt majdnem mindenütt, és alig járt egy árva lélek, pedig még csak úgy kilenc óra lehetett.



Megtaláltuk a libanoni szállodát is, aminek annyira megörvendtem, amikor olvastam róla még otthon. Néhány recept és egy barátunk elbeszélése alapján egyszer eldöntöttem, hogy a libanoni a világ legjobb konyhája, adandó alkalommal elmegyek egy kis kutatást végezni ebben a tárgyban. Nagy mentás teákat képzeltem el, amikor rendeltünk a kihalt recepció melletti vendéglőben, ahol összesen két öltönyös férfi vacsorázott. Kaptunk egy kis csésze közönséges fekete teát valami orbitális áron. És azt is milyen kelletlenül szolgálták fel! Micsoda pofáraesés! Az étlapot is átböngésztük közben, de semmi érdekes főtt ételt nem kínált. Gyorsan kivertem a fejemből az egészet, és feléjük se néztünk többet.



Február 4, vasárnap



Jó későn indulunk útnak, már rettenetesen meleg van. Nehezen térünk magunkhoz, mert még mindig nincs áram, és nem tudtunk rendesen megteázni-kávézni. A terv az, hogy kolektívóval elmegyünk a Lagoa Azulhoz fürdeni, majd onnan még egy kicsit tovább, Santolába rákot ebédelni. Korán kell viszszaindulni, mert vasárnap van, és nem valószínű, hogy este jár kolektívó. Nem világos, hogy mire is vállalkoztunk, majd kiderül. Első vidéki kiruccanásunk.



A szükséges minimum beszerzése – zsemle, avokádó, lime, só, hagyma, ananász. A piac mellett van a közlekedési központ, ott állnak a sárga taxik, a sárga kisbuszok (a kolektívók, vagyis iránytaxik) és a motorosok. Amikor az utasok már egymás ölében is ülnek, indulhatunk. Én aránylag kényelmesen vagyok, nagyon préselnek, de legalább a széken ülök, nem a szék vasrámáján, és a karjaimat is el tudom tenni valahová. Tomnak a seggét elfűrészelte a szék, mire megérkezünk bő félóra múlva. Elég egyértelmű, hogy merre kell menni, egy ösvény van a part felé. Az óceán vad, tajtékos, sötét a víz is, a part is – mi ez? Hol a lagoa? Azul? Ez preto!



Jön egy szegény pária egy füstölgő rúddal, az a hordozható tüze. Szóba elegyedünk. Ő szegény, szegény halász. Testvéreim, ide jönnek az emberek szerte a világból, mondja, és nagyon meghatódik ettől. Adok neki egy zsemlét, később a műanyag tányérjában látom, valami piros szószban. Tőle kérdezzük meg, hogy hol van a kék tó? Minden kiderül. Tovább kell menni, és ott van egy csendes, nyugodt vizű öblöcske. Kamasz srácok tesznek-vesznek egy tűz körül egy idősebb báty társaságában, páran fürdenek, odébb néhány fehér portugéz férfi halászik, napozik. Azonnal a vízben vagyok. Alig fogom fel! Csak azt mondogatom magamban, hogy február van. Úristen, február! Úristen, február! A víz meleg, szinte forró!



Három halászcsónak érkezik, hoztak kövér makrélaféléket, bonitókat, csattogóhalat és tűhalakat. Merev halak! Mióta vágyom ennyire friss óceáni halra! Megegyezünk az egyik halásszal, hogy ha elintézi a főzőcskélőkkel, hogy használhassuk a tűzhelyüket, veszünk egy szinte méteres tűhalat. Húszezer dobránk bánta, vagyis kábé másfél dollárunk ezt a hirtelen üzletet. A halász megpucolta a halat, kettévágta, azzal el. Nem vagyunk túl kapzsik? Minek nekünk ekkora hal? Szinte szégyelltem magam. És mintha kezdődött volna is a megérdemelt büntetés. A halász eltűnt, odamerészkedtünk a tűzhöz, és látom, hogy nincs grillrács. Mi a fenét csinálunk akkor a hallal? Kíváncsian néznek a főzöcskélő fiatalok is. Ott állunk a figyelem középpontjában, a megszégyenülés határán. Mit fognak ezek a bránkuk most csinálni? Nyársnakvaló után néztünk hát, miután a bevágások mentén szépen besóztam a halat. Lassan elkészültek a nyársak, amikre szépen hosszába felfűztük a gerincük mentén a két darabot. Most már csak támasztékot kellett szerkeszteni, amire rá lehet állítani a nyársakat. Azt is kifaragtuk valahogy. Drukkereink lassan bekapcsolódtak az előkészületekbe: megrakták a tüzet, élesztgették, legyezgették, miközben meg-megemelték fazakaikon a fedőt. Hiába vagyunk már mi is sínen, azért lenyűgöz, ami ott fő. Jókora korallhal-darabok, rizs és ki tudja, még mi minden. Néha meg kellett mártózni azért a vízben. Közben elkészítettük az avokádókrémet, körbekínáltunk egy csodálatos ananászt. A hal mellé kaptunk a srácoktól egy kis parázsban sült kenyérgyümölcsöt. Már ismerősek voltak az ízei, és remekül illett az improvizált ebédünkhöz. Csak ámultam, hogy mik vannak. Ez maga a paradicsomi lét. Játszadozó gyermekek vagyunk, és az ölünkbe pottyan minden.



Felderítem a víz alatti partoldalt. Korallos, szép növényes a tengerfenék, és legalább tízféle színes halat számolok meg. Utána pár skiccet készítek róluk. Van olyan, mint valami fekete bársonyvirág élénksárga robbanásmintával a hasán és kék-fekete szivárvánnyal a fején; a másik tengerzöld citromsárga ponttal a farkánál; egy szürkés, amin csak három kis fehér pont virít; vagy neonkék szikrákkal díszített; vagy ugyanaz neonkék és neonpiros szikrákkal (hím-nőstény lennének?); aztán van egy kendermagos is, fekete-barna-sárgás-drappos keverék, világosszürke emberi ajkakkal; egy fekete, játékos, gyors mozgású, lebernyeges-fátylas; meg egy, amelyik mint egy homokba szúrt tőr, úgy áll mozdulatlanul és szikrázó fényesen a tengerfenéken.



Motoros fiatalok érkeznek, két fiú, két lány. Szabadon viselkednek, a vízben ölelgetik egymást, a lányok a fiúk válláról ugrálnak a vízbe. Az egyik fiú elkéri a búvárfelszerelésem. Először nemet mondok, de meggondolom magam, és felajánlom a szemüveget. Kéri a csövet is, de vonakodom. Jelzi, hogy érti, és ő ad magyarázatot is: személyes ez az eszköz. A ’barátaink’ elhúztak, összeszedem utánuk a szanaszét hagyott sörösüvegeket és a környék többi italosdobozát. Van egy szemetesgödör a tűzhelytől nem messze. Kövér cseppekben elered az eső, hát szedelőzködünk, úgyis mennünk kell már. Könnyű szívvel hagyjuk ki a rákebédet.



Valami nagy motoros felvonulás bukkant fel Neves felől, amint kiértünk az útra. Így nagyon könnyű volt stoppolni. Jóformán meg se bámulhattuk rendesen a felvonulókat, akik között feltűnően sok nő volt, máris egy autóban találtuk magunkat. Jóindulatúak voltak, de nem sokat beszélgettünk. Örvendtem, hogy nem kell a kollektívóra várni, de hamarosan úgy voltam a hirtelen jött szerencsénkkel, hogy azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg. Csak lépésben haladtunk, nem lehetett megelőzni a sort. Szívjuk a rettenetes füstöt, az ablakokat bezárni sem lehet. Egyre elviselhetetlenebb, megfájdul a szemem, fejem. Megkönnyebbülés kiszállni a városban, a piac halas része mellett.



Marlin, amivel az Öreg halász küzdött, fekszik az utcán a porban, sáros az oldala, mint egy disznónak. Más halak már megkezdve, fele részük hiányzik. Vannak asszonyok, akik egész halakkal kereskednek, mások kisebb szeleteket árulnak kerek fatálakról. A mai fenséges tűhalunk után borzalmasnak tűnik az egész. Megörülök, amikor cukornádat látok a piac előtt. Lerészegedett csaj árulja. Az egész köteget, bokrot akarná rám sózni. Nekem csak egy kell, hogy rághassam, szívhassam ki belőle az édes levet. Nagy nehezen megegyezünk.



A vacsoránakvalót a házunk előtti árus-sorról szedjük össze: kis grillezett szafut, dzsákát és egy kis azucarinha-t. Hogy mi micsoda? A safu nagy kedvencem lett egyből. Egy hüvelykujjnyi fényes padlizsánszínű bogyót kell elképzelni nagy maggal, amit szépen hosszában csíkosan meghámoznak, sötétlila váltakozik élénkzölddel, és megsütik parázs fölött. Az egész bogyó krémes savanykás-olajos, mintha avokádó és olajbogyó keveréke lenne. A dzsákát már imádom, csak egy kicsit gyanakodva eszem, hisz egy feltárt darabot vettem a földről gyakorlatilag. A dzsáka egy fán termő sárgászöld nagy büdös dög, vastag, érdes, szúrós-ragyás a felülete, és olyan három-négy kilós általában. Először kettévágják egy bozótvágó késsel, mire az rögtön elkezd ereszteni egy rettenetesen ragacsos, fehér gyantás nedvet. Ezt banánlevéllel vagy egy maroknyi más rosttal letörlik, és tovább szeletelik, cikkezik. A lóbabnyi magvait körülvevő sárga, kicsit szíjas, nagyon édes és aromás részt kell megenni. A kölyköknek az utcán ha más nem, de egy darab dzsáka mindig jut. Az azucarinha egy barna plecsni, cukornád karamellben pirított friss kókuszreszelék. Hamar rákapok erre is, mindig kell lennie nálam.



Rögtönzött vacsoránk után K.-nal kihajtatunk motoros taxival a partra, a Miramar szállodához, mert ott egy kicsit jobban jár a levegő. Ebben a melegben a motorozás esik a legjobban, bár kicsit hajmeresztően csinálják. Nem sok turista motortaxizik itt (egyrészt eleve kevés van belőlük – olyan évi négyezer külföldi belépését regisztrálják, és ebből, úgy saccolják, több mint fele üzleti és kormányzati ügyben jön; másrészt a turisták nagy részét a kisebbik, de állítólag paradicsomibb sziget, Principé – itteni kiejtésben Principi – és a körülötte levő aprócska szigetek nyelik el), de a helyieknél bevett szokásnak tűnik. Végre teázunk-kávézunk! Nincs áram a házunkban szombat dél óta. Azt jelenti, hogy semmit nem lehet főzni (kritikus a reggeli teázás-kávézás szempontjából), a légkondi nem megy, a hűtő sem, és vizet is csak a gyűjtött palackokból-tartályokból használhatunk.



K.-nal beszélgetünk, belevaló nő, újságírással-rádiózással foglalkozik. Segítségével elég alapos útitervet hozunk össze. Megyünk a hegyvidéki botanikus kertbe Bom Sucesso-ba, onnan Lagoa Ameliához, Bombaimba az ültetvényhez, vagyis roçahoz, aztán vissza a fővárosba, majd le a sziget déli csücskéhez praia Jalé-ra, ahol csak három bungaló van, majd meglátogatunk egy másik roçat, melynek tulajdonosa szakács és festő, egy portugál tévében van főzőműsora. Láttam egy képet róla egy főzőblogban, épp egy rőt tyúkot ölelget boldogan, és attól kezdve állandóan a főztjéről fantáziáltam. K. még megmutat néhány helyet a városban – az internetezőt, mellette a kis büfét az egyik szocreálos-utópisztikus betonbunkerben, a postát, a Suma Secreta (Titkos Nedű)-t, benézünk a Raluxa kisvendéglőbe. Megnézzük az egyik ’nemzetközi’ vendéglőt is, az O Farol-t, mely húzós európai árakkal működik, de semmi különössel nem kecsegtet. Vannak még hasonlók, de messzi ívben elkerüljük őket. Újabb lakást is keresünk. Eleve az volt a terv, hogy előre két napot foglalunk ennél az egyetlen, interneten reagáló utazási irodánál, utána pedig keresünk valami mást. A Casa de Padaria tökéletesen jó lenne, de lassan teljesen lerobban áram és víz híján. Megnézünk egy kiadó lakást, sehova se néz, steril, fülledt. Hazaérünk, hullafáradtak vagyunk, áram még mindig nincs. Az utcalámpa fényénél írunk a balkonon, figyeljük az utca forgalmát. Több a gyalogos, mint a kocsi. Éjjel torokfájásra ébredek, és érzem a budiszagot, amint visszaáramlik a fürdőből a nyitott ablakon.



Február 5, hétfő



Nincs áram. Nincs tea-kávé. Alig térünk magunkhoz, több órán át pakolunk, hogy evakuálhassunk. Közben gyakran kinézünk az erkélyre, és figyeljük a reggeli jövés-menést. Az asszonyok és a gyerekek a fejükön szállítanak szinte mindent: füzeteket, vízzel teli edényeket, műanyagtálakat benne mosnivalóval, piaci áruval, élelmiszerrel. Teljesen felvillanyoz, amikor egy nő szál hosszú cukornáddal a fején veszi be a kanyart. Mintha cirkuszi mutatványt látnék, és senki nem veszi észre a szenzációt. Jön, hogy felkiáltsak: nézzétek!



Megpróbálunk lakást szerezni a Café&Companiában, a tulajdonoson, MJ-n keresztül, aki központi figurája a külföldi szcénának. Kávézója olyan, mint egy elsősegélynyújtás, van itt minden, ápolnak, etetnek-itatnak, MJ mindenben segít. De most épp egy üzletemberrel tárgyal valakinek a munkabéréről angolul. Furcsa, mert itt nemigen beszél senki angolul. Mi is sorra kerülünk nála, elmondom, hogy K. küldött, és lakást keresünk. Nem tud ő sem mást, mint amit K. ajánlott, a Casa Amarelát, a Sárga Házat. De nincs telefonszám, oda kell menni. Olyan hőség van, hogy még MJ is panaszkodik. Azt mondja, hogy rendkívüli ez a forróság, a kontinensről jön a forró szél, ő is alig tud dolgozni. Be kell iktatnunk egy kis ebédet a Suma Secreta nagy, hűvös teraszán előbb. Átlagon felüli (utólagos értékelés) disznóflekken moléval (lime, ervas, csili), rizzsel, sült krumplival és banánnal. Csak gyümölcslé nincs, amiről a nevét kapta, és gyümölcsfagyi sem, ami miatt K. ajánlotta.



Valahogy elvánszorgunk a Casa Amareláig. Ez egy óceánra néző villa a rádió épülete mellett, ezért folyamatos áramellátása van. Jó kis lakás nyiszorgó mahagónipadlóval, sötét gyarmatbútorokkal, tele személyes holmikkal. A konyha a hátsó kertre néz, ahol egy labda nagyságú termés lóg a fán, és a bokrok és fák ontják virágaikat. Van itt egy bordás betonvályú is. Minden ablakon szúnyogháló és zsalu, a lakásban sok az ajtó, hálós keret, reteszek mindenütt. Az állandó nedvesség kikezdte a fémeket, minden rozsdás egy kicsit. A kő viszont isteni. Beleszerettem a pirosra festett cementpadlóba a konyhában, a fürdőben és a verandán, és a konyha cementpultjába, kagylójába is. A verandán asztal, nádszékek. Vastag pázsit az öbölre néző oldalon.



Lakik már itt két osztrák nő, de van még kiadó szoba, kapunk kulcsot a szomszédból, Ineztől, aki a turistákat menedzseli az argentin tulajdonosnő távolléte alatt. Mire ez megvan, alig imbolygok, nagyon fáj a gennyes torkom, mindenem, és gyenge vagyok, képtelen visszamenni a csomagjainkért. Azért elmászom még a piacig gyümölcsért, Tom pedig szerez egy taxit, Bubuval megoldják a költözést, aztán rohan háromra az Amerika Hangja igazgatójához Pantufón túlra, az antennákhoz. Én hazamotorozom, és a teraszon ücsörgünk R.-val. Pszichoterapeuta, de most K.-t ápolja, akinek harmincnyolc fokos láza van. Azt mondja, hogy nagyon szereti ezt a ritmust, amit a korai sötétedés diktál. Így a sötétség és a világosság egyensúlyban vannak, és ezt megnyugtatónak találja. Sötétedés után haza kell menni, és otthon is van sok tennivaló, kell ennyi sötét óra azok nyugodt elvégzéséhez. Ha hosszabb a világos időszak, soha nem jut otthoni feladatainak a végére.



Pár óra alatt én is utolérem K.-t lázban. Elég hamar tör ki rajtam a láz ideérkezésem után, hogy ki lehessen zárni a maláriát. Én is kapok ecetes borogatást a lábamra. Tom későre jön meg, visszagyalogolt a tornyoktól, és meglepve tapasztalja, hogy az újabb szállásunk egy kórház tulajdonképp. Élete legjobb sétája volt.



Február 6, kedd



Kíváncsian várom a reggelit. K. olyan szépen elmesélte, hogy micsoda varázslatos reggeliket adnak itt frissen készített gyümölcslével, gyümölccsel. Fejenként egy-egy zsemle vár a teraszon, vaj és dzsem. Kávé. Semmi tea. Az empregada, vagyis a bejárónő, valóban ad gyümölcsöt, és gyümölcslevet is készít. Nagyon hiányzik valami sós.



Tegnap egy egész nap ment el a költözéssel, s nem túl sok minden mással. Jobban vagyok, és végre eszembe jut, hogy gyömbérteát kellene főznöm. Jót is tesz. Ma a következő pár napot szervezzük. Az ECOFAC (Écosystèmes Forestières d’Afrique Centrale) irodáját kell megkeresnünk. Amióta új helyre költözött, csak annyit lehet tudni róla, hogy az Institut Nacional Estradas épületében van, valahol a vámügy, az Alfandega környékén. Kérdezősködünk, és összevissza küldözgetnek néhányan, akiknek egyáltalán valami inspirációjuk támad a név hallatán. Egy iroda erkélyéről épp újabb útbaigazítást készül adni valaki, amikor behajt az udvarba egy ECOFAC-os terepjáró. Végre megvan a mi Salvadorunk! Légkondicionált irodájában részletesen átbeszéljük, hogy mik a lehetőségek Bom Sucessoban és környékén. Türelmesen magyaráz, és hallgatja a mi spanyolromán portugálunkat. Tökéletesen megértjük egymást.



Nincs semmi élelmiszervásárlási lehetőség ott fent, úgyhogy csak akkor maradunk fent hosszabb ideig, ha tudnak főzni ránk. Telefonál Francisco Alamónak, és megvan a díl: holnap felmegyünk a botanikus kerthez Bom Sucessóba, másnap elvisz Francisco a Lagoa Ameliához (15 euró), és harmadnap a nemzeti parkon át elmegyünk Bombaimba (30 euró), egy régi ültetvényre, ahonnan a sofőrjük összeszed, és visszavisz São Toméba (Santoméba, ahogy ő ejti) benzinköltség (15 liter 210 000-ért + 50 000 dobra honorért). A szállás húsz euró kettőnknek éjszakánként, és főz nekünk napi 15-ért. Épp végzünk, amikor sötétbe borul az irodája, elvették a villanyt. Nevetgélve, vidáman búcsúzkodunk.



Hazafelé beugrunk a Nemzeti Múzeumba a São Sebastiao erődben. Nyomunkba szegődik a bágyadt jegyárus, és kezdi darálni a magyarázatot a kiállított tárgyakhoz. Termenként egy kis felirat van csak, ezt egészíti ki a magyarázata. Nem lehet félbeszakítani, pedig nem érdekel, hogy melyik szent szobrát honnan hozták és hányban, márpedig ezzel nyit a kiállítás. Ezek vagyunk, elsősorban buzgó katolikusok. Közben rájövök, hogy a bágyadtsága minek köszönhető – részeg, érzik rajta a piaszag, kicsit nehezen forog a nyelve, és ragad le a szeme. Azért rendületlenül mondja. Inkább néha kérdezek. Van egy nekem tetsző darab is: a nemzeti eledelük (calulu) modellje fából faragva. Ezek szerint jár bele: hal, csípős piri-piri paprika, zöld banán, ossame, lime, okra, zöldfűszerek, pao pimenta. Az őr az ebédlőjében bemutatja azt is, hogy a rabszolgák hogyan működtették azt a nagy legyező lapot, ami a szoba ventillálására szolgált hajdanában. Tényleg megelevenedik a jelenet!



Már korábban kinéztem azt a képet, amit próbálok elkészíteni innen fentről. Az erőd és a móló közötti rész az egyik fő fürdőzőhely a városban, ide járnak a gyerekek iskola után, de náluk idősebbek, felnőttek, nők is vannak itt. A parttól távolabb van egy sekélyebb rész, és ott fekete, gömbölyded kövek állnak ki a vízből. Messziről alig lehet megkülönböztetni a nedves testeket, fejeket és a köveket egymástól. Erről készítek két képet, de kapkodva, mert az őr rosszallóan néz, és már alig várja, hogy lekísérhessen.



Az iskola előtt nyolc-tíz árus kínálja különféle portékáját. A sokféle édesség és itóka között megtetszik nekem ez a sötétbarna, lapított bársonybogyó, ami korallszerűen elágazó száracskákon nő. Mi ez? Mikondó! Aha! És mit csinálnak vele? Mutatja a srác, hogy le kell hámozni a bársonyhéjat, és el kell szopogatni azt a porló, sárgás valamit, és kiköpni a két-három magot, ami benne van. Kellemesen savanykás, frissítő az íz, jó szomjoltó. Olyan lehet, mint a tökmagozás, nehéz abbahagyni. Meglepően drágán árulja, úgyhogy nem vásárolom fel a teljes készletet.



Egy kétrészes kulcskomédia is összejön mára. Az első rész abból áll, hogy szinte nem tudunk bemenni a házba, mert reggel nem egyeztettünk, hogy ki melyik ajtót zárja, ha elmegy. Végül Ineznek sikerül a vékony kezét becsúsztatni a szúnyogháló mögé, és egy fő reteszt eltolni. Igen ám, de a szobánkba sem tudunk bemenni, de oda aztán tényleg nem! Csak forog a rozsdás kulcs a zárban, de most nem nyit. Sebaj, majd ha megjönnek R.-ék, akkor a szobájukon és a fürdőn keresztül majd bemegyünk. Victoria, az empregada, reggel erősködött, hogy kulcsoljuk be a szobánk ajtaját, s adott egy kulcsot találomra, ami zárt, de nem nyitott. Láthatóan rosszul viseli, hogy a minap lopás történt. R.-éknek az ablak alá állított hátizsákjából tűnt el vagy száz euró. Az ablak nyitva volt, rajta szúnyogháló, a hálón kis ajtócska, azon érhették el a pénzt. Hogy ki? Jó kérdés. A villa másik felét váltott őrök őrzik a közös udvarunkból. Hangsúlyozták, hogy bennünket nem őriznek.
Randink van a piaci pékség előtt. Gyengéden kierőszakoltam, hogy titkos házivendéglőjükbe elvigyenek. Összeakadtak egy német pasival, és vele voltak egyszer egy kis bár mögött egy lakásban ebédelni.



A hely egy hátsó utcában, a Gravana (száraz időszak) nevű autószerelő műhellyel szembeni kocsma privát részében van, egy levegőtlen, alacsony mennyezetű, zsúfolt és agyondíszített nappaliban. Anya és lánya szolgálják fel a könnyű zöldséglevest és hosszúlábú csirkét zöld curryban rizzsel. Finom, de nem fenomenális. Hangosan megy a tévé mellettünk, német turisták is megszólalnak benne. A vacsora vége fele megérkezik a német ismerős is a barátjával. Kalóz ’üzletember’-félék, megviselt figurák.
Közben elmesélik R.-ék, hogy kint voltak ők is a Lagoa Azulnál, és ellopták R. hátizsákját K. mellől. A zsák karnyújtásnyira volt tőle, benne a kulccsal. Jó vicc, akkor nem jutunk be a szobánkba. Aztán mégis meglett minden: a tolvajok távolabb eldobták az egészet, mert nem találtak pénzt.



Február 7, szerda



Korán akarunk indulni, de tizenegy lesz belőle. Plussz egy óra piacozás. Pedig csak pár dolgot akarok összeszedni a piacról – kis gyümölcsöt, zöldséget. De belefutok egy beavatásba is ma délelőtt. Nézegetem a földre kipakolt csomócskákat. Tom futtában mondta a múltkor, hogy az a gesztenyeszerű, frissen fehér, aztán lassan bebarnuló valami kóladió (cola acuminata vagy nitida?). Éppen azt kínálja egy asszony, úgyhogy kérek egy kóstolót. Élvezettel fog neki a kóladió előkészítésének. Késsel lekaparja a külső héjat és szétpattintja a diót sötét rózsaszínű cikkeire. Nem csodálom, hogy egyes népeknél Afrikában fontos ceremóniák épülnek köréje, annyira szép. Egy ilyen cikket kapok rágni. Az állaga is olyan egy kicsit, mint a nyers gesztenyéé, roppan, fanyar és nagyon keserű. Grimaszokat vágok, az én asszonyom és társai nagyokat nevetnek. Elrágok még egyet, és érzem, hogy egy kicsit bezsongtam tőle. Hirtelen élénkít, és valahogy a meleget is jobban viselem.



Ezalatt Bubu összeszedi Tomot, már várnak rám a pékségnél, ami állandó találkahelyünkké vált, mert ott van a város közepén, a közlekedési csomópont és a piacok mellett. Megegyezünk az árban, és indulunk Bom Sucessóba eléggé felpakolva piaci szajréval, több üveg vízzel, nagy hátizsákokkal. Hanem a második falu után, úgy félúton Bubu azzal áll elő, hogy ő nem tudja pontosan, hova is megyünk. A stoppolók közül felvesz valakit, aki vállalja a navigálást. Elkezdődik az alkudráma is. Hogy ő nem tudta. Heccelem, hogy most akkor megtanulja. Hogy vesz egy kis leckét, és az bizony nincs ingyért. Nem engedek, Bubu már kiabál, én is, a navigátor csitít bennünket. Aztán csend lesz, amikor letérünk egy kiskocsival alig járható földútra. Elhagyjuk a Monte Café vagy Nova Mocca ültetvény bejáratát, döcögünk tovább, hatalmas köveken akadunk fenn, jól meghúzza a kocsi alját. Kezdem sajnálni Bubut, nagyobb ez a lecke, mint amit érdemelt. A botanikus kert bejárata előtt vagy száz méterrel kiszállunk, mert attól tartunk, hogy szétmegy a kocsi. Bubu megkönnyebbül, amikor többet kap, mint amiben eredetileg megegyeztünk. Cókmókunkat bevonszoljuk a botanikus kert nagy vaskapuján. S kik vannak épp ott? Tegnap esti barátaink, mind a négyen. Senki nincs elragadtatva a találkozástól.



Amíg Franciscóra várunk, hogy végezzen a látogatóival, csak ámuldozunk, hogy hova jöttünk. A növekedés itt más léptékű, minden százszor akkora, mint otthon. Tiszta növényi Manhattan. Hűvösebb van fent a hegyekben, bár párásabbnak is tűnik, és olyan balzsamos a levegő! Különösen a kapu környéke tömény citromfűillatú. Van itt egy tornácos ház, az a természetrajzi múzeum. A másik épület a turistaház, három szobával, mindegyikben kis zuhanyozóval és egy nagyobb közös teremmel, amit csak lomtárnak és átjárószobának használnak, és egy konyhával. Az ECOFAC tíz éve indította itt az Obo természetvédelmi park programot. Körös-körül mindenféle ismert szobanövény virul a kertben: szanszavéra, vízipálma, flamingóvirág, amiket kapásból felismerek.



Miután elmennek a látogatók, Francisco velünk foglalkozik. Nagyon kedves, mosolygó ember, csupa igyekezet. Lagoas, az idősebb gondnok-kertőr sem különb. Remek szobát kapunk, csak éppen rettentően poros minden. Mintha rég nem szállt volna meg itt senki. Felrémlik, hogy eleinte Salvador is úgy állította be a dolgot, hogy lehet kirándulgatni, de jobb nem ott aludni. Ő a lebeszélő ügynök. Azt mondja Francisco, hogy nem kell hálót szerelni, mert nincsenek szúnyogok. Nemigen hiszek neki.



Francisco megmelegíti a feijoada a moda da terra-t, és elmagyarázza, hogy mi van benne: feijao seco (szárazbab), peixe salgado (szárított sós hal), quiabo (hibiscus vagy abelmoschus esculentus; okra vagy bámia néven ismert máshol), oleo de palma, cebola (hagyma), pao-pimenta, ossame, folha de micoco (ocimum gratissimum/bazsalikomfa), malagueta, folha de louro, farinha de mandioca, sal. Egy nagy, sötét, ízes szemespaszuly főzelék, amit ízetlen, de ropogós maniókaliszttel szórunk meg. Kapunk még rizset és grillezett sós halat melléje, de olyan sós, hogy egy kis morzsája is marja a számat. Rövid kerti séta evés után Franciscóval, gyorsan megmutat néhány dolgot (csípőspaprika-fát, páfrányfát, avokádófát, maniókát, bazsalikomfát), majd hazamegy Monte Caféba és le a városba.



Van még két óránk sötétedésig. Nem süt a nap, borongós az idő, és olyan sűrű a pára, hogy rögtön lecsapódik, ahogy a bőrömhöz ér. Készítek pár képet a párában úszó óriási fákról. Felsétálunk az egyik úton. Szúnyogok támadnak, visszatámadunk. Monumentálisak a növények, habzik a zöld, a lomb. Tisztásokon itt-ott dolgoznak, vagy éppen végeznek a munkával. Manióka és zöldségkerteket látunk, banánfákat, limefát. Visszafordulunk, nehogy ránk sötétedjen. A kapu környékét addig szaglásszuk, amíg megtaláljuk a citromillat forrását. Egy gigászi citromeukaliptusz lehullott levelei ontják az illatot.



Fáj a torkom. Rosszul vagyok, úgyhogy lefekszem. Háló fel. Francisco elment. Egyedül vagyunk itt? Ahogy leszáll az este, éktelen zajongásba kezd az erdő – kerregnek, ordítanak szakadatlanul, egyre hangosabban az állatok. Csak füldugasszal tudok elaludni. Otthoni orvosomra gondolok, aki figyelmeztetett, hogy oroszlánbőgésre vigyek magammal füldugaszt. Sok rovar kitesz több oroszlánt is. Amikor felébredek, koromsötét van, és a hangok szinte tapintható hálót szőnek. Tomot egy szál gyertya mellett találom az iroda lépcsőjén, hangot vesz fel és ír. Őrületesen csillagos az ég.



Megjön Francisco, örvendünk neki, mint a gyerekek. Nem kell félni a sötétben, és ennivalót is hoz. Korábban próbálta elmagyarázni, hogy valami moluscust készíttet vacsorára, és azt hittem, hogy csigát akar hozni, úgyhogy lebeszéltem. Csigát nem olyan biztonságos enni itt, gondoltam. Aztán kiderült, hogy ő tintahalról beszélt. És hozott is egy kis kóstolót belőle. Vajpuha tintahalpörkölt volt, isteni! Ezt elszúrtuk. Úgyhogy kaptunk vacsorára egy híg és nem túl érdekes csípős zöldséglevest. Úgy kell nekünk! Barátkozunk, beszélgetünk. Francisco eredetileg méhész és nyelvzseni. Mindent megért, amit valahogy kinyögünk, és érthető módon beszél velünk. Nem baj, hogy valami elképesztő keveréknyelvet adunk elő. Azt hiszem, ezzel a nyelvi zsenialitással mindannyian rendelkeznek itt, hiszen sok nyelv keveredik, és több kreol nyelvet is beszélnek. Ezért az emberek nyitottak a variációkra, könnyen értelmeznek és alkalmazkodnak. Fantasztikus élmény. Újabb gyömbértea, leszakadó torokkal aludni térek.



Hálóművészet. Ez arról szól, hogy a hálót centírozva kell rögzíteni, vagy ha nem lehet kampót szerelni, ahova kellene, akkor az ágyat kell tologatni, különben nem lehet aránylag egyformán betűrni a matrac alá úgy, hogy alatta a széleinél még el is férjünk, és a háló ne harisnyaként tapadjon ránk. Általában ilyenkor kapunk össze, de olyan komikus az egész, hogy rögtön röhögés lesz belőle. Tom azonnal elalszik, én gyertyafénynél, háló alatt írok, lemaradtam a feljegyzéseimmel. Ki kell másznom még egy takaróért, olyan jó itt az idő! Nincs szuszogás orron át. Nyitott szájjal alszom, többször megébredek, hogy a szám belül egy smirgli.



Február 8, csütörtök



Kolbászkonzerv helyett zöld omlett a drága Lagoas előadásában. Alig várta már, hogy felkeljünk. És azonnal akarta is készíteni az omlettet. De szóltunk, hogy csak lassan, előbb kávé-tea. Az este gyanút fogtam, amikor megláttam a konyhában a virslikonzervet. STP-nek nincs saját élelmiszeripara, és rendszeresen kap segélyszállítmányokat. Ajándék lónak nem nézik a fogát. Csak nem ez lesz a reggelink? Dehogynem! – vágják rá büszkén. Kénytelen voltam betiltani.



Amikor végre nekifoghatott, nagy odaadással dörzsölte péppé a micocót, a mentát és még ki tudja, mit. Az omlett egészen sötét zöld lett, mint egy spenótfőzelék. Reggeli után a lépcsőn heverészünk, lötyögünk a kertben, nézegetjük a növényeket, elmorzsolunk egy-egy levelet, lehajolunk valamihez. Édes semmittevés. Paraisu! Anonát (annona squamosa) csipegetünk, a piacon vettem tegnap. Bullock’s heart angolul. Öklömnyi, szív alakú zöldesszürkés, pikkelyes, érdes, tobozszerű gyümölcs. Ha érett, akkor puha, szét lehet szedni. Kis fehér cikkekből áll, minden cikk közepében egy fényes fekete, hosszúkás mag. Ezeket a cikkecskéket kell elszopogatni, a magot kiköpni. Az íze enyhén édes, enyhén aromás, állaga selymes, krémes.



Lagoas házacskája tornácán ül egy asztal mellett, cigarettázik. Jókedvű. Állandóan az. Szól a rádió. Tom rohan a felvevőért. Elképesztő cincogó falsetto hangon énekelnek több szólamban válaszolgatós gyönyörű dalt: Há vinte anos que não conheço uma mulher. Aztán drámarészletet hallunk cérnavékony hangon. Ez egy 16. század óta játszott népi dráma, egy chiloli előadás részlete. Aztán egészen más szól, popzene, szintetizátorok, szirup.



Délután lett, mire visszajött a mi drága Franciscónk izzadtan, fáradtan. Vártunk egy ebédremeklést tőle, de be kellett érnünk pár sós, lime-os vízben megfőzött safuval. A Lagoa Ameliás tervből sem lett semmi (majd holnap útba ejtjük Bombaim felé), de azért végre elindultunk úgy fél három körül valahová.



Komótos séta felfele a földúton, amely megművelt földek és kertek mellett visz, és olykor ösvénnyé szűkül. Francisco minden növényt bemutat. Ez a jackfruit fa. Ez paradicsomfa (tomate de madeira/Cyphomandra betacea). Le is nyes egy hosszúkás, csúcsos végű gyümölcsöt a bozótvágó késével, és megkóstoljuk. Élénkebben savas a mi paradicsomunknál. Aztán zsidócseresznyét (carapusa/physalis alkekengi) kóstolunk. Málnaszerűséget talál, minden szemet nekünk akar adni. Ez nem ízlik. Szépnek szép, ragyogó kis golyócskák teszik ki a testét, de petróleumízű. Kétféle matabala-t (colocasia esculenta) mutat, fehéret és pirosat. Ennek a levelei megintcsak valami szobanövényre, vagy inkább hall-növényre emlékeztetnek (igen, ez a kolokáziaként ismert dísznövény), a gumóját fogyasztják itt, de máshol a levelét is a spenóthoz hasonlóan. Édesburgonyát is mutat. Aztán az ismerős dolgokat a kertekben: sárgarépát, zöldpaszulyt, káposztát. Kininkérget is kóstolunk, mindennél keserűbb. Francisco rutinosan csinálja az egészet, és értékeli, hogy jó hallgatóság vagyunk. Vannak fák, amelyeken látszanak korábbi mintavételeinek a nyomai. Egy hatalmas fojtó liánhoz is odavisz – akkora, hogy az elpusztított fa helyén belül akár húszan is elférnénk. Figo estrangulador. A cana vagy burdon di macaco (costus spiralis) egy nagy buzogányszerű virág, súlyos lédús szárából szívogatjuk az enyhén savanykás levet. Nem is kell vizet vinni itt erdei utakra, szinte mindenütt akad.



Elérjük a nemzeti park táblával jelölt bejáratát. Parque Obo. Francisco szerint Obo azt jelenti: ahol nincs semmi. Egyre erősebb virágillat van. A Kata d'Obo hullatja súlyos papírforgószerű fehér virágait. Egy kalapnyit összeszedek belőle, nem tudok betelni az illatával.



Visszafele egy rakás frissen megácsolt gerendában gyönyörködöm. Mintha kézzel lenne megmunkálva a kemény, pirosas fa. Francisco bemutatja, hogyan viszi a fején a gerendát. Kéznél levő szénából rögtönöz egy rodiliát, vagyis egy fonatot, amit először a fejére illeszt. Bizarr. Nagyon izgat ez a hordástudomány, meg szeretném tanulni. A kendőmből készítek én is koszorút, és arra teszem a csomagom. Tűrhető iramban haladok az ösvényen. Egy ismerőse megengedi Franciscónak, hogy szedjen ezt-azt a kertből. Egy káposztát is beteszek a tarisznyámba és viszem a fejemen. Így még könnyebb vinni! Fényképezkedem egy banánvirág előtt (csak utólag tudtam meg, hogy ehető a virágja, meg lehet sütni). Régi, vastag spirál telefondrótról lóg egy súlyos, tömör padlizsánlila szív. Már megint szív.



A kerti virágokat fotózom sötétedésig – porcelánrózsákat, burdon de macacót, Tomot, ijesztő pókot, magam a legyezőpálma előtt legyezőpálma állásban, Tomot és a nagy sárgás daturatölcséreket trippesen közelről, szobanövényeinket természetes lelőhelyükön. Esküvői képet is csinálok magunkról. Mint önfényképeink zömén, a képbe csak bekandikálok. Vakítóak és elvakítottak vagyunk az egyenlítői fényben.



Francisco már nekilátott főzni. Vajon mit fog csinálni a spagettivel (egy egész tasakkal van neki!)? Fokhagymát és fűszereket tör össze kővel a deszkája mélyedésében, hosszasan dolgozik ő is rajta. Szépen felvágta a zöldpaszulyt csíkokra, úgy főzte meg. A káposztát is megfőzte cikkekre vágva. És a fehér matabalát is. Nem tudok ellenállni, csipegetnem kell ezekből a friss zöldségekből. Ez az azonnaliság, nevezhetném instantnak is, az abszolút luxus. Spagettije egy reveláció! Jól nedvesített, és harmonikusan olvadnak össze a matabala, zöldbab, sárgarépa, csili, tök, fokhagyma, fehérbors és rómaikömény ízei. Az egész édeskés, aromás, ropogós, selymes. Lagoas örül, hogy ott vagyunk, mert legalább ő is ehet Francisco főztjéből. Csipkelődnek, hogy Lagoas semmit nem dolgozik, mindent Franciscónak kell megcsinálni. Pálmabort is hozott „Francisku" ma este. Olyan jólesik, mint a kumisz. Zavaros, fehéres, erjedt, savanykás és enyhén alkoholos. Egynapos ital, frissen csapolva enyhébb, estére alkoholosabbá válik.



Február 9, péntek



Újabb rettenetes éjszaka a hűlésem miatt. Korán szeretett volna indítani Francisco, de fél tíz van, mire elindulunk. Nem kell minden csomagot vinni, kocsival majd lehozzák a zsákokat. Megyünk végig az ismert úton, be az Obó-ba. Tom hozza a hangvevő felszerelését. Időnként lemaradozik, matatja a gépet, a mikrofont a fejére szereli. Francisco botot farag mindhármunknak egy afrodiziákus fa ágából, így kapaszkodunk fel a kráter pereméhez. Itt a tetőn felhők jönnek-mennek mellettünk, mintha vizes szivaccsal törölnének át. Odébb zuhog, a hatalmas levelek felerősítik az eső dobolását. Jó lenne, ha nem kapna el a chuva, mert nagyon megnehezítené a járást. Ereszkedünk le a kráterbe a tóhoz. Egy gyönyörű leány lelte itt halálát szerelmi bánatában, róla nevezték el a tavat. Elmeséljük Franciscónak Szent Annát. Kiderül, hogy Lagoa Amelia olyan tó, amit teljesen belep a növényzet méteres vastagságban. Francisco megmutatja, hogy milyen könnyen be tudja szúrni a botját a növénytakaróba: tövig belemegy. Nem jártam soha a Mohosban a Szent Annánál, de ilyen lehet. Száraz időben vannak járható ösvények a tavon, de most nem lehet bemenni.



Vissza kell mászni egy kicsit, hogy letérhessünk a Bombaim felé vezető útra. Chuva! Chuva! Most itt is esik, de nem vészes, hamarosan kimegyünk belőle. Többnyire ereszkedünk. Francisco nagyon komolyan veszi feladatát – egy-egy nagyobb kőnél vagy meredekebb résznél segít, nyújtja a kezét. Gyerekkoromban kirándulhattam így Apámmal. Francisco a tenyerén hordoz bennünket. Egy szakadékosabb résznél kiadja a parancsot, hogy itt nincs jobbra-balra nézelődés, hanem az ösvényre kell figyelni. Igenis! Milyen drága! Azt mondja: mutatok valamit, kóstoljátok meg, és találjátok ki, mi az. Egy kidőlt, korhadt fa felpuhult kérgéből lenyes egy darabot. Ez fahéj! Sim, canela doce. Édes fahéj. Aztán megmutatja, hogy magával hordja szárított leveleit is, és fáradtság ellen használja.



Burdon de macacos rész következik, de csúnyán le vannak kaszabolva. Az ösvényen szétrágott szárdarabok. Nyilván valakik ittak belőle. Mégis megdöbbent ez a pusztítás. Sötét bambuszerdőn jövünk át – alig hiszem el, hogy a bambusz ilyen sűrű és sötét lehet. Az ereszkedőnek vége, és megállunk ebédelni – chopchop, mutatja Francisco az evést – egy valószínűtlenül zöld füves részen a patak mellett. Este Francisco csirkecombot sütött az útra. Eszembe jut, hogy Tomnak ma van a születésnapja. Amikor Francisco megtudja, rázendít a Happy Birthday to You-ra portugálul. A pálmaliget felől az ösvényen dúdolva jönnek a munkások, fejükön húszliteres pálmaboros demizsonokkal.



Újra felkerekedünk. Francisco egy helyen beereszkedik, és egy fényes, piros ossameval bukkan fel. Endemica! Hosszában kettévágja a csenevész füge formájú termést, és a magját kóstolgatjuk. A kardamomhoz és az édenkerti maghoz (grain of paradise) hasonló kámforos aromája van. Lassan, nézelődve haladunk. Már Francisco is beletörődött, hogy négyre nem érünk Bombaimba, ahol a kocsi vár. Telefonál is a sofőrnek (egyik kezében a mobil, a másikban a bozótvágó kés). Az ösvényen egy-egy számozott kő. Mik lehetnek ezek? 314. 286. Egyszer elkezdtem gyűjteni azoknak a számoknak a képét és lelőhelyét, amelyek elszigetelten, furcsán csak valahol vannak, de elkallódott a gyűjteményem.



A lomb fölöttünk tele van élettel, mozgással, de egyszer csak valami nagyobb állat is végigfut a fákon. Nem látom, csak a hullámot, amit a mozgása hagy a fák koronáin, és hallom az ágropogást. Majom volt, azt mondja Francisco.



Egy roça maradványainál fényképezkedünk, mert ez Francisco kedvenc helye az erdőben. Pár lépcsősor fut ferdén a sűrű lombok közé. Egy hatalmas szafufát is lekapok, legyen mi után siránkoznom. Már felbukkan egy-egy nagyon szegényes ház is. Ezek az erdőszéli lakók itt szakadt holmikban vannak, csupa sár a házuk környéke. De nem koldulnak a gyerekeik, mint lennebb, Bombaimban. Az egyik legszebb épületet frissen festették itt az ültetvényen, meg lehetne ott szállni, ha úgy szerveztük volna. A többi ház romos, egy részüknek hiányzik a teteje, de van, ami még lakható. A gyerekek futásnak erednek, ahogy meglátnak, és közben kórusban skandálják, hogy bran-ku, bran-ku! Egy asszony rendreutasítja őket. Vanilia kúszik a kerítésen, mint a zöldpaszuly, de még éretlen. Szomorú ez a lepusztultság, indulunk vissza São Toméba.



Kakaóültetvények mellett haladunk. Tom izgatottan lesi, hogy van-e érett termés. Itt-ott azért virít egy-egy narancssárga kakaó. Megállunk, és Francisco szed egy szép érett darabot. Nem hiszem el, hogy ilyen a kakaó, főleg amikor kettészeli. A tökszerű kéreg belsejében egy fehér bársony bevonatú magfürt van, onnan választjuk le egyenként a kicsit síkos magokat. Enyhén fanyar és édeskés, selymes, az állaga valamennyire hasonlít az anonára. Döbbenetes, hogy frissen a kakaó mennyire nem hasonlít a kakaóporhoz.



Meglátok egy patikát egy kisvárosban. Eljött a nagy lehetőség orrcseppet szerezni! Bemegyek a patikába, mutatom és mondom, hogy mit kérek: picaturi de nas. Nem talált: gotas do nariz. Nincs. Sima fiziológiás oldatot ajánlanak. Lassan kezd értelmet nyerni az útikönyv gyógyszercsomagra vonatkozó része. Vigyél magaddal minden gyógyszert, amire szükséged lehet – írják. Csomagunk tekintélyes részét a patikánk és drogériánk teszi ki, van benne minden, minden frinc-franc a vízfertőtlenítőtől a soha nem használt antibiotikumig. De orrcseppet nem hoztam. Eszembe se jutott! Bambán állok, a patika ajtaja tárva-nyitva a poros főútra. A polcokon a minimalizmus és egyformaság. A dobozok porosak és kopottasak. Lehet, hogy csak dekoráció?



Furcsa visszatérni a városba, a porba, a nyüzsgésbe. Itt ismét bevetem magam egy patikába. És láss csodát, van! Igaz, kétszer annyiba kerül, mint nálunk. Nem is értem, hogy lehet? Ki tudja ezt itt megvenni? Kibontom a dobozát, mintha ki lenne folyva egy kicsi az oldalára, mintha használták volna, mintha egy kevés hiányozna is belőle. De nem gondolkodom sokat, hanem cseppentek is. Irtózatosan mar, csíp. Lehet, hogy nem is orrcsepp? Megnézem jobban, ez valami barna lé. De nemsokára kidugul az orrom, most már könnyen tudom beszívni ezt a jó fővárosi port!



Hullafáradtan érkezünk haza. A lakás egy fülledt katlan. Kitesszük a megkérgesedett, sáros ruháinkat száradni, irány a fürdőszoba! A lámpát akarom megigazítani, miközben zuhanyozom, amikor megüt az áram. Felordítok, amikor átfut rajtam ez a hatalmas erő. Újabb sötét élmény. Eltűnődöm az itt rám leselkedő veszélyek természetén.



Holnap K. utazik vissza. Estére randit beszéltünk meg a Parco Popularban. Kivánszorgunk oda, de a buli ma este a szemközti Nemzeti Könyvtárnál van. Mire odaérünk, épp véget ért. A parkban a cukrászdában édességekkel próbáljuk doppingolni magunkat, de nem történik csoda. A rádiónál, a szomszédunkban is nagy buli van zenészekkel, de nem próbálunk meg bejutni, csak a parti sétány mellvédjéről hallgatjuk egy kicsit. Kisebb hálócirkusz elalvás előtt.



Holnap délután négyre le kell jutnunk Porto Alegre-be, a sziget déli csücskébe, foglalásunk van Jalé-n, a Marapa (Mar Ambiente e Pesca Artesanal) szervezet ökotelepén. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő alatt fogunk odaérni, s legkesőbb négyre ott kell lennünk. Gondolom, Bubuzunk.



Február 10, szombat



Tevés-vevés a piac környékén. Bubuval megbeszéljük a fuvart, élelmet, vizet vásárolunk arra a pár napra. Látok egy elefántiázisos férfit a piacon. Ma érkezett az újabb turnus Lisszabonból, figyeljük, de nincs látható jele a városban. Dél körül nagy nehezen elindulunk. Rettentő rossz az út, csak elvétve akadnak rövidebb aszfaltozott útszakaszok. Próbáljuk szervezni a Jalé utáni pár napot is. São João dos Angolaresben vagy a környékén töltenénk egy kis időt, hogy megkóstoljuk João Carlos Silva főztjét. De lehetőleg nem a tévészakács ültetvényén laknánk, az úgy túl egyszerű lenne. Valaki a városban azt mondta, hogy Ribeira Afonsóban kell lenniük valami apácáknak, akik tudnak szállást adni. Kiszállunk a faluban, érdeklődünk, de nem találunk semmit. Egy kövér fiatal pasi foghegyről odaveti, hogy neki van kiadó lakása, el is indulunk, de aztán lemarad, és csak mutatja az irányt. A felesége takarít épp egy ház előtt, s a szomszédos ház lenne kiadó. Az út mentén van, elég piszkos környezetben, semmi vonzót nem találunk benne, és a fogadtatás sem túl szívélyes. Hagyjuk az egészet.
São João dos Angolaresben is megállunk. A roçahoz nem megyünk most fel, de megkeressük Nezót, a rivális művészt, aki szintén foglalkozik vendéglátással, csak szerényebb körülmények között. Azért van egy mozaikkal kirakott bár a háza utcai oldalán. Szállást nem tud adni, mondja, de ebédet-vacsorát igen, ha előre megrendeljük. Elkérjük a számát, és megbeszéljük, hogy pár nap múlva jövünk. Kiderül, hogy a nővérek, az irmas Terezianas-ok, szemközt működtetik iskolájukat. Éppen érkezik egy terepjáró pár irmával. Augusta nővér nagyon kedves és barátságos. Megbeszéljük, hogy itt aludnánk visszajövet egy-két éjszakát. Remek!



Döcögünk tovább Bubuval. Olajpálma ligetek mellett haladunk. Egy szélesebb útszakaszon, ahol a patak is szélesebb mederben hömpölyög, mindenki mos, és a ruhák mindenütt az út mentén a földre terítve száradnak. Rengeteg a gyerek, sereglenek a kocsi felé. Lett is egy szép átlós képem itt három kocsi felé hajoló kislányról és a mögöttük magasodó ezüstös olajpálmákról.
Hiányzik a híd egy helyen, hát kiszállunk, és Bubu a folyón gázol át. Az úttal szemben, mintha csak az út folytatása lenne, ott egy keskeny kis pico. A csúcsa elvész a felhőkben, s ami látszik belőle, az olyan, mintha egy másik meredek út lenne előttünk, valami kapaszkodó a felhőkbe.



Porto Alegrében a nevéhez illő vidámság van, pedig a falu elég lepukkant. Semmi „pedig"! Talán inkább „mert". Vagy ez sztereotípia? Vadu egy vadabb tekintetű ifjú, aki elég flegmatikusan irányít bennünket. Ad egy rázással újratölthető elemlámpát, azt kell majd bemutatnunk a parton. És hétkor hoznak vacsorát motorral. Még öt kilométer innen Jalé. Bubu bevisz a fákkal szegélyezett árnyas úton. Az inkább csak kerítéssel jelzésszerűen körbevett hely bejáratánál egy öreg, cingár őr áll, összehúzott szemekkel kémlel, míg kipakolunk a csomagtartóból. Mutatjuk a jelet és bemutatkozunk. Januariónak hívják. Elsütök egy kis viccelődést, hogy februárban Január? Erre megenyhül. Mutatja a házunkat.
Sötét kókusztörzsekből épített hatszögű bungalók vannak itt a parton, hét összesen. Ebből három lakóház, egy konyha, egy ebédlő, egy vécé és zuhanyozó, egy portásfülke, meg néhány asztal és pad. Bent a bungalóban kevés nádbútor, szúnyogháló az ágy fölött. Az őrön kívül egy árva lélek nincs itt. A homokos partot kilométernél hosszabb, kókuszerdő szegélyezi. Teljesen valószerűtlen az egész.



Egy figyelmeztetés szerint viszont csak az öböl két szélénél szabad fürdeni, mert erős áramlatok vannak. Van két sokkal kisebb öböl is, amelyeket csak szárazföldön lehet megközelíteni, ott is lehet fürdeni. Semmi sem védi itt a partot, és nagyon erősek a hullámok. Kicsit félelmetes. Méteresnél nagyobb fesztávú gyümölcsevő denevérek vonulnak már naplemente előtt. Az ég alja fekete. Vihar készül.



Már sötét van, amikor esni kezd. Az ablakból nézzük a színjátékot, de úgy söpör be az eső, hogy be kell zárkóznunk. Nem tudom, hogy ez egy semmi kis eső-e itt, nekem mindenesetre rendkívüli. Akkorákat villámlik, hogy nappali fény áraszt el mindent. Nem tudom, hogy a kulipintyót nem sodorja-e el a szél (ömlik már be a víz), hogy nem söpri-e el az óceán, vagy nem dőlnek-e ránk a hajlott törzsű pálmafák. Hogy vacsoránk nem lesz ma, az a legkevesebb.



Másfél óra múlva csillapodik a szél, az eső is, és hangokat hallunk, fény gyúl a konyhában. Nocsak! Milyen rendesek a vendéglátóink, nem hagytak cserben ebben az ítéletidőben! Kapunk vacsorát! Méghozzá elég becsületes vacsorát: sült hal, csípős szósz, rizs, gyümölcs. A szomszédokkal ismerkedünk – egy osztrák kisvárosból jöttek, papírgyári munkások, tavaly voltak itt először, és bár nagy világjárók, az idén is ide jöttek vissza egy egész hónapra, csak ide a partra! Micsoda? Készülnek végigpásztázni a partot vacsora után, hátha látnak teknőst. Mi is velük tartunk. Elég jól megtermett rákok futkároznak a homokban, emlékeztetnem kell magam, hogy ezek nem patkányok! Nagyon sötét van, az irányt sem érzem tisztán, csak a meleg nedvességet érzem az óceán felől. És félek a kókuszoktól. Igyekszem nem alattuk menni, de nem mindig lehet, dagály van.



Február 11, hétfő



Reggel Iditi összeszedi a lehullott kókuszdiókat, felsöpri a lehullott ágakat, bogyókat. Vesszőseprűje íveket karcol a homokba, lassan telerajzolja az egész udvart. Borult az ég. Át akarunk menni a Praia Va’inhame-ra. Az út sötét, mocsaras, szúnyogos, rothadó kókuszok feketéllenek, kidőlt fák, letört ágak mindenütt. Már megint egy sötét jelenet. Majdnem félóra masírozás kókuszfrászban, miközben botcsinálta antropológ teóriákat gyártok. Értelmet nyer a fejenhordás: hát persze, én is óvni akarom a fejem a csomagommal, ha mással nem tudom, a lepotyogó óriásgyümölcsöktől!



Meredeken ereszkedik az ösvény a partra. Csúszkálunk lefele a sárban. Az óceán is sáros. A hullámok letört ágakat görgetnek és hosszú, szúrós pálmaleveleket. Visszamasírozunk, miközben újra elered az eső. Az ebédet a faluba kértük, de nem akaródzik elindulni. Hátha üzenni tudunk valakivel, hogy hozzák inkább ki. Érkeznek valakik egy terepjáróval, körülnéznek, és hamarosan ülnek is vissza a kocsiba. Bevinnének-e Portalegre-be? Kiderül, hogy ők is ebédelni mennek, asztaltársak leszünk. Pedró lisszaboni, ők is újra visszajöttek tavalyi első útjukat követően, most a lányaikat is hozták.



A recepció mögötti legsötétebb szobában terítenek négyünknek. Három asszony is rohangál a konyha körül a hátsó udvarban. Van ott egy patikafehérre kicsempézett vécé, de nincs papír. Inkább improvizáljak a háziak iránti tapintatból, vagy kérjek, az utánam következőkre való tekintettel. Azt gondolom, hogy jobb a nyílt beszéd, hát kérek papelt az asszonyoktól. Izsenyiká? Szim. Erre aztán megbolydul mindenki, és fejvesztve keresik a papírt. Úgy tűnik, nincs, de ezt nem mondhatják, hisz látják, hogy a sáros udvarban állok és várok. Végül egyikük a kezembe nyom egy spirálfüzetből kitépett két lapot, a sarkában Fanta logóval. A papír fantaszínű, mintás és képeslap keménységű. Ezt meg kell tartanom! Egyet elküldök Anyámnak képeslap gyanánt. (Valószínűleg a rendszer nem ismerte fel képeslapnak, mert soha nem érkezett meg.)



Zöld omlettet készítettek nekünk, mivel kértem, hogy ne legyen paradicsom és banán a mi ételünkben az allergiám miatt. Pedróék viszont polipot kapnak zöldségekkel. És mindannyiunknak főtt rizs, sült kenyérgyümölcs és sült banán is jár. Érzem a hatalmas igyekezetet. Desszertnek gyümölcs. Papaja és banán. Pedró lánya meséli, hogy most már szereti a papaját, de eltartott, amíg megbarátkozott vele. Én is szeretném érteni ezt a gyümölcsöt, de nem megy. Hiába csepegtetek rá lime-ot, ettől sem lesz jobb ez a petróleum- és hányásízű, narancssárga dinnyeszerűség. Pedroék jövet São João dos Angolaresban szálltak meg, kérdezgetem, milyen volt. Remek adottságok, csapnivaló szolgáltatás. Hajszálon múlik, hogy csodálatos legyen. João Carlos most Portugáliában van, szombaton jön vissza, addig lazsál a személyzet, úgy tűnik. De feltétlenül el kell menni oda!



Vadutól kérdezem, jönnek-e az osztrák nők? R. és K.-nal úgy váltunk el, hogy hétfőn találkozunk itt. Nem jönnek, mert nincs hely. Kezdek rájönni, hogy Vadu bizalmatlansága érkezésünkkor annak szólhatott, hogy érezte, valami kavar lesz megint a foglalásokkal. Nem biztos benne, hogy akkor aki megjelent, az ki, meddig lesz itt, s vajon meg kiknek mondta azt, hogy jöhetnek. Pedróék foglalását is elszúrta, úgyhogy a plussz ágyunkat kölcsön kell kérniük. Pedró mindent lefényképez, amit ér. A recepció körül hirtelen jövés-menés támad – látogató jön terepjáróval, egy francia pár búcsúzik párórás parti ténfergés után –, önmagában semmiség, ha nem járna mindez zajos gyerekcsődülettel.



Kitart a ború, búsan szemerkél, de azért bemegyek a vízbe. Rosszabbul vagyok, lefekszem, újra hőemelkedésem van. Ébresztenek, hogy jött a vacsora. Utolért a végzet! A kolbászkonzervet nem lehetett megúszni. Spagetti konzervkolbásszal, mellé sült banán és friss banán. Teljesen kiborultam ettől. Szegény osztrákok nem értették, mi ütött belém. Meg vagyok győződve, hogy a szakács azt hitte, valami nekünkvalót készített. A visszájára forduló igyekezet kis tragédiája.


Vacsora után pásztázzuk a partot. Martinék három hét alatt nyolcszor láttak óriásteknőst. Van esélyünk. Közben kókuszpara. A két valószínűség (teknős a parton, kókuszdió a fejemen) összehasonlítása. Látunk végre egy nyomot. Olyan, mintha egy kisebb traktor manőverezett volna körbe-körbe. Kicsit odébb pedig találunk egy kifosztott fészket: bőrszerű fehér cafatok maradtak csak a tojásokból. Surrognak körülöttük a rusnya rákok.



Február 12, kedd



Hajnalban kiabálásra ébredek: szinyor, szinyor, tartaruga! Szinyor alszik, de én félálomban kimegyek. Egy fiatalember egy vedernyi frissen kikelt teknőst mutat. Bólogatok, igen, igen, indulnék vissza aludni, de Januario rendezi a jelenetet, nálam jobban tudja, hogy mikor mit kell csinálni: fotu, fotu – küld vissza a gépemért. Szóval nincs mese, fényképezni kell. Nem akarok csalódást okozni neki. Terelnek tovább, hogy lássam, amint elengedik őket. A fiókák csak úgy iparkodnak, leffegnek egyenesen az óceán felé, a hullámok már felkapják őket!



Végül is hálás lehetek Januariónak, hogy van egy ilyen konkrét képem. Ételeken és növényeken (lehetőleg ehető növényeken) kívül nehezemre esik mást fényképezni – ha mégis akad egyéb kép, az azért van, mert néha eszembe jut, hogy valamit csak jó lenne Anyámnak mutatni. Nagyon ideges lesz, ha egy normális képet nem fogok tudni mutatni neki.



Iditit megkérem, hogy főzzünk teát, sok teát, hogy legyen mit inni napközben. Ha nem szólok, csak kávé van. Folha di Principi-t tesz bele (Cymbopogon-félék). Ez az Ázsiában is ismert citromfű olyan, mint a sás, csak vékonyabb levelei vannak, jó nagy bokorrá terebélyesedik. Az ázsiai konyha a levelektől lecsupaszított, majdnem fehér, intenzív citromillatú szárát használja. Itt a leveléből főznek teát. Pár szál már erős ízt-illatot ad a főzetnek. Gyömbért is teszek bele, még mindig kúrálom magam. A konyhában ezalatt a macska egy feketére vált gyíkot pofozgat halálra, farka már nincs, és már alig mozog.



Kis sötét.



Tom interjút készít Januarióval. Összeszedünk néhány kókuszt, és Januarió örömmel bontja ki őket a masettájával. A zöldek jók, a sötétebbek nem. Eltartja kezében a kókuszdiót, és lecsapkodja körbe-körbe a zöld, hajas külső héját, majd egy nagy suhintással lecsapja a tetejét. A lé enyhén kókusz ízű, édeskés-savanykás.
Ma veterán szomszédaink megmutatják, hogy hol lehet fürdeni ezen a partszakaszon. Eddig csak térdig merészkedtem be, olyan erővel jöttek és húztak be a hullámok. Ha nem lett volna valaki itt, hogy megmutassa, nem valószínű, hogy bementem volna. Az óceán nem tenger. Hatalmas ereje van. Búvárszemüveggel pásztázom a lenti világot, de itt nincs az a gazdagság, mint Lagoa Azulnál. Nem úszom be nagyon messzire így sem. Brutálisan süt a nap ma, ruhástól fürdünk. Mindenféle víz és homok által koptatott magokat, növényi részeket gyűjtögetek.



Igazi jelenséget hoznak egy terepjáróval: pici, súlytalan, nyolcvanas, tangás francia nénit. Nagyon élvezi a helyet, állandóan mosolyog. „Pikinikiznek" a sofőrrel, aztán a néni is lemegy a vízhez. Tőlünk távolabb próbálgatja a vizet egy sekélyebb, de kisebb sziklákkal pöttyögetett részen. Mire visszatérünk a bungalókhoz, csődület van: madárka néni összezúzta magát, egy szál bugyiban zihál szegény egy széken, itt-ott sebes, fel van dúlva. Sajnálom, és fáj, hogy így odalettek az illúzióim.



Szieszta után hőemelkedésem van megint. Napszúrás? Vagy csak az eddigiek folytatása? A maláriagyógyszer? Ebédre újra polippörkölt, sült és főtt matabalával, sült banánnal és banánnal. Stratégikus séta a parton sötétedés után. Azt fundáltam ki, hogy közvetlenül sötétedés után kell jönniük a teknősöknek, mert egész nap úsztak a part felé, sokan itt vannak már a közelben, csak azt várják, hogy sötét legyen, és kiugorhassanak végre. A gyakorlat nem igazolja a feltevésem.



A legfunkybb vacsora, ma Nae főzte, és tálalja: a legszebb rizskupacok apró zöldpaszuly- és sárgarépa-darabkákkal, remek rántott hal, sült matabala és banán. Desszertnek is banán. Ha nem lennék allergiás rá, akkor is nagyon unnám már. Valami nem fér a fejembe: ha dzsáka mindenütt van, akkor miért nem adnak azt desszertnek? Vajon azt gondolják, hogy az nem való külföldinek, nem elég szofisztikált?



Utolsó éjszakánk itt a parton. Mindannyian nagyon szeretnénk teknőst látni, s láss csodát, egyszer csak elemlámpával közeledik valaki, szól, hogy legyünk csendben, és oltsuk el a lámpát, mert kijött egy. Odagyűlünk, még ránézni sem merek, nehogy megzavarjam. Tojásrakás előtt ha megzavarják, visszamegy, és nem rak tojást, de ha már elkezdett tojni, akkor transzban van, akár meg is lehet érinteni. Baj van: a hely, ahol ásni kezdett, épp egy fészek. Kitartóan lapátolja a homokot hátsó lábaival, és tojásokat dob ki. Zavarják a tojások, amíg mind ki nem ássa, nem fog tojni. Megpróbáljuk a gödörből félig feltolt tojásokat kivenni, mielőtt visszapotyognának. Olyan mélyen jár már, hogy nem érem el kezemmel a gödör alját. A két teknősmunkás úgy dönt, hogy összeszedi a kiásott tojásokat, és újra visszaföldeli őket, hátha mégis kikelnek. Úgyhogy gödröt ásunk, és egy vedernyi tojást visszateszünk. A teknősünk elkezd tojni. Pedró lövi a gépével, mint állat, és dirigálja lámpákat tartó családtagjait. Örvendek, hogy nem hoztam gépet. Elég ebből egy is. A kloákából egyszerre úgy tíz tojás lökődik ki áttetsző folyadékkal. Tarthat vagy tíz percig is, amíg több rendben kitojja őket. Utána megmérik és megszámozzák a munkások a teknőst. Egy méter harminc hosszú, nyolcvan centi széles kérgesteknős (Dermochelys coricacea coricacea), vagy Ambulancia, ahogy itt becézik őket. Hosszanti tarajok állnak ki fekete páncéljából. Nehezen találja az utat visszafele, alig vonszolja nagy testét a homokon. A teknősmunkások rögtön kiássák a tojásokat, és a ’keltetőbe’ viszik. Ez egy bekerített hely, ide ássák be a tojásokat, és innen szedik össze reggelente a kikelt teknősöket.



Február 13, kedd



Vadu fuvarozót szerez délutánra, hogy ne kelljen elmenni kora reggel a kolektívóval. Élvezzük az ittlét utolsó óráit. Príma egyházi terepjáró áll elő ebéd után, a pap vezet, Vadu is jön bevásárolni São Joãoba. A recepciónál rendezzük a számlát, adományozunk a teknősalapítványnak, és kókuszcsészéket, kávéskannákat, tányérkákat is mustrálgatunk, majdnem szépek, csak éppen nem használhatók jól. Kiderül, hogy nem helyben készítik, hanem a fővárosból hozzák. Itt miért nem készít senki ilyet? Nincs megfelelő szerszám hozzá. Kis betekintés a helyi szuveníripar hiányának okaiba. Persze, ez a nagynak egy kis része. Semmit nem gyártanak, semmit nem dolgoznak fel itt, ahhoz költséges berendezések, szerszámok kellenének. Telefonálunk Nezónak, hogy jövünk vacsorára. Még Portalegrében megállunk dzsákáért. Tornyokban állnak a kókuszdióval teli zsákok a házak mellett. Az asszony, akitől vásárolok, a gyerekét kendővel a hátára kötve hordja, mint minden asszony itt. Sokat nevetünk és viccelődünk útközben. Próbálom kideríteni, hogy van-e ételük, amit banánlevélben sütnek vagy főznek. Nem értem, hogy miért nem elterjedtebb a módszer itt – egy ételt tudnak említeni, a filipot-ot, amibe gomba és hal jár.



São João dos Angolaresben már várnak a nővérek. A vendégszobát kapjuk. Megmutatják a teraszt, pazar a kilátás a hegyek irányába. Az osztálytermen, hálón kell átmenni. Van egy polc, rajta száz pár színes cipő, papucs, szandál. Plüssállatok az ágyakon. Kíváncsiak vagyunk a nagy séf, João Carlos Silva ültetvényére, a gasztró- és művészeti központra, úgyhogy indulunk is oda.



A roça hihetetlenül hangulatos. A bekötőút két oldalán kávécserjék virágzanak. Mindent eláraszt az ágakon végig pingponglabdányi csokrokban sorakozó vakító fehér virágok illata. A nemrég fehérre festett, kék ablakkeretes, verandás főépület éles ellentétben áll, mint másutt is a tulajdonosok villája, a környező kiszolgáló, volt rabszolga-épületekkel, amelyek most vagy lakatlanok, vagy nagyon rossz állapotban vannak, és zsúfoltan lakják őket. Vékony, fehér inges fiú áll a kőkerítésnek dőlve a kertben. Odébb gyerekek játszanak. Amikor meglátnak, mutatványversenybe kezdenek a vaskorláton. Eleve varázslatos ez a hely, de még különlegesebb attól, ahogy a szépséget kultiválja. Bent mindenütt festmények, szobrok, művészeti albumok, könyvek. Hatalmas hátsó terasza van a háznak, itt van a vendéglő. Lelátni egyik oldalt az öbölre, a másik oldalt pedig a dombokra, a távolabbi hegyekre. Újabb édenkert.
Egy rezidens művész festeget a teraszon, és előjön egy szépséges leányzó is. Felvezet az emeletre, recseg a lépcső, a padló, megmutatja a szobákat. Gyarmati antik és kortárs keveredik. A fiú, aki kint állt, szakács. Vele egyeztetjük a holnapi ebédet – sin tomate, sin banana. Kicsit hülyén érzem magam emiatt, de mégiscsak jobb így. És megbeszéljük, hogy valaki elkalauzol a kávéültetvényen és a kertekben holnap. Érkezik két férfi is, itt van szállásuk. Meleg kisugárzást érzek.



Lesétálunk a városba. Van néhány boltocska, bár, útszélre kitett asztalkán két fazékban étel és egy tálban banánlevél – gyorsbüfé? Van posta, nagy iskolaépület, focipálya. A szatócsbolt már zárva. Sötétedési nyüzsgés. A templomban mise, éneklés. Tom ott ólálkodik a hangfelvevőjével.



Nezó terít, hoz valami majdnem kocsonyás zöldséglevest. Nem tudom kideríteni, hogy mi benne az állati. Vagy nincs benne állati? Jóllakunk egy tányértól. Pedig óriási, agyonsütött tonhalszeletek jönnek rizzsel. Nem lehet nem megenni, amikor csak nekünk készítették, pedig már alig csúszik le. Hát adtunk egy esélyt másnak is, nemcsak a messze földön híres szakácsnak. Nezóval beszélgetünk vacsora után, van egy együttese, a Grupo Tempo. Hozza a gitárját, és pengetni kezdi, rettenetesen érzelmes kubai nótát játszik, úgyhogy inkább kérdezősködünk, csak ne zenéljen. Drága ember, igazán kedves, de az egész valahogy kész csőd.
Átellenben van Don Fernando háza, pontosabban emeletes kócerája. Bizarr látomás az éjszakában. Mintha egy autószerelő csarnok lenne, legalábbis sok rozsdás roncs áll körülötte, a felső szint fényárban úszik, jól látszik Don Fernando, ahogy a maszatos ablakok mögött jön-megy. Ő az egyetlen portugál birtokos, aki 1975-ben, amikor független lett São Tomé és Principé, maradt. Övé minden Ribeira Peixe-től eddig. Vaduék mutatták a teheneit az árokparton jövet.



Alig vánszorgunk át az úton hazáig, pedig csak pár méterre van a szállásunk. Kellene egy kis konyhai hozzáférés, úgyhogy óvatosan bekopogok. Betessékel a szakácsnő, és amikor megtudja, hogy dzsákát szeretnék pucolni, hív két gyereket, nevetve mondja, hogy ők nagyon jól tudják ezt csinálni. Ragyognak a fémedények a falon, a polcokon. Elég nagy nyüzsgés van – egyesek tanulnak, mások seprik a pirosra festett cementfolyosót (én is ilyet szeretnék), van, aki mos. A gekkók rovarokra vadásznak a villanykörte körül a verandán.



Elviselhetetlen a szobánkban a meleg. Mélypont. Ennek örömére képet komponálok Tommal a kéznél levő kellékek segítségével. Minden fehér itt, az ágyterítő, a csipkeabrosz az éjjeliasztalon, a lyukas szúnyogháló, a gyertya, a foszforeszkáló rózsafüzér. Tom is fehér majóban és nadrágban van. Kihagyhatatlan. Dőlünk el a röhögéstől.



Február 14, szerda



Rémes volt az éjszaka. Forróság, valami megcsípett, egykor ébredés, csuromvíz vagyok. Nem szereltünk saját hálót, az ittenit használtuk. Szerintem nem volt impregnálva. Impregnált vagy nem: az itt a kérdés. Hatkor kelek, tea- és kávévizet szervezek a konyhán. Le akarok menni az öbölbe. Elindulok az egyetlen lefele vezető úton, de mintha a szeméttelepen vinne át, visszafordulok. Keresek egy másik lejáratot, de nem találok. Vissza az előző úton, több kitartással. Szemét végig. Lelátok a vízre, van egy keskeny földnyelv, ami elválasztja az óceán vizét valami sötét szennylétől. Visszafordulok újra. Reggel mászkálunk a faluban. Úgy tűnik, nem akad itt túl sok elfoglaltság.
Az ültetvényen Záká fog vezetni. Jóképű, kedves munkásember európai vonásokkal. Megmutatja, hogyan szárítják a zöld kávébogyókat. Utána bevisz egy épületbe, ahol néhányan a szemek kibontásával foglalkoznak. Vályúkban áll a rengeteg bogyó. Egy nagy faedényben ketten husángokkal zúzzák a szemeket, hogy a külső héjból kibújjanak. Majd kézzel szétválogatják. Sosem akarnak elfogyni. Hátul az eresz alatt egy szikár asszony hosszú bottal kavargatja tűz fölött egy nagy fémtálban a pörkölődő szemeket.
És még mit lehet megnézni? A vendéglő számára itt termesztik a hozzávalókat. Lássuk! Erre aztán igazán nem számítottam: itt egy ylang-ylang fa, messziről érezni illatát! Kunkori-tekeredő sárga szirmú virágai hullanak éppen. Túl sok ez nekem! Pici piros kakaók csüngenek a törzseken. Odébb bors kúszik áldozatára. Még nem teljesen érett, de nagyon csípős, aromás. A kurkuma aranyzöld levelei csak úgy virítanak a többi kerti növény között. Az ananász szerényen bújik meg a földön jelentéktelen leveleivel. Van itt cukornád, matabala, mandióka, minden, amit Franciskuval tett sétáinkon láttunk. Épp ereszkedik alá az erdőből egy foghíjas kis öreg óriási porcelánrózsa csokorral a karjai között.
A porcelánrózsák a teraszon vannak, mire bőrig ázva visszaérkezünk. Hosszú asztalokon szép tálakon gyümölcsök, zöldségek, furcsa termések, minden asztal mellett lavórban illatozik a barnuló ylang-ylang. Kérek belőle. (Azt szagolgatom végig itt a számítógép előtt, mialatt írom a naplót.) Bágyadt lézengés a teraszon, míg készül az ebédünk. Tom befekszik egy függőágyba, és szundít egyet. Az albumokat nézegetem és a mester két szakácskönyvét. A cicatekintetű pincérlány az asztalon előrenyújtott karjára fekteti fejét, és úgy pihen. „Leve-leve", ahogy mindenki mondja itt Franciskutól Vaduig, Bubutól Januarióig. Utólag gyönyörködöm ebben a lassúságban. De kezdett rám törni az éhség, és az ebéd késett. Egyre idegesebb lettem. Mi voltunk az egyetlen vendégek, megbeszéltük az időpontot, akkor miért késlekednek háromnegyed órát? Leve-leve!
Meghoznak másfél veder frissen pörkölt kávét, és a kékre festett asztalra teszik. Ennyi lett ma.
Nagy papucs-csoszogás kíséretében a cicalány végre megterít, és kihozza az első fogást. Ájulok el a dühtől, öl meg a kíváncsiság, és sokkol, hogy Lagoasnak a zöld omlettje messze lekörözte ezt. Ugyan mivel fog előállni ez a gyönyörű, de talán túlontúl ifjú szakács? A második előétel kezd izgalmas lenni: vajpuha kis halak vagy tintahalacskák, alig hüvelyknyi hosszúak, lisztes-krémes masszában sütve. Mmmmhh! A harmadik előétel pár falat ropogós bonitójava. Mitől ilyen őrületesen jó azon túl, hogy ezek lehetnek a legjobb falatok a halból? Egy lehelletnyi dresszing vonja be a darabkákat, az olyan mesteri. Vaníliaszemcséket látok, friss kurkumát, érzek még lime-ot is. Csúcs! Úristen, mi jön még? A fő fogás szintén bonitó, most grillezve, és egy fantasztikus kurkumás-ananászos-kókusztejes rizs. El vagyok teljesen szállva. Aztán egy tál blansírozott dzsákát adnak még kegyelemdöfésként. És egy csészével a kávék kávéjából.
Bódultan jövök el onnan. Megpróbálok még a szatócsboltból kihalászni valami portugál időkből ittmaradt anyagokat, bekérezkedem a pult mögé, de egyik sem olyan érdekes külön-külön, mint együtt. Elcsípek egy látványt: sárga kolektívó hátsó része tele van ömlesztett szárított hallal.
Vissza São Toméba kolektívóval. Felajánlják az első helyeket, de maradunk hátul. Jó ideig senki nem ül be mellénk, pedig már öten ülnek az előttünk levő sorban. Egyik megállóhelyen egy résben látok egy nőt, olyan, mint egy látomás. Lerajzolom. Vékony, fekete ruhája van, és a haja olyan szürke, hogy szinte láthatatlan, és mint egy elnyújtott felhő veszi körül a fejét. Közel a fővároshoz egy feltűnően illatos és ápolt srác ül végre mellém. Hatalmas zuhé kerekedik, mire hazaérünk. MJ feldúltan jön menteni a lépcső alól a két kiskutyát, amelyeket az argentin baratnőjének szerzett meglepetésnek.



Február 15, csütörtök



Nagyon forró a város. Két napunk van még, lajstromozzuk a teendőket. Fűszerek, textil, megrendelni a citromfüvet, a dzsákát. Shop till you drop São Tomé-ban. Alig megyünk ki a városba, Tom máris rosszul érzi magát, hát bevetjük magunkat a Pensao Turismo hűs teraszára. Ez egy megkímélt gyarmati ház színes üvegablakokkal, piros kőpadlóval, kék olajfestéssel. Az emeleten ebédelünk két sanyarú portugál asszony és pár üzletember társaságában. A konyha félig nyitott, egy öreg férfi dolgozik benne. Feijoada moda de terra-t és grillezett halat kapunk. Betotyog Dzsákó. Átfordul párszor a szék rúdján, Tommal barátkozik, már a vállán ül.



A piacon elkezdem a nagybani beszerzést: veszek fűszereket – zöldbors és római köménykeveréket, friss fehérborsot, pao pimenta-t, rengeteg vaníliát, gyömbért (kisebb és erősebb a nálunk kaphatónál), csodálatos friss kurkumát (azóta is vadászom, de sehol nem találok), oszámit, mosquito-t. A moszkitó (mentha pulegium lenne? – nem vagyok biztos benne) illata par excellence trópusi illat, passion fruit, menta, macskapisi, csombor, bazsalikom keveréke, a legizgalmasabb, legfurcsább fűszer, amivel valaha találkoztam. Különböző csípőspaprikákat is begyűjtök – malagétát, piri-pirit, habanerót. Veszek kóla diót is, és mikondóbogyót is találok. Egy asszonynak van egy egész zsáknyi belőle. Teljesen beleszerettem ebbe a bársonybogyóba! Nejlonzacskóban kávét is árulnak mozgó árusok, azt is kérünk. Sehol nem látok folha di principi-t, citromfűt. De kérdezősködöm, és holnapra hozatok. Dzsákát is kell rendelnem, olyat, ami egy kicsit éretlen, de öt nap múlva pont jó lesz. Egy öregasszonnyal megegyezünk. Muszáj vennem még kolbászkonzerv-dobozból készített olajlámpást is. És pár kiló lime-ot. És egy kis maniókalisztet.



Anyagokat keresünk. Afrikai mintás textilt, amit valahonnan importálnak, árulnak ugyan a kinti árusok, de nagyon silány a minősége. Két boltról tudom, hogy árul ilyesmit is, de nem találtam olyan mintát, ami igazán tetszett volna. Érdekes, hogy az, amit az asszonyokon látok, általában tetszik. Tulajdonképpen nincsenek itt kimondottan helyi hagyományok. Felfedezése előtt lakatlan volt a sziget, aztán a portugál telepesek népesítették be, és rabszolgasorban tartották a munkaerő nagy részét, akiket Angolából, Mozambikból, Zöldfokról idehoztak. Keveredés van itt, Francisco szerint most is formálódóban van a nemzeti identitás. Senki nem hord, hétközben legalábbis, ’viseletet’. Az utcán nem sok ilyen anyagot látni az embereken. Férfiakon soha, nőkön is ritkán. Inkább a piacon áruló asszonyokon látni, hogy rákötnek egy-egy darab mintás vásznat a derekukra, törzsükre, hátukra, fejükre. Ha látok egy-egy szebb anyagot valakin, megkérdezem, hol vették. Általában a kinti árusoktól, de régebb. Az elhanyagoltabb piacon van egy árus, ott találok valamit. A piacot körülvevő bódékban is van egy textiles. A ritkább, furcsább mintákat keresem. Veszek egy darabot a kakasmintásból, egy ronda barna azonosíthatatlan építészeti?, mechanikai? tárgyat ismétlő mintájúból. A piac bejáratánál levő boltban van a legnagyobb választék, bevetjük magunkat és keresgélünk. Találok itt ökölbe szorított mintásat, színes gyöngyfüzérest, mesélő kakaófást. Tom talált egy geometrikus, teknőshát mintájú sárga-piros-fekete-zöld jávai anyagot, abból vesz egy kompléra valót. Már csak szabót kell keresnünk, aki holnapra megvarrja. A boltból egy leány elkísér szabót keresni. A másik méteráruboltban nem tudnak segíteni. A papucsárusok környékén elválunk, de pillanatokon belül jön vissza a lány egy szabólegénnyel, aki a vállfákon lógó bumfordi portékáját árulja. Elvállalná holnap estére. Félóra múlva találkát beszélünk meg vele, addig vagy találunk mást, vagy nem. Látok valakin egy sok fantáziával megkreált ruhát, megkérdezem, hol a szabója, de nincs itt a városban, és nem is tudjuk felhívni telefonon. Nem marad más, mint Tomaz.



Elmegyünk hát hozzá haza. Útközben egy üzlet előtt egyetlen kakaót árul egy öreg. Rendelek holnapra négyet. Az első szállásunkhoz közel lakik Tomaz, a hátsó utcák egyikében, egy egyszerű faházban. A sárban csúszkálunk az utca és a bejárat között. A ház előtt tüzet rak egy fiatal nő. A ház fele műhely, a másik felében lakik Tomaz apja, a két gyereke és az anyjuk. Két elképesztően elemi varrógépe van. Gyakorlott mozdulatokkal vesz méretet, lerajzolja az elképzelését, tökéletesen megfelel, és megbeszéljük, hogy másnap hat után jövünk. Megegyezünk az árban is – százötvenezer dobra, vagyis tizenegy dollár.



Élvezzük, hogy otthon vacsorázunk avokádót és főtt káposztát. Élmény ez is.



Február 16, péntek



Utolsó napi sztreccs. Tom interjúzni akar hirtelen az utcán megismert, nigériai követségen dolgozó ismerősével és a nagy fehér asszonnyal. Elvégre az olajkönyvéhez jött anyagot gyűjteni. Igaz, hogy az ő könyve az Egyenlítői Guineáról szól, de oda nem olyan könnyű menni, az egy paranoid diktatúra. Azért lett São Tomé helyette, mert közel esik hozzá, és itt is hatalmas olajtartalékokat fedeztek fel, amit máris kezdett elkótyavetyélni a vezetés. Kimegyünk a postára telefonálni, de Tom rosszul lesz hirtelen, úgyhogy lefújja az egészet. Milyen jó lenne kimenni São João dos Angolaresbe ebédre! A postáról próbálom hívni őket, de nem veszik fel. A Naveturosokhoz is benézünk, hátha tudnak segíteni a kapcsolatfelvételben. Az ottani postát hívják, majd futárt szalasztanak a roçahoz, de elmondom, hogy ez az egész egy bonyolultabb egyeztetésre szorulna, úgyhogy leteszünk róla. Menjünk ki még egyet az óceánpartra! De hova? Megyünk a piacra, Tom zenére vadászik, én összeszedem a dzsákát. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Egész bokornyi citromfüvet is hoztak, a negyede is elég lenne, de elhozom. Az udvarban nyesegetem, csupasztom egy kicsit, hogy utaztatható állapotba hozzam. Végül ma veszek egy kiló éretlenebb szafut is. Tom a piac hatsó, pálmaboros, halcafatos, piszkos fertályában talál egy számítógépet, vagyis egy másolóstúdiót. Letölteti a már fáradt srácokkal az összes São Tomé-i zenét, tíz CD-nyi mp3-at. Elszörnyednek a megrendelés nagyságától, lesz nagy izgatottság, kapkodás.
Oda-vissza futkározunk. Leadjuk az Osobóban a megmaradt gyógyszereket. Ez egy szuvenírbolt, ahol begyűjtik a fölösleges gyógyszereket a külföldiektől hazautazásuk előtt. Kezd derengeni, hogy miért is néz ki a gyógyszerek nagy része enyhén használtnak a patikában. Martinékba botlunk, beülünk egy teraszra. Mintha orosz vagy ukrán szót hallanék a szomszédos asztaltól, és a román követséget is emlegetik. Eltelt az idő, nagyon messzire ma már nem tudunk elmenni. Fogunk két motorost, és kihajtatunk a város szélére a Marlin Hotel-beachre. Ahogy kimegyünk a városból, hirtelen nagyot zuhan a hőmérséklet, és esni kezd. Visszamotorozunk. De még megállunk a parton egy halpiacnál. Valahogy eddig ezt nem fedeztük fel. Elgyengülök a gyönyörűségtől, amikor ilyeneket látok. Nagy nyüzsgés, rengeteg szépséges hal és egyéb tengeri élőlény csónakokban, kosarakban, fatálakon. Jön, hogy sírjak. Értem már, hogy kerül oda a kék konténeres Grillparadicsom.



Leülünk a házunk előtt a partra. Úgysem voltunk még itt. Jönnek az iskolások, a licisek, korosztály szerinti csoportokba verődve. Nem messze tőlünk letelepszik egy fiúbanda, breakes-capoeirás akrobatikus ugrásokat gyakorolnak. Sorra dobbantanak egy kövön, és fél kézzel vagy kéz nélkül pördülnek át a levegőben. Nem tudják abbahagyni. Megadom magam, lenyugszom, hagyom, hogy a hullámok csapkodjanak. A homokból kőtüskéket szedegetek. Jön itt is a chuva.



Bubut keressük a reggeli reptéri fuvarozást megbeszélni. Negyed ötkor a ház előtt lesz. A kakaós öreg nincs a megbeszélt helyen, de a két édességárus fiú húzza elő a kakaókat, ahogy meglátnak. Tomaz nincs még kész, várni kell. Szúnyogfrászom van, kenem, fújom magam. Segítek behúzni a gumit, amit egy gyufaszálas trükkel elindít. Két szál gyertya fényénél fejezi be a munkát. Közben mondja, hogy szeretne szerencsét próbálni más országban a custura-val. Képtelenség megállapítani a sötétben, hogyan sikerült az afrikai komplé. Botorkálunk a töksötét utcán, csak egy-egy elhaladó autó fénye világít. Csodálkozó megjegyzéseket hallunk – bránkuk! Karnevál lesz a hétvégén, már mulatoznak itt-ott.



A Grillparadicsomnál vacsorázunk, hol máshol? Éppen hangol egy együttes, csak van egy kis baj a felszereléssel. Az erősítő behozza a helyi rádió műsorát – épp arab zene szól és francia nyelvű beszélgetésfoszlányok. Végül elszántan nekikezdenek, de nem lehet a rádiót kiiktatni. Gyönyörű mix, Sőrésék No Wave műsorában lenne a helye. Választunk újra egy piros halat és egy repülőhalat – olyat még nem ettünk. Kicsit homárszerű a húsa, de a piros ízesebb. Egyre többen érkeznek vacsorázni, újabb asztalokat tesznek ki, zseniális a hangulat.



A néptelen, bűzlő piac mellett megyünk haza. Fertelmesek a szagok, de valahogy más az egész, mint első este. Ismerős, otthonos. Megegyezünk, hogy egy óránál nem pakolunk hosszabban. Majdnem sikerül. Hullák vagyunk.



Február 17, szombat



A reptéren rengeteg gyerek, porcelánvirágot vagy füzéreket árulnak. Egy-egy pasi tíz-tizenöt szálat is vesz, aztán rakosgatják, teszik-veszik, zúzzák a csokraikat a tömegben. Rossz nézni. Bosszankodom, hogy miért engedik kivinni ezeket a virágokat. Ellenállhatatlanul szépek, kétségtelen. Utolsó dobráimból megveszem fekete szarvból készült karikagyűrűinket is a Duty Freeben.



Leszállunk a Zöldfoki-szigeteken is, és sokáig várakozunk a továbbindulásra. Tortúra.



Lisszabonban az Olivier vendéglőben fél tizenegyre kapunk asztalt. Végigesszük a degusztációs menü sorban érkező fogásait. Előbb a hidegeket: rák guacamolé kukoricatortillán, libamáj portóis hagyma confittel, polip carpaccio trikolor paprikaöntettel, marha carpaccio rukkolával és parmezánnal, feta cseresznye aradicsommal, balzsamecettel és olivaolajjal. Aztán a meleg előételeket: fehérbab-leves chorizóval krumplicsipszen, tintástészta tejszínes szósszal és Szent Jakab-kagylóval, vaddisznó-chorizo szőlőlevélben fürjtojással, mézes kecskesajtos levelestészta. Ínyfrissítés vodkás citromszörbettel. Három főétel közül lehet választani. Pata negra-t kérünk mango chutney-val és ördöghalat tejszínesen. A köret mindkettőhöz ratatouille, szarvasgombás krumplikrém, vadrizs. Egy 2000-es Pera Manca fehéret iszunk hozzá. Fokozhatatlan.
Reggel későig alszunk. Felelgetős verset mondunk, ahogy felébredünk:


Pico
Boca
Inferno


Pico de matabala
Boca de inferno
Inferno de oscuro
Pico de infantilidade
Boca de Renate,
Inferno de Malarone


Boca de caldera
Pico de chop-chop


Hosszú, abbahagyhatatlan vers volt, mindent elmondtunk, de már csak foszlányaira emlékszem.



Itthon kinevezzük a csicsókát matabalának, és kreálunk egy receptet párolt zöldségekre. Magát az ételt is matabalának nevezzük. De a fűszerkeverék is matabala lesz nemsokára, és vékony csíkokra vágott mangalicából is matabala készül.



A recept így szól: hat ököl nagyságú hámozott csicsóka, mindegyik negyedelve; két hámozott krumpli, azok is negyedelve; fél fej brokkoli megtisztítva (vagy néhány kisebb cikk káposzta vagy zöldbab vagy más ropogós kesernyés zöld zöldség), kisebb darabokra szedve. Sós vízben puhára főzzük a csicsókát és a krumplit, ropogósra a többi zöldséget. Pasztát készítünk a következőkből egy mozsárban: 2 vékony szelet Habanero csípőspaprika, 2 cikk fokhagyma, fél kávéskanál durva tengeri só, 10 szem fehérbors, 25 szem római kömény, szárított lime-héj, egy malagita csípőspaprika, 5 piripiri csípőspaprika, kávéskanál reszelt gyömbér, 3–4 centis friss kurkuma apróra vágva (porral is pótolható – színt ad, ízt nemigen), koriánderzöld. Ha jól összetörtünk mindent, hozzáadjuk fél citrom és másfél lime levét. Evőkanál pálmaolajat felforrósítunk, beledobjuk a pasztát, pár pillanatig kavargatjuk, majd jól összekeverjük a főtt zöldségekkel. Kész.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bartha Gabó


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.