BukarestLátó / Séta a Matei Caragiale utcában

Ion Vianu
Séta a Matei Caragiale utcában

[BukarestLátó – 2009. április]



Már tudtam egy ideje, hogy létezik valahol Bukarestben egy Matei Caragiale utca, ezért egy napon elhatároztam, hogy sétálok egyet városunk ama távoli szegletében.



El is indulok Marius úrral, egy kora tavaszi napon. Végighajtunk a 13 Septembrie úton: hosszan elnyúló, szomorú, gyommal benőtt foghíjtelken haladunk át, amely nem más, mint a Parlament parkja. Sétám „a Dâmboviţa jobb partján, a Mihai Vodă-tól kissé feljebb” kezdődött, nem messze az „Igazi Arnotenok házától”. Ma már a föld sem létezik, amelyre valaha építették. A Dealul Spirii-t legyalulták, feltöltötték. Megyek tovább. Kissé odébb már azt próbálom elképzelni, hogyan fest majd a közeljövőben felépülő Catedrala Mântuirii Neamului (a Nemzet Üdvözülésének Temploma) a két másik, valamivel kisebb monstrum, a Honvédelmi Minisztérium és a Marriott Hotel társaságában. A posztmodern kiteljesedésének idejét éljük, mondják egyesek. (Valóban, nagyléptékű „dekonstrukció” zajlott a Puişor-dombon). Átkelek a Panduri úton, és a Sebastian utcába érek (igen, Mihail Sebastianról van elnevezve!); jobb oldalon magam mögött hagyom a Ghencea temetőt, amelyben a szombat délelőtti temetésekre érkező csoportok miatt pezseg az élet, ha szabad így mondanom. Egy pillanatra kísértésbe esem, hogy nekrofil késztetésemnek engedve meglátogassam egy hírhedt házaspár sírját. (Nem kis mértékben felelősek a város jelenlegi állapotáért.) Aztán elhaladunk egy nem kevésbé híres sportklub stadionjának bejárata előtt. Ez most éppen zárva van, mert a pálya sártengerré változott.



Domneşti felé megyünk. A jobb oldalon továbbra is tömbházak, hatalmas kommunista épületegyüttes, a földszinti részekre betelepültek a különböző vállalkozások: számítógépboltok, zálogházak, temetkezési szolgáltatásokat kínáló cégek. A bal oldalon sivár ipari táj: néhány elhagyatott csarnok, foghíjtelkek, embermagasságú gyomok (mint a Parlament mellett). A térkép szerint bal oldalon a „Drumul Cooperativei” (Szövetkezet útja) következik.



Az utcanevek szürrealista számbavétele egészen érdekes eredményhez vezet: a Borsec utca az Amza Pelleával, az Alexandru Bocăneţ az Ursa Mică-val (Kismedve), a Lavei (Láva) az Asachival, a Mistreţului (Vaddisznó) a Condorului-jal (Kondorkeselyű) szomszédos…



Régészekhez méltó figyelmünknek köszönhetően észrevesszük egy hajdani kövezet maradványait. Ezek szerint a korszerűsítés ide is elért egyszer.



Marius úr a kátyúk mélységét próbálja felmérni.



Mielőtt véget érne az út – a város földrajzi határán –, a térkép szerint elérkezünk a „Matei Caragiale (régi nevén Alkotmány) utcába”. Megállunk, fényképezek, már-már áhítattal. Három öregember üldögél kint az utcán a kora tavaszi napon, gyanakvóan néznek. A rogyadozó kunyhók mellett az utca mindkét oldalán vannak új házak is: emeletesek, stukkódíszítéssel (azt hiszem, erre mondják, hogy „javul az életminőség”). Rokonszenves, farmeros fiatalok tűnnek fel. Mennek a városba. Úgy képzelem, tele vannak reménységgel, szerelmesek, tervezgetnek, valahol máshol képzelik el az életüket, talán nagyon távol ettől a helytől. Verőfényes napunk van. Elérkezünk az utca végére, pontosabban a zsákutca utolsó épületéhez: nyomorúságos, bekerítetlen, kartonból és bádogból összetákolt valami (nem tudtam eldönteni, hogy ház-e vagy sátor). Mintha a szél sodorta volna ki a mezőre, a Pantazi által olyannyira kedvelt néphez tartozó lakóival együtt.



Valaki gyanakvóan megkérdezi, hogy miért fényképezek. – Egy újságtól jöttem. – Ez megnyugtatja, pedig nem kellene így lennie.
Az Arefu utcában nincs csatornázás. Esett. Kétéltűvé vált kocsink elképesztően mély tócsákon gázol át.



Egy hamuszínű falra kékkel ráfújták: Jézus eljön.
A Dantelei utcán átvágva visszatérek a Ghencea útra. Sétám véget ért. Ismét tömbházak, a város…



Vajon ki akarták gúnyolni? Kései bosszú az impertinens sznob ellen? – Nem vagyok biztos benne. Nem annyira a puszta véletlen, mint inkább Mateiu sorsa áll a bizarr névadás mögött. Igen, sokáig lakott félreeső helyeken. Az N. A. Boicescunak írt leveleket külvárosi címekről küldte. Crângaşi-Grant, ahol a fiatal sznob, a lehetőségektől megfosztott törtető jóformán éhezett, saját apja által „kirabolva”, megfosztva az örökségtől; 10-es műhely, az állomás mellett. Egy szép napon a Popa Rusu utcába kerül. Később, Al. Bilciurescu szerint, egy Francmasona utcai lakásban lakott, ahol végül a tulajdonos elkobozta tőle a kulcsot, mert nem fizette a lakbért. („Bohémia, a gyűlöletes, szutykos Bohémia öl, és gyakran nem csak átvitt értelemben”)… Mind ez idő alatt terveket sző, prefektus, meghatalmazott miniszter akar lenni… kitüntetések után áhítozik, olyan intenzitással, hogy meg is kapja őket… de mindenekelőtt feleséget keres, aki idős, gazdag és kitartja őt. És meg is találja. Mateiu eléri azt, amire olyan régóta vágyott: azt a tiszteletreméltó rangot, amely a földbirtokosi státussal jár. Így tett szert egy olyan bukaresti címre, amely méltó hozzá: Robert de Flers 9.



Naplója tanúsága szerint nagyravágyó elképzelései és körülményei folyamatos összeütközése következtében eluralkodott rajta a sértett hiúság érzése, ami őrült, sőt egyenesen gyűlölködő tervek kiagyalására sarkallta. Ez odáig fajult, hogy a szélhámos esztétaként és a „természet elleni vétkek szájhőseként” aposztrofált Bogdan Piteşti kirablását (meggyilkolását?) is fontolgatta. Feljegyzéseiben talán csak egyetlen-egyszer (az 1928. november 3-ai naplójegyzetben) merül fel, hogy kizárólag a tehetsége hozhatta volna el számára a feloldozást. Ez a tehetség a mi szemünkben fel is oldozza.



Ötven évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Craii de Curtea Veche-t (Aranyifjak alkonya). Az a Bukarest, ami a könyvben megjelenik, már akkor a múlté volt. Ugyanakkor még ráakadtam néhány támpontra. Még ki lehetett következtetni a főbejáratokat mindig gondosan elkerülő narrátor által bejárt utak helyét: „az Arnoten-ház mögötti árkokon át”, „valahol a Mihai Vodă-tól kissé följebb”. Már akkor tudatában voltam annak, hogy egy letűnt világgal állok szemben, amelynek csak halvány nyomai maradtak fenn. Igaz, ez már jó pár évvel a Craii… megírása után történt. Mateiu, a maga írásának jelenében, eltemetett múltról, egy elsüllyedt világról beszél. Pantazi és Paşadia egy forrongó időszakban élnek, a történet kezdeti pillanata és az elbeszélés ideje közötti intervallumban jelentős történelmi változások mennek végbe. A regény szédítő alászállás a múltba: az aranyifjak kalandjai egy mitologikus visszatérés jelentését hordozzák magukban, Odüsszeusz hazatérésének mintájára, ugyanakkor a történet kezdete konkrét időpontra, 1877-re tehető, amikor az orosz csapatok átvonultak a városon, és egy bizonyos Pena Corcoduşa szenvedélyesen beleszeretett a „szép Szergej”- be.



A Matei Caragiale utcán tett sétámmal, de még inkább az oda vezető utammal, melynek során olyan helyszínek mellett haladtam el, ahol már nyoma sincs a hajdani Bukarestnek, ahol már az a talajréteg is eltűnt, amin valaha a regény díszletei álltak, azt a mise-en-abîme-ot folytatom, amelyre a könyv épül: egy letűnt idő, más letűnt időkbe burkolva… Megbánt választások és útkeresések sora. Ma, zarándokló olvasóként, hozzájárulok ahhoz, hogy az idősíkok tükröződése tovább folytatódjon. Már nem létezik sem a gyermekkoromból ismert, sem pedig az első világháború utáni Bukarest, az egykori patriarchális város, a hajdani hölgyek, Pena és Sultana vásárainak színhelye pedig még kevésbé. Ma a Casa Poporului (a Nép Háza) létezik, a „posztmodern” alkotás… A város peremén tett sétám (ez a perem olyan mértékben kitolódott, amilyet Mateiu el sem tudott volna képzelni, hiszen számára a város legfeljebb Duşumeától Vitanig és Geagogától Oborig tartott) még jobban elmélyíti a korszakok váltakozásának szédítő perspektíváját.



Újra látom magam előtt a Parlament udvarát borító gyomokat, a környék foghíjtelkeit, a nem is romokra, hanem új talajra (!) épült házakat…, a Ceauşescu házaspár sírját, és valahol, városom peremének peremén a Mateiu által ismert külvárosok külvárosát, és még annak is a legszélén egy utcatáblát: „Matei Caragiale, író”. Egy többszörösen meggyilkolt és eltemetett múltat látok. A sugárutak felé igyekvő kamaszok alakjába, akikben él a remény, hogy egyszer végérvényesen elhagyhatják ezt a szomorú környéket, beleképzelem a vágy feltámadását. Az élnivágyásét.
Újra és újra meghalunk.


Csutak Gabriella fordítása



Ion Vianu 1934-ben született Bukarestben. Előbb klasszika-filológiát, aztán orvosit végzett; pszichológus és író. 1977-ben emigrált, a Szabad Európa Rádió állandó munkatársa lesz. A szöveg az Investigaţii mateine (Közelítések Mateihez. Biblioteca Apostrof–Polirom, Cluj Napoca–Iaşi, 2008) című kötet utolsó fejezete, címe: O plimbare pe strada Matei Caragiale. (D. P.)








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ion Vianu


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.