Vers, próza / SZSZG

Váradi Nagy Pál
SZSZG


Vannak holtak, akiket ha kitakarnak, szuszogni kezdenek. Bármennyi időt töltöttek is a napfénytől eldugva, féreg nem kezdte ki őket, szaguk semmi, frissek, még csak nem is sápadtak. Csak szomorúak. Ha egyszer kitakarták őket, szuszogni kezdenek, mocorognak, forgolódnak fektükben, hogy épp csak fel nem ébrednek. Szemük csukva. Egész mezők vannak ilyen holtakkal telehintve. Volt, ahol a hó visszahúzódtával jelentek meg kicsit lucskosan, máshol viharok után kerültek elő a földből, vagy egyszerűen csak előbújtak, mint a dughagyma. Néhány percig, napig vagy évig, nem lehet előre megmondani, ott szuszognak maguknak a felszínen, nem zavarnak senkit, aztán maguktól visszabújnak oda, ahonnan jöttek. Volt, hogy évekig csodájára jártak egy-egy nagyobb holtmezőnek, tévé, újságok, miegymás. A rádió élőben sugározta a szuszogást. Még az ufómagazin is ki-kiszállt a helyszínekre, de pöszméksugaras, kicsi zöld űrmütyűrök helyett csak szelíd, mintha- alvó emberi testeket tudtak fényképezni. Egy nyugalmazott tanár szerint, akinek nincs vesztenivalója, az előbújt testek, míg éltek, kivétel nélkül maradékok voltak. Ez természetesen nem egyéb, mint tudományosan megalapozatlan, rosszindulatú hazugság.



Egy ideig félelmet keltettek a holtmezők. Eseteket meséltek álmatlan szüzekről meg háborodott vénasszonyokról, meg a jószágigazgató is azóta sántít, hogy hátba verte egy tiszteletlen suhanc, aki éppen valami régi ország katonaruhájában feszített. A dologból annyi igaz, hogy mindenféle korok ruháit viselik a szuszogó testek, azonban videót vagy legalább fényképet senki sem tudott csintalankodó, vagy minimum, mászkáló holtakról mutatni. Az ufósok sem, pedig azok szemfülesek az ilyesmire. Csak fekszenek, mocorognak, szuszognak. Nem bántanak senkit. Vannak.



A messzi, erdő közepi holtmezőket még csak-csak meg lehetett szokni, hatóságilag különben sem léteztek, ugyanakkor volt hova kijárni piknikezni, szájat tátani. Szántáskor szlalomoznak ugyan a traktorok az érintett földeken, elvégre a kegyelet, de más semmi. Szóval megszokás és hozzáállás kérdése. Hanem újabban a város közepén, utcákon, tereken kerülnek elő. Szomorúak. Eleinte egyenként jöttek, mostanában tömegestől, amit a birodalom sem hagyhat annyiban. Kutatócsoport állt össze, akiknek meg kellett állapítaniuk, hogy a város (egyébként nem létező) maradék lakosai magukhoz öltöztetett gumibabák kihelyezésével szabotálják a közlekedést, szándékosan rontják a városképet, valamint aláássák Impéria külföldi hitelét. A testeket buldózerekkel és kukásautókkal szedik fel, de akiket nappal felszedtek, éjjel újra megjelennek előbbi helyükön. Nem tágítanak. Makacs holtak, nem hagyják magukat.



A birodalom második nekifutása a szalámi-projekt volt.
Tapintatosabb próbálkozások is voltak. Például autópályába betonozták, vagy behajózták a testeket, és levitték azokat a deltáig, ahol a vízbe hányták őket. Tudni lehet, melyik a tengerjárt hulla, mert mikor hajnalban újra előbukkan, sós trutymóban tocsog a teste, ruhájából pedig rákok mászkálnak elő. Egy másik terv madárijesztők felállítását helyezte kilátásba. Ha már úgyis mocorgás van. Meg hát, utóvégre, a halottjainkkal kezdenünk kell valamit.



Némely kereszteződésekben nyugvó, tehát jól látható test fejénél fanatikus mamlaszok pózolnak, és azt skandálják, hogy beállok apám halmához sírkőnek. Van mocorgás, forgolódás, szemöldökhúzgálás meg homlokráncolás, de nincs mit tenni. Nem rúghatja seggbe a balfácán hazafit az apa, ha egyszer haza sincs igazán, ő maga meg, mondjuk ki, ha egyszer úgy van, akármilyen belevaló maradék volt is, meghalt.



Néhány napja hamvasztják őket. Ez az első módszer, ami hatásos, megtisztul a város a maradékoktól. Halódik a szuszogó-turizmus is, az erre alapozott üzletek sorra zárnak. A fekvő testeket ábrázoló, fröccsentett kulcstartók hatalmas zacskókban hevernek a kukák körül, egy-egy hősi halott műanyagfiguráját patkány ragadja el. A hamvak szétszóratásának helye birodalmilag titkos, viszont itt-ott, elhagyott tájakon állítólag sikkesen szuszogni kezdett a fű.



Nem olyan rég kezdődött a dolog, aminek lassan vége. Akkor, amikor a maradékok között divatba jött az emlékezés. Sopánkodtak jobbra-balra, kitakargatták emlékeiket, mire felbukkant a földből az első test. Páncélt viselt, finom vonású képe borotvált, orra eléggé nagy volt. Fontos ember lehetett. Amíg el nem lopták (valami múzeum keveredett gyanúba), korona is volt a fején.



Múlt héten a kutyaházban találtam egyet, vékonyka, hetyke bajszú legényt, rajta kopott mente, oldalán kard. A kutya a földön rángatózott az ijedségtől, felakadt a szeme, és a szája habzott. Pár perc után a test békésen felszívódott, le sem tudtam fényképezni, hogy maradjon emlék, de a kutya azóta nem ugat, és a házába viharkor sem bújik be.



Vannak tájak, ahol szuszognak a füvek.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.