színház / Seianus bukása

Ben Jonson
Seianus bukása[SZÍNHÁZLÁTÓ / 2017. augusztus-szeptember]




(Bemutatták 1603-ban a Király emberei)

Szín: Róma.


SZEREPLŐK:

TIBERIUS caesar, Livia fia, id. Drusus apja (játszta Shakespeare)
SEIANUS (játszta Burbage)
ARRUNTIUS, szenátor
SILIUS, hadvezér
SABINUS, szenátor
LEPIDUS, szenátor
CORDUS, történetíró (ellenzékiek)
TERENTIUS, Seianus barátja
LATIARIS, följelentő
MACRO, a pretoriánus gárda parancsnoka
AGRIPPINA, Germanicus özvegye, Augustus unokája, Nero,
ifj. Drusus és Caligula anyja
PRAECO
HÍRNÖK
id. DRUSUS, Livia férje; NERO, ifj. DRUSUS, CALIGULA, Germanicus fiai; GALLUS, szenátor;
REGULUS, konzul; LACO, őrparancsnok; EUDEMUS, orvos; RUFUS; VARRO, konzul, Seianus híve; COTTA; AFER, szónok; HATERIUS, szónok; SANQUINIUS, POMPONIUS, POSTUMUS, följelentők; TRIO, konzul; MINUTIUS, SATRIUS, NATTA, OPSIUS, följelentők;
LIVIA, id. Drusus felesége, Seianus szeretője; SOSIA, Silius felesége;
TRIBUNUS parancsnokok; LIKTOROK; PAP.



I.

(be Sabinus és Silius)
SABINUS: Üdv, Caius Silius!
SILIUS: Titius Sabinus, üdv!
Ritkán jársz az udvarnál.
SABINUS: Jól se járok.
SILIUS: Igaz: az udvar nem a mi világunk.
SABINUS: Nem, Silius, nem vagyunk jó szervezők;
Nem műveljük a szép művészetet,
Mely a kor kegyelt kedvencévé tenne.
Nincs több váltás arcunk, se villás nyelvünk,
Se nyálkás testünk, mely jól felragad
Csigamód a festett falra; hogy hasmánt
Felkússzunk a magas polcra, ahonnan
Rossz szolgaként majd úgyis leesünk.
Nincs bűnünk, így nagyság se fenyeget;
Udvari, állami szép hivatalt
Gaztettek árán soha nem szereztünk;
Sötét titok nem éget, nem fizetnek
Érte sápadt elkövetők, de éber
Gyanújuktól sem kell félnünk; nem áll
Érdekünkben, hogy kiforgassuk őket
A vagyonukból. Az efféle rangért
Mi nem tülekszünk.
(be Satrius és Natta)
SILIUS: Bezzeg az a két
Illető.
(be Latiaris)
SABINUS: Üdv, jó rokon, Latiaris.
SILIUS: Satrius Secundus és Pinnarius Natta.
Seianus kliensei, becses tervek
Tudói; ha kitépve napvilágra
Jutna rejtélyes szívük, nem akadna
Ócska bűn, melyhez törzsük nem növesztett
Kellő tagot. E kettő hazudik,
Hízeleg, esküszik, rágalmaz, és
Mosolyogva elárul; majd bevádol,
S halált kér rád a birtokaidért.
A torkod besúgással vágja el;
A palota füstjét pénzért eladja;
Nevet, ha az úr is, izzad, ha ő is;
Fázik, melege van, ahogy az úrnak;
Kedvet, ruhát az úr szerint cserél;
Figyeli, mint az őrszem a napórát,
Híven a türkizt az úr gyűrűjében;
Rozzant, délceg, amint az úr; s dicséri
Ha sárgát pössent, vagy ha hegyeset köp,
Ha könnyű széke van, ha jókat szellent;
Figyelmét semmi el nem kerüli.
SABINUS: Haj!
Mindez alig érdemel említést
Ahhoz képest, ami még aljasabb,
Sunyibb hízelgés fertőzi a kort.
Mert nemcsak köznemeseink buzognak
Jólétükért ilyen dögletes módon:
De konzulok, praetorságot viselt
Férfiak, s megannyi szürke szenátor,
Ki hónapszám lapít, majd hirtelen
Felpattan, s beterjeszt valami mocskos,
Szolgalelkű törvényjavaslatot;
Úgyhogy Tiberius elmenőben gyakran
Így kiáltott: „Ó, rabszolga-lelkű
Ember-faj!” Mert még ő is – a szabadság-
Jogok hírhedt ellenzője – utálja
Ezt a csúszómászó törleszkedést.
SILIUS: Hát, úgy kell nekünk, s az is, ami jön még.
Gőgünk, fegyverkezésünk, gyűlölségünk
Kiváltotta az istenek haragját;
Pár tucat éve szabadnak születtünk,
A hódított világ gazdáiként;
Egy urunk volt, ennen indulatunk,
Annak vetettük alá jogainkat;
Egy ember kénye-kedvének utóbb,
Aztán soknak: egy lakájnyelvü kém
Ha följelent, rajta, és rajtatok,
Vagyonunk, éltünk fölött úr lehet.
Gyanús a nézésünk, s a szavaink,
Bármily szelídek, bűnünket takarják;
Álmodni sem merünk, se gondolkodni
Nemsoká: az is felségárulás lesz.
SABINUS: A spiclinek a zsarnok jogot ad,
S az az áldozatból gyilkost farag.
(be Cordus és Arruntius)
Üdv, Cremutius Cordus.
CORDUS: Üdv, uram.
(Latiaris és Natta összesúg)
NATTA: Ki jött Sabinushoz?
LATIARIS: Bizonyos Cordus.
Római polgár, annaleseket
Ír újabban, azt mondják, tehetséges.
NATTA: És kiről ír?
LATIARIS: Azt hiszem, Pompeiusról,
Caius Caesarról s a mostaniakról.
NATTA: És a mostani helyzetben hol áll?
Germanicus pártján? Vagy Drususén?
Vagy a mienkén?
LATIARIS: Most még nem tudom.
NATTA: A jelen kor eléggé kényes téma.
Láttál belőle netán valamit?
LATIARIS: Nem én; de nemsokára közreadja.
NATTA: Cordus, azt mondod?
LATIARIS: Igen.
(mindketten el)
SABINUS: Az idők
Mások, Arruntius.
ARRUNTIUS: Nem. Az emberek,
Azok mások. Szánalmasak, silányak
Vagyunk, elfajzottak dicső atyáink
Törzsökétől. Hol van az isteni
Cato lelke? Mikor Caesar gonosz volt,
Ő mert jó lenni; és volt ereje
Szabadon halni, szolgaként nem élni.
Hol a hű Brutus, ki (beígért kegyektől
Meg nem szédülten) oly bátran döfött
Tőrével szörnyeteg szívébe annak,
Ki szolgasorsra szánta a hazát?
Távoztak a fényből. Szent szellemük
Összekotort hamvaik közt az urna
Mélyén nyugszik, és a mai kebelben
Örök tüzüknek szikrája sem izzik,
Szalmaláng van és füst; darvadozunk,
Semmi római bennünk, semmi jó,
Semmi merész. Cordus jól mondta ki:
„Cassius volt az utolsó római.”
SABINUS: Drusus úr jön.
(Drusus átvonul a színen, Haterius kíséri)
HATERIUS: Drusus herceg! Utat!
SILIUS: Én kedvelem.
ARRUNTIUS: Mulatós, léha ifjú,
Nem bíznék benne.
SABINUS: Ifjú és bohó,
Majd kinövi. Úgy látom, napra nap
Nemesebb módon viseli magát;
S a nép lelkét úgy nyeri meg, amint
Az apja elveszíti. Kedvelem,
Főként mert Seianusszal szembeszáll.
SILIUS: S én, mert Germanicus három fia
Iránt jó szívvel van; ami világos
Elmére és nemes lélekre vall:
Nem irigyli apjuk dicső nevét.
ARRUNTIUS: E név éltében-holtában az ádáz
Irigység fölé magaslott. Ember volt!
Ha maradt a régi virtusnak magva,
Őbenne élt.
SILIUS: Tán a gyümölcse inkább,
Arruntius. Sabinus meg én közelről
Ismerhettük, és tanúskodhatunk
Híveiként (ő barátjának hívott).
A virtus volt maga; tettei
Természetében inkább isteni,
Mint emberi; teste is éppen oly szép,
Mint szelleme, arca éppen oly fényes,
Mint híre. Úgy élt rangjával – szelíden,
Komolyan és méltóságteljesen –
Hogy ne sértsen mást, és ne tömjénezze
Önmagát. Pompa, dísz a temetésén
Kevés volt; de volt becsületes bánat,
Csöndes gyász, mit megrendült katonák
(Kik könnyet csak foglyuk szemében látnak)
Éreznek ily veszteség esetén.
CORDUS: Ha alakjukat, korukat, haláluk
Módját és helyszínét megfontolom,
Nagy Sándorral vonhatnám párhuzamba:
Mindkettő szép volt, magas származású
Alig harminc, és messze idegenben
A sajátjaik végeztek velük.
SABINUS: A haláluk talán hasonlatos.
De méltatlanul hasonlítanád
Életét ama kéjsóvár, szeles,
Szédült, beborozott makedonéhoz.
Ami abban jó volt (a sikerek,
A vitézség), az Germanicusé is;
De a régi rómaiakból benne
Még megmaradt Pompeius méltósága,
Caesar szelleme, Cato tisztasága,
Brutus bölcsessége, s mindeme virtus,
(Mely másban külön is tündökletes volt)
Őbenne eggyé vált. Ő volt a jóság;
S dicséretünk, akár számos folyó,
Egy apadatlan forrásból fakad,
És bőven árad, egyre.
ARRUNTIUS: Túl nagy is volt
A korhoz, s ezt tudták azok, akik
Elvették tőlünk.
SABINUS: Kiemelkedett,
És szerették; van erre régi fortély,
(Mivel rendesen él a hatalom)
Hogy elkaszálják: tetszetős ürüggyel
Háborúba vagy követségbe küldik,
Hol elfonnyad idegen ég alatt,
S hétrét hajlik – ezt is tették vele.
Tiberius meg a finom nagyasszony
Ráküldött segítőket, hogy piszkálják,
Hogy lázadást szítsanak; lefitymálják
Nagy tetteit, pimaszul eltagadják
Parancsait; hogy felségárulást
Bizonyítsanak rá. De mind kivédte
Bölcsen a cselfogást – hát ravasz mérget
Szereztek, hogy a művet betetőzzék.
(be Seianus, Satrius, Terentius etc – átvonulnak a színen)
CORDUS: Itt jön Seianus.
SILIUS: Lesz itt görnyedés,
Hasra rogyás, figyeld csak.
ARRUNTIUS: Csúszómászók.
SEIANUS: Láttam őket. Elég. Mondjad.
SATRIUS: Uram,
Van itt egy római úr, aki venne…
SEIANUS: Neve is van?
SATRIUS: Méltóságos uram:
Eudemus, Livia orvosa,
Drusus nejéé.
SEIANUS: Mondd tovább. Tehát
Venne…
SATRIUS: Egy tiszti rangot, jó uram.
SEIANUS: És mennyit ad?
SATRIUS: Ötven szeszterciust.
SEIANUS: És a fickó Livia orvosa?
SATRIUS: Igen, uram. S a válaszod?
SEIANUS: Mire?
SATRIUS: A tiszti rangra. Ezt az úriembert
Kedvelni fogod, ha megismered;
És híveddé teszed az adománnyal.
SEIANUS: Adja a pénzét, s hozzá a nevét.
SATRIUS: Méltóságos uram, köszönöm.
SEIANUS: Várjál.
Ismered ezt a fickót? Tanult ember?
SATRIUS: Úgy hírlik, uram; csavaros eszű.
SEIANUS: Vezesd hozzám a keskeny kisszobába,
És hagyj magunkra, bizalmas panasz
Dolgában kérem tanácsát. – Eredj.
(Seianus, Satrius, Terentius etc. el, Seianus két-három kliense marad)
ARRUNTIUS: Még egy? Megint? Ó, csúszó-mászó lett ma
A becsület! Ó, látod ezt, te Nap,
S mi látunk téged még? Veszítse el a nappal
Világát, ha az ember elveszíti
Szégyenérzetét, s üres életéért
Elárulja értelmét életének.
SILIUS: Ha Jupiter ront, Seianus javít.
Udvari isten, s ha fő-, derék-, térd-
Hajlításokkal elnyerik kegyét,
Többet tehet, mint minden églakó
Ezer hekatombáért. Napunk-éjünk
Ő szabja meg; Pokol-Elízium
Egy pillantása; alvilági bírák,
Fúriák, kénkő? Áh! Egy fintorában
Ott lakik mindez; és egy mosolya
Túlszárnyal bármely költői nyavalygást:
Nektár, árnyas liget…
ARRUNTIUS: Fiú-cseléd.
Ismertem Caius asztalánál: pénzért
Prostituálta sűrűn-használt testét
A fő-ínyenc, dagadt Apiciusnak;
Akkoriban hírhedt hím-rima volt.
SABINUS: Most a nagy arcok közt a második.
Társ a Birodalom élén, a képét
Tiberiuséval egy zászlóra festik;
Rendelkezik címek-rangok fölött:
Kormányzó, centurió, tribunus,
Praetor, konzul – akiről eddig Róma
Szava döntött – most az ő áruja.
Házába gyűlik mind a földnek kincse –
Vagy harácsa.
SILIUS: Nemrég katonai
Erőre is szert tett. Mert összevont
Egy táborba minden pretoriánust,
S ő a parancsnok. Azzal, hogy a szétszórt
Seregben hamar kész a zendülés;
Ha hirtelen műveletre van szükség,
A csapatok egyesült ereje
Hatékonyabb; s a katonák fegyelme
A várostól távol megbízhatóbb.
SABINUS: A táborban szépen szervezkedik.
Név szerint szólítja a katonát,
A java harcost lakomára hívja,
S az megy – hasznáért, nem is szeretetből.
Ő, bár nyíltszívű, kedves sose volt,
Sötét célja végett most bőkezű,
Szinte pazarló, ha ambícióját
Segíti így.
ARRUNTIUS: Van még ambíciója?
Van tán még egy lépcsőfok fölfelé?
Magasabbra? Mi akar lenni még?
SILIUS: Imperátor.
ARRUNTIUS: A cím Tiberiusé
Marad, remélem, bár kihull kezéből
A hatalom.
SILIUS: No persze, amig él.
ARRUNTIUS: Ha meghal, Drusus jön. S ha ő bukik,
Jön Germanicus bátor ivadéka,
Három szám szerint; sok (sok?) hogy kelepcét
Állítson nekik.
SABINUS: Fondorlatai
Mélyét nem ismerem; a jelenen
Nyilván túlmutatnak.
ARRUNTIUS: Az istenekre!
Ha tudnám, hogy ily aljasságot tervez,
Kettévágnám karddal a koponyáját,
S megbizonyosodván, a két kezemmel
Szórnám szét lüktető agyvelejét,
Miszlikbe szedném azt a kígyófészket.
SABINUS: Figyelnek ám, Arruntius.
ARRUNTIUS: Pokol!
Megmondom én a gazdájuknak is!
(Seianus kliensei felé fordul)
Urak! Ide se néztek?
SABINUS: Csöndesedj.
(be Satrius és Eudemus)
SATRIUS: Egy perc, és itt lesz. Sétáljunk kicsit.
Eltűnődtél, Eudemus?
EUDEMUS: Nem, uram.
(félre) Mért pécézett ki éppen engem így?
Jupiter és Apolló hozza jóra.
SATRIUS: Megcsinálod a szerencséd, Eudemus,
Ha erre utat és módot találsz.
Csak ismerd ki a kedvét – akkor, hidd el,
A legnemesebb lelkű rómait…
(be Seianus)
SATRIUS: Őméltósága.
SEIANUS: Nos, jó Satrius.
SATRIUS: Ez az az úriember, uram.
SEIANUS: Ez?
Add a kezed, hadd ismerkedjünk össze.
Mondják, tanult ember vagy, sőt, tudós;
S örvendek, hogy a szükség kényszerít,
(Bármily fájó az ok, bármily nehéz)
Tehetségedhez folyamodni. Ej,
Ki ez? Satrius… (Satrius el)
Uram, panaszom van,
Mely segélyért kiált. Neved: Eudemus?
EUDEMUS: Igen.
SEIANUS: Hogy?
EUDEMUS: Igen, uram.
SEIANUS: Úgy hallottam,
Livia hercegnő orvosa vagy.
EUDEMUS: A kezelőorvosa, jó uram.
SEIANUS: Akkor egy királyi hölgyet kezelsz.
EUDEMUS: És szép hölgyet, uram.
SEIANUS: A női nem
Vagy tényleg szép, vagy szép akarna lenni;
Aki akarna, orvosszer segíti,
Bár a szép is szerét ejti a szernek.
EUDEMUS: Sziporkázol, uram.
SEIANUS: Uram, te ismersz,
S értekezésbe írhatnál, ha kell
Ilyen s olyan titkokat. De mondd,
Livián kívül hány további hölgy
A páciensed?
EUDEMUS: Nem egy, jó uram.
A nagy Augusta, Urgulania,
Mutilia Prisca és Plancina, mások…
SEIANUS: S ők mind pontosan részletezik minden
Panaszukat? Hogy jelentkezett, aztán
Hogy rosszabbodott, milyen mozdulattól,
Milyen indulattól; s ha kérdezel,
Felelnek?
EUDEMUS: Különben, uram, nem tudjuk,
Milyen gyógymódot javasoljunk.
SEIANUS: Ejnye,
Furfangos fajta vagytok, orvosok!
A hölgyek csak a ti szekrényetekbe
Zárják titkukat. Mondd, a páciensek
Közül melyik a legmulattatóbb?
Ej, de erényes vagy.
EUDEMUS: Uram, úgy illik.
SEIANUS: Nem vizükről kérdezlek, hogy kié
Ibolya-illatú, nem is székükről,
Hogy kinek faecese milyen kemény.
Vagy melyikük arca alszik külön.
Ki rakja le ruhájával fogát is?
Ki a haját? Ki a bőre színét?
S milyen dobozba? Mert efféle kérdés
Elől talán súlyosságod pirulva
Kitérhetne. De mit kérdeztem én:
Ki szellemes? Vidám? Ki csapodár?
Ártatlan kérdések, puszta szeszélyből.
Gondolom, Augusta dührohamokra
Hajlamos.
EUDEMUS: Így van, méltóságos úr.
SEIANUS: Tudtam. És Mutilia a legvidámabb?
EUDEMUS: Így igaz, uram.
SEIANUS: És ilyesmiket
Titkolnál előlem? Nos: Livia?
Tudom, fürge, furcsamód szellemes,
Buja eszmékkel játszik, ha henyél;
Elmondja neked mind?
EUDEMUS: Nemes uram,
Nem él olyan Rómában, sem a földön,
Kit méltóságodnál előbb akarnék
(Becsületemre váló bármi tettel)
Szolgálni.
SEIANUS: Csak becsületedre válik,
Ha bennem bízol. Ha goromba tettel
Szolgálsz is, oly méltó módon viszonzom,
Hogy becsületesnek lát a világ.
Amit kerge erényed annak hív, az
Koldus becsület, csak lecsepülik;
Akkor becsület, ha megbecsülik.
EUDEMUS: De, jó uram, ha így elárulom
A páciensem, e főrangu hölgy
Szándékait, mit gondol méltóságod
(Ki sajátjait énrám bízza nyilván)
A szavamról?
SEIANUS: Csak a legjobbakat.
Azt mondod, bízzam rád a panaszom,
S a fő okát; és ez a szerelem:
Livia iránt – megmondanád neki?
Hisz a szavadnak? Szeretném, ha ennyit
Elmondanál róla, s hogy gyanakodnom
Kell-e.
EUDEMUS: Boldogan, jó uram. Idővel
Elmondhatok ennyit, és többet is.
Ígérem, bizalmasan átadom
Üzeneted.
SEIANUS: Bizalmasan, barátom,
(Hisz az vagy már) ahogy a titkom én
Rád bíztam.
EUDEMUS: Uram…
SEIANUS: Ne is tiltakozz.
Szemed hűséged tükre. Légy eszes,
Seianus szerelmének követe,
Konzuli tisztre méltó férfi. Menj.
EUDEMUS: Uram, bizalmas találkát ígérek
Még ma, vele.
SEIANUS: Lehet?
EUDEMUS: Igen.
SEIANUS: S a hely?
EUDEMUS: A kertem, majd én vezetlek oda.
SEIANUS: Imádandó Aesculapiusom!
Ez ám a tudomány! Túltesz az olcsó
Pancsolmányokon, és a róluk szóló
Hókuszpókuszon! Mert vigasztalóbb,
Mint az opiátok, az apozémák,
A szirup-formulák… Dicső barátom,
Te születtél bölcsnek, nem kineveztek.
Legvérmesebb reményeiden túltesz
A jutalmad. Fortuna megtanulja,
Hogy ne kullogjon vágyaid mögött
Mostantól. Menj, és bizton boldogulj.
(Eudemus el)
Az ambíció jobb szolgát teremt,
Mint a szükség. És ügyesebb kísértőt.
Orvosként módja és hatalma van.
Ha Livia hajlítható, Seianus,
Kitudhatod, mi titkot tartogat
(Ki téged ki nem állhat) nyalka Drusus,
A férje – s fölkészülhetsz ellene.
Élesítsed, Pallas, a jó eszem:
Venusnak itt nem sok hasznát veszem.
(be Tiberius és Drusus, valamint kísérőik: Haterius, Latiaris, Satrius, Natta etc.)
TIBERIUS: (Haterius letérdelt előtte) Nem tűrjük ezt a hízelgést. Felállni.
Vesszőnyaláb, fejsze, birodalom
Nem törli el ember-természetünket:
Ránk nézz fel – az istenek előtt térdelj.
SEIANUS: Caesar istenhez méltón szólt.
ARRUNTIUS: Figyelj,
Ezt jól tűrte, ez nem is volt hízelgés.
Mit el ne hinne nyálas gőgötök,
Ha érdemét az istenekhez mérve
Dicsérik.
CORDUS: Nem is hallotta, uram.
ARRUNTIUS: Nem? Ó, nyilván mi magyarázzuk félre.
Ismert udvari szabályok szerint
Pótolja a privát parazita
Ami nyalást az úr a közszemérem
Miatt veszít.
HATERIUS: (leveleket ad át) Hatalmas, jó uram…
Tiberius: Süketnek kell lennünk a csábitó
Nyelvek rohamára; kérünk, ne aggass
Efféle cafrangokat ránk: ne címezz
Hatalmasnak: a köz szolgálata
Életünk fő célja, és a Szenátust
Büszkén tartjuk megértő, jó urunknak.
CORDUS: Remek játék!
ARRUNTIUS: És milyen hiteles.
SABINUS: Aki előtt megalázza magát,
Annak nyakába veti az igát.
TIBERIUS: Ki küldte ezt?
HATERIUS: A Szenátus.
TIBERIUS: Helyes.
(Latiaris leveleket ad át neki) Ezeket?
LATIARIS: Ugyanők.
TIBERIUS: Most üléseznek?
SILIUS: Ha ennek az embernek szavai
Gyökeret vernének a szellemében,
Hogy áldhatnánk a sorsunk, s Róma is!
Nem képzelődnénk üdvös változásról
Mi, a régi szabadság hívei,
S bánná az érte holtak szelleme,
Hogy feltámadván nem szolgálhat újra.
Tévedés, hogy tűrné a szolgaságot
Egy erényes herceg. A szép szabadság
Szebben ragyog ily korona alatt.
De ha erénye puszta levegő,
Ha csak a száját hűti szép szavakkal
Nyilvánosan, ha ott sérelmezi
A hízelgést, de otthon mintha hájjal
Kenegetnék, s ami bántó hang volt,
Annyira hizlalja baromi gőgjét,
Hogy hagyja magát, mint valami kancsót,
Fülénél fogva bármi bűnbe, bármi
Gaztettbe vinni: ez az, amitől
Joggal félhetünk, mert nem másra vall,
Mint hogy véres zsarnokság közeleg.
A hízelgő a hercegi dühöngés
Bábája, ebből születik a zsarnok,
Ebből a besúgó, kinek van módja
S ideje bárkiből bűnöst csinálni.
ARRUNTIUS: Meg kell mondani neki; hogy szakítson
Vak bolondjaival. Látjuk a bajt,
Űzzük és pusztítsuk a palota
Patkányait: rosszabbak, mint a hollók,
Az élőt zabálják, nem a dögöt.
Ezt meg kell mondani.
SABINUS: Arruntius,
Várjuk ki a kellő pillanatot,
S tegyük azt, ami illő – s ami kellő.
Nem jó gyötörni egy herceg fülét –
Ha akarja, a füle úgyis ép.
ARRUNTIUS: Azt mondod? Jó. Addig is, Jupiter,
Szépen kérlek, vadállatok közül
Óvj meg a zsarnoktól; a háziak
Közül a hízelgőtől.
SILIUS: Bölcs imádság.
TIBERIUS: Mondd meg az atyáknak: ők teremtettek;
S úgy illik, hogy egy jó, becsületes
Fejedelem – kit bölcs akaratukból
Korlátlan hatalommal felruháztak –
Szolgálatuknak szentelje magát,
És az összes polgár közös javának.
Fogadják el, hogy mi a Szenátusban
Megértő, jó urunkat vágyunk látni.
Szabad szeretetük a bűntelen
Fejedelemnek is jó védelem.
Nem születhet olyan gondolatuk, mely
Nekik tetszvén, nekünk ne tetszenék.
Szándékukat döntésünk kitalálja:
Az engedelmesség uralkodói
Erény, hol ily bölcs akarat parancsol.
De a spanyol kérést, hogy templomot
Emeljenek anyánknak és nekünk,
(Nézze el a Szenátus) nem kívánjuk
Elfogadni. Felhozhatják, miért
Nem utasítottuk el Ázsia
Hasonló óhaját; nos, röviden
Megindokoljuk, egyben ismertetjük
Jövőbeli szándékainkat is.
Mivel nem tiltotta az isteni
Augustus, hogy Pergamon templomot
Építsen szent Rómának és neki,
Mi, aki minden tettét és szavát
Törvénynek tartjuk, annál szívesebben
Követtük példáját, mert a Szenátus
Kultusza kapcsolódott a miénkhez.
De ha talán elnézhető, hogy egyszer
Elfogadtuk, örök imádatot
Követelni mindegyik tartományban
Isten-alakként: fennhéjázás volna
És vad becsvágy; Augustus szent neve
Elkopna, ha ily olcsó hízelgéssel
Megcsúfolnók. Mi, összeírt atyák,
Ebből nem kérünk. Hallja az utókor:
Halandó vagyunk, csupán emberi
Tettekre képes; épp elég dicsőség
A jó fejedelemé. Emlékünknek
Bőségesen adóznak, ha elmondják,
Hogy őseinkhez méltó, ügyetekben
Gondos voltunk, s a veszélyben szilárd,
S vállaltuk a magán-sérelmeket
A köz javáért. Ez legyen nekünk
A lelketekben épült templomunk,
Igaz szobrunk, mely szép és maradandó;
A kő, a bronz ha netán az utódok
Ítélete gyűlöletté fajul,
Nem élő emlék többé: megvetik,
Mint halottas koporsót. Épp ezért
Az isteneket s az embereket
Megkérjük: ezeket, hogy életünkben
Az emberi s isteni joghoz értő
Szabad és higgadt elmét adjanak;
Amazokat, hogy halálunk után
Igaz dicsérettel és tisztelettel
Kísérjék tetteinket s jó nevünket.
A fejedelem ura nagyságának,
Mit törődjék vele. Csakis a tartós,
Szárnyaló, boldog emlékezetén
Munkálkodjék. Ki a jó hírnevet
Megveti, az az erényt veti meg.
NATTA: Remek!
SATRIUS: Isteni!
SEIANUS: Ím, Caesar beszélt,
S elhallgatott minden orákulum.
ARRUNTIUS: Hadd menjek; értem, hisz nyíltan beszélt.
CORDUS: Maradj.
ARRUNTIUS: Minek? Ravasz, csinos szavak.
Oly szépen szól, hogy maga sem hiszi.
TIBERIUS: Hogy a Szenátus Antiumba küldi
Az istennő ajándékát anyánk
Fölépüléséért, kedvünkre van.
Helyesen támogatják Lepidust,
Hogy rendbe hozassa, s fölékesítse
Az Aemilius-család emlékművét.
Dicséretesen engedélyezik
– Amint szent szűz húga kérelmezi –,
Hogy Silanus Cythnusra vonulhasson
Vissza: kegyesen politikus döntés.
A Seianusunknak szánt jutalom
Pedig – hogy szobrot emelnek neki
Pompeius színházában (hol a tűzvészt
Egyetlen kárra korlátozta éber
Fáradozása) – minden mód fölött
Dicséri ismert bölcsességüket:
Oly férfiút jutalmaznak, kinek
Ragyogó érdeme kitünteti
A kitüntetést – s az, hogy elfogadta,
Már jutalmazza a jutalmazót.
Ne pirulj, Seianus, te, munkatársunk,
Legfőbb segítőnk, Róma támasza,
Nem bántjuk derék szerénységedet
További dicsérettel, mert nincs hangunk,
Mely méltó volna rá. Ne tartsa senki
Szónokias túlzásnak szavainkat;
Barátunknak nem vágyunk hízelegni,
(Tudd meg, irigység) mert fölösleges.
Azt se kérdje senki, miért dicsérjük:
A fejedelem magas fokon áll
A nyomorú köznép szintje fölött;
Ki tettei okát-fokát kutatja,
Álljon az ő fokán. Induljatok!
A Szenátust szeretettel köszöntjük.
(el Tiberius, Seianus, Haterius, Latiaris, Satrius, Natta etc.)
ARRUNTIUS: Caesar!
SABINUS: Hallgass!
CORDUS: Nagy Pompeius színháza romba nem dőlt,
Amíg üszkein a büszke Seianus
Szobrot nem kapott.
ARRUNTIUS: Minden katonánk
Legalja egy nagy tábornok fölött!
Ez sárba rántja Róma jó nevét!
Mi meg csak nézzük!
SILIUS: Fékezd haragod,
Drusus úr szólna.
DRUSUS: Apám megbolondult?
Elunta trónját, életét? E bálványt

Felmagasztalja? Társává teszi?
Fél-birodalom urává?
ARRUNTIUS: Ó, Drusus!
DRUSUS: Szobrot neki? Címet? Rangot? Amit
Maga elutasít?
ARRUNTIUS: Ó, bátor herceg!
DRUSUS: A hatalomhoz meredek az út
Eleinte; de aztán kerül ember
És mód a törtetőt segíteni.
ARRUNTIUS: Igaz. Igaz.
DRUSUS: Majd imádkozhatunk,
Hogy szerényen beérje ennyivel.
ARRUNTIUS: S ne Caesarnak írja alá magát.
(be Seianus, Latiaris és kliensek)
SEIANUS: A kérvényed, s a tied. Intézkedhetsz.
Ügyedben is szóltam, Latiaris.
DRUSUS: Ejnye,
Hatalmasságod már úgy elvakult,
Hogy elébünk vágsz?
SEIANUS: Adj tehát utat.
DRUSUS: Utat, Colossus? – Öklöd emeled?
Nesze! (arcul üti)
ARRUNTIUS: Helyes! Jól tetted, hercegem!
DRUSUS: No, gyere csak. (kardot von) Bámulsz? Csodálkozol?
Ez száz halált ígér hideg agyadnak.
Kerüld tekintetem, buta teve,
Vagy kardom nem diadalmi, hanem
Sírszoborrá farag. Amilyen nagy vagy,
Úgy lógsz majd a kereszten, gőgödet
Keresztben-hosszában rászögezem,
S elvagdalom dühös pöffeszkedéstől
Feszes inaidat.
ARRUNTIUS: Nemes beszéd.
MIND: Castor, Castor, hercegi gladiátor!
(mind el, Seianus marad)
SEIANUS: Aki ilyen sérelmet türelemmel
S hideg fővel visel, az tudja csak
Visszaadni. Légy úr haragodon.
Nincs bosszú, ha vágyát kimutatom.
Eddig sunyi cselt szőttem alattomban:
Mostantól ugyanehhez nyílt jogom van. (el)

II.

(be Seianus, Livia, Eudemus)
SEIANUS: Egész tartománnyal fölérsz, te orvos,
Oly sokat tettél szerelmünk javára;
S ha Livia nagyasszony nem fedezné
Felerészben szolgálatod jutalmát,
Én egymagam pirulva igyekeznék
Hogy megadjam, ami méltán megillet.
LIVIA: Eudemus (gondom lesz rá) elnyeri
Bő s méltó díját fényes érdemének.
De az italt, melyet Drususnak szánunk
(Egykor férjünknek), kit választhatunk
Alkalmas és készséges eszközül,
Hogy kitöltse neki?
EUDEMUS: Szerintem Lygdust.
SEIANUS: Lygdus? Ki az?
LIVIA: Drusus kedves heréltje.
EUDEMUS: És pohárnoka.
SEIANUS: Ne keress tovább!
Ha Drusus kedveli, és ez a tisztje,
Nem találunk jobbat.
EUDEMUS: Igaz, uram:
Szabad járása van, és bíznak benne.
SEIANUS: Ügyes orvos, te!
LIVIA: De hogy megtegye,
Meg kell dolgozni, s az nem egyszerű.
SEIANUS: Nagyravágyó?
LIVIA: Nem.
SEIANUS: Pénzéhes talán?
LIVIA: Az sem.
EUDEMUS: Pedig az arany rendszerint beválik.
SEIANUS: Akkor milyen?
LIVIA: Könnyelmű, csapodár.
SEIANUS: Ó! Fiatal? És kecses?
EUDEMUS: Finom ifjú.
SEIANUS: Küldd hozzám, én megdolgozom. Királynőm,
Bár rég szeretlek, és a buzgalom
Tetőfokán, (akár a láng, mely csúcsán
Remeg) s így nem hittem, hogy növekedhet
A szemed felgyújtotta szenvedély,
De most, látván, mily bölcs vagy, mily erős,
Mily gyorsan felfogod, mi óvja meg
Magas rangodat: szinte megtisztultan
Még izzóbban lobog feléd tüzem.
Ez a te szellemed nem született
Egy Drusus-féle rossz divatmajom
Gyöngébb felének, hanem hogy ragyogjon
Halvány csillagok közt, akár a hold,
A világ társ-uralkodójaként.
Mert győzedelmeskedik Lívia,
Ha ő és Seianusa közösen
Viselik a Caesar nevet; Augusta
Csillagát elhomályosítja fényük;
Agrippina tüze pedig kihuny;
A búvó Tiberius derengését
Mitőlünk lopja, hiszen ölelésünk
A tökéletes gömb. – Ki az? Eudemus,
Nézd meg, nem Drusus?
(Eudemus el)
Asszonyom, ne félj.
LIVIA: Nem én, uram. Miért féljek, ha már
Nem szeretem.
SEIANUS: Ragyogó hölgy! Maradj…
EUDEMUS: (be) Megmondom uramnak.
SEIANUS: Ki az, Eudemus?
EUDEMUS: Méltóságod szolgája, üzenettel:
Caesar küldette érted.
SEIANUS: Ó, hát hol van?
Engedelmedet, hercegnő. Valamit
Megkérdek, és jövök. (el)

EUDEMUS: Szerencsés asszony!
S boldog, hogy ilyen szívet birtokolsz,
Róma lelkét, páratlan férfiút,
Caesar birodalmának életét!
LIVIA: Boldog, Eudemus, mert fölismerem
Üdvömet, s azt, aki hozzásegített,
Elismerem. – Hogy festek mostanában?
EUDEMUS: Remekül, hidd el. Ez a kivonat
Jól hatott.
LIVIA: Itt nem elég fehér.
EUDEMUS: Add a pirosítót, szép hölgy. A nap
Az ólomfehéret kissé kikezdte. (festi Livia arcát)
Seianus a szerelmed! Cupidó
Puszta íjász lehet a seregében...
LIVIA: Na, most elrontottad.
EUDEMUS: Mindjárt javítom…
S a neve, ha kimondod, védelem
A pletyka ellen; sőt, oly hatalom,
Mely bárki hölgy becsületére válik.
LIVIA: Ez most micsoda?
EUDEMUS: Moszat-kivonat,
Csak könnyű réteg lesz. – Becses Seianus!
Bármit cselekszel (ha nem a természet
Ellen), ez a név és cím igazolja,
Sőt, jóváteszi.
LIVIA: Itt is, derék orvos.
EUDEMUS: Kedvelem ezt a szakmát, mert segít
Megtartani e nem mindennapi
Férfi szerelmét. – Rendben, asszonyom,
A dentifríciumot már felírtam
A fogadra; ez a tégely pomátum
Ránctalanító. – Gondosan ügyeljen
Jó formájára az a hölgy, aki
Rabul ejtett, s meg akar tartani
Egy ilyen férfit: a szép szemedért
Elzavarta hű nejét, Apicatát,
Ki nyűge volt ágyának s örömének,

Hogy gyönyöreidnek tágas helyet
Kerítsen.
LIVIA: És mi tán nem viszonoztuk?
Gyűlöltük Drusust, és a terveit
Mind elárultuk.
EUDEMUS: Bölcsen, asszonyom.
A jövendő korok visszatekintve
Csodálják majd nemed korlátain
Túlszárnyaló ritka és ragyogó
Okosságodat. Tán majd azt hiszik,
Drususéval vegyülve mélyen döngő
Lesz a szerencséd; ám ha azt a dörgést
Meghallják, amint a Seianusé
S a tiéd egyesül – Seianusé,
Kinek a neve csillagokat csördít,
Az ég boltozatában zengve zeng,
S a földön ismétlődik imaként,
Kiben a dicsőség megtestesül –
Akkor régi hitüket elvetik,
Mint szégyellt ócskaságot.
SEIANUS: (be) Asszonyom,
Otromba mód hamar kell elköszönnöm:
Caesar hívása kérés és parancs.
Közös ügyünkben elszánt légy; a lelkem
Úgy birtokod, ahogy a testemé.
Te, bölcs orvos, úgy készítsed a mérget,
Hogy apránkénti, lassú rombolását
Természetes betegségnek hihessék.
A heréltet küldd hozzám. Csókolom
Kezed, dicső hölgy, és ajánld szerelmem
Emlékezeted kegyébe.
LIVIA: Uram,
Viszonzom minden szódat. Légy szerencsés.
De ezt jegyezd meg jól: ő nem szeret.
Tudod, mit mondtam: dühvel és veszéllyel
Terhes minden terve. Így ritka gyorsan
Kell cselekednünk.

SEIANUS: Ragyogó hölgyem,
Lángol a vérem érted!
LIVIA: Menj, ha kell.
Mit mélyen érzünk, csak titkoljuk el.
(Seianus el)
EUDEMUS: Mikor veszed be a szert, asszonyom?
LIVIA: Majd, Eudemus; előbb a Drususé
Készüljön el.
EUDEMUS: Ha Lygdus készen áll,
Az is meglesz. Holnap reggel pedig
Küldök egy illatot, amely feloldja
Az izzadmányt, majd készítek egy fürdőt
A dermát tisztítandó; azutánra
Egy moszat-kivonatot készítettem,
Mely ellenáll napnak, szélnek, esőnek;
Ha rálehelsz, kenhető, vagy olajjal,
Akár kitart tizennégy óra hosszat.
Jókor jött e változás, asszonyom,
Egészséged, arcszíned helyrejött,
Bár Drusus epéje kiszárította;
A szerencséd most jobb receptet írt,
Mint tudományom.
LIVIA: Köszönöm, jó orvos.
A szerencsémmel majd szerényen élek.
A kocsim?
EUDEMUS: Kész; várja felségedet.
(el mindketten)
SEIANUS: (be) Ha ez a bosszú nem tökéletes,
Mire bevégzem, egyiptus rabszolgák,
Mezítlábas héberek bélyegezzék
Tüzes vassal arcomat, testemet.
Elvesztél, gyermek Drusus, ha azt hitted,
Elugorhatsz bosszúm elől, s kiállod
Erős markomat, mely a szélbe morzsol:
Bolondságod megtudja majd, kibe
Kötött belé, s apád házát miért
Emészti lánggal felbőszült dühöm,
Mely sem szégyent, sem mértéket nem ismer.
Felszarvazlak? Ez a legkisebb vétkem.
Egész sor gaztett árad haragomból,
S elönti a világ képét; a század
Röstelli majd, de nem hallgatja el:
Ravasz, titkos, kegyetlen mind – apád
Irigyelné, talán rá is hagyom
A szégyent – de a hasznuk az enyém lesz.
Rajta, lelkem, és nehogy visszarettenj,
Égi kénkövön és pokol tüzén
Nevess csak. Hallja büszke Jupiter:
Hatalmadnál nagyobbat ő sem ismert;
Félelem szülte a legelső istent.
(be Tiberius és kísérők)
TIBERIUS: Megjött Seianus?
SEIANUS: Itt van, harcos Caesar.
TIBERIUS: Menjetek innen s a szomszéd szobából.
(kísérők el)
Ülj le, vigasztalóm. Ha a világ
Fejedelme, Seianus, fél, s bevallja:
Az végzetes?
SEIANUS: Csak arra, akitől fél.
TIBERIUS: Ránézve nem?
SEIANUS: Nem, ha a végzetet
Kézbe fogva fordítja ellenük.
TIBERIUS: Ezt a vérség és a természet tiltja.
SEIANUS: S az állam és a politika?
TIBERIUS: Nem.
SEIANUS: A többi gyönge érv; az államérdek
Igazzá avat, őket meg bűnössé.
TIBERIUS: Ez gyűlölséget szül.
SEIANUS: Sosem lehet
Király, akit riaszt a gyűlölet.
TIBERIUS: Átlépni az erkölcsösön, a jón?
Mi indokolja?
SEIANUS: Csak a hatalom.
Aki a zsarnok nevet rútnak véli,
Fejedelemként sem tud mást, mint félni.
Elpusztítja erejét jogarának,
Kinek erényes gondolata támad.
Egy szép eszme országot összeroncsol.
Hol gaztettek szabadsága parancsol,
S a kard magának új törvényt farag,
Ott a gyűlölt állam is fennmarad.
TIBERIUS: Aki kegyetlen, lehet eredményes?
SEIANUS: Csak akkor, ha nem felemunkát végez.
TIBERIUS: Tudja Seianus, ki a vita tárgya?
SEIANUS: Ha nem, fejem és szemem nagyot téved:
Agrippina.
TIBERIUS: És büszke sarjai.
SEIANUS: Büszke? Veszélyes. Bennük sejteni
Apjuk friss szellemét. Germanicust
Formázza arcuk, testük; s felidézi
Furcsa halálát, sőt, netán a bosszút.
TIBERIUS: Titok volt.
SEIANUS: És soha ki nem nyomoztuk.
De a kósza hír szítja a gyanút,
S a nép elhiszi, mit félig se tud.
Inkább ne éljen számolatlan őszig
A gyermek, kit apja halála bőszít.
TIBERIUS: Veszélyes azt eltenni láb alól,
Ki ellen csak a születése szól.
SEIANUS: Várj, míg Caesarra törnek: és lekésted
Alkalmas idejét a büntetésnek.
S megél a bűnük.
TIBERIUS: Szándékukban áll?
SEIANUS: Nem szól a villám, míg el nem talál.
Ne bízz: senki nem vész oly hirtelen,
Mint aki, bízván, restül megpihen.
De vakmerő se légy: les rád a vész.
A hatalom legyen ugrásra kész.
Az ifjak durvák, forrófejüek,
Nagyratörők; s a férfilelkü asszony,
Anyjuk, minden módon tüzeli őket,
Költőpénzzel, nyilvános szerepléssel,
Nagyobb kísérettel, új s új címekkel;
Isteneknek Caesarral egy imában
Ajánlják őket a papok. S a némber
Pazar lakomákon vendégeli
A nemességet: Caius Siliust,
Titius Sabinust, vén Arruntiust,
Asinius Gallust, Farniust, Regulust,
S egyéb díszeit a békétlenek
Listájának. S előadja, kinek volt
Unokája, leánya, felesége;
Most összehasonlítják Augustával,
(Előnyére), magasztalják alakját,
Termékenységét; könnyzápor ered
Germanicus emlékére utóbb,
Ezt felszárítja az ígéretes
Fiak dicséretének hűs szele;
Kik az ajnározáson andalodván
Oly féktelenül eltelnek magukkal,
Hogy elhiszik: olyanok, amilyennek
Hirdetik őket, nem puszta igénylők,
Hanem egyenesen örökösök;
Hataloméhségük a változásra
Leső csőcseléket megnyerni vágyik
A jövendő szabadság s jog üres
Reményével, jóízű jelszavával.
Caesar, a korral hanyagságra hajlunk,
S ha régi rangodat megtartanád,
Ne dajkálj ifjú örökösöket,
Kik nem is a véreid, puszta árnyak
A képen, meghúzódnak, bárha fényre
És ragyogásra törnek.
TIBERIUS: Ám a gőg
Lekushad, ha megérzi az erőt,
Lakomának, pártütésnek hideg
Fejjel véget vetünk.
SEIANUS: Vagy ők neked.
És mi a mód, uram?
TIBERIUS: Száműzetés.
SEIANUS: Nem jó: ők nagyok, s kicsi az ütés
Immár. Kígyófészküket, ha időben
Méred rájuk, szétverte volna könnyen.
De most arra ügyelj, hogy meg ne lássák
Gyanakvásod legapróbb mozdulását.
Aki félelmed súlyával vet számot,
Ha leleplezed, felhorgadva támad,
Mint a fölvert kígyó, mely rendesen
Karikában pihenne. Senki sem
Oly vad, elszánt, mint akit rajtaértek;
Vakmerő a düh, ha pőre a vétek.
Pöffeszkedjenek, ez a helyes út,
Dézsmálják bátran a bőségszarut;
Legyenek bírák, sőt, szenátorok,
Adj nekik címet, rangot; majd utóbb
Kapd el egy-két legbuzgóbb hívüket
– Értsen a szóból, aki nem süket –
Apró vétségért. S bár fogy erejük
Cseled révén, elbódítja fejük
A rangkórság: nem látják a csalit,
És a veremben nyakukat szegik.
TIBERIUS: Kímélnénk őket, ha lelnénk rá módot,
Bár trón helyett a sírt megadnunk olcsóbb.
Lekötelezni őket nem lehet?
SEIANUS: A farkas bundát cserél, nem szivet.
Ha makacsul csak egy eszközzel élsz,
Sem előrelátó nem vagy, sem merész.
Önmérséklet? Minek? Amit teszel,
Alattvalódnak mind viselni kell,
Sőt, dicsérni is.
TIBERIUS: Nem viselhetünk
Álarcot immár előtted, Seianus
Kedves; miénk minden gondolatod,
És tervünkkel oly egyetértő hangjuk
Elszántabbá tett, mint ha Jupiter
Száz szobra mind sürgetne: „üss oda!”
S márvány hüvelykjét lefordítaná.
Kit üssünk előbb?
SEIANUS: Caius Siliust.
Ő a legnagyobb, legveszélyesebb.
Hatalma, híre egyaránt erős,
Hét éven át birodalmi sereg
Vezére volt, legyőzte Sacrovirt
Germániában, így viselheti
A triumphatori kitüntetést.
Minél hatalmasabban omlik porba,
Annál görcsösebb rettegés lesz úrrá
A többin; szépen félreállnak inkább,
Hadd lepjünk meg még egy-két főkolompost.
TIBERIUS: És Sabinus?
SEIANUS: Hadd nőjön egyelőre,
Még nem érett meg. És egyszerre mindet
Nem jó leszedni, mert hanyatt bukunk.
Arruntius? Ugyan, az csak beszél.
De Sosiát, Silius nejét be kell
Gyűjteni, mert több fúria lakik
Benne, mint a pokolban, ahová
Hamar elküldjük. És itt van Cremutius
Cordus, egy íróféle, kit azért
Tartanak, hogy a múltat bogarássza,
S annalesekbe gyűjtse: keserű,
Szúrós alak ki dicsérvén a múltat,
Annak örvén vádolja a jelent,
Bírál embert és tettet, felkotor
Minden fortélyt és cselt, összeveti
A kormányokat; a régi szabadság
Hangos bajnoka…
TIBERIUS: Ócska nyomorult!
Mintha a káosz szükségszerü volna,
S a szabadság s a törvény nem akarna
Inkább a kezünk által megtöretni,
Mint elmerülni önnön szégyenében.
De hogy bizonyítsuk rájuk a bűnt?
SEIANUS: Ezt bízd rám. Caesar, hatalma jogán
Hívassa össze a teljes Szenátust,
Vádról, vádlóról gondoskodom én.
TIBERIUS: Vitassuk meg, hogyan.

SEIANUS: Elfecsérelnénk
A tett idejét. A tanácskozás
Árt, ha a tétlenség veszélyesebb,
Mint a hamarság. A titkos cselekvés
Végrehajtást követel, nem vitát.
Nem tétovázhatunk olyan dologban,
Mit csak akkor dicsérhetünk, ha megvan.
TIBERIUS: A Szenátust ítélni összehívjuk.
Amíg élek, nem őrjönghet a föld;
Égjen porrá, ha már sorsom betölt. (el)
Postumus (be) Uram, Seianus…
SEIANUS: Julius Postumus,
Jókor jössz! Mi újság Agrippinánál?
POSTUMUS: Semmi. Szófukarok, vagy rébuszokban
Beszélnek. Alig ismerhetni rájuk.
Óvatosak. Hacsak nem értesültek
Arról, amit tervezünk ellenük.
SEIANUS: Mikor voltál ott?
POSTUMUS: Tegnap este.
SEIANUS: Vendég?
POSTUMUS: Sabinus, Silius – mint mindig – Arruntius,
Furnus, Gallus…
SEIANUS: Beszéltek?
POSTUMUS: Alig.
Pedig mi elég sok témát bedobtunk.
Satrius volt velem.
SEIANUS: Az is gyanús,
Hogy összejárnak. Illőn feldicsérted
A ház asszonyát?
POSTUMUS: Illőn, és a csel
Működött is, de Sabinus köhögni
Kezdett, és ő észbe kapott, pedig
Már szépen feldagadt.
SEIANUS: Pukkadna meg!
Julius, eredj el a nagy Augusta
Palotájába, s jó barátod révén
Intézd el, hogy fogadjon is hamar.
Mondd el, hogy Agrippinánál mi megy.
Idézd Silius szavait, de bőven
Megtoldva. És ecseteld a veszélyt,
Melyet Sabinus szövetsége rejt
E rossz időkben. Arruntius uszítson
Caesar ellen; uszítson Gallus is;
De legfőképpen Agrippina. Mondd,
(Mint igaz is) hogy véghetetlen gőgje,
Mit oly igen termékeny méhe hizlal,
S a népszerűség, uralomra áhít,
És Caesar vesztére. Kérd a nagyasszonyt,
Hogy Caesar és a köz nyugalma végett
Figyelmeztesse erre a veszélyre.
Caesar túl magabízó, rászorul
A hathatósabb anyai tanácsra.
Mi ügyelünk, kémkedünk, földerítünk,
Szervezkedünk, színlelünk, ellenállunk;
De ha ő, kiért annyit fáradunk,
Nagysága s fennkölt szelleme jogán
Gondatlan, hanyag? Polgárháborús
A város szinte, oly megosztott; senki
Nem átallja Agrippina hívének
Vallani magát. És a pártütés
Izmosodik tovább, ha nem teszünk
Ellene. – Cifrázd bátran a nagyasszony
Kedve szerint. – Nemes Postumusom,
Ajánlj Prisca kegyébe; tudja meg,
Hogy ezt a nagy vállalkozást komoly
És közeli kifejlésbe segíti,
Ha Augustánál őrzi hitelét.
POSTUMUS: Utasításod híven követem. (el)
SEIANUS: Derék segéd, előmozdítja tervünk:
Az anya így nem hagyja ellankadni
Caesar haragját. Úgy kell megedzeni
A fejedelmet, hogy nagyobbra festjük
A fenyegetést, mint amekkora,
Sőt, sejtetjük rút árnyalakját ott is,
Ahol nincs. Így félelmet keltünk benne;
Ha fél, kegyetlen lesz; s ha már elindult,
Nem áll meg könnyen; s mert kételyt nem ismer,
Kíméletet sem. Alapelvem ez:
Tiberiust zsarnokságba hajszolom,
Ő lökjön félre minden akadályt,
Amivel én nem bírok el magam.
Drusus megy; a Germanicus-fiúk
Utamat állják, ámde őreik
Hűsége nem megvehető, s az anyjuk
Tisztasága megközelíthetetlen,
Nem úgy, mint a könnyűcske Líviáé.
Dolgozd meg hát Caesar félelmeit,
Hogy akitől fél, takarítsa el;
S háza romjain és a néptömeg
Átka közt sírját maga ássa meg;
S jövök én: a béke, a bizalom,
Míg őt mint bűnbakot, feláldozom. (el)
(be Satrius és Natta)
SATRIUS: Újabban roppantul óvatosak.
NATTA: Szimatot fogtak. Bár Arruntius
Most sem nyughatik.
SATRIUS: Nincs még kiszemelve.
Vannak mások, akik érdekesebbek,
Pedig csöndesek.
NATTA: Itt is jön. Gyerünk. (el mindketten)
(be Arruntius, Cordus, Sabinus)
SABINUS: Miért kerülgetik Agrippina
Házát a kopók?
ARRUNTIUS: Ó, szimatot vesznek.
Vad lakik itt, azt kell fölverniük,
Az úr vadászni kíván.
SABINUS: Megfigyelted,
Mint piszkálgatták Caesart?
ARRUNTIUS: Ó, csali,
Hogy bekapjuk. Ha tán majd hóhérkampó
Tépné a testem, e képzett segédek
Kísérjenek.
(Afer áthalad a színen)

CORDUS: No, itt is egy.
ARRUNTIUS: Afer,
A szónok, ez ám a legény! Csinos
Szóvirágok, trópikus frázisok
Ékítik szónoklatát, úgy igyekszik
Figyelmet kelteni, ha bármely ügyben
Vér vagy arany kecsegtet; szavait
Mikor gyilkol, mű-könnyel öntözi –
A tiberisi krokodil! Imádom,
Szívem-hangom övé, ha átkozódni
Támad kedvem.
SABINUS: Az ilyen undok állat
Mai éltével ás sírt önmagának. (mind el)
(Be Silius, Agrippina, Nero, Sosia)
SILIUS: Eztán is őrizd meg nyugalmadat,
Hercegnő; de úgy illik, hogy tovább
Ne zavarjalak.
AGRIPPINA: Nemes Silius.
SILIUS: Hercegnő.
AGRIPPINA: Sosia velünk marad?
SILIUS: Szolgálatodra; hisz hű szeretettel
Tartozik, s hasznot nem áhít belőle.
AGRIPPINA: Elég, ha így csak a virtus gyarapszik?
SILIUS: S az sem politikai értelemben.
Ő bátor asszony és szabad beszédű,
S amit mond, meggondolja komolyan,
Hogy házadnak becsületére váljék;
Ez szeretet-diktálta, egyszerű,
Őszinte beszéd, de ha gyakran hangzik,
S nem a kellő hallgatóság előtt,
Veszélyt hozhat rád – mert személyedet
Irigy szemek sanda szívvel lesik;
Minden második vendég asztalodnál
Fizetett kém, s figyel: ki megy, ki jön,
Kivel beszélsz, mikor, hol és miről;
S milyen az ott levők tekintete,
Szava, gondolata – s ebből kifőzik,
Mit jelentsenek.
AGRIPPINA: Halljad, Silius,
Ha csupa szem volna Tiberius teste,
És házamnak minden fala, kárpitja
Oly átlátszó, mint ez a gyolcsing rajtam;
Ha Seianus füle oly hosszú volna,
Hogy szobámig elérne, én utálnék
Suttogni és alakoskodni, Júnót
Majmolva. Az erény mindig kitetszik,
Ha nappali fényben, nyíltan cselekszik.
SILIUS: Bátor beszéd, Agrippinához méltó;
De méltóságod tudja jól, nem árt,
És nem is szégyen az előrelátás.
Nagy kár, hogy nem mindenki óvatos.
Láthatnád, milyen szóra szomjas képpel
Jár házadhoz Satrius, Afer, Natta
S a többi, titkaidat mint lesi;
Milyen jól értesülten csepülik
Augustát, sőt, Tiberiust; Seianus
És Livia cseleit mint cifrázzák;
Mert hátha feldühödsz, és háborogsz,
S úgy minden szavad följegyezhetik.
AGRIPPINA: Túl gyanakvó vagy, Silius.
SILIUS: Bár az volnék,
Agrippina, de ravasz kelepcétől
Tartok. Aki rágalmaznivalót
Talál az olyan ritka makulátlan
Életen, mint a Germanicusé,
Az hasonló haditetteket tervez.
Ki egyet megmar, sokra veszedelmes.
NERO: Kést a nyelvére, üszköt a szemére,
Az kellene.
SOSIA: Az a kém méltó bére.
(be Ifjabb Drusus)
IFJABB DRUSUS: Hallottátok?
AGRIPPINA: Mi hír?
IFJABB DRUSUS: Haldoklik Drusus.
AGRIPPINA: Haldoklik?
NERO: Furcsa.
AGRIPPINA: Este voltál nála.
IFJABB DRUSUS: Hívatták Eudemust, az orvosát,
Úgy gondolja, ezt nem élheti túl.
SILIUS: Úgy gondolja? Ha tudja valaki,
Ő tudja.
AGRIPPINA: Ilyen váratlan betegség?
SILIUS: Méreg. Méreg…
AGRIPPINA: Hogy? Silius!
NERO: Mi van?
SILIUS: Semmi. Nemrég eldurrant egy pofon
Egy arcon.
NERO: Ó, Seianusén?
SILIUS: Igaz.
IFJABB DRUSUS: És akkor?
SILIUS: Örülök, hogy nem én adtam.
NERO: Van más is?
SILIUS: Bizalmas találkozások
Egy nemes hölggyel, egy orvosi kertben,
Egy eltaszított asszony...
NERO: Hah!
SILIUS: Botorság.
S az utca bölcsessége? Mi a fáma?
IFJABB DRUSUS: Félelem, sugdosás, mit tudom én.
A Szenátus ülésezik.
SILIUS: Megyek.
Lássuk, mit főznek.
AGRIPPINA: Nemes Silius.
Mi maradunk.
SILIUS: Urak, siessetek
A beteg herceghez. És értesüljön
Aggódó szeretetünkről a nép.
Seianus szennye mindőnket elönti;
Ami fa útját állja, azt ledönti.
(mind el)




III.

(A Szenátus – be Praecók, Liktorok, Varro, Seianus, Latiaris, Cotta, Afer)
SEIANUS: Egyedül te támadhatsz neki, Varro.
Sem én, sem Caesar nem léphetünk színre,
Csak ha megszorulsz; mert te vagy a konzul,
S a rossz vita apád és őközötte
Régről ismert: végigcsinálhatod,
Senki sem vádolhat ármánykodással.
A jegyzeteid, pontról pontra. Olvasd,
Ésszel használd. Megvan Afernek is.
VARRO: Beidéztétek?
SEIANUS: Nem, mert megbeszéltük
Caesarral, hogy legjobb, ha készületlen
Kapjuk el.
AFER: És felségsértési pört
Folytatunk ellene.
VARRO: Értem. Helyes.
(be Sabinus, Gallus, Lepidus, Arruntius)
SABINUS: Drusus halott – Caesar nem lesz jelen.
GALLUS: Mi lesz így a Szenátus napirendje?
ARRUNTIUS: Majd megmondják a ravasz sugdosók.
Mi csak derék, buta nézők vagyunk,
Hívtak, hogy a márványpad ki ne hűljön.
Mi közünk a mély misztériumokhoz?
Hagyjuk őket a finom koponyáknak.
Tudatlanságunk hátha megkímél
A korbácsos fúriáktól.
GALLUS: Buzognak!
ARRUNTIUS: Igen jár a fejük ide-oda,
Mint a vetélő: furcsa hálót szőnek,
De vajon kit kapnának el?
SABINUS: Figyeld,
Helyet foglalnak.
ARRUNTIUS: És a konzulok?
GALLUS: Elvegyülnek a többiek közé,
A gyász jeléül.
VARRO: Rendelj csöndet!
PRAECO: Csöndet!
VARRO: Hozzon e gyűlés, Összeírt Atyák,
Jót és szerencsét a Köztársaságra.
(be Silius és más Szenátorok)
SEIANUS: Jön Silius.
SILIUS: Üdv, bús Atyák.
LIKTOR: Megállj,
Silius, ne ülj le!
SZENÁTOROK: Hogy?
PRAECO: Silius, a Konzul
Pörbe idéztetett.
LIKTOR: Helyet Caesarnak!
ARRUNTIUS: Mégis eljött? Csúf, gonosz cselt gyanítok.
SABINUS: Pörbe fogják? Majd megfelel nekik.
(be Tiberius kísérettel)
TIBERIUS: Döbbenten látjuk, atyák, ezt a teljes
Csüggedést. És a konzulok miért
Vegyültek így közétek, elfeledték
Illő helyüket s méltóságukat?
Súlyosabb bánat sem törheti meg
A mi Birodalmunk önbecsülését.
Talán fel is róhatjátok nekünk,
Hogy ilyen gyász után ilyen hamar
Merészkedünk a Szenátus elé,
Hiszen hasonló veszteség után
Ezrek vannak, kik csak nehezen tűrik
Rokon s barát vigasztaló szavát,
S még a napot sem látják szívesen.
Gyöngeséggel nem is vádoljuk őket,
Így természetes. Ám mi hathatósabb
Vigaszt merítünk a római nép
Felénk áradó jóakaratából.
Anyánk, Augusta, végsőkig elaggott,
Saját személyünk évek súlya nyomja;
Drusus elment, gyermekei kicsinykék.
Alapozzuk hát közös céljainkat
Vigaszunkra a ránk szakadt bajokban,
Szerencsésen élő reményeinkre,
Germanicusnak két nemes fiára,
Neróra és Drususra. Konzulok,
Méltóztassatok bevezetni őket.
A Szenátusra bízzuk gondjukat,
Legyenek ők az öröm napjai,
Szárítsák fel bús könnyeitek árját.
ARRUNTIUS: (félre) Jupiterre, Oedipus nem vagyok,
Hogy értsem e Szfinxet.
SABINUS: A hercegek.
(Nero és ifjabb Drusus be)
TIBERIUS: Közelebb, nemes Nero, nemes Drusus.
E hercegeket, mikor apjuk meghalt,
Nagybátyjukra bíztam, kit arra kértem
– Bár neki is van édes gyermeke –,
Nevelje és gondozza őket úgy,
Mint saját véreit; épüljenek
A maga és az utódok javára.
Drusus meghalt; esedezem, atyák,
Az istenek s hazánk színe előtt:
Óvjátok Augustus dédunokáit,
Irányítsátok őseikhez méltón;
Enyém e munka, s éppúgy a tiétek.
Nero és Drusus: ők adattak nektek
Mintegy szülőül, atyáitok ők:
Mert úgy születtetek, hogy a közösség
Sorsa a ti jó- és balsorsotok.
Erős őrzők – s ti istenek –, tegyétek
Vérükhöz méltóvá tetteiket.
Rangjuk tőlük ragyogjon, és ne ők
A rangtól. Minden római fölé
Emelkedjenek – példájuk jogán.
Riválist csak magukban lássanak.
Fortuna ne adjon semmit nekik:
Virtusukat szolgálja – s az reményen
Túl áradjon jó hírnevük előtt.
Atyák, egy szívvel támogassatok.


SZENÁTOROK: Az istenek hallják Caesar imáját,
S koronázzák további érdemekkel
Germanicus hivatott sarjait.
TIBERIUS: Megköszönjük az ő nevükben is.
ARRUNTIUS: (félre) Ha igaz volna! Ám oly távol, távol
A tüdőtől a száj – Tiberiusnak
Bárki másnál mélyebbre bújt a szíve.
Tiberius: Vigaszom eláradó örömében
Elvész bánatom eleven patakja,
Akár tengerben a földi folyó
Vagy a zápor – bár bő forrása könnybe
Borította volna az istenek
Arcát is. Ám oldódjon a patak
Az áradásban.
ARRUNTIUS: (félre) Caesar, jól adod.
TIBERIUS: És most, hogy boldog tanúja vagyok
E nagy ügyben annyira jóleső
Vonzalmatoknak, vágyom, hogy a sors
Hozzon rám nyugalmasabb éveket;
Most tehát kérve kérem a Szenátust,
Könnyítsen illőn munkám terhein.
ARRUNTIUS: (félre) Nevessetek! Nincs rekeszizmotok?
Tiberius: Elgyötört vállaimon túl nehéz
A rám rótt teher; vegyétek le, kérlek,
És ruházzátok át a konzulokra,
Vagy más rómaira, aki erősebb
És méltóbb rá, mint én.
ARRUNTIUS: (félre) Nevessetek!
SABINUS: Így most mind gyanúsítottak vagyunk.
GALLUS: Ez méreg.
ARRUNTIUS: Ó, hát belenyaltatok?
SABINUS: Ezek után hogy higgyem el neki,
Akármit mond?
ARRUNTIUS: Úgy esne bölcs fejének,
Amit kér, akár a mennykő – amelytől
Babonásan retteg –, ha a bíróság
Szaván fogná.
GALLUS: Igaz!
TIBERIUS: Én gyönge voltom
Ismervén, enmagamnak nem igénylek
Csak keveset… a sok nyomasztana…
Ambícióm az, hogy félrevonuljak.
ARRUNTIUS: (félre) Szépen kijátssza.
SEIANUS: Ámde Róma, melynek
Idege, vére, csontos termete
Caesaron áll – mint Atlaszén az égbolt –,
Ha ezt eltűri, Róma összeomlik.
ARRUNTIUS: (félre) Ó, csak nem fogod lebeszélni?
SEIANUS: Caesar
Önnön nagyságát veszélyezteti,
S a Szenátus és Róma erejét,
Ha ezt akarja.
GALLUS: (félre) Ó, szép fordulat.
ARRUNTIUS: (félre) És milyen kecses!
TIBERIUS: Én a köz javáért,
Ha meggyőztök, személyes céljaimról
Lemondhatok, bár csak pihenni vágyom.
De ha szolgálni rendel a Szenátus,
Kész örömmel engedelmeskedem.
ARRUNTIUS: (félre) Kell is, és fogsz is, uram. Tudjuk.
SZENÁTOROK: Caesar,
Sokáig élj, és boldogan, nagy Caesar!
Az istenek tartsák meg bölcsességed
És szerénységed…
ARRUNTIUS: (félre) Az meg hol lakik?
Az imában, nyilván.
SZENÁTOROK: ...ártatlanságod,
Kegyességed, szelíd indulatod…
ARRUNTIUS: (félre) Finom ízlésed, nehogy elfeledjük…
Bár azt inkább megtartod tenmagadnak,
Hiába az ima.
TIBERIUS: Nem élünk vissza
Türelmetekkel; sok beszéd helyett
Kívánságtok szerint igyekszünk élni,
Hogy beváltsuk reményeiteket.
Most a dologra.
ARRUNTIUS: (félre) Silius, vigyázz.
Fölmegy a függöny. Föllép Afer.
PRAECO: Csöndet!
AFER: Szólítsd Caius Siliust.
PRAECO: Caius Silius!
SILIUS: Itt vagyok.
AFER: Azt a germániai
Triumfusodat, mit a Sacrovir
Fölötti győzelmed jogán szereztél,
Senki sem irigyelte; és sem Caesar,
Sem Róma el nem tűrte volna, hogy
Kiforgassanak bármiből, amit
A Köztársaságtól kiérdemeltél.
De szeretetük méltatlanra szállt,
Tetteid s okaik lelepleződtek;
Caesar és a Szenátus látja jól:
Kegyüket bemocskoltad bűneiddel.
SILIUS: Bűneimmel?
AFER: Türelem…
SILIUS: Ezt ajánld
Az öszvérnek. Én római vagyok.
Mi a bűnöm? Túl nagy a vagyonom?
Becsületes vagyok? Kincsem, házam
Kísérti a följelentőt? Erőm
A túl sok? Netán az eszem?
Ez ma mind bűn.
AFER: Silius, ha a bűn
Neve így bánt, mily tehetetlenül
Viseled majd ezt a vizsgálatot?
SILIUS: Afer, nem félek, csak dühös vagyok:
Mozdítsd hát jól fizetett nyelvedet:
Ki lesz a vádlóm?
VARRO: Én.
ARRUNTIUS: (félre) Varro? A konzul?
Bedobták?
VARRO: Én vádollak, Silius.
Róma népe és Caesar elleni
Árulásban bűnösnek bélyegezlek.
Te kezdted és okoztad Galliában
A háborút, és te is húztad el,
Hogy triumfálhass; sokáig fedezted
Sacrovirt, mintha nem ellenség volna,
Pusztán hogy több közpénzben részesülj,
A tartományt kifosztottad nejeddel,
Sosiával, így szennyes kapzsiságod
Kiüresítette győzelmedet,
És hazaárulóvá tett.
SILIUS: Hazudsz.
ARRUNTIUS: (félre) Köszönöm, Silius, halkan szólj, de gyakran.
VARRO: Ha vádaskodom, s igaztalanul
Idéztem bíró elé, sújtsatok,
Caesar, azzal, amit fejére kérek;
És minden szavamat ítélje meg
A bíróság s az összes józan ember.
SILIUS: Caesar, haladékot kérek, amíg
Ez mint konzul, le nem köszön.
TIBERIUS: Nem áll
Módunkban.
SILIUS: Miért? Tán ő vezeti
A tárgyalást? Tán a vádló jogán?
Vagy ő lesz a bírám is?
TIBERIUS: Hagyomány
Szentelte szokás, hogy az elöljáró
Bárki polgárt a bíróság elé
Idézhet; nem tűrhetjük, hogy a konzul
E joga megrövidüljön, kinek
Éber tekintetére bízatott,
Hogy – bármi rossz szándék miatt – a köz
Javát semmi károsodás ne érje.
SILIUS: Caesar, csalsz, s ez rosszabb, mint az erőszak.
TIBERIUS: Silius, félre ne érts, sohase mernénk
A konzul súlyát ellened bevetni,
Csak védjük hatalmát, amennyiben
Az az állam tekintélyének részét
Képezi.
ARRUNTIUS: Silius, higgyél neki!
COTTA: Hát jobb is, hogyha hisz.
ARRUNTIUS: Azt mondom én is.
De döntsön ő.
TIBERIUS: A Kapitóliumra
És isteneinkre: Köztársaságunk,
Szent törvényeink és becsületük
Érintve vannak itt – én hallgatok.
AFER: Hadd folytassuk, Caesar, a tárgyalást.
Igazságot teszünk.
SILIUS: Nem: törvényt tesztek.
Ugye, Afer? Beszélj.
AFER: Mi mást akarsz?
SILIUS: Én? Semmi mást, csinos beszédü úr;
Természetes igazságot szeretnék,
Nem a céljaid szerint kitanultat,
Nem az általatok megdolgozottat,
Vad erőszakkal, előítélettel,
Rosszindulatú ravasz csúsztatással
Lehetetlen formára kitekertet.
AFER: Őrjöng, dühöng.
SILIUS: Nem mondhatsz rám ilyet,
Csak Caesar engedélyével. Tudom,
Ki ítél el.
VARRO: Elárulta magát.
Már ez rábizonyítja, kicsoda.
SILIUS: Kicsoda hát?
VARRO: Az állam ellensége.
SILIUS: Mivel ellenséged vagyok neked
S az állam más romlott szolgáinak,
Mert a magad becstelensége árán
Lettél mások készséges eszköze.
SEIANUS: Ilyet a Konzulnak, ez szemtelenség!
Szentségtelen!
SILIUS: Színt vallotok. Ez az!
Jaj, nem éreztem, mint esküsztök össze,
Mint paktáltok ellenem. Tán nem tudtam,
Hogy Seianus, a kedvenc gyűlöl, és
Pufogtatott törvényetek csak játék,
Vulkán hálója, csapda-szerkezet,
Igazság örvén elpusztítani,
Akit dühvel hajszoltok? Nincs agyam,
Szimatom, hogy mielőtt megszólalnék,
Ismerjem célotok, szándékotok
Természetét? Ó, igaz istenek,
Kiknek ítéletét nem vádolom,
Bármint gyötör e farkasok világa:
Ezért forgattam oly sűrűn magam?
Ezért álltam a küzdelem hevében?
Phoebus előbb hagyta ott az eget,
Mint én a harcot. A kék szemü gallok,
Göndör germánok ellen! Római
Sasaink szították a szárnyaikkal
Tüzünket, halált vitt minden csapásunk!
Egymagam rontottam neki a fürtös
Szikamberek hadának, s megfutottak;
Nem rabszolga-sebek borítanak,
De mellemen, arcomon hőshöz illők,
Neked szánták, Caesar, s Rómának őket!
S ezt kapom értük? Azt a vereséget
Ezért mértem nemes és bátor szívvel
Sacrovirre? Ó, Jupiter, hát illik
Hencegnem, mikor az, akiért tettem,
Így elfelejt?
AFER: Silius, Silius,
Felfortyant a véred, amint szokott,
Rendesen a bortól, most meg dühödben.
Agrippina asztalánál is nemrég
Így hánytorgattad azt a zendülést,
Melyben fegyelmet csak a katonáid
Tartottak; te vagy a Birodalom
Megmentője, hisz ha a légióid
Fellázadnak, mindnyájan elveszünk.
A te virtusod állt a vész elébe,
Általad lett Caesar és Róma ép,
Nevük, erejük, szellemük és létük
A te kezedből elnyert adomány.
ARRUNTIUS: (félre) Szónokhoz méltón megcsinált szöveg.
TIBERIUS: Igaz ez, Silius?
SILIUS: Ne is kérdjed, Caesar.
Hírhedett kémed most fejtette ki.
ARRUNTIUS: (félre) Remek római.
SABINUS: (félre) Bátran megfelelt.
SEIANUS: Ha ez így van, minden további vád
Fölösleges.
VARRO: Mert mi sértheti jobban
Caesar tekintélyét, mint ha olyasmit
Követelnek tőle, amit nem képes
Megfizetni?
COTTA: A követelés Caesar
Egész vagyonát fölemésztené.
LATIARIS: A viszonzás teljesen tönkretenné.
GALLUS: Mim az elég Silius érdeméhez?
ARRUNTIUS: (félre) Gallus is átállt?
SILIUS: Kínkeservesen
Próbáltok bűnt rám bizonyítani,
Mikor már rég kész az ítéletem.
Gyorsabb az út, ha elétek megyek.
Igaz, ezt mondtam, s mondok többet is:
Mióta ezt a szolgálatot tettem,
Caesar, te félsz tőlem; s nemhogy kegyelnél,
Gyűlölködöl. Igen, a fejedelmek
Előtt sértésszámba megy minden jótett,
Ha túlságosan nagy és jó ahhoz,
Hogy viszonozzák. Nincs örömötök
Semmi jóban, ha nem tudjátok könnyen
Letörleszteni; s ha nem, igyekeztek
Nem megköszönni, hanem megtorolni.
Minden ember rabszolgátok legyen,
Nem ismertek el semmi más jogot.
Ne firtassa senki, hogy lettetek
Nagyok. Azt hiszitek, ha kiderül,
Kisebbek lesztek; pusztuljon csak el,
Ki magasra segített, csak szemet
Ne szúrjon: még szemrehányásnak néznék.
COTTA: Vonjátok meg a szót!
VARRO: Minden világos.
AFER: Nem kell más vádpont.
LATIARIS: Tessék elítélni.
SEIANUS: Kimutatta, hogy Caesar ellensége.
COTTA: S a hátsó szándékait.
SEIANUS: Elítélni.
SILIUS: Elég, buzgó Szenátus. Dühötök
Kinevetem. Silius jó véderőt
Tart lelkében Fortuna kénye ellen,
Miért félne hát a ti karmotoktól.
Maga Fortuna is, ha az erény
Száll szembe véle, megjuhászodik.
Amim az emberéletben adódik:
Varro epéje, Afer éles nyelve,
A Szenátus szolgalelke, ha mind
Gyilkolni kész is, nem fog vértemen,
Sőt, lenézem, mert hozzám föl nem ér.
Nem imádom báván az életet,
S ha vége van, nem vádolom a sorsom.
Gyáva, bátor egyaránt elbukik,
Csak az nem mindegy, miért és hogyan,
Drágán adta-e, vagy olcsón magát.
Ha van itt római, tudja, hogyan
Gúnyolja ki zsarnok Tiberiust;
Nézzetek rám, s tanuljatok meghalni.
(ledöfi magát)
VARRO: Keserves tett!
ARRUNTIUS: (félre) Dicsőségedre válik.
TIBERIUS: Nézd meg, halott?
SABINUS: (félre) Pontos volt a döfés.
ARRUNTIUS: (félre) Ahogy gondoltam, úgy. – Ég veled, Silius!
Példát mutattál, híred fennmarad.
TIBERIUS: Nem örvendünk e szomorú esetnek,
Mely kegyelmünket megcsúfolja, bár az
Készen állt, nemes római, és minden
Reményeden túl.

ARRUNTIUS: (félre) Bámulatos farkas:
Jóllakott, s most vonyít.
SEIANUS: Nem illik Caesar
Méltóságához ekképpen siratni
Egy áruló megérdemelt halálát;
Ily enyheség felbiztathat hasonló
Bűnre más pártütőket.
TIBERIUS: Vagyonának
Elkobzása elég lett volna.
ARRUNTIUS: (félre) Ó,
Erre csurgott tehát a nyálatok?
VARRO: Vigyétek a hullát.
SEIANUS: Idéztessék be
Sosia.
GALLUS: Őt tessék csak proskribálni.
A vagyonnak felét szerintem kapja
A kincstár, míg felét a gyermekek.
LEPIDUS: Caesar, ha tetszik: azt hiszem, negyedrész
A följelentőké törvény szerint,
A többit kapják meg a gyermekek.
Így Caesar embersége is kitetszik,
S a szükség azokat sem kényszeríti
– Bár rászolgáltak vétkes szüleik –
Hogy rosszra törjenek.
TIBERIUS: Tetszéssel halljuk.
ARRUNTIUS: (félre) Mintha a fogad húznák. – Lepidus
Komoly, becsületes, és úgy találom,
Mértéktartó minden megszólalása.
SABINUS: És jó tettekre intő…
(be Cordus őrizet alatt; Satrius, Natta)
Hé, ki ez?
Cremutius Cordus? Őrizet alatt?
ARRUNTIUS: Vér kell a lakomához? Nemes Cordus,
Légy, mint a könyveid, becsületes.
TIBERIUS: Mi okból?
SEIANUS: Az annaleseiért.
PRAECO: Cremutius Cordus!
CORDUS: Igen.
PRAECO: Satrius Secundus,
Pinnarius Natta vállalta a vádat.
ARRUNTIUS: (félre) Seianus vérebei, emberhússal
Eteti őket – mindig jól ugatnak.
AFER: A Szenátus várja, hogy szóljatok.
SATRIUS: Ímé, vádollak, Cremutius Cordus,
Veszélyt jelentesz, titkos pártütést,
Mert lázadást szítasz az állam ellen
Nyughatatlan, sértődött szellemeddel;
Ezt bizonyítják annaleseid,
Miket közreadtál; mert belemarsz
A jelenkorba vipera-fogakkal,
Pedig méhéből származol, e vétket
Csak elfajzott fattyú követi el
Szülője ellen.
NATTA: Egyetértek, ám
Egyetlen részletet kiemelek:
Embereket s korokat összevetvén
Dicséred Brutust, s közlöd Cassiusról,
Hogy ő volt az utolsó római.
COTTA: Talán mi nem?
VARRO: És Caesar? Semmi volna?
AFER: Ez lelkében sért minden rómait,
Kiben nemes, fennkölt szellem lakik:
Egy apagyilkos, honáruló Brutust
Emelni Róma minden mostani
Értéke fölé. Elvetemült sértés,
Rossz epéjű, szemtelen mocskolódás.
Nemcsak a kort sújtja itt megvetéssel,
Hanem a kor urát, Caesart magát
Rántja a sárba; s mindezt feslett tolla
Sunyi célozgatásaiba rejti.
Caesar, ha Cassius volt az utolsó
Római, akkor neked nincs neved.
TIBERIUS: Hallgassuk a válaszát. Csönd legyen!
CORDUS: Mert tetteimben ártatlan vagyok,
Szavaimat éri vád. De ezek
Nem érintik sem Caesart, sem az atyját,
Kiket véd a felségsértési törvény.
Mondják, Brutust és Cassiust dicsértem;
Kiknek tetteit bár sokan megírták,
Mindenki tisztelettel emlitette.
Az ékesszóló, mindig hiteles
Titus Livius nagy történetében
Pompeiust oly zengzetesen dicsérte,
Hogy Augustus pompeiánusnak hívta –
És barátok maradtak. Könyvei
Gyakran mondják Scipiót, Afraniust
És ama Brutust, ama Cassiust
Remek embernek; nem honáruló
Tolvajnak, mint mostanában szokás.
Asinius Pollio nemes férfiként
Emlékszik rájuk, Messalla dicséri
Vezérét, Cassiust – s ím, mind a ketten
Augustus által megbecsülten éltek.
Cicero könyvére, mely egekig
Magasztalja Catót, mit felelt Caesar
Diktátorként? Választ írt rá, akárha
Bírák előtt szólna. Antonius
Levelei, Brutus beszédei
Augustusra mily gyalázkodást szórnak –
Hamisan, ám keserű indulattal.
Catullus versei sértegetik
Mind a két Caesart, mégis népszerűek,
Az isteni Julius és Augustus
Lenézte tán, de tűrte – nem tudom,
Önmérsékletből-e vagy bölcsességből;
Mert a becsmérlés, hogyha megvetik,
Elenyészik, elhal, de a dühös
Indulat már-már elismerni látszik.
A görögök nemcsak a szabadságot,
A szabadosságot sem fenyítették;
És csak szóval volt szokás megtorolni
A sértő szót. De én miről írhatnék
A kor szennyétől távol szabadon,
Ha nem azokról, kiket a halál
Gyűlölet s kedvezés alól kivett?
Ha megírom, hogy Cassius és Brutus
Fegyverben állt Philippi mezején,
Az állam ellen lázítom a népet?
Vagy róluk, kik hetven éve halottak
– És képmásukat még a győztes is
Megkímélte – az íróknak tilos
Megemlékezni, mert tán bűnösök?
A tisztelet minden embert megillet.
S ha elítéltek, lesznek elegen,
Kik megértik a nemes Cassiust,
S őrzik a nagy Brutus becsületét;
És énrám is emlékeznek ekképp.
ARRUNTIUS: Méltósággal beszélt.
SABINUS: És mérséklettel.
Tetszik, hogy nem ragadja el a hév.
ARRUNTIUS: Igencsak sugdosnak.
TIBERIUS: Vigyétek innen!
Majd más ülésünkön döntünk felőle.
(el Cordus őrizet alatt)
COTTA: Addig is égessék el könyveit
Az aedilisek.
SEIANUS: Helyes észrevétel.
AFER: Ne oktassa ki ez a szabadosság
A kort.
ARRUNTIUS: (félre) Bár ráférne jobb korra is.
LATIARIS: Égjenek el.
GALLUS: És felkutatni mindet.
PRAECO: A bíróság ülése véget ért.
(el mind, Arruntius, Sabinus, Lepidus marad)
ARRUNTIUS: Égjenek el! Ó, milyen nevetséges
Agyatlan buzgalmával a Szenátus!
Jelen hatalmuk – azt hiszik – kioltja
A jövő idők emlékezetét!
SABINUS: S azt hiszik, növekszik a tekintélyük,
Hogyha a tehetséget büntetik.
Hát nem! Aki dühöngve könyvet éget,
És eszméket betilt, az csak kegyetlen;
Végül szerez magának szégyent, szitkot,
S örök hírnevet annak, kit betiltott.
LEPIDUS: Vigasztalan idők, ha az erénynek
Nem jár előmenetel, sem büntetés
A bűnnek.
ARRUNTIUS: Igaz, nemes Lepidus.
Jól látta Augustus, mit kell kiállnunk
Tiberius alatt; pontos a kép:
Boldogtalan római nép, hogy éljen
Lassú állkapcsok közt őrlődve hosszan.
(el mind)
(be Tiberius és Seianus)
TIBERIUS: Ez a dolog jól sikerült, Seianus.
Senki nem sejti, hogy Agrippina
És a fiai ellen készülünk.
Most azt döntsük el, hogy csaljuk verembe
Sabinust és Arruntiust. És Gallust –
Hiába hízeleg nekünk, a szívét
Ismerjük jól.
SEIANUS: Pihentess kissé, Caesar.
Az idő érik, s majd megkoronázza,
Amit igaz jósjelekkel mi kezdtünk.
Sabinus jöjjön.
TIBERIUS: Arruntius inkább.
SEIANUS: Őt kíméld meg. Mert fedezékül szolgál;
Zabolátlan nyelve, ha szólni hagynád,
Bizonyítja, hogy a többiek ellen
Nem gyűlölség vezet.
TIBERIUS: Bölcs koponya,
Szerencsés gondolat: rád hallgatok.
SEIANUS: Uram, oly régen kísér kegyetek,
Előbb apádé, szent Augustusé,
Utóbb a te jótéteményeid,
Hogy inkább vallanám meg vágyaim
A te fülednek, mint az isteneknek.
De soha nem is követeltem eddig
Káprázatos címet és rangot, inkább

Caesarom biztonságára ügyelnék
A közkatonák között.
TIBERIUS: Így igaz.
SEIANUS: Az egy előny, amely joggal megillet,
Hogy a nagy Caesar méltónak talált
A kapcsolatra. Hát ebből fakadnak
Reményeim.
TIBERIUS: Hm?
SEIANUS: Úgy tudom, Augustus
Lányának férj-jelöltként számba vett
Egy római lovagot is. Ha így…
– Nem tudom, hogy reméljek ily kegyet –
De ha férj kerestetnék Liviának,
S én szóba jönnék mint Caesar barátja,
Dicsőségemre válna a rokonság.
Mint mindig, oly éber gonddal ügyelnék
Caesar javára; viszont gyönge váram
Megerősödve, szilárdabban állna
Agrippina túlerejével szemben;
Amit gyermekeim épsége végett
Erősen óhajtok. Amúgy nekem
Nincs más vágyam, mint hogy egy ilyen drága
Urat szolgálhassak halálomig.
TIBERIUS: Jólesik a ragaszkodás, amellyel
Seianusunk, jótéteményeinket
Könnyen felejtő elménkbe idézed.
De a dologra. Minden más halandó
A hasznához szabja döntéseit;
Más sorsot követ a fejedelem:
Főbb tetteit a jó hírnév vezérli.
Válaszra így több idő jár nekünk.
Livia maga döntheti el, Drusus
Után férjhez megy-e, vagy megmarad
A családban; továbbá ott az anyja
S a nagyanyja, igazán közeli
Tanácsadók – hallgathat rájuk is.
De szóljak nyíltan. Félsz Agrippinától?
Nyilván sokkal vadabb haragra gyúl,
Ha Lívia házassága megosztja
A Caesarok házát. Vetélkedés
Tör ki az asszonyok közt, s a gyűlölség
Tönkreteszi mindkét ág unokáit.
E házasság a viszályt csak fokozná.
Te sem volnál biztonságban, Seianus.
Azt hiszed, hogy Livia, aki Caius
Caesar hitvese volt, majd Drususé,
Szerény sorban akar megöregedni
Egy kis római lovag oldalán?
Hogy téged emeljen szégyene árán?
S ha én hagynám, hiszed, hogy akik látták
Apját, bátyját és közös eleinket
A legfőbb méltóságok birtokában,
Eltűrnék ezt? Vagy akár a Szenátus?
Már pletyka tárgya a pozíciód;
Morog mindenki, a főemberek
Nyíltan hánytorgatják, hogy túl atyánk
Kegyén és lovagi rangodon csörtetsz;
Téged gyűlölnek, s engem ér a vád.
Barátunk elől el nem hallgatunk
Semmit. Bölcs légy. És ha döntésre juttok
Te vagy Livia, én nem gátolom.
Hogy rólad elménkben mit tervezünk,
Milyen kapcsokkal fűzünk enmagunkhoz
Mint egyenlő felünket, egyelőre
Nem ismertetem. Annyit tudj csupán,
Kedvelt Seianusunk: nincs oly magas
Méltóság, melyet hű fáradozásod
S kiválóságod meg ne érdemelne.
És ezt ki fogjuk nyilvánítani
Úgy a Szenátus, mint a nép előtt.
SEIANUS: Eszemre térítesz, világosan
Látom, mily elvakult voltam imént:
Mert bölcsen utasítod el, amit
Ostobán kértem. És mit gondolsz arról,
Hogy elhagyd Rómát tanácsom szerint?
TIBERIUS: Eldöntöttük.
SEIANUS: (írást ad át) Még néhány gondolat
A döntésedet megerősítendő.
TIBERIUS: Gondos Seianus! Olvassuk hamar.
Törődj tervünkkel, és jól boldogulj. (el)
SEIANUS: Jól, ha rám hallgatsz – Tompa, tunya Caesar!
Azt mondod, a kegyed miatt morognak?
És hogy a te hibádból csörtetek?
Engem gyűlölnek, s téged ér a vád?
Nem fogod fel? Villámgyorsan lecsapnék,
Ha úgy akarnád megnyerni a játszmát,
Hogy engem mártasz be. Buta szavad
El sem hagyta a szád, mikor agyam
Műhelyében már elkészült a páncél
Fortélyod ellen. – Olvasd, amit adtam,
S úgy ejtse rabul érzékeidet,
Mintha bürökpor, máklé, mandragóra
Ringatott volna el. Aludj, kéjszomjas
Caesar, s az önhitt hanyagság vezesse
Bárgyú erőidet a közügyektől
Távol, rabulejtő élvezetekre –
Hogy buja lelked ajzottan akarja
Elhagyni Rómát. Mondom, s egyre mondom,
Mily kellemetlen a városi nyüzsgés,
Az ügyek sokasága, az özönlő
Kérelmezők bosszantó panasza,
Csak ami fontos, azzal nem törődhet
Irigység, morgás, rossz hírek miatt;
Bezzeg az elvonult, nyugalmas élet
Gyönyörökkel teljes, könnyű derűje,
Mely épp a nagy ügyekre hagy időt,
S a bölcs megfontolásra ád esélyt.
Így aztán mit se gondol a komoly
Döntésekről, hisz róluk mit se tud,
Ha tervezek, terveit ismerem,
S építkezem: én osztok kegyeket,
Címet, rangot, pénzhozó hivatalt,
Sőt, Caesar láthatásának jogát;
A gyűlölködők majd adják alább,
Mert én döntök az életük soráról:
Hajtsanak főt – vagy bukjanak Caesarral. (el)
TIBERIUS: (be) Livia férje légy? Lejjebb, Seianus,
Nem is adnád? Magasra törsz? No jól van.
Vasalt kapocs köt hozzánk, terveink
Láncában szem vagy; kit elméd szerint
Használnunk kell, bármit tervezzen is.
Igaz. De okosan, mert jégre visz.
Nos, gondoljuk meg… Ki van odakünn?
SZOLGA: (be) Caesar?
TIBERIUS: Az utazást elhagyni bűn
Volna, annyi gyönyört ígér; se kétely,
Se szégyenletes félsz hozzánk nem ér fel;
Ám bölcs a kétely, s indokolt a félsz,
Ha előnyünkre diktálja az ész,
Mint most: Seianusban a gőg vadabb,
Mint Agrippinában a nyers harag.
Félelmes ellenség, ha mi neveltük,
Ha kegyekkel veszélyessé növeltük.
Akit megsebeztünk, tán acsarog,
Csak a kedvenc üthet rajtunk nagyot;
Tüzesebbre forr a dühöngő ármány
Az ambíció, mint a bosszú lángján.
Ügyes fejedelem, el ne kapassad
Senki híved, és kellő távol tartsad
A feltörekvőt. Te fönt légy a csúcson,
De néki a csúcs eszébe se jusson.
Lássuk... – Macrót keresd meg mielőbb,
Ha nincs a közelben; hívatjuk. (szolga el)
Őt
Használjuk most munkánk eszközeként.
Megbízható. Hát, szükségből erényt.
Skorpiómarást gyógyító erő
Lakik – mint mondják – a méregölő
Sisakvirágban. Egy próbát megérhet:
Éljünk, amíg birkózik a két méreg.
A Macro-féle túlontúl gyors szellem,
Nem alkalmas csak maga-fajta ellen.
Bölcs uralkodó összehergeli
A két gazt, s így mindkettőt megöli.
Nagy embert tart a király? Megbuktatják.
Oroszlánt tart? Kövesse a parancsát.
(be Macro)
TIBERIUS: Macro, küldettünk érted.
MACRO: Értem, Caesar.
TIBERIUS: (szolgának) Hagyj magunkra!
(szolga el)
Ha megtudod, jó Macro,
Miért küldettünk érted és mi célból,
Majd jobban érted, s örömödre szolgál:
Kiválasztottunk, mert megbízunk benned.
MACRO: Caesar választása, Caesar bizalma
Macrót ingyen is büszkévé teszi,
Ha szolgál Caesarnak.
TIBERIUS: Ne udvarolj!
Szándékunkban áll elhagyni a várost
Kissé, és megnézni Campaniát.
Nem kedvtelésből, hanem templomot
Szentelünk Capuában Jupiternek
S Augustusnak egy másikat Nolában;
Nagy munka lesz, Macro, és elhúzódhat
Tovább, mint kívánnánk. És mivel tudjuk,
Mennyi veszély rejlik akár rövid
Távollétünkben, hisz az államot
Irigység marja, pártos gyűlölet
Kavarja, rád gondoltunk, nemes Macro,
Annyi római közül, hogy te légy
Szemünk és fülünk; ügyelj szorosan
Agrippinára és a két fiára –
És Seianusra. Nem kételkedünk
Hűségében, nem sajnáljuk kegyünket,
Amellyel oly bőven halmoztuk el,
Hisz ezzel döntésünket megcsúfolnánk,
Kétségbe vonnánk bölcs orákulumként
Szilárdnak vélt régi ítéletünket.
De a nagyság mulandó. Molyok, férgek
Tenyésznek túl készséges anyagában,
Melyet megemésztvén, az alkotó
Szubsztanciáján hizlalják maguk.
Macro eszes, és figyel. S jól tudom,
Titoktartó, ravasz, bölcs, ismeri
Az ember természetét, kitanulta
Érzés, szenvedély okát, céljait,
Melyik hogy működik, ha működik.
Bízunk benne, mert látjuk érdemét.
Dologra hát – mert ez a tárgyalás
Nem húzódhat el, hogy gyanút ne keltsen.
Macro, megbízunk: kémkedj, adj hírt róla,
Büntess. Gondolkozz, használj minden eszközt,
Hadsegédet, bármit, bárkivel szemben.
Kutass, szervezz, áskálódj: tegyél bármit,
Akárha a Szenátus jogán tennéd,
S a törvény áldásával; cselekedj
Caesar és Róma megmentőjeként.
Választ nem vártam, csupán tetteket.
Amire jutsz, arról megbízható
Futárral értesíts. Ha netán kérdik,
Mért hívattalak, mondd, hogy a kocsinkat
S a lovainkat készíted elő.
Szeretett Macrónk, joggal várd jutalmad. (el)
MACRO: Miért parancsol Caesar így, nem kérdem,
Öröm, hogy parancsol. Már az is érdem,
Hogy alkalmaznak, mindegy, így vagy úgy:
A hatalom minden tette erényes.
Akit használ, csak eszköz: nem vitatja
Magas szándékát – némán végrehajtja.
De ha egy íj az úr kezére áll,
Azt használja, célba azzal talál;
S legtöbbet akkor ér a trón szolgája,
Ha fejedelme célját eltalálja.
Ne firtassa – majd az úr válogat –
Akárkire lője ki a nyilat.
Ikeröcsém hírében, életében
Aljas kárt tenni; édes feleségem
Kivetni ágyamból; hóhérnak adni
Apám, anyám; cinkosul fogadni
Egyetlen fiam; minden rokonom
Kinyírni; baráton, ártatlanon
Nem könyörülni; istenek fején
Mocskot találni: megcselekszem én,
Ha parancsolják, víg leszek és lelkes.
Szolgálj, tetszésre törj – akkor emelkedsz.
Ha rangot és módot akarsz, a jog
S igazság útját jobb, ha elhagyod;
És új, vad ösvényt vágsz, mert mifelénk
Nem szűken értelmezik az erényt.
Erény: a siker; ész: az indulat;
Törvény: a szeszély; csel a hódolat;
Az erkölcs rút, de szép az alkalom;
Üres a szó, s a jó hír a haszon.
Ha Seianust Caesar hiú szeszélye
Fölemelte, hogy aztán lecserélje
– Hadd bucskázzék nagyot, s kövesse más –
Kész eszköze vagyunk; ez a bukás
Emelhet minket is. Nincs példa nélkül,
Ha a régi romokon új ház épül. (el)

IV.

(Be Agrippina, Gallus)
GALLUS: Hercegnő, Agrippina, türelem.
AGRIPPINA: Előbb a bosszú, az lehetne nektár
Éhes szellememnek. Ó, Fortuna,
Amit készítesz, hirtelen legyen.
Vakítsd meg értelmemet egy csapással,
Hogy ne lássam jövendő sorsomat.
Ne féljek, ha már nem remélhetek.
GALLUS: Caesarnál is jobban gyötröd magad.
AGRIPPINA: Hát ez a magas születés jutalma?
Hogy céltábla vagyok? Örök gyanús?
Szakadatlan irigység szenvedője?
Ha vászna nem is, képe minden festett
Veszélynek? Hát ki ne akarna inkább
Zuhanni, mint örökkön függeni?
GALLUS: Biztonságban lehetnél, ha…
AGRIPPINA: Jó Gallus…
Ha buja Seianus lotyója volnék?
Vagy Caesar kéjkertjében kerítőnő?
Úgysem volnék biztos – senki sem az.
Te sem vagy biztos, míg mellettem állsz.
Silius biztos volt? S a jó Sosia biztos?
Vagy húgom, a drága Claudia Pulchra?
Az ártatlan Furnius? S akik azóta
Afer vádjának szónoki babért
Szereztek? Balga barátok, nem intett
Ennyi friss példa, hogy vigyázat, engem
Szeretettel követni veszedelmes,
Hogy Caesar dühöngése meg nem szűnik,
Amíg a kiváltói meg nem szűnnek?
Ezt föl kell fogni. Jó Gallus, eredj.
Ha itt csak mutatkozol: árulás,
Ha tisztelettel köszönsz: pártütés.
Boldogtalanná teszlek – és ti engem.
Hol vannak a fiaim? Nero? Drusus?
Együtt jobb célpont vagyunk, fussunk széjjel,
Ne rántsuk sírba a barátainkat.
Vagy indítsunk egy vétkes akciót,
Amelynek úgyis koholják a vádját,
Hadd hökkenjenek meg, hogy igazuk van.
Mindegy. – Hisz amit kiagyaltak, meglesz.
Nincs ártatlanság, mit a hatalom
Be ne mocskolna. Bűn ez? Nincs nyoma,
Ha végtelen a bűnök lajstroma.
(be Nero, Ifjabb Drusus, Caligula)
NERO: Seianus megjött Caesar szigetéről.
GALLUS: Kegyvesztett?
IFJ. DRUSUS: Kegyeltebb, mint valaha.
GALLUS: Balszerencse.
CALIGULA: Az is, és Fortuna
Furcsa fintora.
IFJ. DRUSUS: Ám nekik szerencsés.
GALLUS: Mi volt?
NERO: Tiberius épp lakomázott
Egy villában, melynek neve Spelunca,
Egy természetes barlangban, mikor
Több szikla lezuhant, s agyonütött
Néhány szolgát; mindenki menekült.
De Seianus arcával és testével
Caesarra borult óva, így fedezte
A hulló kövektől; e helyzetében
Találtak rá az odarohanó
Katonák. E kaland úgy beágyazta
Caesar bizalmába, hogy nem lehet
Kirobbantani sem belőle. Így jött
Rómába, Caesar fényétől fürösztve.
AGRIPPINA: S oly hatalommal, mely elég követ
Omlaszt ránk, hogy mindőnket eltemessen.
Nero és Drusus és Caligula,
Rangotok miatt úgy gyűlöl e kettő,
Mint senki mást. Nemesi véretekre
Gondoljatok, s vállaljátok a sorsot:
Méltón a zsarnokság szemébe nézni.
Hadd tétessék próbára az erény.
Amint a szél az erős fát cibálja,
S az attól csak még szilárdabban áll.
Apátok hullta, nagybátyátok veszte
Után mit vártok? Vagy erőszak ér,
Vagy csúf fortély. Álljátok a csapást;
Ha tenni nincs mód, nemesebb a tűrés.
Méhemhez méltón, fiaim, vitézül:
Nem félhetünk, ha tudjuk, hogy mi készül.
(mind el)
(be Macro)
MACRO: Megjött, s Caesar még jobban kedveli.
Ilyen gyönge? Netán a tengeri
Levegő hat így? És ha arra jár
Megint, Caesar mindent visszacsinál?
Benne vagy, Macro; csak most úgy tegyed
A dolgod, hogy már a magánügyed.
Ha eddig Caesar érdeke szerint
Működtél, most a szükségből erényt
Magad csinálsz; saját gondolatod
Célod felé sebesebben robog.
Ha Seianus feltör, az lesz a veszted,
Hisz mindig is a bukását szervezted,
Nincs irgalom. Üss oda mielőbb,
Amíg célba nem ér, üss, mielőtt
Ő ütne meg. Ha itt az alkalom,
Ragadd üstökön: üsd meg, de nagyon. (el)
(be Latiaris, Rufus, Opsius)
LATIARIS: E szolgálatot Seianus urunk
Nemeslelkű jutalommal fogadja.
Bújjatok el itt, a tető alatt,
S ha ráveszem, hogy elszólja magát,
Ugorjatok, s kapjátok el.
RUFUS: Már megjött?
LATIARIS: Megyek érte. (el)
OPSIUS: Csak ügyesen. Remélem,
Fölfigyelnek ránk és az akcióra.
RUFUS: Ez még a konzulságot is megéri
Az államnak.
OPSIUS: Ne is adjuk alább:
Sabinus igen veszedelmes ember.
RUFUS: Germanicus barátja volt, s ma is
Az özvegy és a három fiú híve,
Hiába kegyvesztettek, ő naponta
Látogatja őket, nyilvánosan
Mutatkozik velük; szolgálja őket,
Akár a ház már egyetlen kliense.
Adja az ég, hogy őszintén beszéljen.
OPSIUS: Latiarisnak rokona, bízik benne.
RUFUS: S ő meghálálja.
OPSIUS: Fontos állami
Hivatalt visel, így a kötelesség
A rokonságot félresöpri…

RUFUS: Csitt,
Jönnek.
OPSIUS: Hát fedezékbe. Csöndesen. (elrejtőznek)
(be Latiaris és Sabinus)
LATIARIS: Szép állhatatossággal pártolod
E bánat-sújtott házat – más barátok
A balszerencse mellől elszeleltek;
Te a sors-adta télben sem hagyod
A tápláló dicsőség hűlt helyét.
Igaz szív vagy, méltó patrónusod,
A nagy Germanicus szeretetére;
Ha fölidézem dicső érdemét,
S látom, hogy özvegyét és fiait
Irigység és gyűlölet környezi,
Az eget hanyagsággal vádolom,
És zsarnoksággal az embereket.
SABINUS: Ha ők türelmesek, legyünk mi is.
LATIARIS: Mi lesz e korral, és mi lesz velünk,
Ha a nemesség jelenti a bűnt?
Ha föld és vagyon végzetes hiba?
SABINUS: Sőt, ha az ember ágya, asztala
Csupa csapda? És terhelő adat,
Ha följegyezzük, minden gondolat,
Mert sunyi ügynökök úgy költik át,
Hogy szolgálja a zsarnok bosszuját?
Ha a tudatlanság sem ártalmatlan,
A tudás viszont rögtön vád alatt van?
Ha népünktől a régi, szép szabadság
Puszta árnyát is mohón elragadták,
S kiszolgáltattak aljas, ócska kémek,
Vad keselyűk gyilkos tekintetének?
LATIARIS: Nem hunyhat így ki a Római faj
Géniusza; tiszta lánggal ragyogva
Feltámadhat még a régi szabadság,
Melyhez holtig ragaszkodik a férfi;
S nem ülünk elcsigázott, bús bolondként
A sötétben az üszköt fújdogálva,
Mígnem kihúny a végső szikra is.
Az ügy közös, hiszen kockán forog
– Hacsak nem fattyú vagy rabszolga – minden
Római jó neve, becsülete,
Élő lelke. Ha a férfi letenné
Az oly régóta hurcolt súlyos pajzsot,
S a fürge kardot forgatná helyette,
Biztosabban elérnénk vágyainkat.
Fáraszt immár a szamár-türelem.
Csak a bátor tetterő szerzi vissza
Jogainkat. Kő és kemény acél
Szikrájából gyúl ki újra a tűz,
Melynek dicső pompája a világot
Mint a nap, felüdíti.
SABINUS: Okosabb
Sötétben várni, míg fölkél a nap.
Ne tüzelje az uralkodó ellen
Az alattvalót semmi gonosz szellem.
A jó ember, ha jogát veszti, tűr,
És nem szít lázadást esztelenül.
Bár mikor Róma először vetette
Egy ember hatalma alá magát,
Nem szánta neki örök hadisarcul
Szabadságát, vagyonát, életét.
LATIARIS: Ha szolgák vagyunk, hát szolgáljuk Caesart,
Ne a sokkal rosszabb, gőgös Seianust!
Az intéz mindent. Caesar mehet tőle
Ragyás képét kenőccsel kenegetni
Rhodoszra, míg ő minden római
Polgár és herceg nyakán páváskodva
Uralkodik maga.
SABINUS: Fején találtad
A szöget: ebben áll a mestersége
S a hatalma.
LATIARIS: Meg abban, hogy gazember.
Hogy dőzsöl Livia? Hogy halt meg Drusus?
Kiket s miért tettek el láb alól?
SABINUS: A múlt elmúlt. Én közelebb tekintem
A praktikáit, s rögtön kiviláglik,
Mitől művésze a gazemberségnek.
Tiberiusnak bemesélte, hogy
Agrippina az életére tör.
Az asszonynak viszont barátilag
Megüzente többször, hogy óvakodjék
Caesartól, mert az majd megmérgezi.
A gyanúból kölcsönös félelem lett,
Majd kirobbant a nyílt gyűlölködés.
Akkor bérenceivel megdolgozta
Nerót: agyondicsérték, föltüzelték,
Hogy Caesar vén; hogy csak őrá tekint
Reménnyel a nép és a hadsereg;
Hogy tőle mindenki világraszóló
Tetteket vár, csak szánja el magát,
Szólítsa őket. A könnyelmü ifjú
Tán hiszi is; Seianus pedig ír
Caesarnak: „Ez a fiú veszedelmes,
Az anyja pedig csupa cselszövés,
Fegyveres férfiakat toboroz
Köré.” Caesar tehát rettegve készül
Anya s fia ellen. De van tovább is.
A másik fivér Drusus – vad fiú,
Alkalmas préda, mert ambiciózus,
Irigy – no ezt keblére öleli,
Agyondicséri, elkábítja azzal,
Hogy mily tetteket vár tőle a nép,
És milyen keservesen tűri Róma,
Hogy anyjuk csak Nerót tolja előre.
Így szépen egymásnak uszítja őket,
S miközben mind barátjának hiszi,
Mindnek külön készíti a bukást,
A végromlást.
LATIARIS: És Caesar erre bólint
Félálmában?
SABINUS: Bár hosszú álma lenne
Mocskos kéjei közt.
(Opsius és Rufus beront)
OPSIUS: Ez árulás!
RUFUS: Tartóztasd le a felségárulót,
Vagy az leszel te is.
LATIARIS: Caesar nevében!
SABINUS: Tehát elkaptatok.
RUFUS: El ám, uram.
SABINUS: Számos év során őszült fürtű kémek!
Tisztes szörnyetegek, ilyen verem
Vár rátok is, már ássák.
OPSIUS: El vele!
LATIARIS: Vigyétek!
RUFUS: Ha egy felségáruló
Kémnek nevez, megtisztel.
SABINUS: Jól adod,
Te sokoldalú és buzgalmatos
Állami közeg. Vigyetek, gyerünk.
Szép újév-ünnep, éppen jó leszek
Seianus oltárára áldozatnak.
OPSIUS: Húzd a tógáját zsáknak a fejére.
SABINUS: Nem kell. Mert fölösleges és idétlen.
Gazemberségtek szégyene a vétkem.
(mind el)
(be Macro és Caligula)
MACRO: Uram, vedd észbe, mily veszélyes ez
A cselszövés! Két bátyádat, anyádat
Beidézi a Szenátus! Caesarral
Ebédel Gallus – este elítélik!
Sabinust gúzsba kötve viszik el!
A szenátorok rettegve lapulnak,
Kivéve azt, ki magánvagyonát
A közpénzből erőszakkal szerezte!
Most még tárgya vagy, de nem sok idő
Múltán a gyűlöletnek szenvedő
Alanya leszel.
CALIGULA: Akkor mit tanácsolsz?
MACRO: Indulj Caprira rögtön, s add magad
Föltétel nélkül nagybátyád kezére.
Mondd meg Caesarnak, ha a vád szerint
Anyád s két bátyád Augustus szobránál
S a légióknál keres menedéket,
Akkor te inkább hozzá folyamodsz,
Hogysem gyanú alatt a nagy Seianus
Cselszövésétől óránként remegj,
Bár ez – jelezzed nagy bizalmasan –
Caesart és trónját is fenyegeti;
Seianus céljait szolgálja mind,
S a közbiztonság végett üldözendő.
Én majd nyomós érvekkel támogatlak:
Caesar méltán bizalmába fogadhat.
CALIGULA: El hát hamar, és készüljünk az útra.
(mindketten el)
(be Arruntius)
ARRUNTIUS: Ezt is eltűröd, ég? Akárhogy izzik
A bűn, nem buzdul jogos haragod
Dúlt kebeledben, hogy hamvába fojtsa
Az istentelenség kátránytüzét
Trónod előtt? Alszol türelmesen,
S a bűn vigyorgó pofával tekint
Hatalmadra, port és füstöt okádva
Képedbe? Jupiter, soha nem ébredsz?
Szakálladat kell rángassa Seianus,
Hogy nyíljon lila-karikás szemed,
S egy nézéssel megöld? Horkoljatok,
Égiek, hadd rakjon e szörnyeteg
Hegyre hegyet, hogy magához lerántson!
Bocsáss meg, Fortuna, és ti, hatalmak,
Kiket zúgolódásom sérthetett.
De lám, egy valóságos csodalény:
Egy nemes, becsületes római –
És öregember!
(be Lepidus)
Marcus Lepidus,
Mikor veszik vérünket? Te meg én,
– Nem hencegek – szinte magunk maradtunk
E rút időkben tisztességesek.


LEPIDUS: Maradtunk? Hát maradunk, Lucius.
Bárhogy tátsa ránk halálos pofáját
A zsarnokság.
ARRUNTIUS: Bizony, mint Sabinusra.
LEPIDUS: Lerángatták szegényt a Sóhajok
Lépcsőjén, s ami még irtóztatóbb, hű
Kutyája – egész Róma szégyenére –
Nem tágított mellőle, s hogy bedobták
A folyóba, követte, s ott veszett.
ARRUNTIUS: Hát… irigyelhetjük mi, emberek.
Most már ránk vár a hóhérkampó, Marcus.
Milyen fortély – taníts ki, ha lehet –
Tartotta meg, hű hazafi, e kedves
Tiszteletre méltó fejet derék
Válladon ily ősz korig?
LEPIDUS: Arruntius,
Semmi fortély. Csak bátor türelem,
Állhatatos csönd; nem hadakozom
Az áradattal; gondolataim
Körében élek otthon bűntelen,
Ordast nem ingerlek – fortélyom ez.
ARRUNTIUS: Próbálnám eltanulni – már ha hinném,
Hogy megsegít. Imámat Jupiterhez
Óvatosan mondjam, vagy hangosan?
Hogy mit kívánok? Tiberius, Seianus
Nevét lenyeljem? Hallgassak bizony,
Ha szólok is? És gondolkodhatom
Anélkül, hogy kínpadra vonjanak?
S ha álmodom, s álmomban tán beszélek?
Vagy köhögök? Mindennap más a törvény!
Fejem csóválom – nem jelentenek?
Ha azt mondom, kék az ég, vagy borús,
A Sóhajok Lépcsőjén nem kötök ki?
Ilyesmin múlik ma az ember sorsa.
Nem véd a jog hamis tanú fülétől,
Nincs hely, nap, óra, mely szabad lehetne,
A vallás bár százszor szentelte meg,
A sokarcú kegyetlenség talál
Magának ürügyet. Őrült dühöngés,
Részeg bőgés, asszonyi locsogás,
Bohóc trágárság – bármi megfelel,
Hogy elkapjanak. S mindig egy a vége,
– Bármi volt a vétség, és bárki tette –
Halál: a hely lehet más, s az idő.
De… Nero herceg? Őrizet alatt?
(be Laco, Nero, Liktorok)
LACO: Haladjunk, Liktorok. Bocsánatot,
Urak, Caesar parancsa, senki sem
Szólhat a fogolyhoz.
NERO: Nemes barátim,
Az a pár szó nektek kockázat, és
Nekem sovány vigasz. Áldjon az ég.
Bár megválthatnám Róma végzetét.
LACO: Liktorok, indulás.
LEPIDUS: Hová, Laco?
LACO: A Szenátus száműzte, Pontiába.
ARRUNTIUS: Látok? Hallok? Az öt érzékem ép?
Vagy csak káprázom?
LEPIDUS: És az öccse, Drusus?
LACO: A palota börtönében fogoly.
ARRUNTIUS: Már érzem a bűzt. És Agrippina?
LACO: Pandatarián, kijelölt lakhelyen.
ARRUNTIUS: Mennykövet, íjat, harcos istenek,
Kardot, lándzsát, bunkósbotot – kevés
Az égi fegyvertár – hogy legalább
Ti védekezzetek! Milyen finom
Intézkedés, mily gyors, mily célszerű!
Kényszerlakhely? Börtön? Száműzetés?
S a hármas oka?
LACO: Felségárulás.
ARRUNTIUS: Minden vádiraton a körpecsét:
Odaüt, ahol fáj.
LEPIDUS: Mily különös.
Még tegnap a nép úgy éltette Caesart,
Hogy a leveleit hamisítványnak
Bélyegezte; s hogy Germanicus házát
Tudta nélkül készül lerontani
A rosszindulat. Hova tűnt a hangjuk?
Most, hogy kényszerlakhely, száműzetés,
Börtön az örökösök sorsa?
ARRUNTIUS: Hallgat,
Teli gyomorral. Vad Seianus ráfújt
A népre, és szélvészként szórta szét
A szegény port. (Lacóhoz és a többiekhez fordul)
Mi felségárulást
Nem forralunk, ha ezért ácsorogtok.
Nadály ne szívja végünk. Kém uram,
Kikémleltünk, eredj.
(Laco, Nero, Liktorok el)
LEPIDUS: Igaztalan vagy.
A hangjából ítélve tisztességes.
ARRUNTIUS: És ez a hivatala? Lepidus,
Szinónban inkább bíznék, mint az állam
E pribékjében. – Akkor miben bízom?
Abban, hogy a macska-szemű Tiberius
Fényes nappal nem látja, miket forral
Kegyence; ha látja, nem az a hírhedt
Ravaszdi, kinek mi, bolondok hisszük:
Saját házában úgy nevel kuvaszt
Véres húson, hogy – ha az istenek
Úgy akarják – a torkának ugorjék.
Nem könyörgök ezért; de ha a sors
Úgy hozza, nem hunyom be a szemem.
LEPIDUS: Nem hozza.
ARRUNTIUS: Mért nem?
LEPIDUS: Él a kötelesség
S a tudat, hogy ő az uralkodónk.
ARRUNTIUS: A szörnyetegünk: bűne börtönéből
Semmi ál-erény nem válthatja ki;
Undok személye ocsmányabb a bűnnél –
Kéjvágya az uralkodó; saját
És Róma jó hírét ebekre hagyva,
Elbújt egy obskurus szigetre, hol
Tragédiát játszik bohóci maszkban
A káldeus csürhével; óra, nap,
Hét, hónap hosszat gúnyt űz a komoly
Asztrológiából, idétlenül
Több embernek horoszkópot csinál,
S amelyiknek jóslata kedvező,
Azt szikláról tengerbe löki,
Mert ő kifog a sorson. – A gonoszság
Csúcsához ez csak enyhe kaptató.
Caprin saját mészárszéket vezényel:
A gyilkolást művészetként tanítja,
S megjutalmazza azt, ki leleményes
Tortúrát eszel ki. És odagyűjti
Nemesi házakból a szép fiúkat
S a legszebb, legformásabb lányokat,
Kik bőségben, nemes erkölcsökön
Nevelődtek. Hat az ígéret, és hat
A fenyegetés; de kit a család
Megóvna, azt elrabolják a síró
Szülők szeme láttára, s lesz belőle
Sellarius, spintria játékszeréül
Sok ferde ésszel agyalt kéjelgésnek,
Melyre a természetnek nincs neve.
És Róma gyötrelmére s a miénkre:
Hiába ravasz, rossz vazallusa,
A kivénhedt hímringyó gyámja lett,
Őt emelte – gyötrött nyakunkra lépve –
Az ürülékből istenek közé,
Hogy egész Róma áldozzon neki;
S Jupiter mégis inkább vágja dörgő
Mennykövét egy tölgyfába, mint belé.
(be Laco, Minutius, Pomponius)
LACO: Egyszerűen nem tudni, hogy mit ír.
Most meghal, vagy megjön?
POMPONIUS: Ez is, az is.
Ami előbb jön, köszönjük az égnek.
ARRUNTIUS: (Lepidusnak) Ezek Caesarról beszélnek, figyeljünk.
MINUTIUS: Egyik nap jól van, és Rómába készül,
Másnap beteg, s remélni sem meri.
LACO: Seianus egy barátját ma külön
Levél kitünteti – a másikat
Holnap megrója…
POMPONIUS: Egy különb levél.
MINUTIUS: Egyik hívének dicséri Seianust,
Másnak említi, harmadiknak azt sem;
A negyediknek szidja. S a Szenátus
Sosem tudja, mit higgyen, mit ne higgyen.
LACO: Furmányos fortély, fel nem foghatom.
Mondja meg, kit szeret, és kit utál,
Hogy követhessük, és ne kelljen félnünk.
ARRUNTIUS: (félre) Szép napraforgó! Tisztességes? Ez?
Ha nektek az, hát becsüljétek annak.
POMPONIUS: Nem tudom. Seianus mindenesetre
Él és virul. Új szobrokat kap, újabb
Babérokat, tetteit kőbe vésik,
Szerencséje legendás, Caesar mellett
Ordinárius konzul mind ez évben.
Senki oltárán nem füstölög annyi
Áldozat. Mit akarsz még?
ARRUNTIUS: (félre) Hogy a füstje
Fojtsa is meg, azt.
LEPIDUS: (félre) Nyugodj, jó Arruntius.
LACO: De egy újabb levélben tiltja, hogy
Áldozzanak neki.
MINUTIUS: Úgy hírlik?
LACO: Úgy.
POMPONIUS: Polluxra, ez rossz!
ARRUNTIUS: (félre) Herkulesre, jó!
MINUTIUS: Nem örültem, amikor Regulust
– Ki, tudjuk, Seianusnak nem barátja –
Tiberius egyértelmű parancsa
Suffectus konzulságra kinevezte.
Ez nem jó jel.
POMPONIUS: Ugyan. Trio Fulcinius,
A társa, neki biztos embere.
De jön Terentius.

(be Terentius)
Ő többet mesélhet.
(összesúgnak Terentiusszal)
LEPIDUS: Caesar nyilván jól megfigyelte már
Seianus táncát, s meg-megpördül ő is:
Sokféle levél és kétféle konzul,
Egyik nap kegy, a másik nap fenyítés,
Jó kedv, rossz kedv, most emeli Seianust,
Most meg lenyomja – újabban csak ez megy:
Minden jel szerint művészien
Kitervelt caesari cselsorozat.
Mert a kedvenc túlságos nagyra nőtt,
Meg is izmosodott; a katonák
S a tisztek mind tűzbe mennének érte;
Kreatúrái a szenátorok,
Félelemből vagy szép vagyont remélve
Mindenben rábízzák a sorsukat;
Tiberius viszont vesztett erejéből,
Mert át is adta, s mert durva, dühöngő
Kéjvágya megfosztja a szeretet,
A közbizalom fegyverétől, s nem mer
Nyíltan a párviadalra kiállni –
Hát kettős száron vezeti Seianust,
Hogy féken tartsa, s folytonos zavarban,
Rá ne ijesszen, de vegye el kedvét
A rugdalózástól. Közben ravasz
Fortélyok révén gyűlöltesse meg
A vak tömeggel, melynek ereje
(In fine) majd szolgálatára áll,
S letiporja, mit útjában talál.
ARRUNTIUS: Lehetsz sasszemű Lyncaeus, ám szerintem
Az efféle kiváló színlelő
Politikus zsarnok még célszerűbb
Utat választ: a törvény erejével
Vágja el a torkát.
LEPIDUS: Ámde ha fél,
Az pucérabb lesz a bűneinél.
POMPONIUS: Őméltósága tehát kegyben áll?
TERENTIUS: Caesari kegy és hatalom teljében.
POMPONIUS: Jók az istenek.
ARRUNTIUS: (félre) Rosszak, hogyha tűrik
E rossz beszédet.
TERENTIUS: Itt, e legutóbbi
Leveleiben írja, íme, tessék:
„Társam a gondban”, „jó Seianusom”.
LACO: De megtiltotta, hogy áldozzanak
Neki – ez áll?
TERENTIUS: Bárkinek, aki még él,
Ezt szeretné; de nem tiltotta meg,
Hogy Seianusnak – vagy neki magának –
Áldozzanak.
LACO: Nem több ez ennél?
TERENTIUS: Nem több,
Szavamra. De hogy biztos lehess, itt van
A levél.
ARRUNTIUS: (félre) Nyomorult emberi faj:
Hogy elhinné, amit szeretne hinni!
És ha csapda?
LEPIDUS: (félre) Nemes Arruntius, csínján.
LACO: Itt csak a név áll, cím nincs.
LEPIDUS: (félre) Figyeled?
ARRUNTIUS: (félre) Míg magamból bolondot nem csinálok.
LACO: Csak hogy „Seianus”.
POMPONIUS: Nyilván sietett.
Itt aztán, látod, kárpótolja bőven.
MINUTIUS: Saját kézírása?
POMPONIUS: Igen.
LACO: Valóban?
TERENTIUS: Higgyétek el, urak, Seianus keble
Elégtételtől így rég nem dagadt.
POMPONIUS: No és hogy az ifjú Caligula
Macróval elszelelt?
TERENTIUS: Hát, előszörre
Tán egy kissé bosszantotta a hír.
LEPIDUS: (félre) Figyelted?

ARRUNTIUS: (félre) Kósza hír el nem vakít,
Míg nem látom, hogy Seianus bukik.
(Arruntius és Lepidus el)
POMPONIUS: Nem tetszik. Nem tudom, nem tervez-e
Mégiscsak valamit Seianus ellen,
Ha Caligulát kedveli a nép.
TERENTIUS: Késő bánat. Bár ő Pagonianusszal
Figyeltette a fiút; ellenőrzi
Caesar vendégeit s levelezését,
Seianus tudta nélkül hang se juthat
Caesar fülébe, ha ellene szól.
POMPONIUS: Örömmel hallom.
LACO: De hogyhogy Macrót
Caligula így kegyébe fogadta?
POMPONIUS: Neki neje, a hercegnek viszont
Étvágya van. Ő falon a legyet
Nézi, s nem látja ágyában a bolhát.
S ha alszik, jól kitanult orral horkol.
Ki ne kedvelné inkább a kelő
Napot, mint a fakuló holdat?
Az a bölcs törekvés. Nemes Terentius!
TERENTIUS: Gyorsan sötétedik. Szolgálatodra.
(mind el)

V.

SEIANUS: Buzdulj, buzdulj, örömöm, ne tagadd,
Hogy forrásod is bő árral fakad.
Első órám ez, végre élhetek:
Beérte, ím, erőm eszméimet.
Ez még, és megvan. A világ egén
Két név ragyog: Rómáé s az enyém.
Magasztos főm nem tűr földi tetőt,
Minden léptem egy csillagot lelök
Az égboltról! A vágy, mit oly merésznek
Hittem, most, hogy magasból rá lenézek,
Mily vérszegény. Nem a vér dönti el,
Hogy ki pór, ki nemes, hanem a hely.
Caesar helyénél nincs már magasabb?
Megálljunk itt? Méreg, hogy leragad
Az ember egy ponton. Caligula,
Hívjál hadat ellenem sor alá!
A szél kifullad, ha útját nem állja
Erdő vagy város; elhamvad a máglya
Anyag híján. Ahogy ellenfél nélkül
Erőnk apad, és rajtavesztünk végül.
Hacsak az istenek nem ártakoznak
Az ügybe: akkor dicsőséget hoznak
Bukásukkal ránk. Csuda siker lenne!
Bár a sorssal megegyezhetnénk benne.
(be Terentius és Szolga)
TERENTIUS: Élj soká, nagy Seianus.
SEIANUS: Nos, Terentius?
TERENTIUS: Hallottál a csodáról?
SEIANUS: Nem, beszélj!
TERENTIUS: Felzaklatottan meséli a népség,
Mely Pompeius színházához tülekszik,
Hogy lássa szobrodat: oly fekete
Füstöt ont, mint egy rettentő kemence.
SEIANUS: Valami lator műve. Eredj, nézd meg.
Vegyék le a fejet, lássák, mi az.
(szolga el)
Egy rabszolga, hogy uszítsa a népet,
Rossz csínytevés… (be Satrius, Natta és Szolga)
Mi az, már visszajöttél?
SATRIUS: A fejet már, uram, levették, láttam;
S a nyílásból egy rémséges nagy kígyó
Kúszott elő!
SEIANUS: Rémséges? És miért?
Szakálla volt? Szarva? Vagy villás nyelve,
Mint a hízelgésnek? Olyan fehér volt,
Mint a nagy emberek élősködői?
Macro szelleme volt?
NATTA: Bocsássa meg
Az isteni Seianus, életemben
– Szent Fortunánkra esküszöm – nem láttam
Ehhez fogható rémes, nagyra nőtt,
Ronda, foltos, mérges, undok…
SEIANUS: Ó, párkák!
Micsoda vad jelző-sereg egy férget,
Egy kígyót leírni!
TERENTIUS: De hogy került
Oda, uram?
SEIANUS: Te is, Terentius?
Csak nem akarnál rossz óment csinálni
Belőle?
TERENTIUS: Úgy véli a bölcs Seianus,
Nem annak szánta az ég?
SEIANUS: Babona!
Ezek szerint a kerevet, amely
Berogyott a reánk várakozó
Kliensek népes serege alatt,
Vagy a Kapitóliumba menet
A macska, mely lábunk közt átfutott,
Az is rossz ómen?
TERENTIUS: Éppen az lehet…
Bár ne történt volna meg. Épp ma úgyis
A tömeg néhány szolgád elsodorta,
Ők a Sóhajok lépcsője felé
Kerülvén, megcsúsztak, s a nyakuk szegték.
Emellett legutóbbi jóslatodkor
Szerencsés madár egy se jött, de varjak
Bezzeg köröztek, majd az áldozattól
A börtönhöz szálltak, és egész éjjel
Ott károgtak lármásan hajnalig.
Ez nem tanács, csak kérés, nagy Seianus:
Járulj az istenek elébe újabb
Áldozattal.
SEIANUS: Futóbolondokat
Teremt a vallás. Azt hiszi Terentius,
Ha ez veszély – szégyen kimondanom –,
Az istenek megmásítják a sorsot?
S ökörhájon megvéve eltérítik
– Ha kedvük tartja most, egy perc alatt –
A rendelést? Hogy akár a legyek,
Elbódulnak az oltárukra ömlő
Vér és hús szagától? Hogy a hatalmuk
Oly olcsó, amint – szerintem – kicsiny?
A szegény Atlasz vállát terhelő
Olympusi közönyös csőcselékből
Az egyetlen Fortunát ismerem,
Kinek egy szem tömjénnel ostromolnám
Orrát, egy csepp olajjal édesgetném
Kedélyét. Őt imádom is, igen,
Kedves szobrát (egykor egy római
Király birtoka volt) házamban őrzöm,
Mert enyém lett a jobb stílus jogán.
Neki, hogy képzelgéstek elcsitítsam,
Nem röstellek áldozni. Jó papunk
Készítsen tejet, mézet, mákgubót,
Öltsön bak-illatú hálóruhát.
Áldozunk tüstént, hogy hamar kitessék,
Hiú félelmetek mily kész nevetség.
(mind el)
(be Cotta és Pomponius)
COTTA: Pomponius, hova ily sebesen?
POMPONIUS: Seianus urunknak viszek…
COTTA: Miről?
POMPONIUS: Macróról.
COTTA: Megjött?
POMPONIUS: Épp most ért oda
Regulushoz.
COTTA: Az az ő konzuluk.
POMPONIUS: Félórája.
COTTA: És sötét éjszaka!
Megyek veled, uram.
POMPONIUS: Gyerünk.
(el)
(be Macro, Regulus és Szolga)
MACRO: Caesar teljes szenátusi ülést
Akar, rendeleted kemény bírsággal
Sújtsa a távolmaradót.
REGULUS: Beírtam.
Vidd konzul-társamnak, írja alá.
MACRO: És minél hamarább hirdesse ki.
A hely: Apolló temploma.
(szolga el)
REGULUS: Beírtam.
MACRO: S az idő…
REGULUS: Igen.
MACRO: Nem feledted el,
Hogy szolgát küldj az őrparancsnokért?
REGULUS: Nem, itt jön.
(be Laco)
MACRO: Gracinus Laco, barátom,
Öröm, hogy látlak. És mindjárt beszélünk.
(Regulusnak) Te készíts listát a pretoriánus
Ezredekről és a tribunusokról
S a centuriókról nevük szerint.
REGULUS: Igen.
MACRO: Caesar üdvözletét hozom.
LACO: Köszönöm, uram.
MACRO: (Regulusnak) S hallod-e, jelezd,
Kik a legjobb, próbált parancsnokok.
REGULUS: Meglesz az is.
MACRO: Érdemes Laco, Caesar
Levelet is küld.
(a Konzul kimegy)
Konzul! Fúriák!
Elment? – Meglátod, örömödre szolgál.
Hé, Regulus! Az istenek haragja
Kövesse szorgos lábad, s érje el
Köszvény képében.
(a Konzul visszajön)
Ó, derék uram,
Hiányoltunk. Kérlek, küldess hamar
Üzenetet Fulcinius Triónak,
Hogy fölkeresed, s tájékoztatod…
Akármiről – tartóztasd fel, amíg
Az őrséget megszemléljük Lacóval.
(a Konzul megint kimegy)
Milyen erőd van, Gracinus?
LACO: Hét ezred.
MACRO: Látod, mit ír Caesar… Már megint elment?
Teli a lába Merkúr higanyával.
De tudod-e, hogy hány pretoriánus
Testőrt tart Seianus maga körül?
LACO: Nem tudom pontosan – de azt hiszem,
Három századot.
MACRO: Hármat, jó.
LACO: Tán négyet.
MACRO: És a centuriók?
LACO: Azt majd a konzul
Listán hozza neked.
MACRO: No, majd ha megjön.
Csak tudnám, mit iparkodik. Gracinus,
Tudod, mi a helyed Caesar királyi
Szívében?
LACO: Igen, és nagyon…
MACRO: Uram,
Amit most bírsz, csak előleg további
Kegyeire.
LACO: Ez is több…
MACRO: Épp előttem
Töprengett, hogy tetézze…
LACO: Életem,
S amim…
MACRO: Téged jelölt a feladatra
Rögtön; ez megerősít helyzetedben;
S ha jól végzünk itt, többre visz… Azt mondod,
Hét ezreded van?
LACO: Igen.
MACRO: Ezeket
Harckészültségben kell mind tartanunk.
LACO: Ezt értem én, de mégis hogy csináljuk…
MACRO: Kérded, nyilván, hogy ne keltsünk gyanút.
REGULUS: (visszajön) Mi az?

LACO: Hogy fegyverben kell tartani
Az őrséget.
MACRO: Az összegyűlt Szenátus
Oly korán megtölti a templomot,
Hogy senki észre nem veszi.
REGULUS: Ha kell,
Parancsunk van, hogy hozzuk ki, s vezérül
Állítsuk élre Drusus herceget.
MACRO: (félre) Megégette volna főpapi szádat,
Ha ezt most nem köpöd ki. (Regulusnak) Jupiterre,
Néha elveted… Kölcsönözz egy embert,
Vagy kettőt, küldök…
(Regulus kimegy)
Hogy kihozzuk Drusust,
Végső megoldásul tervezte Caesar,
Nem azért, hogy emlegessük.
(be Regulus Szolgákkal)
REGULUS: Parancsolj.
MACRO: (leveleket ad át nekik) Ezt Arruntiusnak, ezt Lepidusnak,
Ezt Latiarisnak vidd, ezt Cottának.
Ha rólam kérdenek: pihent lovat
Kértem, s távoztam.
(szolgák el)
Te, uram, eredj
A kollégádhoz; tartsd fel jó sokáig,
Ecseteld hosszan, milyen friss kegyek
Áradnak Seianusra, támaszára.
Mi Lacóval az őrséghez megyünk –
Aztán oszolj. Sok szeme van az éjnek:
Egyesek alszanak, de mások kémek.
(mindketten el)
(be Kürtösök, Fuvolások, Praecók, Flamen, Ministránsok, Seianus, Terentius, Satrius, Natta etc.)
PRAECO: Minden világi hívság tűnjön el!
Sebesen távozz, szentségtelen hívság!
(kürtök, fuvolák, míg a Flamen kezét-arcát megmossa)
FLAMEN: Ha vétkeztünk, megbánjuk vétkeinket.
Tiszta legyen arcunk, ruhánk és elménk.
MINISTRÁNS 1.: Edényünk.
MINISTRÁNS 2.: Koszorúnk.
MINISTRÁNS 3.: Tiszta legyen.
FLAMEN: A koszorúkat. Külön tisztelettel
A verbénát.
PRAECO: Hallgasson nyelvetek.
FLAMEN: Anyánk, Fortuna, királynő fölöttünk,
Sorsunk bírája, tetteink rugója,
Minden hatalomnál hatalmasabb,
Jöjj el, s imánkat kegyesen fogadd.
PRAECO: Föl a szívvel, hallgasson nyelvetek.
MINISTRÁNS: Jöjj el, s imánkat kegyesen fogadd.
(kürtök, fuvolák.
Zenéjük alatt a Flamen megízleli, majd körbe kínálja a mézet, agyagedényben ugyanúgy a tejet is; ezután tejjel meghinti az oltárt, elhelyezi rajta a mézes edényt; gyantát gyújt, körbefüstöli az oltárt, majd elhelyezi rajta a füstölőt, melybe néhány szál mákot tűz.
Ekkor a zene elhallgatván, együtt mondják)
MIND: Fogadd áldozatunk, kegyes istennő.
(a szobor elfordítja vállát és fejét)
TERENTIUS: Nézd, mozdul a szobor!
SATRIUS: Elfordul tőlünk!
NATTA: Fortuna elfordult!
FLAMEN: Fordítsák jóra
Az istenek az óment. Valamit
Elmulasztottunk. Ám békélj meg, ég.
És legyen tartalmatlan haragodnak
Minden jele.
SEIANUS: Némulj meg, gyáva pap,
Kotord össze magad és vackaid,
Miket – vak gazdasszonyod és a vallás
Világcsaló ködét megvetve – ím
A földre söprök.
(letakarítja az oltárt)
Fordítsd el fejed,
Míg nem könyörgök, hogy nézz rám megint;
És állhatsz így, míg világ a világ,
Örök gúny tárgyaként: nyakad kifordult,
S a farkad bámulod, idétlen macska.
Vigyétek mind a gyertyát, füstölőt,
Mind a babonás ceremóniát,
Szőrszálhasogató, mosott agyak!
(Seianus, Terentius, Satrius, Natta marad, többiek el)
Rabszolga én, és cégéres bolond!
Istenné tettek, istenként imádtak,
Áldoznak nekem, akár Jupiternek
Róma-szerte – én meg egy zsémbes szajha
Előtt hajlongok? Fortuna talán
Szégyenében fordította el arcát,
Tudván, hogy istenségnek ő a kisebb,
Cselédem szinte. Szégyellős királynő,
Köszönöm, hogy ily szerény vagy. – Ki az?
(be Pomponius és Minutius)
POMPONIUS: Kevés öröme lesz a híreimben.
Túl sokat is vártam. – Macro, uram…
SEIANUS: Halkabban, álljunk félre.
TERENTIUS: Ez igaz?
MINUTIUS: Ezrek bámulják odakint az utcán.
SEIANUS: Micsodát?
TERENTIUS: Most mondja Minutius.
Mikor a szobrodon fejet cseréltek,
A nyaka köré kötél volt tekerve;
S imént egy tüzes meteor jelent meg
Odafent, nagy golyó, végiggurult
A szürke égen, s lebegve megállt;
Döbbenten bámulja a nép.
SEIANUS: Elég.
Macro itt van, ez sokkal fontosabb.
TERENTIUS: Macro itt van?
POMPONIUS: Láttam.
TERENTIUS: Hol és kivel?
POMPONIUS: Regulusszal.
SEIANUS: Terentius...
TERENTIUS: Uram?
SEIANUS: A parancsnokok rendeljenek mellénk
Erősebb őrséget.
(Terentius el)
Minutius,
Kérünk, hozd el Cottát, Triót a konzult,
Latiarist és mind, aki szenátor
Miénk, és biztos.
(Minutius el)
Kedves Natta, hozd el
Lacót, az őrparancsnokot.
(Natta el)
Satrius,
Minden szolgánkat fegyverezd föl, ámde
Feltűnés nélkül.
(Satrius el)
Ha netán veszélyes
A dolog, méltó végzetem betöltöm.
Rosszarcú Fortuna, ami a földön
Kétes, bizonytalan, az rajtad áll:
Engem megnyugtat a biztos halál.
Miért, hogy a gondolat megkísértett,
Mikor a fátum oly régóta éltet
Féktelen szabadon? Én segítettem
Kivágni Róma büszke cédrusát,
Germanicust; ledöntöttem a nyalka
Szilfa Drusust egyetlen jó csapással;
Földre terítettem két erős tölgyet,
Siliust és Sabinust; kiirtottam
Bozótként Claudia Pulchrát és Cordust,
Sosiát, Furniust s a cserje Gallust;
Erős fejszém keményen belevágtam
Agrippina terjedő gyökerébe;
Lenyestem s félredobtam ágait,
Nerót, Drusust, Caiust – bár egy kisarjadt…
Ha akarjátok, Párkák, hogy kihúnyjak
Célom előtt, nem is vagytok olyan
Kegyetlenek. Elég nagy dolgokat
Vittem végbe. Szolgám volt egész Róma.
A Szenátus tunya tanúja volt
Hatalmamnak, jobban röstelltem én
Parancsolni, mint ők eltűrni. Mind
Az atyák készen kínáltak nekem
Országot, templomot s a torkukat,
Ha kérem. És a legszebb: a Szenátus,
Róma, a nép mind látta: Jupiter
A társam, Caesar pusztán a segédem.
Ezt a volt hatalmat irigylitek,
Kaján Párkák, mert nem a tietek. (el)
(be Terentius és Tribunusok)
TERENTIUS: Várjatok, amíg bejelentelek.
(be Minutius, Cotta, Latiaris)
MINUTIUS: Marcus Terentius, közöld urunkkal,
Itt van Cotta és Latiaris.
TERENTIUS: Megyek. (el)
(Cotta és Latiaris egymás levelét olvassa)
COTTA: Ugyanaz a szöveg, mint az enyémben;
Csak kiköti, hogy jelen is legyek,
És a tervet támogatva szavazzak.
LATIARIS: De mi a terv?
COTTA: Nem írja meg neked sem.
LATIARIS: Ez roppant furcsa, kétes ügy.
COTTA: Bizony!
De Seianus úr majd eligazítja.
(be Natta és Laco)
NATTA: Őméltósága hol van?
TRIBUNUS: Őrá várunk.
COTTA: Az őrparancsnok? Mi történt?
LATIARIS: Uram…
(be Seianus, Terentius)
SEIANUS: Nemes, bizalmas, jó barátaim.
Kedvességetek hogy lekötelez!
Érdemes Cotta, Latrius; Laco,
Vitéz kezed; szerelmes uraim.
Bár feloszthatnám magam köztetek;
Vagy bár csekélyke hatalmamban állna,
Hogy jóságtokat méltón viszonozzam.
Gracianus, kérünk, hogy őrségedet
Ne oszlasd fel ma. Láttátok a konzult?
MINUTIUS: Trio mindjárt megérkezik, uram.
COTTA: Éppen most hívták össze rendelettel
A Szenátust.
SEIANUS: A Szenátust?
LATIARIS: Igen.
Délelőttre, Apolló templomába.
COTTA: Levélben hívtak, hogy legyünk jelen.
SEIANUS: Levélben? Hadd lám.
LATIARIS: Nem tudtad, uram?
COTTA: Nem, nem.
SEIANUS: A Szenátust, és tudtom nélkül?
S ily hirtelen? S a szenátorokat
Levélben hívják? De ki hozta?
COTTA: Macro.
SEIANUS: Ellenségem. Mikor?
COTTA: Éjfél után.
SEIANUS: Idő, körülmény, minden arra vall:
Valami cselvetés készül. – Mi az?
SATRIUS: (be) Uram, Sertorius Macro érkezett
Egymaga, négyszemközt kíván beszélni
Méltóságoddal főbenjáró ügyben,
Mely téged – így mondta – nagyon is érint.
SEIANUS: Jöjjön.
SATRIUS: Inkább vonulj vissza, uram,
Ne tudja meg, hány híved gyűlt köréd,
Mert azt akarja kikémlelni nyilván.
SEIANUS: Fegyverrel jött?
SATRIUS: Megmotozzuk.
SEIANUS: Ne, inkább
Vigyétek egy másik szobába, hol
Titkon lesztek testőreink.
(Satrius el)
Nemes
Laco, biztos hívünk, csapataink
Érkeztéig a te erőd vigyáz ránk.
(alázattal) Nos, jó Minutius, becses Latiaris,
Érdemes, tettre kész barátaim,
Rögtön jövök. (el)
LATIARIS: Ó, nemes lelkü úr!
COTTA: Őméltósága szokatlanul kedves.
Szinte soha nem láttam még ilyennek.
TRIBUNUS 1.: Igaz, de roppantul díszére válik.
MINUTIUS: Oly lelkesítő.
TRIBUNUS 2.: Marsra, millió
Éltem ha volna, mindet érte adnám.
LACO: És nevemen szólított!
LATIARIS: Engem is!
MINUTIUS: És engem!
LATIARIS: Ki sajnálná vagyonát
Egy ilyen úr egyetlen mosolyáért?
LACO: (félre) Ki sem az úr, sem a világ bolondja.
(mind el)
(be Seianus és Macro)
SEIANUS: Macro! Üdvöz légy, régen várt barátom!
Öröm, hogy láthatlak. Mikor jöttél meg?
MACRO: Éjfél körül.
SEIANUS: Satrius, hagyj magunkra!
(Satrius el)
MACRO: Azóta mindkét konzullal beszéltem,
Bizonyos dolgot Caesar rám bízott.
SEIANUS: Hogy van királyi drága jó urunk?
MACRO: Igen jól, hisz olyan fejedelem,
Ki nagyszerű jótéteményeit
Kiárasztja mindazokra, kiket
Kiválasztott fensége – mint az isten,
Ki nem felejti, s nem mulasztja el
Jutalmazni az érdemet, amint
A tiedét is, boldog, és – mire
A nap delel – felmagasztalt Seianus.
Ne jöjj zavarba. Mert e küldetésre
Indított el Caesar a szigetéről,
Meghagyva, hogy utam tartsam titokban;
Magánemberként, rangom rejtve jöttem
Rómáig; s vártam, míg az éj leszállt;
A két konzulnak mondtam el csupán
Caesar nagy tervét – hogy teljes legyen
És meglepő a kegy, melyért magad
Nem folyamodtál, nem is áhítoztál,
S melyről a köztudomás mit se sejt.
SEIANUS: Mi lehet az? Szívemnek fele, Macro!
Ha jó, beszélj, mondd el Seianusodnak.
MACRO: Ha rossz volna, utálnám magamat,
Hogy ily jó úrnak bánatot hozok.
Áthágom a parancsot, ha beszélek
Csak ennyit is… de megbízom okos
Titoktartásodban, s nem akarom,
Hogy aggodalom vagy kétség gyötörje
Lelked nyugalmát. Mert elmondhatom,
Nemes uram, egy szenátor se tudja,
Miről van szó; bár külön levelet
Kapott mindegyik, hogy legyen jelen,
S emelje méltó, fejedelmi fényét
Az alkalomnak.
SEIANUS: Örömmel csigázol,
Macro, akár a ravaszdi menyecske?
Mi éri meg e kínt?
MACRO: Amit kimondok:
A teljes tribunusi hatalom.
Ez ruháztatik Seianusra ma
Nyilvánosan a Szenátus előtt.
SEIANUS: Igaztalan gyanúsítottalak,
Fortuna, hisz hű vagy hozzám.
MACRO: Uram,
Indulnom kell Caesarhoz mihamar,
Fogytán az időm.
SEIANUS: Caligula hol van?
SEIANUS: Majd’ elfeledtem beszámolni róla.
Kegyvesztettként ott, Caprin őgyeleg.
Tiberius még mindig nem fogadta.
Nyakamba akarta varrni magát
Erre az útra; ám tolakodó
Ajánlkozását egy rövid levéllel
(S a lehető legkésőbb) leszereltem.
Méltóságod mást tőlem ne kívánjon,
Mivel úgy tekintem, hogy itt se voltam;
De míg élek, szolgálatára állok.
Így búcsúzom.
SEIANUS: Derék, érdemes Macro,
Igaz barátunk. – Ki az?
(be Satrius)
Satrius,
Kísérd ki kedves jó barátomat.
(Macro és Satrius el)
Mily aljas szenvedély a félelem!
Mily csúf dolgokra készteti az embert!
Nemes barátot gyanúsítani,
Ellenségnek, szolgának hízelegni,
Jóindulatáért hajlongani
Olyan alaknak, akit az imént
Egy pillantásra sem méltattunk volna.
Ti, kiket istennek hív a bolond,
S jósjelekkel hintitek az eget,
Lehozzátok földre a skorpiót
Az állatövből és a bősz oroszlánt,
Rázzátok ki sarkaiból a földet,
Borítsátok sötétbe a világot,
Várost, falut szélvésszel dúljatok!
Ha újra félek, sújtson le a mennykő,
És siratatlanul pusztuljak el.
Aki fél, csak balsorsot érdemel. (el)
(be Terentius, Minutius, Laco, Cotta, Latiaris, két Tribunus, továbbá Pomponius, Regulus, Trio)
POMPONIUS: Urunk nincs itt?
TERENTIUS: Mindjárt itt lesz, uram.
COTTA: Mi hír, Fulcinius Trio?
TRIO: Csupa jó.
De tartsd titokban. Ma urunk, Seianus
A Szenátus ülésén elnyeri
A tribunusi hatalmat.
COTTA: Valóban?
TRIO: Szót se a gondolatnak – de csak hidd el.
LATIARIS: Mit mond a konzul?
COTTA: Csak ne add tovább.
Azt mondja, hogy ma Seianus urunk…
TRIO: Becsületedre kényszerítlek, Cotta,
Ne fecsegd ki!
COTTA: Úgy éljek, uram.
LATIARIS: Mondjad.
COTTA: Elnyeri a tribunusi hatalmat.
De mert becsületes vagy, jól tudom,
Felszólítalak, hogy ne mondd tovább –
E föltétellel bízták rám a hírt.
LATIARIS: Harpocrates vagyok.
TERENTIUS: És ez már biztos?
POMPONIUS: A konzul mondta, de bizalmasan.
MINUTIUS: Latiaris uram, mi hír?
LATIARIS: Megmondom,
De esküdjél meg, hogy köztünk marad.
SEIANUS: (be) Tudtam, hogy több fonalunk van a Párkák
Guzsalyán, mint hírlett.
REGULUS: Üdv, nagy Seianus!
TRIO: Üdv, méltóságos!
COTTA: Boldog!
LATIARIS: Nagy Seianus!
SEIANUS: Óment is hoztatok?
TRIO: Csak kedvezőt,
Melyről méltóságodnak hírt hozunk,
Szép örömhírt.
REGULUS: Vonulj vissza, uram.
SEIANUS: Igen. (a körülötte állókhoz)
Mindjárt beszélhetünk.
TERENTIUS: Uram,
A tribunosoknak mit mondanál?
SEIANUS: Köszönjük, és küldd el őket.
MINUTIUS: Uram…
LACO: Méltóságod egyéb parancsa…
SEIANUS: Nincs.
Terhemre vagytok.
MINUTIUS: Más a nóta.
TRIBUNUS 1.: Nem szól?
TRIBUNUS 2.: Ránk se néz?
LACO: Bölcs ember: akit az érdek
Vezet, olyan barátja lesz temérdek.
(mind el)
(be Arruntius, Lepidus; több Szenátor áthalad mellettük a színen)
ARRUNTIUS: Siessetek, liktor-mód szaporán.
Nehogy utolsóként kívánjatok
Jó reggelt a hatalmas Seianusnak!
Kapkodjátok a ruhát magatokra,
S a nagy barátság sápadt bélyegével
Arcotokon: futás! Nos, Lepidus
Marcus, mit is jósoltál a napokban?
Lefelé tart Seianus? Csillaga
Mindjárt kialszik?
LEPIDUS: Nem tudom, mitől
Ragyog így fel, Lucius.
ARRUNTIUS: Mi pedig
Rá is bólintsunk? Mert hogy magasabbról
Nagyobbat és rémesebbet bukik?
Lehet. De ezt higgyék, akik szerint
A renyhe vágy a múltat visszahozza.
Katasztrófa korban bűn a remény.
Nézd, nézd! A buzgók nyája mint sereglik
Köszönteni! Mint pattognak, hogy a
Büszke nagyúr csak bólintson nekik!
Kísérjük a Szenátusig urunkat!
Kísérjük vissza! Méltóságos úr!
Utat, utat! Hirdesse urunk jöttét
Tíz kikiáltó és hat trombita!
Csókolj kezet, végy le egy szál hajat
Urunk dicső válláról! – Nézd Sanquiniust
A vízkóros, csüngő hasával. Izzad,
De hogy rohanna! Ám amott a másik
A köszvényét legyűrve megelőzi.
Gyaloghintót fogadj, két markos szolgát,
Hogy here-hájad a célig vigyék!
Összefutnak! A köszvény lemarad.
(Liktorok, Konzulok, Seianus etc. vonulnak át a színen)
LIKTOR: Utat! Utat a konzuloknak!
SANQUINIUS: Üdv,
Üdv, nagy Seianus!
HATERIUS: Üdv, dicső uram!
ARRUNTIUS: Majd megjegyzik, hogy nem kiáltunk üdvöt.
LEPIDUS: Már megjegyezték.
ARRUNTIUS: Felkapaszkodott
Méltóságok figyelnek az ilyen
Silányságokra, miket a nemes
Lélek kigúnyol.
LEPIDUS: És becsületsértés
Számba veszik, ha nem jut ki nekik;
Mintha méltóságukon csorba esnék
Az efféle híján; és gyűlölik,
Akit a silányság nem érdekel.
ARRUNTIUS: Gyűlölnek másért is. Keservesen
Érzik: tudjuk, honnan másztak elő,
Milyen mocsokból. S forr bennük a düh.
El. Gyerünk!
(el)
(be Macro és Laco)
MACRO: Ha megjöttek, csukj rájuk minden ajtót,
S állíts őrséget mindenütt.
LACO: Igen.
MACRO: Ha zavargás volna a Szenátusban,
Menj be – és szegülj szembe bárkivel,
Aki kitörne.
LACO: Értem a parancsot.
(mindketten el)
SZENÁTUS
(be több Praeco és Lictor, Regulus, Seianus, Trio, Haterius, Sanquinius, Cotta, Pomponius, Latiaris, Lepidus, Arruntius, Praetor, több Szenátor)
HATERIUS: De jó színben van őméltósága!
TRIO: Mintha
Ez óra kedvéért született volna.
COTTA: Konzul-társad is eljött, azt hiszem.
TRIO: Eljött; bölcsen.
SANQUINIUS: Seianus bízik benne.
TRIO: Seianus nemes és bőkezű úr.
HATERIUS: Vitézlő férfiú.
LATIARIS: És bölcs fölöttébb.
SZENÁTOR 1.: Ő minden.
LATIARIS: Sokkal többre érdemes,
Mint amit kaphat.
TRIO: Méltóbbá teszi
A méltóságot.
POMPONIUS: Méltóbbá Caesarnál.
SANQUINIUS: Caesar csak Capri ura, míg Seianus
A birodalomé.
TRIO: Most lesz csak módja
A hűséget megjutalmazni.
COTTA: Elsők
Között támogatom szavazatommal.
LATIARIS: Én is.
SANQUINIUS: Én is.
COTTA: Hisz minél lelkesebben
Fényezzük hírét, annál szorosabban
Kötjük magunkhoz.
HATERIUS: Így igaz, uram.
Ez a módja, hogy megtartsuk helyünket.
SANQUINIUS: És még szerezzünk.
LATIARIS: Rangot, hivatalt.
POMPONIUS: Nem is fogom elvesztegetni azt,
Amit vagyonából magamnak szánok.
LATIARIS: Nézd, hogy ül Arruntius és Lepidus.
TRIO: Hagyd el, hisz hamar szembe ötlenek.
SZENÁTOR 1.: Velük nem közösködöm.
SZENÁTOR 2.: Én sem.
SZENÁTOR 3.: Én sem.
Növekszünk, ha az ő jóindulatába
Plántálnak minket.
COTTA: Ó, nemes Seianus!
HATERIUS: Becses Seianus!
LATIARIS: Érdemes Seianus!
ARRUNTIUS: Istenek! Nyílik s iszik a szivacs,
Aztán bezárul. Szerencsés, aki
Tekintete körében kap helyet;
Boldog, aki füle s nyelve körében;
S ó, áldott, aki finom könyökét
Megmarkolhatja, netán zümmögő
Légyként egy pöttyöt fülére tehet.
PRAETOR: Rendelj csöndet a Szenátus nevében,
S mindenki üljön a helyére.
PRAECO: Csöndet!
Csöndet Caesar s a Szenátus nevében.
MEMMIUS REGULUS ÉS FULCINIUS TRIO KONZULOK – E MAI NAP, JÚNIUS KALENDÁJÁNAK NAPKELTÉTŐL, APOLLÓ PALATINUS-DOMBI TEMPLOMÁBAN – SZENÁTUSI ÜLÉST TARTANAK. MINDEN ATYÁT ÉS ÖSSZEÍRT ATYÁT, AKINEK A SZENÁTUS ÜLÉSÉRE BELÉPNI JOGA VAN, INTÜNK ÉS FELSZÓLÍTUNK, HOGY TELJES SZÁMBAN MEGJELENJÉK. VEGYÉK MIND TUDOMÁSUL, HOGY ITT A KÖZTÁRSASÁG ÜGYE TÁRGYALTATIK. BÁRKI TÁVOL MARAD, BÜNTETÉSÜL BÍRSÁGGAL SÚJTATIK, KIFOGÁSA FIGYELEMBE NEM VÉTETIK.
TRIO: A hiányzókat írd fel név szerint.
REGULUS: Összeírt atyák, szolgálja e gyűlés
A köztársaság üdvét és javát.
És kinek szent házában egybegyűltünk,
Apolló, ihlesd igaz és szabad
Gondolatra ítélő szellemünk.
A nagy Tiberius Caesar javasolja,
Hogy e komoly Szenátus adja meg
Szeretett emberének, Seianusnak
A tribunusi rangot és hatalmat.
Itt a levele, hiteles pecséttel.
Mi a teendőnk, összeírt atyák?
SZENÁTOROK: Olvastasd fel, halljuk mindannyian.
COTTA: Caesar saját nagysága előtt hódol
E javaslattal.
TRIO: Méltó és szerencsés
Caesari eszme.
LATIARIS: És méltó az úr,
Kire gondolata irányul.
HATERIUS: Méltó!
SANQUINIUS: Az irigységre csak egy római
Erénye vet féket: Seianusé.
SZENÁTOR 1.: Szeretve tisztelt!
SZENÁTOR 2.: Jóságos Seianus!
ARRUNTIUS: (félre) Ó, jámbor szolgaság, dühödt hízelgés!
PRAECO: Csöndet!
TIBERIUS CAESAR / A SZENÁTUSNAK / ÜDVÖZLETÉT KÜLDI.
HA TI, ÖSSZEÍRT ATYÁK, GYERMEKEITEKKEL EGYETEMBEN JÓ EGÉSZSÉGNEK ÖRVENDTEK, IGEN JÓL VAN; MI ÉS ITTENI BARÁTAINK HASONLÓKÉPPEN VAGYUNK. A köztársaság dolga, személyünkben távol lévén bár, gondolataink között mindig jelen van; gyakran pedig nagyon is jelenlévő fejedelmek előtt is rejtve marad ügyeinek igaz mivolta – aminél nagyobb nyomorúság államot nem érhet, hisz a kormányzás művészetét semmi jobban nem nehezíti. De miután derűs könnyedséggel élvezzük éberen őrködő Szenátusunk segítő szorgalmát, bevalljuk, így szívesebben hódolunk kedvteléseinknek, nem mintha tisztünkben gondatlanok volnánk, hanem mert tudjuk, hogy a mi szorgalmunkra nincs égető szükség. Ezért a legkevésbé sem bántanak bennünket a számos és alávaló röpirat visszavonultságunk tárgyában megjelent híresztelései, melyeket inkább az emberi tudatlanság, semmint a rosszindulat sugallt, és melyek, ha ügyet sem vetünk rájuk, hamar elenyésznek, ha viszont érzékeny figyelembe vesszük, rágalmuk rajtunk ragad. Szerzőiket sem kívánjuk, ha megtaláltatnak is, büntetni: szabad államban (mint a miénk) minden ember élvezze nyelvének és gondolatainak szabadságát.
ARRUNTIUS: (félre) A bíbic! A bíbic!
PRAECO: Ám oly ügyekben, melyek méltóbb módon és közelebbről érintik a fejedelem fenségét, óvakodnánk oly kegyetlenül kezelni ennen jó hírünket, hogy ezen ügyeket elhanyagoljuk. Igaz, összeírt atyák, hogy Seianust homályos és szinte ismeretlen sorból emeltük föl…
SZENÁTOROK: Hogy? Hogy?
PRAECO: ...a nagyság legmagasabb és legragyogóbb fokára, reményeink szerint megérdemelten; bár nem minden veszély híján: mert igen bátran játszik az az uralkodó, aki egyvalaki iránti személyes szeretete miatt kockáztatni meri minden más alattvalójának gyűlöletét.
ARRUNTIUS: (félre) Ez elevenbe vág: más lesz a nóta.
PRAECO: Ám megbízunk ennen szeretetünk és felfogásunk helyes voltában, tehát semmi módon nem illetjük oly gyanúval a mi Seianusunk érdemét, hogy az bárki számára sértővé tenné iránta való kedvezésünket.
SZENÁTOROK: Ó, helyes! Helyes!
PRAECO: Habár kívántuk volna, hogy Agrippinával és unokaöcséinkkel szembeni buzgalma higgadtabb folyást vett légyen, amazokat hivalkodó tetteik nyilvánították bűnösnek; és kívántuk volna, hogy emlékezzék: semmi ártatlanság nem bízhat annyira önmagában, hogy ne örvendene az irgalom kegyes tekintetének; ám ő hűsége dühödésében e tekintetünket olyannyira eltérítette felőlük, hogy könyörületünk inkább kifulladt kegyetlenségnek láttatnék – ha egyáltalán felajánlanánk.
ARRUNTIUS: (félre) Ó, ezt vártam. Jó útra tért a róka?
PRAECO: Némelyek az ő közéleti szigorát esetleg úgy értelmeznék, mint személyes ambíciót, és hogy a nekünk tett szolgálat ürügyén csak az útjában lévő akadályoktól szabadul meg; érvül pedig citálnák a fegyveres erőt, melyet a pretoriánus katonákból kreált magának, a bírósági és szenátusbeli klikkjeit, a számos hivatalt, melyeket maga visel, illetve másoknak osztogat, a népszerűségét és a talpnyalóit, azt, ahogyan e kényszerű visszavonultságba sürgetett (és szinte hajszolt) bennünket, végül pedig, hogy a vőnkké akart feltolakodni.
SZENÁTOROK: Furcsa!
ARRUNTIUS: (félre) A keselyűk, Marcus, mondtad előre.
PRAECO: Bölcsességtek, összeírt atyák, majd megvizsgálja e törekvéseket, és ítél felőlük. De – ha netán a mi fölmentő szavazatunk döntene róluk – ki kell nyilvánítanunk, amint gondoljuk is, hogy igen ártalmasak.
SZENÁTOROK: Ó, mindent visszaállít; csöndesen.
PRAECO: Ám mindez még bizonyításra vár, s a bejelentők fejükkel felelnek érte. Mit mondjunk, vagy inkább mit ne mondjunk, összeírt atyák, ha ez igaz, az istenek s az istennők pusztítsanak el, ha tudjuk! Azt kell azonban gondolnunk, hogy nem jól sáfárkodtunk kedvezésünkkel; s arra kell jutnunk, hogy e választásunkban vagy az isteneknek nem adtuk meg, ami jár – vagy az istenek nekünk.
(a szenátorok feszengenek)
ARRUNTIUS: (félre) Melegük kezd lenni, feszengenek.
PRAECO: Nem sürgettük mohón, tiszteletre méltó atyák, a változást; nem holmi új vágy térít el vonzalmunktól, sem holmi régi sérelem; csakis ama szükséges aggodalom, mely minden órában arra inti a fejedelmek bölcsebbjét, hogy viseljenek gondot önnön biztonságukra, s ugyanőket arra tanítja, hogy okos dolog óvakodni a legkisebb ellenségtől is – még inkább ama nagyoktól, akiket saját nekik osztogatott kegyeik növeltek félelmet keltővé.
SZENÁTOR 1.: El, el!
SZENÁTOR 2.: Ülj arrébb!
COTTA: Ej, mozduljatok!
ARRUNTIUS: (félre) Szellő elég, és hogy hull a levél!
PRAECO: Mindezért kívánjuk, hogy az általa eddig betöltött hivatalokat el­sőbben is zárolja a Szenátus; ő maga pedig minden hatalmából, illetve tisztségéből felfüggesztessék.
SZENÁTOROK: Hogyan?
SANQUINIUS: (nyomakszik) Bocsánat.
ARRUNTIUS: Táncolj, delfin!
És Haterius?
Köszvényes, hát szilárdan ül szegény.
Táncolsz? Jön a vihar.
SEIANUS: Tovább ne olvasd!
REGULUS: Atyák, üljetek le. Olvasd tovább!
SEIANUS: Hamisítvány! Elég!
REGULUS: Őrség! Te ülj le!
PRAECO: Csöndet!
… ő maga pedig minden hatalmából és tisztségéből felfüggesztessék; amíg törvényes és megfontolt tárgyalás nem vizsgálja ártatlanságát, melyet – valami azt sugallja – szükséges kétségbe vonnunk. Amennyiben, összeírt atyák, mélyreható bölcsességtek további indítékot talál – vagy további intézkedésre, vagyon- és földbirtok-elkobzásra, egyébre okot – sem hatalmunk nem korlátozhatja jogotokat, sem rokonszenvünk nem csorbíthatja pártatlanságotokat. Örömest jelen volnánk az ügyben tartandó tanácskozásotokon, ám egy ilyen kiterjedt pártütés veszélye (ha bebizonyosodik) megtiltja, hogy ilyesmivel próbálkozzunk – hacsak a konzulok egyikét föl nem kéritek, hogy biztonságunk érdekében katonai fedezet alatt hazakísérjen bennünket; akkor készséggel vállaljuk a próbát. Mindaddig nem volna illendő alkalmatlankodnunk egy ilyen józan ítéletű Szenátusnak, mely pontosan tudja, mennyit árt az ártatlannak, aki megkíméli a bűnöst, és milyen méltó az istenek előtt egy hálátlan személy halála. Ezzel nem Seianusra utalunk – mindamellett jó, ha rajta tartjátok a szemeteket –, továbbá ott van Latiaris szenátor is, valamint Pinnarius Natta, két legbizalmasabb és tisztére büszke hadsegédje, akiket nem kívánjuk, hogy elfogassanak, csak ha az ügy természete szükségessé teszi.
REGULUS: Őrség, Latiarist.
ARRUNTIUS: Ó, a kém!
A dicső kémet elkapták! Ki szánja?
Munkádnak bére vár. Ha eljátszottad
A szereped, mi hasznodat veszik?
(Latiaris és Natta őrizet alatt el)
Szerszám, szögre vele.
SEIANUS: Utat!
LACO: Megállj!
Halál fia, aki csak egyet is lép
Kardom hegye felé.
SEIANUS: Nincs egy barátom?
ARRUNTIUS: Hallgat, ha van. Akár a taps, az éljen.
MACRO: (be) Nemes Szenátus és konzulok, üdv!
SEIANUS: (félre) Macro? Ó, akkor véged van, Seianus.
MACRO: Béke, nyugalom, összeírt atyák.
Macro, Caesar kegyes akaratából
A praetoriánusok parancsnoka,
(A tisztség immár nem e büszke úré)
Szavatol biztonságtokért; szilárd
Bizalmatok díjául szavatolja
Továbbá minden katonánk és tisztünk
Biztonságát is.
REGULUS: Seianus, Seianus!
Állj elő, Seianus!
SEIANUS: Én? Szólítottak?
MACRO: Bizony, pimasz szörnyeteg, szólítottak.
SEIANUS: Macro, korábban másképpen beszéltünk.
E testület, mely mindkettőnket ismer,
Ha szólani kíván, eldöntheti,
Melyikünk a pimasz.
MACRO: Csínján, Typhoeus.
Ha én volnék pimasz, hát az leszek:
Bokán rúglak, letépem a ruhád,
Megcsavarom szakállad, orrod – így,
(És senki ember nem sajnál miatta)
Rút vipera, az agyad kellene
Széttaposni.
REGULUS: Elég!
MACRO: Ha kivetkőznék
Emberségemből, méltón megkínoznám
Ezt az árulót. Mit ültök, atyák,
Mit bámultok? Nem ítélitek el
E gazembert, ki már akkor kimondta
Magára a végzést, mikor először
Fellázadt Caesar ellen? Phlegra síkja,
Hol szörnyek gyűltek az istenek ellen,
Nem látott ily ocsmányságot.
REGULUS: Vigyétek!
S az istenek óvják Caesart.
TRIO: Vigyétek!
HATERIUS: El!
COTTA: A börtönbe!
SANQUINIUS: Érdeme szerint.
SZENÁTOR 1.: Babért ajtóink fölé.
SANQUINIUS: S egy arany-
Szarvú és koszorúkkal ékes ökröt
A Kapitóliumra.
HATERIUS: Jupiternek
Áldozatul Caesar üdvéért.
TRIO: Minden
Isten óvja Caesart!
COTTA: Apolló!
SANQUINIUS: És Mars!
HATERIUS: Diana!
SANQUINIUS: Pallas!
SZENÁTOR 2.: Mercurius, Junó
Óvja!
MACRO: Torz emberforma, el veled!
(Seianus őrizet alatt el)
COTTA: Minden feliratról ki kell törölni.
TRIO: És ledönteni, ahány szobra van.
HATERIUS: A szekereit összetörni.

ARRUNTIUS: Sőt,
A lovai lábát is, meg ne ússza
Egy ártatlan is.
LEPIDUS: Örvényként forognak
Az emberek indulatai.
ARRUNTIUS: Mintha
Testük-lelkük Fortuna kerekéhez
Volna kötözve örök rabjaként.
(el mind, Lepidus, Arruntius, néhány Szenátor marad)
LEPIDUS: Ki bízna meg a nép hangulatában
Vagy a szavában, miután ma látta –
Amit az összes isten jóslatának
El nem hitt volna – Seianus bukását?
Ő, ki úgy kelt föl ma is, mint a nap,
Klienseinek lihegő ködén át
Ragyogva, megbámulva és csodálva
Babonás mórok ős isteneként!
Kit rossz inasként ugráltak körül
Szolgalelkű nemeseink, s az ajkát
Úgy lesték, mint életük kútfejét!
Kinek több térdhajtás, több áldozat járt,
Mint ahány oltárt Róma felkínálhat –
És megbukik! Bukik? Hogy egy baráti
Sóhajt nem mer megkockáztatni senki,
Csöpp szánalmat a megkönnyebbülés!
ARRUNTIUS: Akik fényében zümmögtek szúnyogként
Tömör felhőben, most nyomuk veszett!
Leülni mellé sem merészel senki!
S akik a Szenátusban ünnepelték,
Most börtönbe hurcolják, s nem pirulnak!
Akik a gazda nyomában loholtak,
Mint szökött rabszolgát, karddal kísérik!
Babér, kézcsók helyett bilincs, pofon;
Címért vak szégyen, rangért durva gúny!
A vak szerencsében ki bízna még?
LEPIDUS: Aki zsákmányául kínálkozik,
S bolond módra nem sejti a kelepcét.
Fortuna, nem vagy istennő, ha mi
Bölcsek vagyunk. Hisz nem volnál sehol,
Ha nem hinnénk, hogy szerencsét hozol.
(kiáltások kintről)
SZENÁTOROK: (kint) Róma minden istene óvja Caesart!
(be Macro, Regulus, Szenátorok)
MACRO: Nagy Seianus, kit rettegett az állam,
A nemeseket korbáccsal kezelted,
Caesar gyámja képében osztogattad
A rangot és a hivatalt; a nép
Alázattal leste terveidet,
És szajkóként visszhangozta szavad;
A hódolót húsz lépésről fogadtad,
Ki templomot, sőt, piramist akartál
Órjás magadnak – gőgöd magasából
Ím, porba buktál.
REGULUS: Hála Jupiternek!
SZENÁTOROK: Éljen Macro, ki megmentette Rómát!
Szabadság, szabadság! Vezess tovább!
Éljen Macro, ki megmentette Rómát!
ARRUNTIUS: E Szenátus hízelgéséből látom,
Hogy ez az új fickó, Macro még torzabb
Emberforma lesz, mint ama bukott.
(el mind, Lepidus és Arruntius marad)
TERENTIUS: (be) Ó ti, kikben még él a józan ész,
S az emberséget még nem űztétek ki
Kebletekből, hol maradt még erény
Szánni a bűnöst, ha már nyomorult;
Fületek hallja, szemetek sirassa,
Hogy tesz az ember túl a fúriákon.
A vérmes sokaság – mely sose tudja,
Mért szeret vagy gyűlöl, csak erejét
Vágyik fitogtatni – amint meghallja
A kósza hírt, hogy Seianus bukik,
Azzal a szomjú, forró lendülettel,
Ahogy egy új cirkuszhoz, nagy versenyhez
Rohanna, föl a Kapitóliumra
És Pompeius színházához özönlik;
Mint megannyi kőmardosó szelindek,
– S mintha megéreznék a szobrai
Vad dühüket – előbb ledöntik őket,
Aztán kötélen húzzák utcahosszat,
Ordítva: „Ez volt az a koszorús,
Pomádés fő, melyet úgy tisztelt Róma!
Hát munkára, fújtató és kemence,
S a nagy Seianus darabokra zúzva
Olvadjon semmivé!”
LEPIDUS: Ó, népharag…
TERENTIUS: Míg a Szenátus hamar összeül
Concordia templomában, zajong
A tömeg: „Gyerünk a Tiberis-partra,
Tapossuk meg a dögét!” A gyalog-
Hintón ülők szolgáikkal pörölnek:
„Lekéssük az ítéletet, futás!”
Mert rettegnek, hogy lazaságukat
Valamely rabszolgájuk följelenti,
S ők sem kerülik el a hóhér-kampót.
A csőcselék között kínos zavarban
Vallják: „azt” nem szenvedhették soha;
Miféle ember volt egyáltalán?
S az arca? Orra? Szája? A szakálla?
Ők rég megmondták, hogy „az” mire jut –
Hiszen sem okos nem volt, sem vitéz;
És mit visel majd kivégzésekor?
De a hordából egy se kérdi meg,
Mi volt a bűne; vádlója ki volt;
Ki tanúskodott, volt-e bizonyíték.
Egyik azt mondja: „Valami cirkalmas
Hosszú levél jött Capriból...” – „Aha.”
S elégedetten bólogatnak.
LEPIDUS: Ó,
Fortuna rabjaként hogy gyűlölik
Az elítéltet.
ARRUNTIUS: Ámde ha Seianus
Sikeresen letaszítja a vén
Tiberiust, ugyane csőcselék,

Mely most fúriaként dühöng, azonnal
Caesari trónra emelné Seianust.
LEPIDUS: És azután?
TERENTIUS: Fővesztésre ítélte
A Szenátus – s ahogy megvolt, a durva
Sokaság rácsapott a szerencsétlen
Törzsre; nem volt elég nekik az állam
Mohó igyekezettel végrehajtott
Ítélete, nem: tajtékzó dühvel
Ízekre szedték. Mert ezernyi fej,
Ezernyi kéz és tízezer ordítás
Egyesült a tevékeny gyűlöletben.
Vénembert a kor, szűzet a szemérem,
Özvegyet férje veszte vissza nem tart,
Oly öröm ez a bukás, félre bú,
Tombol a kegyetlenség mámora –
Ez a szemét vájja, az az agyát,
Mocskolva magát, házát, híveit.
Ez elmart egy kart, és most darabolva
Árulja a húst, ki ad többet érte;
Ez a combját, az a kezét levágta,
Ez lábfejét, az keze, lába ujját;
És a máját, a szívét; nincs határa
A vak dühnek, és nincs a gyűlöletnek.
Ami tilos, az most százszor szabad.
Ha egészként ő volt a nagy Seianus,
Caesar társaként a világ ura,
Most, darabokban, sír se kell neki;
Ízenként egy-egy marék por elég.
Eltemették, és nem nyugszik sehol.
(be Nuntius)
ARRUNTIUS: Seianusról?
NUNTIUS: Igen.
LEPIDUS: Mi volna még?
Halott. Tudjuk.
NUNTIUS: Hát szánakozzatok.
Történt annyi, hogy felzokogjon Róma,
Sőt, Caesar – mert soha rabszolga nem
Véthet oly szörnyen, hogy a zsarnok állam
Rámérte kín szánandóvá ne tenné.
A holt Seianus lányát és fiát
– Kikből mostanra annyi sem maradt,
Hogy a hóhér kampóját megakassza –
Előhurcolták új áldozatul;
Tudatlanságuk, zsenge éveik,
Ártatlan, méla gyermekségük folytán
Alig érezték a végső veszélyt;
A lány értetlenül kérdi, hová
Hurcolják? És miféle vétekért?
De nem teszi többé, egy kis verésből
Okul majd. – Ám mivel tiltja a törvény,
Hogy zsenge szűzet kivégezzenek,
Torz tréfával az irgalmatlan Macro
Int a durva hóhérnak, hogy buja
Kedvvel tegyen rajta erőszakot.
Aztán megfojtják fivérét is, őt is.
LEPIDUS: Ó, pokoli tett, borítsa sötétség
Az emlékét is!
NUNTIUS: Majd tetemüket
A Sóhajok lépcsőire vetik;
Arra járván anyjuk, az eltaszított
Apicata ott megtalálja őket
Kiterítve a lépcső fokain;
Fúriaként átkot mond önmagára,
Arcát karmolja, tépi a haját,
Mellét, hasát öklözi, térdre rogy,
Szólítja őket, aztán az eget,
Majd zokogásán erőt vesz a hangja,
S oly keserű, fekete káromlással,
Hogy rettegik az istenek, a nap
Keletre menekül, s az ősi Káosz
Formátlanul feltámad, és elönti
Őket s a vakvilágot – káromolja
Igaztalan sorsáért az eget,
S a zsarnok végzetet, úgy kérdezi,
Mit vétett ő s a kis ártatlanok,
Hogy a bosszúból így kijut nekik,
Míg Lívia, Lygdus, Eudemus él –
Akik – Caesar s a Szenátus előtt
Bizonyíthatja – megmérgezték Drusust.
LEPIDUS: Cinkosokként?
NUNTIUS: Igen.
LEPIDUS: De furcsa rémtett.
ARRUNTIUS: Furcsán is derült ki. – S a szörnyeteg,
A sokaság? Tántorog, mint a részeg?
NUNTIUS: Dühük kifortyant; amit elkövettek,
Szánják-bánják.
ARRUNTIUS: Gaz népség, köszönöm!
NUNTIUS: Az ingatag butábbja azt hiszi,
Ártatlan volt. Bánkódnak. Van, aki
– Tán markolja húsának egy cafatját
Vérétől bűzlő keze – azt kivánja,
Bár összeraknák, és újjászületne.
LEPIDUS: Ha nekilát, hogy eljátszik velünk
Fortuna! Kerget, forgat, összeráz!
Amint tüzes szeszélye változik.
ARRUNTIUS: Hiszed, Fortuna, hogy jóváteszed
Bűneidet? Kegyed ha félreosztod,
A furcsa büntetés kiegyenlíti?
Ti, állam csúcsain álló izék,
Ne hencegjetek: csúszós a magasság.
Ha buktok, nem támadtok fel soha:
S aki megszánna, az is ostoba.
TERENTIUS: Okulj a példán, hiú, pimasz ember,
Ne vedd az isteneket semmibe.
Gyűlöletes mulatság káromolni,
Még inkább tagadni hatalmukat.
Kit a reggel fennen ragyogni lát,
Este a porban találja magát.
(mind el)


MESTERHÁZI MÁRTON fordítása





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ben Jonson


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.