Téka / Siculus International (Simó Márton: Tranzit c. könyvéről)

Gergely Tamás
Siculus International (Simó Márton: Tranzit c. könyvéről)

[2010. június]



SIMÓ MÁRTON: TRANZIT. KORTÁRS KIADÓ, 2009.


Zseniális címei vannak Simó Mártonnak! A korábban, az Erdélyi Műhely Könyvek kiadásában megjelent trilógia a bozgor névre hallgat. Ezek nemcsak ön­magukban hangzanak jól, s nemcsak könyvcímnek alkalmasak, hanem egyben ta­lá­ló kulcsszavak is. Képesek arra, hogy kifejezzék helyzetét, életérzését, múltját annak a népcsoportnak, melyről Simó következetesen ír. Ez a népcsoport a székelység, nem véletlen, hogy a lerobbant busz, melyen utaznak, a Turul Trans Siculus Interna­tional Gold Travel társaságé.
A „tranzit” az utasok kétlakiságára utal: két országban próbálkoznak gyökeret verni, és két országban maradnak idegenek – örökösen ingáznak („Feszt úton vannak, mint a lószar.”), de haza sohasem érkeznek. Ráadásul útban vannak a rossz régi és a reménytelen jelen között, ahogy a kisregény terjedelmű szövegben ez expresszíven megfogalmazódik: „ide-oda suvadunk a demokrácia taknyán”. A „bozgor” pedig állítólag orosz eredetű szó, melynek előtagja a „bez” fosztóképzőből származik, a „gor” pedig a „gorod”-ra emlékeztet, a kettő adja ki a szó „hontalan” jelentését. Ha valaki olyan szerencsés, hogy nem tapasztalta meg saját bőrén: a „bozgor” szót a magyarokra használják Romániában, és tökéletesen kifejezi azok gondolkozását, akik az Ural lankáira űznék a Kárpát-medence „hontalan”-jait. Az elmúlt közel száz év pedig hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi magyarok valóban hontalanoknak, idegeneknek érezzék magukat. És nemcsak ők, hanem általában a kisebbségben élő magyarok – a bozgor című trilógia teljességre törekedve, kiterjeszti rájuk is a fogalmat.
Ez, vagyis a politikai és társadalmi kérdések iránti érzékenység a legfőbb ereje Simó prózájának, továbbá a szilárd szerkezetű kép, melyet az olvasó elé tár, a me­részség, hogy mindezt „szemből” és teljességében közelítse meg. Segíti ebbeni törekvésében a szépírót a válla mögül bekandikáló történész felkészültsége valamint a szociográfus alapossága.
Míg a bozgor négy történetre épít, a Tranzit egyszálú, mintha az ezeroldalas trilógia egyik szereplője mondaná tovább a legfrissebb jelent. Mintha könyveit Simó fordított sorrendben írta volna: előbb készült el az összegezés, a társadalmi freskó, ami után a kisebb elbeszélések következnek. A téma a Tranzitban is: hogyan élik át lélekben a „Siculus International utasai” a történelem viharzása által rájuk kiszabott valóságot. A részletes külső rajz sem hiányzik a képből, ám mindvégig


a belső világ, az utóbbi század gyakran változó valóságszeletei közt való kétségbeesett navigálás, pszichikai navéta áll a középpontban.
A Tranzit két utazás leírása. Létezik benne egy „Menet” meg egy „Jövet” – teljesnek tűnik a kép. A cél legtöbbjük esetében Budapest; a szedett-vedett társaság igencsak színes, megtalálható köztük „tökmagos Rózsi” meg a palotát építő roma („csak az előszoba akkora, hogy a dácsia meg tudna fordúni benne”), de nem hiányzik a „fülbevalós gyerek” sem a maga „nájlon-zené”-jével, továbbá a „piár”-t meg „júroform sztenderdek”-et tárgyaló két fiatal. Közös vonásuk, hogy a másik országban, a másik életükben, az „odaát”-iban próbálják megtalálni a boldogságot. Meg­csinálni a szerencséjüket ebben a „vadkeleti seftelés”-ben, ami a tranzit-időszakra jellemző. Ahol a Siculus International elhalad, az utcák állandóan a nevüket vedlik: az egykori Gátfalvi útból Horthy Miklós, majd Lenin út válik, hogy mára egy író nevét vegye fel – melyikét, nem is érdemes megjegyezni, hisz nemsokára úgyis változhat. „Jó volt az elmélet, de a komonisták elrontották” – hallatszik az egyik padsorból, emészt a Turul Goldban a kollektív tudat. Kihallatszik még a párhuzamos párbeszédekből a „diktát” meg az „Édes Erdély, itt vagyunk!” S leírva azaz elutasítva mindkét társadalmi rend. Íme a kommunizmus: „a komonisták erontották, me’ közbe’ mind urak akartak lenni, s különbek nálunknál az egyformáknál”. Az új urakról meg ez a vélemény: „Nézd meg a nagy főnökököt, hogy megszették magukot! (…) Láttál te vaj’egy szenátort vagy olyan izét, olyan másikot… olyan deputátot bajba’ lenni?” Hát bizony az utasok szerint a tisztességnek nem sok becsülete van a fiatal demokráciában, nem más az, mint „nevetséges díszítés, vitézkötés a kutya faszán…” Az a kevés optimizmus, ami még megmarad a kétlaki lelkekben, a jövőbe szorul: „Ez az ország még nem készült el – hangzik el az egyik utas szájából. – Majd rendbe jönnek itt is a dolgok.” Mire a sofőr így replikázik: „Lehet, hogy így van, csak azt mi nem érjük meg!”
Aki mindezt látja, pontosabban hallja, maga is utas, valószínűleg önmagát rajzolja bele az író az egyik fáradt szerencselovas alakjába. Hasonló módon történik ez a bozgor című regényben is, az egyik szálon egyes szám első személyben mesélnek. Úgy tűnik, a szerző maga is „navétázik”: a bozgor Homoródalmás (ismerős irodalmi helységnév) és Budapest, a Tranzit a Korondhoz tartozó Atyha meg Buda­pest között íródott. Móricz, ugye, az országot járta és jegyzetelt, a „buszozó” Simó zsebében mintha diktafon rejtőzne. Nem tudjuk, hogyan jár el a feljegyzett anyaggal, mennyiben szerkeszti maga, mennyiben az élet, kívánnánk neki minden­esetre egy teljes magánbuszt beépített mikrofonokkal, hogy a tranzit-sorozat folytatódjék!






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gergely Tamás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.