Fórum / Székely Jánossal – szemben

Vida Gábor
Székely Jánossal – szemben

[Látó, 2009. június]



A Látó Irodalmi Színpadán 2009. március 7-én elhangzott szöveg átírt változata.


Az ember elgondolkozik azon, hogy amikor egy ilyen irodalmi estre sor kerül, és olyan szerzőről fog beszélni, akit különösebben nem szeret, akkor mi a teendő, ráadásul tudjuk Székely János úgynevezett irodalmi testamentumát, hogy róla aztán se utcát, se teret el ne merjen senki nevezni, és van ennek egy koherens indoklása. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy örülne ennek az emlékestnek.
De ha már itt vagyunk, akkor mégis beszélni kell, tehát most azt fogalmazgatom, hogy miért nem szerettem én Székely Jánost valamikor, mi bajom volt a műveivel, és miért nem olvastam végig húszéves koromban A nyugati hadtestet. Nem tudok még csak gondolatban sem visszamenni az időbe, de az biztos, hogy az első tíz oldal után letettem, és azóta is büszke vagyok magamra, hogy nincs az a felmagasztalt és megnóbelezett remekmű, amit én, ha nem tetszik, ne tennék le az első húsz-harminc oldal után. Mert lehet, hogy csak blöff az egész, marketing, divat, sznobéria, de olyan is volt sokszor, hogy nem értem fel ésszel valamit, kevés volt a tudomány a fejemben, a türelem a lelkemben és a megértés a szívemben.
Voltam egyszer aztán színházban Kolozsváron, ahol a Caligula helytartóját adták, és összesúgott mögöttem két néni – unokájuk lehettem volna –, hogy ez a téma nem aktuális már, elmúlt a diktatúra, jön a demokrácia és a liberális piacgazdaság, és mit kell akkor kaligulázni? Arról értekezett a két néni, hogy jó rendszerben az emberek jók, rossz rendszerben az emberek rosszak. A darab meg szerintem arról szólt, hogy a hatalom az mindig ugyanolyan, és vélhetően az ember is mindig ugyanolyan, akár jó a társadalmi berendezkedés, akár nem jó. Különben nincs jó társadalmi berendezkedés. Ezt akkor nem hittem el Székely Jánosnak. Azóta megértettem, hogy igaza van: minden birodalom egyforma. De nem azért vagyunk rosszak, mert birodalmak, kaligulák, istenek és bálványok ülnek a nyakunkon, hanem azért ülhetnek a nyakunkon, mert olyanok vagyunk, amilyenek… És nincs ebből kiút.
Most, hogy néhány dolgot újraolvastam Székely János művei közül, elég pontosan látom, hogy mi nem tetszett valamikor nekem: röviden és egyszerűen a történetfilozófiája és az emberképe. És főként az a koherencia, az a módszeresség, az az explicit stílus, ahogyan ezt előadja, megírja, kifejti, ahogy nem lehet beszúrni semmit a lapjai közé – hogy kártyás nyelvet használjak. Azt éreztem, hogy nekem valamiért egészen más emberképem van, de soha nem tudnám ilyen koherensen szembehelyezni az övével. És persze nem is kell. Posztulátumok és axiómák igazságértékét nem vitatjuk, elfogadjuk őket vagy elutasítjuk, lehet ezt sportszerűen, elegánsan vagy duzzogva, haraggal. Leteszem a könyvet, ha nem tetszik, és nem olvasom végig csak azért, hogy szidhassam, vagy negatív csengésű kritikát írjak róla. Nálam ez a fair play.
Viszont azon el lehet és talán el is kell gondolkozni, hogy az az ember, akivel a posztulátumaim nem egyeznek, aki nagyon más, vagy éppen velem szembenálló politikai filozófiát vall magáénak, esetleg olyan tetteket is végrehajtott, amelyeket mélységesen elítélek, írhat-e jó művet? Ezt a kérdést két módon lehet megválaszolni, mert vannak emberek, akik szerint a politikai, morális szembenálló, egyszerűen az ellenfél, jó művet soha nem írhat, de ha mégis, a lóláb mindenképpen kilóg, vagy lesz olyan szolgálatos, aki meglássa. És vannak olyanok, akik szerint jó művet az is írhat, akivel nincs közös világnézeti, politikai és filozófiai nevező. Őket amolyan született szabadelvűeknek tartom. Ez nem ideológia, hanem érzület. Hogy van-e isten vagy nincs, az nem igazi kérdés, az a kérdés valójában, hogy mi következik az egyik vagy a másik adható válaszból. Következhet-e ugyanaz? Már nem félek attól, hogy: igen.
Most, hogy erre a megemlékezésre készültem, és túljutottam azon, hogy nem szerettem annak idején Székely Jánost, és talán meg is értettem, hogy miért, olvasgatás közben találtam egy passzust, amelyben kibékültem vele, és akkori meg talán mostani önmagammal. A másik torony Ösvények című fejezetéről van szó.
Mintha mégsem volna annyira egyöntetűen szembenálló nekem a Székely János axiomatikája. Vagy csak felnőttem ismét valamihez? Ha máshoz nem is, de az ösvényekhez mindenképpen.


Az ösvényeik – hát igen, ezekről is külön könyvet lehetne írni. Sűrű, bonyolult ösvényrendszer hálózza be nemcsak a felföldet, hanem odafent az erdőt, a legelőt is; ösvények egymás hegyén-hátán, ösvények keresztül-kasul; a partra vezető szekérutakat leszámítva csakis ezeken közlekednek, úgyhogy szinte térképszerűen jelenítik meg egész szociális egységüket. Ösvény csak ott alakul ki, ahol szükség van erre: nincsen fölösleges ösvény. Ahol viszont szükség van rá, ott minden esetben kialakul: nincs az a tiltás, kerítés, az a leküzdhetetlennek látszó természeti akadály, amely létrejöttének elejét venné! Éspedig mindig a legpraktikusabb nyomvonalon alakul ki. El akar jutni az ember az úthoz vagy a szomszéd tanyára, s látja, hogy toronyiránt a legegyszerűbb. Megindul tehát toronyiránt, s egyszer csak azon kapja magát, hogy áthághatatlan bozótba, szakadékba vagy lápos, tocsogós helyre jutott. Megindul ellenben a legközelebbi ösvényen, s akadálytalanul eljut akárhová, mégpedig csaknem toronyiránt, a lehető legkisebb kerülőkkel, ugyanazon a szakadékon, lápon keresztül, amelyben előbb elakadt. Az ösvényben az odavalók évszázados tapasztalata, helyismerete (és szükséglete) ölt testet; aki egy ösvényt legelőször helyesen taposott ki, azt már mindenki követni fogja; aki legelőször téves nyomon járt, annak az útját az utána jövő módosítja (akár a népdalokat). Hasonlóképpen kiigazítják az ösvényt, ha időközben változás áll be a természeti feltételekben, például ha esős időben valahol pocséta támad – így alakul ki aztán véglegesen.
Az ösvény a lehető legcélszerűbb gyalogút a világ két (emberileg összefüggő) pontja között. Mindazonáltal ez sem örökkévaló: némelyiket felhagyják, némelyik éppen keletkezik. Legutóbb Ivóban abból tudtam meg szegény Nagy Laji bácsi halálát, hogy megszűnt az ösvény a háza felé. Elhal egy tanyán a gazda, felhagynak egy vágteret, kertet: az oda vezető ösvények máris begyepesednek. Új vágteret nyitnak, új tanyát, új gáttert építenek, vagy odébb költöztetik a juhesztenát: azonnal új ösvény támad, éspedig nem is csak egy, hanem igen sok – minden irányból, ahonnét az érdekeltek odajárnak. Az ösvények ekképpen társadalmi kapcsolatok kifejezői. Bonyolult hálózat, dús szövevény, egyszerre érvényesül benne a természeti meg az emberi faktor: afféle pókháló, amely ráborul a vidékre, s azt szerves egységbe fogja hernyófonálnál finomabb szálaival.
Ilyen a hegyilakók élete is. Spontán, spontán, bentről kifejlő, előre meg nem tervezett, ki nem agyalt, semmiképpen sem manipulált: a természeti meg az emberi tényezők szép egyensúlya, kölcsönös baráti együtthatása érvényesül benne.
(Megjelent a Látó 1990/4. számában.)



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vida Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.