Kis Lírai Antológia / Szép Ernő (1884–1953)

Jánk Károly
Szép Ernő (1884–1953)



Kevéssé ismert költőink egyike. Pedig a neve majd másfél évtizedig ott szerepelt a legnagyobb magyar irodalmi folyóirat, a Nyugat címoldalán, és nagyon sok verse is itt jelent meg. A kortársak között igen népszerű volt, Ady és Babits is meleg szavakkal írt róla.
„Szeretek verseket mondogatni, de senkiét sem úgy, mint a Szép Ernő verseit” – írja róla Babits a Nyugatban, Szép Ernő első versfüzete, az Énekeskönyv megjelenése idején, 1912-ben.
Később elfelejttettük, elfelejtették velünk. Pedig – Nemes Nagy Ágnest némileg parafrazálva – a magyar irodalom egyetlen porcikájáról sem szabadna lemondanunk látatlanul, bocsánat: olvasatlanul. Csak a 70-es években kezdték el újra kiadni, felfedezni és megbecsülni. Mára már néhány verse rangos helyet vívott ki magának irodalmi berkekben, mint például a Tandori révén (is) ismertté vált két hosszúvers: a Magányos éjszakai csavargás és a Néked szól.



Róla szólva nem lehet megkerülni azt, amit már többen is elmondtak, tudniillik, hogy Szép Ernő a gyermeki látás, a gyermekkori naivitás költője. Olyan verseket köszönhetünk ennek a világlátásnak, mint a Gyermekjáték, Mint magányos lovast, Tinta stb. De verset ír a rollerről is, a csigáról is, a borotvahabról, az árokszéli pitypangról, sőt a vérszomjas házőrző is ezen a hangon szól (Egy kutyához). (Nem állom meg, és megjegyzem itt, hogy ez a vers egyik barátom kedvenc versévé avanzsált, miután Szentendre villanegyedében, estefelé, szállásadói háza felé baktatva egy, az utcán bóklászó farkaskutyával kénytelen volt élethalálharcot vívni, és természetesen senki sem sietett a segítségére… Lám, lám, milyen kitérők adódnak egy-egy vers utóéletéhez, anatómiájához. És milyen végletek vezethetnek el akár egy-egy vers mélységes átéléséhez. Mindazonáltal az átélésnek ezt a fokát nem kívánjuk senkinek sem.) De az egyes daraboknál talán fontosabb az, hogy valamiképpen egész költészetén átvonul ez a varázslatos gyermeki tekintet – ettől lesz kékebb az ég és felhőbb a felhő.



Ha rá tudunk hangolódni verseinek finom, a népköltészet formavilágától sem idegen, gazdag érzelmi háttérből sugárzó dallamosságára, legtöbb darabja mai, érdesebb dallamokhoz szokott fülünk számára is élvezhető. Kissé egzotikus színezetű, szecessziós motívumokkal átszőtt versvilág ez, melyben a költő, az érzelmi árnyalatok mestere, folyamatosan ecsetel, és persze akkor és ott nagyon is korszerűen, tudatos pestiességgel átszőtt nyelven, a kor egyik lehetséges nyelvén, mely a sajátjává érik. Kortársaihoz hasonlóan a nagyvárosi ember fogékonysága, érzékenysége a kimeríthetetlen kútfő nála is. Ez is összekapcsolja velük. Ezért van az, hogy lírája hangvételében néha Tóth Árpáddal mutat rokonságot, vagy – nyelvi-stiláris fordulataiban olykor a szegényekkel és elesettekkel való szolidaritás okán tematikusan is – Kosztolányival, de – áttételesen – a mi Dsidánkkal is. Sőt, néhány versében mintha József Attila népdalszerű, játékos ritmikáit, szegényember-verseit vagy akár külvárosi tájait előlegezné meg (Kapuzárás, Tiszapart, Messze, messze, messze, Szeretnék eperfa lenni, Sötét lesz a Duna háta stb.).



Kár, hogy 1942 után, bár még 11 évig élt, már nem írt verset. Alább következő verseit a Réz Pál szerkesztette, és a Szépirodalmi Könyvkiadó valamint a Magyar Helikon közös gondozásában 1976-ban De kár… címmel megjelent gyűjteményes kötetből válogattam.



A kiválasztott versekkel igyekeztem ennek az egységesen kitartott hangú költészetnek néhány kevéssé ismert, de jellegzetes, figyelemre méltó darabját bemutatni, illetve árnyalatainak gazdagságából is felvillantani valamit.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jánk Károly


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.