Klikkrec / Szíriai saudade (Matthias Énard: Iránytű c. regényéről)

Amik Annamária - György Andrea
Szíriai saudade (Matthias Énard: Iránytű c. regényéről) [2020. november]


MATTHIAS ÉNARD: IRÁNYTŰ. FORDÍTOTTA: TÓTFALUSI ÁGNES. MAGVETŐ, BUDAPEST, 2018.

GyA: Az Iránytű az utazási regények által oly kedvelt egyes szám első sze­mélyű narrációban íródik. A saját elbeszélésének hőseként fellépő, álmatlanságban és egy végzetes betegségben szenvedő Franz Ritter, a keleti és a nyugati zene kölcsönhatásának a kutatója számot vet az életével. A retro­spektív elbeszélés álom és ébrenlét határán kibontakozó önreflexív, melankolikus monológ.
AA: A történetet Franz Schubert Téli utazás című dalciklusának sorai keretezik. A Winterreise a gyötrődő szerelmes magánbeszéde, akárcsak Énard regénye, amely egyetlen éjszaka alatt megszülető emlékezéseket, elmélkedéseket ölel fel. Az egyetlen éjszaka alatt megszülető mű motívuma visszatér, amikor Berlioz Menet a vesztőhelyre című tételéről beszél, ami akár Ritter memoárjának a címe is lehetne. A zenei hivatkozások gyakran a halál felidézői: a Bécsben elhunyt névrokon halálos ágyán Beethoven egyik utolsó vonósnégyesét kérte előadni, és ugyanezt szeretné meghallgatni az osztrák fővárosban haldokló Franz is.
GyA: Amikor Mathias Énard a legrangosabb francia irodalmi elismerés, a Goncourt-díj átvétele után azt nyilatkozta regényéről, hogy az egy tudományos szerelmi történet, bizonyára a saját Közel-Kelet iránt érzett szenvedélyes szerelmére utalt. A két tudós, a bécsi muzikológus és a párizsi orientalista kapcsolatának a bemutatása mintha csak ürügy volna arra, hogy az arab és perzsa nyelvet és irodalmat, valamint a Közel-Keletet egyaránt kiválóan ismerő szerző élő és holt városokba: Isztambulba, Aleppóba, Damaszkuszba, Palmyrába, Teheránba vagy éppen a kősivatagba, esetleg a Szent Simeon oszlopa köré épült festői kolostor maradványaihoz kalauzolja az olvasót. Szíriának a polgárháborúban porig rombolt vagy részlegesen elpusztított, kifosztott épített öröksége, csodálatosan szép, különböző korokat és kultúrák nyomait viselő városai válnak az utazó (nem pedig a tömegturista) autentikus tekintetének a tárgyává.
AA: Franz visszaemlékezésének gravitációs pontja Sarah. Felidézi kettejük találkozásait, beszélgetéseit, és múltba hatolásának erre a személyes szövetére hímezi fel lenyűgöző pazarsággal és bámulatos könnyedséggel a Kelet és a Nyugat elfeledett kulturális kapcsolódásait. Míg Sarah-t az orientalizmus története érdekli, Franz folyton a zenéhez tér vissza. Például amikor a tudós társaságban Sarah bedobja a megkerülhetetlen orientalista, Edward Said nevét, Franz csupán annyit jegyez meg szelíden, hogy neki erről nincs véleménye, ő annyit tud, hogy Said csodálatos zongorista volt.
GyA: Nekem egy kicsit túlzónak hangzanak ezek a jelzők Énard stílusát illetően, amelyre inkább azt mondanám, hogy kiegyensúlyozott. Az igaz, hogy a sűrű anyagú Iránytű amolyan tudós fikció, hiszen Énard hatalmas zenei, irodalmi, történelmi, képzőművészeti, filozófiai, antropológiai, teológiai tudásanyagot dolgoz bele a regénybe, mégis ezt úgy teszi, hogy a narrátori tudat hömpölygése, ide-oda kanyarodása hiteles és élvezhető marad. A szerzői erudíció csupán az amúgy is eléggé vérszegény szerelmi szálat gyű­ri maga alá, amelynél jóval izgalmasabbnak bizonyulnak számomra a Kelet csodálatos zamatát árasztó útleírások, hangulatképek és a sok-sok kulturális anekdota.
AA: Az Iránytűn végigfutó romantikus szál szándékos kidolgozatlanságában a Kelet és a Nyugat bonyolult viszonyának a leképezését látom. Énard megmutatja, hogy ez a két világ, amelyet gyakran egymással szembenállónak tekintünk, valójában lépten-nyomon tükrözte, formálta egymást. Ugyanakkor a kiéleződő politikai helyzetek egyre inkább ellehetetlenítik a kapcsolatépítést. Sarah és Franz barátsága is a rengeteg kiaknázatlan lehetőség története, amelyben mindkettőt a magánya hajtja: Sarah-t a folyamatos kül­ső utazásra, Franzot inkább a belső utazásra készteti.
GyA: Franz szívesen szólítja meg a múlt azon nagyjait, akik egyetértenek vele a Kelet és a Nyugat szétválaszthatatlanságát illetően, például a mestert, Thomas Mannt, aki a Beethovenről való bensőséges beszélgetés végén a lelkére köti, hogy ne veszítse el a Keletet, a gyászos, kiszáradt Nyugat életre keltőjét.
AA: Ez a képzelt beszélgetése jelentette számomra a regény csúcspontját. Amikor Mann-nak kifejti, hogy szerinte miért csak két tétele van Beethoven 32. c-moll zongoraszonátájának, ennek a „Csend-dúrba” tor­kol­ló zeneműnek, kicseng belőle a Sarah s a Kelet elvesztése miatti szomorúsága is: „az újjászületés, a szerelem, a vigasztalás reményére csak a csend felel”. Előző regénye, a Zóna de az Iránytű is így működik együtt: két tétele a világtörténetet átfogó énard-i szonátának. A Zóna a mediterrán régió viharos politikai térképe, amely fúgaszerűen ismételi a háború örök motívumait, az Iránytű pedig variációkat ír a Kelet-Nyugat kulturális kapcsolatai­nak témájára.
GyA: A regény szövetét a tudományos élet mindennapjainak a szatírája is gazdagítja. Énard szemléletesen eleveníti meg a tudomány gépezetének működését: az egyéni vagy csoportos kutatói munkát, a disszertáció megírásának magányát, a fokozatszerzést, a konferenciákat, a könyvtárazást, a publikálás kényszerét. Életre kelnek a külföldön kutató, ösztöndíjakból élő, egy helyben maradni nem tudó, bolygó orientalisták, akiknek életformájává lett az utazás, és halálosan szoronganak a hazatéréstől, rettegnek a megállapodott életformától. Az ópiumszívó Faugier súlyos heroinistaként pusztul el, Bilger megőrül, amikor visszaköltözik Európába, Sarah pedig egyre keletebbre menekül: Indiában, majd Sarawakban folytatja kutatásait.
AA: A gazdag emlékezés folyamából nemcsak a földrajzi Kelet rajzolódik ki, hanem az is, amelyet ez a világ ihletett az európai művészetben, amit ő szekunder Keletnek nevez, sőt az utóbbiból táplálkozó tercier Kelet is.
GyA: Akár a Beethoven trükkös iránytűje, a mi belső iránytűnk is Kelet felé mutat, ez az alaptétel, amelyet a regény közel félezer oldalon át élvezetes stílusban bizonyít az európai művészet keletről jövő megújulásának a példáin keresztül.
AA: A humor sem idegen az eszmefuttatásaitól, ez ellensúlyozza a szöveg olykor szívszorítóan elégikus hangvételét. Hahotáztam Franz elmélkedését olvasva, amelyben az európai művészet történetét az apollói és dionüszoszi dichotómia helyett inkább tüdővészesekre és szifiliszesekre osztja, vagyis a közösségi-társasági vész és a benső-szégyenletes nyavalya kategóriáira.
GyA: Ami engem illet, Énard – akárcsak Ritter Thomas Mann-nak – egy megtértnek prédikál, amikor azt fejtegeti, hogy a nyugati ember fájdalmas és gyógyíthatatlan nosztalgiával vágyakozik Kelet után. 2002-ben alkalmam nyílt néhány héten át (rövid libanoni és jordániai kitérővel) Szíriában utazgatni, ahol a kulturális idegenség érzéki tapasztalata ellenére nagyon otthon éreztem magam. Azóta is visszavágyom ebbe a háború előtti, ma már nem létező Szíriába, akárcsak a narrátor, aki precízen, az arab sawda (fekete) szóból eredeztethető portugál saudade szóval nevezi meg ezt a nosztalgikus sóvárgást azután, amit elvesztettünk. Ez „egy olyan Kelet utáni vágy, ahol mintha még semmi sem veszett volna el abból a kapcsolatból, ami az embert egyesíti az éggel, vágy egy olyan Kelet után, amit a keresztény credo visz közel a Nyugathoz, egy spirituális maradvány, egy óvó, kemény kéreg a nagy vallásos magára maradottság idején”.
AA: Éppen a spirituális vetületében érzem a regényt gyengének. Krasznahorkai László is egybefűzi a Kelet és a Nyugat művészetét a Seiobo járt odalent című novellafüzérében. A konkrét történelmi korokon túlmutató egzisztenciális élményt írja meg, s egy felfelé ívelő parabolához hasonlító vertikális, metafizikai utazásban kapcsolja össze a Keletet és a Nyugatot. Énard-nál inkább az esztétikai dimenzióra kerül a hangsúly, a történelmileg megragadható világban vizsgálja az érintkezési pontokat. A metafizikai mélységnek ezt a hiányát töltötte be számomra a Seiobo.
GyA: Most már értem, te a mértani parabolára gondolsz. Én viszont az irodalmira, amikor azt mondom, hogy nem érdemes erőltetni az Iránytű parabolisztikus jellegét, mert leszűkítené az értelmezési lehetőségeket, de, ahogy mondod, Franz és Sarah szerelme mégiscsak a Nyugat és a Kelet kapcsolatát képezi le. A regény vége felé elszaporodnak az erre utaló képzettársítások. Az Iránban látott nyilvános kivégzés után a magas darukon lengedező holttestek látványa ihleti például a felismerést: „ma Európa a saját beteg embere, egy megöregedett, magára hagyott test, aki az akasztófáján himbálózva figyeli saját rothadását”. Sarah bizonyára túl későn fog hazatérni ahhoz, hogy életben lássa a nagybeteg Franzot.
AA: Mégis mocorog bennük valamiféle optimizmus, amikor fekete humorral, de lévinasi nyelvezettel egyengetik a megbékélés lehetséges útját: „talán nem is lenne rossz ötlet berendezni egy múzeumot a bennünk lakó másiknak a Bolondok tornyában, ami egyszerre tisztelegne a másság előtt, és tárná fel azt”. Ha a Zóna az összeütközések regénye, akkor az Iránytű az egymás, a másság felé megnyíló befogadó érintkezésé. Megpróbálja kiemelni a Keletről és Nyugatról szóló diskurzust a terrorizmus elleni harc nyugati narratívájából, és rávilágít arra, hogy a kulturális identitás formálódásához lényegesen hozzátartozott a dialógus, Nyugat-Európában ugyanúgy, mint Szíria vagy Libanon nagyvárosaiban. Ugyanakkor Franz szonáta-értelmezése nem áltat: a két tétel beszélgető dualitását megszünteti a harmadik tételre való várakozás. Hiába a múltbéli érintkezések, azok „az ürességben visszhangzanak”.










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi




Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.