Vers, próza / Szabadon madarakról és holtakról

Kemenes Henriette
Szabadon madarakról és holtakról[2019. december]



El kell fogadnia a belesimulást.
Ahogy a langyos gerletest összeolvad
tenyere itt-ott megszakított barázdáival,
miközben a kertvégi levélkupac
felé halad vele, hogy mintha
máglyáról, végre útnak ereszthesse.
A gyilkos dulakodást a madáretetőben,
a tollak éles csattogását,
azt, hogy a széncinkék
apró csőrei bezúzzák a koponyát,
majd kicsipegetik az agyvelőt.

Kopott betonpadló,
egy boncasztal a közepe,
rácsos lefolyóba torkolló
alig érzékelhető lejtő.
Az álltól a szegycsonton
keresztül a köldököt lágy
kanyarban kerüli meg,
majd a szeméremdombig
halad a szike.
Két méter a halál.
Megnyílik a test, és ami benne,
az már soha többé
nem váltható kegyelemre.
Egy fehér köpeny most megemeli
a fejet, ahogyan párnát szoktak
a magatehetetlen háta mögé tenni
Majd egyetlen precíz
mozdulattal, a penge
a jobb fültől a bal fülig szalad.
A tarkó, mint egy anya, megengedő.
A skalp csuklyaként simul az arcra.
Ott áll, orra elé zsebkendőt szorít,
de inkább csak a látszat,
nincs undor, nincs félelem.

Amikor a koponyacsont feltárja az agyat,
annak a széncinkékhez már semmi köze.














Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kemenes Henriette


A szerzőtől még

   Manatee blue


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.