Vers, próza / Szabadság

Bauer Krisztina
Szabadság[2019. május]



EGY ARC EMLÉKÉRE

Árnyékot vet a rács a takarómra. Ágy, asztal, szék, mosdó és a vécé az összes berendezés, minimáldizájn. Az asztalon néhány ív fehér papír és egy ceruza. Egyformák a napok. Írjam le, hogyan történt, utasítanak. Megfogalmazom, másnap elveszik, a ceruzát meghegyezik, és cserélik a lapokat.
Mást írok, nem másként ugyanazt, egyszerűen mást. Nem tudom, ki olvassa el, tizedik napja nincs visszajelzés. Az őr, minden nap más, gépiesen ismétli ugyanazt, nem néz a szemembe, sem a kivitt lapokra.
Az alkotóházban, ha egy-egy gondolatszorulásban szenvedő kolléga megtalált, asszisztáltam az önsajnálatához. A családomnak pénz kellett, tanítottam. Bajlódtam más írásainak javítgatásával. Megrendelésre írtam aktuális témáról, adott terjedelembe szorítva, napilapoknak, magazinoknak. De sohasem volt ilyen lehetőségem, ennyire ingerszegény környezetben dolgozni. (Sz)éles az árnyék, ma erről írok.
Álltam a zebránál, hogy átmenjek a napos oldalra. Ekkor tuszkoltak egy lesötétített autóba. Nem szóltak hozzám a hosszú utazás alatt. Az órám, telefonom, táskám elvették, átkutattak, majd rám zárták ezt a vasajtót. Kiabáltam ügyvéd után, döngettem az ajtót, figyeltem csendben a hangokra, nem jutottam eredményre. Naponta egyszer hoz az őr enni, bőséges és jó ízű az étel, a húst előre felkockázzák, kést nem kapok, a villa is műanyag.
Ha eléggé felnagyítjuk az éleket, megtalálható a még nem és a már nem szürke sávja. Három és fél perc, ennyit töltöttem ebben a zónában, aztán reanimáltak. Az infarktus óta nem félek. Nem akartam híressé válni, adódott.
Az óráimra egyre többen jártak, a földön is ültek. Figyelmeztettek, hogy a hatóságok rögzítik nemcsak az előadásaimat, hanem a hallgatóságom adatait is. A demokráciáról mint a görögök legjobb találmányáról és a döntés szabadságáról beszéltem. Esténként betanítottam Szophoklész drámáit. Ezer helyre hívtak, megkerestek pártok, főleg az ellenzéktől. Írni alig maradt időm.
A független vélemény „arca” lettem. Feszegettem a diktatúra határait, de egyre inkább beszorított. Letiltottak, nem taníthattam, egyetlen lap sem mert tőlem írást kérni, a könyvesboltok pult alól csak ismerősnek árulták a könyveimet. A feleségem gyerekestül menedékjogot kért egy másik országban, én maradtam.
Szaporodtak a gyűlések, eljártam az államiakra is. Ismerni kell jól a szemben állót, így lelsz rá a gyenge pontjára, vallottam. A sziluettemet a márciusi nap dobta elém az aszfaltra. Késve érkeztem, megálltam a tömeg szélén. Előszónokok kellő indulatúra hergelték a sokaságot, mire maga a vezér lépett a mikrofonhoz. Percekig nem tudott megszólalni, az embermassza mámorosan skandálta: ve-zér, ve-zér. Mozgolódás támadt, egy napszemü­veges, sapkás alak állt meg tőlem egylépésnyire, zsebéből szotyolázgatni kezdett. A vezér már kiabált és ígérgetett. Reménytelen, bólintottam az árnyékomnak. Ekkor láttam meg egy pisztolytartó kéz körvonalát, oldalra vetődtem, ledöntve a mellettem állót. Szoros embergyűrű ugrott körénk. Villanásnyi idő alatt kirántották alólam a férfit, futólépésben vitték egy kisbuszhoz. Sapkája a földön maradt, a szemüvegére rátapostak, a szotyola szétszóródott. A félelem nem torzította el a vonásait, melyek a transzparenseken és újságcímlapokon retusálva jelennek meg. Az emelvényen szónokló áldást osztóan emelte a karját, és lassan ellépett a mikrofon elől.
Félünk az árnyéktól, olykor még a sajátunktól is, pedig létünk megfoghatatlan bizonyítéka.
A tizenegyedik rovátkát húzom a falra. Ütődik a kulcscsomó a vasajtónak, egy civil férfi lép be, nem mondja a nevét. Itt az útlevele, a repülője­gye csak egyirányú, még eléri. Ennyi a vezér köszönete, mondja. Ha nem kérem? – toporgok a szürke zónában megint. – Látványos perre számíthat, merényletkísérletben való részvételért – hangzik tárgyszerűen.
No lám, olvastak.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bauer Krisztina


A szerzőtől még

   Kirakós
   A sűrűje


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.