Vers, próza / Szejfi és a gyaurok

Horváth Viktor
Szejfi és a gyaurok

[Látó, 2009. március]

Nagy Szulejmán (Isten békéje lengje körül!) átkelt az utolsó akadályon, a Karasica mocsarain, és tábort veretett. Ő maga negyed konakra volt az ellenségtől, míg az oszmán sereg eleje már harcban állt, azonban az anatóliai hadtest még a Karasica déli partján vesztegelt, a szekerek és tevék ezrei pedig messze lemaradva a nagy mocsárban. Szenvedtek a rovaroktól, esőtől, párától, sokan éheztek, mert sem a messze leszakadó málhából, sem a dunai hajókról nem lehetett utánpótláshoz jutni. Az emberek madártojást keresgélve széledtek szét az ingoványban, horgászni próbáltak, vagy szemfüles kereskedőktől méregdrágán, 6–8 akcséért vettek egy kenyeret.
Szejfi mesterének, a főírnoknak mindent le kellett írnia, amit látott és hallott, és a hatalmas szultán megnézte ezeket az írásokat, ha volt rá érkezése. Ilyenkor megmondta, mit javítson át, mit vegyen el belőle, vagy tegyen hozzá. Szejfi folyton ott lehetett, hogy halljon, lásson, tanuljon, de egyszer csak a Padisáh mást gondolt.
– Szejfi, indulj Kurd vojvodához! Parancsolom, hogy ma ne keressen harcot, hanem nyugatnak menjen, és ha tud, hozzon nyelvet és takarmányt.
– Hallom és engedelmeskedem, Padisáh!
– És téged vigyen magával. Aztán mindent leírsz nekem.
Szejfi észak felé ügetett, hogy Báli bég táborában megkeresse az örökké portyára készülődő vojvodát, meg is találta, és elmondta a parancsot. Kurd megcsókolta saját ujjait, majd a homlokához emelte őket, öt emberének meghagyta, hogy mindig maradjanak a fiú mellett. Keresztény rác vitézek voltak szűk, kék nadrágban, rövid, fakó dolmában, durva bőrszíjakon kard, tegez, íj lógott rajtuk. Megkínálták Szejfit lepénnyel és mézzel – a húst nem fogadta el tőlük, mert nem tudta, hogy tiszta állattól való-e. Nem értette a nyelvüket.
Elindultak vagy százan, erdők, rétek, nádasok között, szűk, kanyargós ösvényeken, patakok, kiszélesedő tavacskák, fokok között. Néha felégetett falvakat hagytak el, gyakran dobogtak át kis fahidakon. Délben dombosabb lett a vidék, várat láttak egy kopár hegyen, mögötte erdővel borított hegység nyúlt el. Nagy volt a csend a zűrzavaros táborban töltött hónapok után. Szejfi ekkor hallott először harangszót. Hol elhalkult, hol erősebb lett, ahogy a gyenge szél lengette feléjük. A harsányi vár alatt voltak, és semmi nem mozdult, csak vékony füst szállt fel a kis várból Alláh békés, kék ege felé, mert a frengik nyilván ebédet főztek maguknak.
Északnak kerültek, szelíd dombok hajlataiban surrantak, a távolban nagyobb hegyek látszottak a kék párában – a Mecsek-hegységet látta Szejfi, de nem tudta, hogy a hegy déli lábánál, alig negyed konakra van tőle jó városunk, Pécs, olvasóm, ahol most én is leírom neked ezt a történetet, és ahova aztán Allah (aki mindent változtat és forgat, de maga nem változik) vezérelte Szejfit, hogy sorsa beteljen ott.
Az egyik völgyből is füst szállt fel, mert ott egy falu volt – talán húsz ház lehetett összebújva. A vojvoda tudta, ezért jött. Lassan közelebb mentek, kicsit vártak, aztán Kurd jelt adott, nekiiramodtak, és ellepték a falut. Az akindzsik hujjogva beugrattak az udvarokba, néhányszor megdöfködték a szénaboglyákat, de nem történt semmi, a falu néptelen volt, még az ólak is üresek, pedig a füst innét szállt fel. Páran leszálltak a lóról, és bementek az üres házakba. Ekkor Kurd vojvoda észbe kapott.
– Ki innen! Vágtassatok!
Szejfi lovába puffanva golyók csapódtak, a patakmeder felől, a bokrokból lőporfüst szállt elő, nyilak sziszegtek, dobogás hallatszott, és nagy, sötét mének vágódtak közéjük olyan lendülettel, hogy az előttük álló akindzsik könnyű kis lovait szétlökték, láncinges, sisakos frengik rekedten bőgték Alláh prófétájának a nevét magyarul.
– Jééézuuuus!
Felöklelték, és üvöltve vágták, ami eléjük került, a patakparti bokrokból lándzsás gyalogok és baltás parasztok rohantak. Szejfi lovacskája vadul kitört a házak közül, aztán lelassult, tántorgott és összecsuklott, mert nem hordhatta tovább a puskagolyókat és nyilakat, szegény bugyborékolva fújta a levegőt egy véres pocsolyába. Szejfi feltápászkodott és futott, de már mellette poroszkáltak a lovasok, eléálltak, beszéltek hozzá a maguk nyelvén.
Az én jó kis szolgám akkor hallott először magyar szót, és neki is olyan volt, mint elsőre nekem: kattogva, kerregve himbálózó beszéd, és nem hallani, hol van a szavaknak eleje és vége. Tudott ő törökül, arabul, már elég jól ismerte a perzsát, és nem felejtette el albán anyanyelvét sem, még francia beszédet is hallott Isztambulban követektől, olaszt a velenceiektől, genovaiaktól és alamán németet a Fuggerek ügyvivőitől, de ez a magyar nyelv semelyikhez sem hasonlított, olyan volt, mint a Végítélet angyalainak beszéde: egyszerre szép és rettenetes.
A magyarok nem üldözték a vojvodát, hanem összeszedték a lovakat, a parasztok agyoncsapták a sebesülteket, és leszedtek róluk mindent. Akkor a magyar lovasok elvették a rájáktól a fegyvereket, a szíjakat, a felszerelést és a jobb ruhákat, csizmákat, csak azokat a sebesült lovakat hagyták meg nekik, amelyekről nem lehetett eldönteni, hogy meggyógyulnak-e, közben ketten lóra ültették Szejfit, a lábát a kengyelszárhoz, kezét a gyeplőhöz szíjazták, ezt tették négy-öt ráccal is, aztán elindultak. Szejfi ekkor még mindig remegett, de nem sírt, a szeme sarkából látta, hogy a kedves kis lovát hogyan belezik ki a parasztok.
Útközben többen is mellé lovagoltak, és a ruháját tapogatták, egyszerű katonák voltak, nem láttak még selymet, kerülgették, nézegették, kurrogtak-mormogtak egymáshoz azon a furcsa nyelven, Szejfit törökül is kérdezgették, de közben nagyon sietett a csapat. Először a Mecsek felé mentek, aztán keletnek, a Duna felé fordultak, ikindi, a délutáni ima idejére pedig a mohácsi táborba értek. De itt nem volt, aki énekével imára hívjon.
Tanulság: egerek tervét elrontja a macska.


Tumor Pauli

Nincs erő és hatalom, csak a magasztos és felséges Alláhnál! Ő az, akinek parancsára váltogatják egymást az égi körök, aki kétszer teremti meg a földet és az eget, aki tetszése szerint forgat születést, halált, aki tengereket szárít ki, hegyeket zúz porrá, emberek és dzsinnek sorsát hajlítja, hurkolja, de maga mindig örök és változatlan, és aki ismeri az Ítélet Napját.
Mit is számít, akármi is történik velünk, ha Alláhnál ott az írás, amely megszabja helyünket a Túlvilágon?! Hiszen a hetedik szúra 179. versében maga Isten mondja: Számos dzsinnt teremtettünk eleve Pokolra, és számos embernek is így lett megszabva a sorsa.
Szejfitől tanultam, hogy Alláh nem olyan, mint a gipti jövendőmondó öregasszonyok. Nem jós ő, aki látja a jövőt, nem is mulatságból küld pokolra dzsinneket és embereket, hanem ő mindent egyszerre lát és egyszerre tesz. Nála nincs idő, és nem múlik az idő, mert ő egyszerre teremti a Világot, és egyszerre perzseli fel, egyszerre teremti Ádámot, és egyszerre ítélkezik az Ítélet Órájában, aki pedig büntetést szenved, az maga okozta vesztét.
Ami meg van írva öröktől fogva, az most íratott meg abban a faluban, ahol nekünk lest vetettek – gondolta Szejfi –, és velünk együtt írták a pogányok Alláh tollával, aki még nem akarta beírni a nevemet a vértanúk közé.
Amikor elfogták, reszketett, mint egy kis állat, de most már közönyösen ült a földön egy szekér árnyékában. Lazán hozzászíjazták a kerékhez, hogy ne tudjon elfutni, volt körülötte vagy húsz oszmán fogoly innen-onnan, főleg akindzsik; és két pogány gyalogos katona figyelt rájuk. A foglyok némelyike már több napja ott lehetett, volt, amelyik a szekér alá feküdt, nehogy egy ló rátiporjon, volt, aki aludt. Ebben a táborban nem volt állandó zene, ahogy azt Szejfi megszokta, de a zörgés, kiabálás, dobogás ugyanolyan volt. Itt kevesebb volt a szín, és több volt a vas. Ágyúkat vontattak nem messze tőlük a folyó felől, nemrég érkeztek meg hajókon Budáról, jött az ágyúkkal rengeteg szekér állatbőgéssel, nyikorgással, aztán durrogás hallatszott, nyilván ideért a kapudán, az oszmán flotta, és megütközött a barbár hajósokkal. Szejfi csak ült, és nézett felfelé, azon gondolkodott, hogy a magasban milyen szabályos hullámokban oszlanak el a bárányfelhők, és hogy az ég ugyanolyan akkor is, amikor lent zaj van és háború, és akkor is, amikor a Szeráj egyik kertjében rózsák között a Koránt olvasta öreg eunuch mesterével. Isten mindenek fölött hatalmas. Ő változhatatlan.
Reggel evett utoljára, és már nagyon éhes volt. Gyerekkorában volt sokszor éhes, aztán amikor az adószedő emin elvitte a falujából a többi gyerekkel, és a Szerájba került, elfelejtette az éhezést, amikor pedig a Padisáh szolgálatára rendelték, legtöbbször azt ette, amit Ő (Alláh áldása lengjen felette!). Ezeken gondolkodott, így telt el a nap.
Szürkületkor jöttek érte, és egy nagy, díszes sátorhoz vitték. A kísérője bement, aztán kijött, és intett, hogy vezessék be Szejfit. Odabent gyertyák égtek, egy csontberakásos asztalon ételek voltak és kupák, hatalmas, nagyszakállú, hosszú hajú uraságon egy csatlós rángatta a vértek szíjait, szedegette le róla a páncél utolsó darabjait. A busa fejű nagyúron papi csuha gyűrődött a vértek alatt. A sátorban még két pogány uraság volt, székekben ültek szarvasbőr ujjasban, amit a páncélzat alatt szoktak viselni.
A busa fejű, csuhás bég lezökkent egy karosszékbe, és fáradtan nézte a vékony fiút. Magyarul kérdezgette azt az embert, aki a rájuk támadó csapatot vezette, az válaszolgatott, a gyertyafény és a dörmögő-kurrogó párbeszéd elzsongította Szejfit. Arra gondolt, miféle ennivaló lehet a nagyúr asztalán.
– Mi a neved? – kérdezte oszmán nyelven a gyaur bég.
– Szejfi.
– Ki az urad?
Erre nem merte azt mondani, hogy a Padisáh. Ilyen még nem volt, erre nem gondolt: hogyan ejthetné ki az ellenség előtt Alláh küldöttének, Mohamed próféta utódának a nevét.
– Alláh, aki mindenek fölött hatalmas.
– Jó, jó, de ki mondta ma reggel, hogy menj portyára, Szejfi? Báli bég vagy Khoszrev bég?
– Báli bég.
Lemondóan nézte Szejfi fimon kezeit és egyszerű, kék selyemöltönyét, és hogy elpirul a hazugság közben.
– Vagy talán valaki más? Még nagyobb uraság? Ajász pasa? Musztafa pasa?
– Jahjapasa-oglu Báli bég és Jahjapasa-oglu Mehmed bég vezetik az előőrsöket, uram, ők parancsolnak a portyázóknak.
– Tudom. Éhes vagy?
– Igen.
– Avagy talán maga a nagyvezír?
A magyar az előtte levő tálakra nézett nagy szomorúan, beszélgetett valamit az emberével, mire az kikiabált, ketten bejöttek, kis asztalt tettek Szejfi elé, alá tábori széket toltak, és az asztalra rakták a vacsorát; a tálban hús volt és valami fehér színű főzelék aprított zöldséggel.
– Miféle étek ez? – kérdezte a katonát.
– Tehénhús tormával. Az érsek úr is azt eszi. Eheted te is, te kis pogány, nem tiltja a prófétád – közben a rudazaton lógó tömlőből fehérbort töltött egy jó nagy kupába, és Szejfi elé tette. – Ez bor. Ihatsz vizet is, de én nem tenném.
– Avagy Szulejmán császár?

Szejfi köhögött a tormától, leöblítette a borral, de úgy még jobban égetett. Vége az életének, és pokolra vettetik a bor miatt, ahol lobogó, forrásban levő vizet kell innia, és ez már az is, hiszen majd minden szúrában írva van, hogy Alláh gyors a számvetésben. De ennyire? Eszébe jutott, hogy a tehénnel sincs minden rendben, mert a barbárok nyilván nem ejtették ki Alláh nevét a vágáskor, ahogy az elő van írva a második szúrában:
172.: Hívők, mindenből egyetek, amivel ellátunk benneteket, és mert Alláh az uratok, csak neki mondjatok köszönetet.
Idáig nincs is baj. Hanem ez:
173.: És eheted minden állat húsát, amelynek leölésekor imát mondasz, s kiejted Istened nevét, de vért és disznót így sem illethet a szád, hacsak nem kényszerít az éhezés. A Törvényt úgy nem készakarva hágod át, és bűn sem terheli a lelkedet, mert Alláh könyörületes és megbocsát.
Kenyeret evett, és lassan jobban lett, a magyar katona elégedetten nézte őt, és újratöltötte az öblös kupát.
– Jól vagyon, fiacskám – mondta az érsek. – Sok jó vitézzel felérsz te. Talán még magyar urakkal is felérsz. Azokat a vitézeket és urakat majd mind kicseréljük rád a háború után. Ha pedig nem kellesz a gazdádnak, akkor majd nálam maradsz írástudónak. Latinul tudsz-e?
– Nem tudok – mondta Szejfi, és megitta az egész kupa bort, mert ekkorra rájött, hogy Tumor Pauli ül vele szemben. Teljesen lerészegedett.
– Majd megtanulsz. Ha Isten segít, és megérjük – dünnyögte maga elé Tumor Pauli. – Vigyétek hátra a fiút Szekcsőre, a Kelemen pap házába!
Azzal indult a sátrából a királyhoz a másik két főmollával, Móré Fülöppel, aki a pécsi püspök volt, és annak öccsével, Móré Lászlóval, a pécsváradi apáttal, hogy a másnapi ütközetről tanácskozzanak.


A Mohács melletti ütközet

Mialatt kedves szolgám, az igazhívő Szejfi Mohácstól fél konaknyira északra, a szekcsői plébános házában szörnyűket álmodott részegségében, Lajos, a szerencsétlen magyar király semmit nem alhatott.
Mikor szürkülni kezdett, hallotta a távolból a müezzin imára hívó énekét, felöltözött, papot hívatott, meggyónt, misét hallgatott főembereivel, akik közül volt, aki toporzékolt türelmetlenségében, és volt, aki közönyös mélabúba esve hallgatott. Lajos evett egy kevés sültet kenyérrel, egy kis bort ivott rá, aztán még napfelkelte előtt elkezdte Tumor Paulival csatarendbe állítani rosszat sejtő katonáit. Öreg magyarok mesélték nekem, akik ott voltak.
Ekkorra a mohamedánok elvégezték a reggeli imát, a két rakát, felfegyverkeztek, harcrendbe próbáltak állni a bozótos, horpadásos földön, és sietve északnak indultak. A magyarok pedig vártak rájuk, mint lisztes vízimolnár az esőre. Jahjapasa-oglu Báli bég és nagyapám, Mehmed bég nyugat felől, a dombok gerincén haladva már átkarolták a barbár hordákat, szinte mögöttük voltak a belgrádi szandzsák lovas hadseregével, és Khoszrev bég is az oldalukban állt a boszniai könnyűlovassággal, de Ibrahim szerdár, a fővezér még csak közeledett, a Padisáh a félelmetes udvari zsoldos csapatokkal pedig nagyon messze volt, olyan messzire, ami ilyen nehezen járható vidéken negyed konakra megy, azaz negyednapi járóföldre. Az anatóliai lovasság meg még messzebb, a fél-egykonaknyira lemaradó tevék tömegével összekeveredve. Alláh, aki mindent lát, tudja, hogy ilyen szégyenletes zűrzavarban még nem vonult fel csatához dicsőséges iszlám hadsereg! Ezt meg öreg oszmánok mondták, akik ott voltak.
A gyauroktól másfél ágyúlövésnyire emelkedett egy alacsony domb, egy löszpad, ezzel szemben állt fel a bálványimádók eszeveszett serege. Erre a kis teraszra vontatták fel a topcsik és a szekeres arabadzsik az ágyúkat, aztán szekeret, ágyút jól összeláncoltak. Mellettük és közöttük felsorakoztak a janicsárok, az iszlám sereg legvitézebb és legfegyelmezettebb gyalogosai. Fél éjszaka küzdöttek, hogy az ágyúkat vonó állatok előtt egyengessék az utat, és kihúzzák-rángassák a kátyúkban, tüskebozótban elakadt lövegeket és szerkocsikat. Végre fáradtan leültek volna, mikor a löszpad tetejére értek, ám ahogy onnan lenéztek, megdermedtek meglepetésükben. Mert mint ahogy télen a varjak lepik el a vetést, úgy feketéllett az ördöngös frengik sokasága odalent a síkságon. Így mondták! Tömören álltak talpig fekete vasba öltözve, és a csendes, nagy, nyári délelőttben mintha sistergett volna a türelmetlenségük a távolból gyanútlanul közeledő hívők felé. Néztek jobbra a janicsárok, néztek balra, előre, hátra, de Ibrahim nagyvezír még nem volt sehol, csak a nyugati gerinceken ácsorgott oszmán könnyűlovasság, de az mit tehetett volna, ha a megveszekedett páncéloshad hirtelen szemközt rohan?!
De nem rohant. Erre Kurd vojvoda egy század akindzsivel leereszkedett a nyugati dombról, de a gyaur lovasok olyan dühvel rontottak rájuk, ahogy a krokodil csap oldalra a farkával a Nílus partján, ha el akarják venni tőle a zsákmányolt vízibivalyt. Kurd vojvoda csapata szétszaladt, a gyaurok pedig tétováztak, aztán visszaporoszkáltak, és tovább várakoztak.
A déli ima után feltűntek a szerdár lovasai. Kényelmesen ügettek a nyomukban néhány ezer tántorogva futó aszappal. Szakadt róluk a víz, és derékig sárosak voltak. Ibrahim nagyvezír megállt a domb peremén, beszélgetett kicsit az agáival, visszaküldött a Padisáhhoz egy csauszt a hírekkel, és azzal, hogy jobb lenne, ha aznap nem is csatáznának, aztán elment körülnézni. A gyaurok vastömege felől elhaló, méltatlankodó csikorgás hallatszott. És a fősereg még sehol. Ilyen szégyent! És nem is mozdult semmi, valahol nyilván közeledik a Padisáh (kísérje Alláh áldása őt és egész családját), de mindenki azt gondolta, hogy sötét lesz, mire ideér. A löszpadon füstölgő kanócokkal üldögélő portugál tüzérek között a duágúk imádkoztak. A bal szárnyon megmozdult a boszniai sereg, aztán megállt és viszszament, még távolabb a belgrádiakat pedig alig lehetett látni. Néha csillant egy lándzsahegy a nagy, álmos messzeségben. Még zene sem volt, mert a mehterek eltévedtek a bozótban. A lovak mindenhol unatkoztak, próbáltak legelni, az emberek pedig elővettek valami mazsolás árpalepényt a nyeregtáskából, beleharaptak, aztán nézegették a harapás nyomát.
Így labdázta át a Duna a fényes Napot a nyugati dombokra. Tanulság: Hiába áll esketésre készen a menyasszony, ha késik a vőlegény.


A Mohács melletti igazi ütközet

Nem lehet tudni, mit gondolt az értelmes Ibrahim pasa (lengedezzen homlokán az Éden szellője!), akinek elege volt belőle, hogy megint bármit csinál, veszélyes, és ha semmit nem csinál, az is veszélyes, hát a nagy csendben parancsot adott, hogy az egész ruméliai hadtest ereszkedjen le azon a löszpadon, és akkor majd valami kialakul. A lovak hőkölve próbáltak lábon maradni az omladozó partoldalon lefelé csúszkálva, volt, amelyik meg is hempergőzött lovasával együtt, aztán mikor lent volt mindenki, a frengik felől egyre erősödött a reménykedő zörgés, de még mindig nem történt semmi. Ibrahim arra gondolt, hogy mégis jobb lenne visszakapaszkodni arra a teraszra, és ott estére tábort verni, de inkább megparancsolta, hogy itt lent ássanak árkokat, és verjenek le mögéjük hegyes karókat, jól jön az majd a holnapi csatában, aztán megint terepszemlére indult.
Az aszapok el is kezdtek ásni, a lovasok is lóról szálltak, ám ekkor odaát, valahol a fekete varjúhad közepében füstfelhő tört elő, éktelen nagyot pukkant egy ágyú, és akkora golyóbist hányt a szpáhik elé húsz rőfnyire, hogy szemüket-szájukat teleszórta földdel és fűcsomóval.
Gyermekfejjel hallottam a pécsi várban, immár gazdálkodó, nyugalmazott janicsároktól, ami ezután történt. A lukból, amit a golyó ütött, egy kis füst szállt fel, aztán több füst, nyekergés hallatszott, aztán olyan hang, mint amikor valaki böfög, de annyira erősen, hogy a dzsebelik lovai prüszkölve tágultak, végül sárgásfehér gőz süvített elő, és a kráterben megjelent egy csámpás fej, aminek láttán rémült moraj futott végig mindkét seregen. A fej kipislogta a szeméből a földet, fertelmesen káromkodott magyarul, aztán teljes testével előtápászkodott, és ott állt hatalmasan Iblís maga, az ördögök fejedelme, akit Belzebubnak is neveznek. Az egyik lába kecskeláb volt, a másiknak a helyén pedig egy szekérnek a kereke, és a kecskelábbal hajtotta magát előre, így gurigázott körbe a két hadsereg között, az orrlukaiból pedig büdös, kénes füst szivárgott. Megállt, forgatta a fejét, látszott rajta, hogy nem tudja, hol van, nem ért semmit, aztán egy posványszagút szellentett, és úgy elkezdett száguldozni, mint valami mészárszékről szabadult bika, amelynek a lágyékáról fürtökben lógnak a szelindekek.
Belzebub egyik vállából négy ormótlan kar nőtt, és (Alláh legyen irgalmas!) azokon a karokon nem kezek voltak, hanem az egyiken kanócos puska, a másikon görbe handzsár, a harmadikon hosszú, olasz tőr, a negyediken pedig tévedésből hurkatöltő, amivel a frengik utálatos ételeket készítenek. Bőgve gurult a keresztények hadrendje felé, forgatta a karjait veszedelmesen, durrogtatott a puskával, és közben csudálatos gyorsan töltötte meg újra, mert a másik vállából is négy kar forgott, olyan gyorsan, mint a malomkerék, amikor átszakad a malomtó gátja, és (Alláh akbár!) azok sem kezekben végződtek, hanem az egyiken lőporszaru, a másikon égő kanóc, a harmadikon a csőtisztító, a negyediken pedig bőrzacskó, amiben csörögtek a golyók.
Visszafordult, cikkcakkban rohant a janicsárok felé, és olyan gyorsan forogtak a karjai, hogy nem is volt szemmel követhető, mikor töltött, és mikor kotorta ki a lövés után a csövet, csak puffogtatott, összevissza süvítettek a lövedékek, hogy mindenki alig győzte behúzni a nyakát, és ekkor a tüfenkcsik, a puskás janicsárok nagyon megijedtek, és lövöldözni kezdtek, de nem találták el Belzebubot, hanem szemközt, a nyomorult frengik seregébe potyogtak a golyók, mint vetéskor a búzaszemek a szántásba. Belzebub a lődözéstől még jobban összezavarodott, és begurult Ibrahim pasa seregébe, a lovasok szétszaladtak előle, erre fel akart rohanni a löszpárkányra, de a kétágú villás farka, amely acél kampókban végződött, és saját akaratából másfelé tekergőzött, mint amerre a főördög akart menni, beleakaszkodott valamibe, és visszahúzta, akkor megint megfordult, belegázolt a pogány lázadók bandájába, lőttek már a portugál topcsik is minden ágyúval, de ők sem tudták eltalálni a Belzebubot, olyan gyorsan és olyan kiszámíthatatlanul futkosott a kerekével, csak hányták a golyókat a frengik közé.
Belzebub férfitagja hol fölmeredt, ilyenkor szurkot köpködött, hol pedig lekornyadva pálinkát locsolt magából, mígnem egyszer csak az egyik karján forgó kanóctól meggyulladt a pálinka, erre összekuszálódott a karok mozgása, és a puska helyett a hurkatöltőt rakta tele lőporral és golyóval, a hurkatöltő felrobbant, a keresztények égtek a pálinkában, Belzebub pedig kénköves füstcsíkot húzva elrohant oldalra, a kiserdőn át. Csend lett, és kisvártatva a távolban felszálló sistergő gőz jelezte, hogy elérte a Dunát.
Annyi bizonyos, hogy a hitetlenekből hírmondó is alig maradt. Aki túlélte ezt a borzalmat, annak is lepörkölődött a bajsza.
A janicsárok összes lőszere elfogyott, Ibrahim pasa (Alláh óvja őt!) dermedten ült a lován, és az egész oszmán hadsereg elhűlve nézte, amint a megmaradt magyarok, csehek, lengyelek, horvátok és németek kormosan elvánszorognak. Hamarosan megérkezett a Padisáh egy ezred vértes ulúfedzsivel zöld és vörös zászlók alatt, és már messziről kiabált.
– Mi történt? Mi történt? Ibrahim, hol az ellenség?
A szerdár leszállt a lováról, megcsókolta a földet a gyaurzúzó felséges úr előtt, és reszketve ezt mondta:
– Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak az irgalmas és könyörületes Alláhnál.


A Mohács melletti ütközet, ahogy Szejfi mesélte

Szejfi, akit nagyon érdekeltek a csaták, de még jobban érdekeltek a könyvek, elolvasott mindent az esetről. Tudta, mit írt egy Brodarics nevezetű gyaur molla, aki állítólag ott volt akkor, és csodák csodája megmenekült. Elolvasta még a török történetírókat is; azt, amit Dzselal-záde Musztafa és a tudós Kemalpasa-záde írtak, sőt, Nagy Szulejmán Szultán naplóját is elolvasta.
Ezek nem beszélnek Belzebubról, hanem mind azt állítják, hogy az első nagy ágyúlövés után, amit a magyarok tettek, a bálványimádók páncélba öltözött lovassága vágtában megrohamozta a ruméliai hadtestet, és a meglepett szpáhik még menekülni sem tudtak, mert mögöttük volt a löszpárkány, közöttük pedig árusok és mindenféle léhűtők tolongtak, ezért teljes volt a zűrzavar. Hát szétnyíltak két irányba a disznóevők előtt, Ibrahim pasáért pedig futárt küldtek, hogy jöjjön, mert baj van.
A pogány lovasok után háborodott pogány gyalogok rohantak Jézus próféta (legyen boldog Alláh trónusa mellett!) nevét kiabálva, de összekeveredtek a saját lovasaikkal, közben lőtték őket a tüfenkcsik, ráadásul lecsapott rájuk Khoszrev bég a bal szárnyról a boszniai szandzsák seregével.
Állítólag akkor a janicsárokra és az ágyúállásokra támadtak, de nem tudtak felmászni a partoldalon. A janicsárok közéjük lőttek, az ágyúk is lődöztek, de azok hiába, mert túl magasan voltak, ezért a golyók messze a frengik mögé szálltak, többet ártott nekik a füst, mert elviselhetetlenül fojtogató és sűrű volt, és nem lehetett tíz lépésre látni.
Végül habos, agyonfáradt lovakon megérkezett az anatóliai hadtest. Behrám pasa először nem tudta, mit tegyen, mert nem látta át a csatateret, aztán észrevette, hogy a jobb szárnyon, az oszmán tüzérség és az erdő között a Buda felé vivő országút üres, hát került egyet, és találkozott az ágyúk és puskások elől kitérő magyar lovassággal. Fekete tömegben zúdultak előre, aztán az anatóliaiak visszavetették őket, mert sokkal többen voltak.
Ekkor már nagyon olcsón árverezte el a lelkeket a halál kikiáltója a harc vásárterén. A lázadó gyaurok meglátták életük képét a kardok tükrében, szűk lett nekik a csatatér, és menekülni kezdtek, a hitharcosok pedig utánuk. Bekerítették a fegyelmezetten és vitézül védekező cseh és alamán gyalogosokat, és lassacskán mind lelődözték, lekaszabolták őket, a lovasok közül beérték a páncélba öltözött disznókat, mert a vértezett lovak csak támadásra voltak jók, ám ha futni kellett, lovasaik életének gabonája a kárhozat tüzére szóratott.
A könnyűlovasaik gyorsan menekültek, de ezek találkoztak Báli béggel, és az ő akindzsijei küldték őket a halál csaplárosaihoz, akik megitatták velük a Pokol borát.
No. Ezt mondta a jó Szejfi Isztambulban, mikor még kisgyerek voltam, de láttam én, hogy mosolyog közben, mint aki tudja, amit tud. Nekem már akkor gyanús volt.
Azt mondta, hogy a könyvekből olvasta. De hát a történetírók nem látták, ott sem voltak, a Nagy Szulejmán is elkésett, a Brodarics pedig hitetlen pogány volt. Viszont én olyan derék, becsületes, igazhívő veterán janicsárokkal beszélgettem a pécsi várban és a bazárban, akik az első vonalból lövöldöztek Belzebubra, és többen, egybehangzóan, a Próféta nevére és Alláh kardjára esküdtek, hogy minden úgy igaz.
Ráadásul Szejfi sem látott semmit, mert akkor a szekcsői Kelemen plébános gazdaasszonya és szeretője cserélgette a homlokán a vizes borogatást. Hát, akkor kinek higgyünk?
Alláh tudja, aki mindent lát és mindent hall. Ő minden dolgok tanúja.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Horváth Viktor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.