Vers, próza / Szeretek tüsszenteni

Sárközi Éva
Szeretek tüsszenteni

[Látó, 2010. november]



Szeretek tüsszenteni. Az emberek reakciója miatt szeretem. Alkalmat ad a kapcsolatteremtésre.
Persze, maga a tüsszentés is nagyszerű. Élvezem az érzést a bekövetkezés pillanatában, élvezem azt, ami megelőzi, s azt is, ami követi. Ha jól belegondolok, minden érzéki élvezet közül a tüsszentésre vágyom a legjobban. Szinte sohasem ér váratlanul. Elég rágondolnom, hogy előidézzem a bizsergést az orromban, mély levegővételek, és a tüsszentés már elkerülhetetlen. Mindig alaposan megválasztom a helyet és a pillanatot, mielőtt koncentrálnék arra, hogy létrehozzam az aznapi tüsszentésemet.
Egészségére – mondják –, köszönöm – mondom én. S ezzel már a hatalmamban vannak. Azt teszek velük, amit akarok. Nagyon kevés ember tudja megállni, hogy ne mondja egy tüsszentőnek, hogy egészségére. Azt mondják, hogy egészségére, megvárják, hogy köszönöm, de erre már csak egy mosollyal vagy biccentéssel válaszolnak, letudván azt, amit a társadalmi konvenció megkövetel. Nem számítanak másra, s ez védtelenné teszi őket. Mivel nem készülnek fel arra, hogy lesz még valami, nem is utasítják el a közeledésemet. Hiszen már beszédbe elegyedtek velem, sőt rám is mosolyogtak.
A mosoly általában együtt jár azzal, hogy az arcomba, még jobb esetben a szemembe néznek. Bizalmat ébresztő mély, barna szemeket látnak.
Milyen probléma lehet – gondolják –, ez egy udvarias ember. Szépen megköszönte. Végül is én kezdeményeztem – mondja magában a másik –, én szólítottam meg, s mondtam, hogy egészségére, sőt még rá is mosolyogtam, modortalanság lenne ezek után visszautasítani a beszélgetést, amit bizonyára ő is csak azért folytat, hogy megköszönje a figyelmességemet.


Tegnapelőtt, a cukrászda teraszán, a pincérlány, aki előző nap észre se akart venni, meghallva tüsszentésemet, ösztönösen felém fordult, és már mondta is, hogy egészségére, mit parancsol?
A pincérlányt tegnap csak a mopszli érdekelte, ami egy felékszerezett öreglány ölében ült, és mindenkit megugatott, aki elment a terasz mellett. Olyannyira, hogy bár az ő asztalánál ültem, a kollégáját kérte meg, hogy felvegye a rendelésemet, úgy belemerült az állat ajnározásába.
Naná, hogy működik.
Tudja, ezek a pollenek… Leginkább a nyárfák virágzásakor szenvedek, még az én drágámat is alig sétáltatom ilyenkor.
Ó, van kutyája?
Igen, egy tündéri selyempincsi, tudom, nem egy férfias kutya, de szegény édesanyám hagyta rám, s ha rátekintek, mindig eszembe jut, mennyire szerette.
A kutyákat még a macskáknál is jobban utálom. Szerintem az pincsi is érezte ezt, amit elloptam a szomszéd állatkereskedésből, de a nyers máj, amit magammal vittem, elégnek bizonyult arra, hogy ne figyeljen a megérzéseire, aztán az altató megtette a hatását. Persze, amikor felébredt nálam, megpróbált megharapni, de most már nem mer ilyesmivel próbálkozni, elég felemelnem a lábamat.
Nagyon édes lehet – olvadozott a pincérnő.
Estére randevút beszéltem meg vele, addigra nálam volt egy csomó fénykép a pincsiről, így minden további nélkül feljött hozzám.


A leghatásosabb olyan helyen tüsszenteni, ahol egyébként csönd van. Múzeum­ban vagy könyvtárban. Tegnap az egyiptomi gyűjteményben, hétköznap lévén, alig lézengett valaki.
Gyakran járok ide, bármikor le tudnám rajzolni a múzeum térképét, akár ki is rabolhatnám, annyira ismerem, de nem ezért jövök.
Az újbirodalmi terem kijárata melletti tárló sírmellékleteit figyeltem elmélyülten, úgy, hogy az üvegben tükröződve lássam, ki megy át a hátsó kis terembe, ahol a nyakékeket, amuletteket és függőket állították ki. Ott nem szokott teremőr lenni, mert a helynek csak egy bejárata van, és szinte az egészet belátni a másik teremből. Szinte. Viszont a halk beszélgetés már nem jut el az őr füléig.
Hétköznap délelőttönként a múzeumokat és képtárakat főleg magányos emberek látogatják, meg nyugdíjas házaspárok. A magányosok egyedül bóklásznak a műtárgyak között, és álmodoznak. A nő egyik kategóriába sem tartozott, céltudatosan lépkedett. Egyetemistának látszott. Elsétált a hátam mögött, és lassan körbejárt a tizenkilencedik és huszadik dinasztia műtárgyai között. Közben kíváncsian nézte, ki járkál ilyen szokatlan időben a múzeumban. Érdeklődve hallgatta a nyugdíjas bácsi, feleségének tartott előadását Oziriszről, de nem javította ki, pedig látszott rajta, hogy lenne mondanivalója. Ezt a kort már biztos tanulta az egyiptológián. Én kitartóan tanulmányoztam egy alabástrom usébti figurát, és nem fordultam meg. Azt akartam, hogy én irányítsam a dolgokat. Majd akkor nézheted meg, ki vagyok, kicsikém, ha a szemembe nézel. Most átballag a kisterembe, pár perc múlva követem, úgy, hogy a másik irányból érkezve, Aah-Hotep királyné nyakékénél találkozzunk. Előre kiszámítottam, mikor kell elindulnom ehhez. De még csak az első tárlónál tart. Vágyakozva nézi az ékszereket. Én is hosszabban időzöm így a megszokottnál egy-egy darab előtt, s már tudom is, mit kell neki mondanom. Ujjamat az orrom hegyéhez illesztem, mint aki megpróbál visszafojtani egy tüsszentést, néhány nagy levegő és…
Egészségére – mondja.
Évezredek pora. – Köszönöm – mondom, és a szemébe nézek. Mosolyog, és lépne tovább. Csodálatosan állna önön ez a nyakék. A zöld smaragd tökéletes harmóniát alkotna a szemével, s ennek az egyedülálló aranyötvözetnek a bársonyos színét létrehozva, mintha önről álmodott volna Sesonk trónörökös ékszerésze.
Maga is ékszerész?
Aranyműves vagyok. Magát érdeklik az aranyból készült ékszerek? Ritka manapság az olyan fiatal lány, aki hajlandó arany ékszert hordani. Az unokahúgom, akit meg akartam kérni, hogy legyen a modellem az ékszerbemutatón, kinevetett, és azt mondta, az ilyen vastag aranysmukkok öregasszonyoknak valók.
Ó, nem, egyáltalán nem! Vagyis, hogy igen érdekelnek, és nem gondolom, hogy csak idős nőn áll jól az arany.
Nemsokára már elmélyülten beszélgettünk a fáraók ékszerdivatjáról, majd áttértünk az én aranyműves művészetemre. Estére megbeszéltünk egy találkozót az ékszerboltomnál, hogy megtekinthesse a kollekciómat.
Jól ismerem azt a kis ékszerboltot, amit használni fogok erre a célra, s már sokszor láttam, hol kapcsolja ki az egyszerű riasztót a tulajdonos. Délután leveszem a mintát a zárról.
A lány nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy modell legyen a bemutatón, csak hogy viselhesse az ékszereket egy kicsit.
Boldog volt, mikor este egy kecses mozdulattal a keblére igazítottam a nyakéket. Észre sem vette az éteres vattát. Hangtalanul ájult bele a karomba.


Nagyon unom már ezt a konferenciát. Próbálok kikapcsolni. Csak foszlányokban jut el hozzám Bazsányi előadása. A lenyúzott és ép, sértetlen koponyát eligazítva, a nyelvet bezsírozzuk vagy paraffinozzuk, majd a csontot papírmasszával összekevert gipszpéppel vonjuk be. Az öreglyukon keresztül egy szál drótot helyezünk bele. Ha megkötött, középen, akár hossz-, akár harántirányban körbevágjuk, és óvatosan levesszük. A negatív belső felét ismét bekenjük zsírral, majd összeragasztjuk, és kitöltjük gipszmasszával. Az öreglyukon keresztül egy kettősen hajlított drótot helyezünk bele. Amikor jól megkötött, a negatívot levéssük, majd benzines vagy acetonos vattával lemossuk, lecsiszoljuk, és a kívánt alakra faragjuk. A vén marha. Én egy sokkal modernebb módszert dolgoztam ki.


Most a városi könyvtár olvasótermében ülök, és romantikus angol költőket olvasok. Nemrég leadtam az új kérőlapot a könyvtárosnőnél. Egy Elisabeth Barrett-Browning-kötettel a kezében közeledik hozzám.
„Nem állhat senki oldaladon, se feletted –
Magadba’ vagy, miként csalogány ha zeng;
Ha dicsérni vágy, szavam hiába cseng,
Mert nincs, ki lefösthet, amint hogy nincs ki feledhet:
Szivem úgy szeret, édes, hogy csupán szerethet!”






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sárközi Éva


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.