Vers, próza / Szocialista szappanopera

Doru Pop
Szocialista szappanopera[2015. október]


(részlet)

Miért nem akartam mosakodni?

Imádtam Apuka lavórjában mosdani. A zománcozott tál fából faragott mosdón állt, amit Anyukám a szüleitől örökölt. Nekem volt egy kisszékem, amire felmásztam, hogy elérjem a lavór szélét, és a házi szappannal mosakodtam, melyet Anyuka a kamrában lévő titkos laboratóriumában kotyvasztott. Többféle szappant tartott ott, mindenféle illatút, levendulát, kedvencemet, a pézsmát, mely Nagytata kedvence volt, vagy rózsaillatú, melyet a vendégeknek tartogattunk. Nem tudom, honnan szerezte be a hozzávalókat, de az illatot most is érzem! Sokáig azt hittem, a nőknek levendulaillata, a férfiaknak pedig pézsmaillata kell legyen. A reggeli mosakodás valóságos illatáradat volt. Amíg a nevelésemet el nem rontotta Rebeles bátyám, legendás tapintatával.
Az óvoda, ahova három éves korom óta jártam, a Zsidóköz negyedben állt, a Károlyiak kastélya környékén, ahol a gróf Izrael fiait elbújtatta a né­pek haragja elől. Az óvoda tulajdonképpen az egykori zsinagóga melléképületében működött, amelyet egy időre bezártak, azután szövőgyárrá alakítottak. Közel laktunk, így hát minden reggel egyedül jöttem-mentem. Mivel anyám néha éjszakás volt, az ébresztőórám 6-kor csergett, és egyedül indultam el az épület felé, amit télen jól kifűtöttek, és sokkal kellemesebb volt, mint a mi lakásunk. Az egyetlen baj az volt, hogy az út során, rögtön a bejárat mögött, ott állt egy fekete obeliszk, olyan, mint egy sötét karom, féltem tőle. Sőt, abban az időben már ismertem a betűket, és tudtam olvasni, elolvastam a többnyelvű feliratot, amelyet mélyre vésett, arannyal kifújt betűkkel rajzoltak meg. A szőnyeggyárként működő egykori Kistemplom melletti szobron olyasmit olvastam, amit nem akartam elhinni.
Nem hittem el, amit a szobortáblán olvastam, amíg egy reggel Rebeles bátyám, amikor óvodába vitt, legnagyobb rémületemre megerősítette a feliratot, és részletekkel fűszerezve, hangosan felolvasta, ami a félelmetes mauzóleumon állt. Nemcsak hogy szappant csináltak belőlük, mondta azon a mély, dohányos hangján, hanem még éjjeli lámpát is készítettek a bőrük­ből, és a matracokat, amiken aludtak, a hajukkal tömték meg. Elkerekedett a szemem, és nem akartam elhinni, kitéptem magam a bátyám kérges szorításából, és hazaszaladtam. Nem akartam többé óvodába menni, egy ideig olvasni sem akartam semmit, és szappanal sem akartam mosdani.

Hogy kezdtem el hinni abban, hogy én vagyok a Messiás

A templom udvarán nőttem fel, bár valójában két templom között. Balra a kis ortodox templom állt, a volt görög katolikus, ahol a nagyapám is a kórusban énekelt, jobbra pedig az óriási és elhagyatott rutén templom, ahol soha senki nem énekelt. Nem tudtam, hova lettek a ruténok, azt sem, hogy kik ők, de meg voltam győződve, hogy hatalmas lények lehettek, valóságos óriások, mert a templomuk kétszer akkora volt, mint az ortodox, és a mi templomunk is túl nagynak tűnt.
Leginkább a ruténok kövér és mindig puffadt esperesétől féltem, akinek érkezését a templom előtt parkoló fekete Volga jelezte, és aki ránk kiabált, amikor a Kisjézus zöld diófái között zajongtunk. Ott, az udvarban, az óriási fák között, a rutének Kisjézusa szénabuglyákat állított fel, és a kert végében, ahol egész hátra nyúlt a kukoricás, kocsánypiramist épített. Mi, vagyis én, Dan, a legjobb barátom, Csicsi testvére, Neluţu, a pópa fia és Pitiu, egy szomszéd sváb fiú, akit szintén a nagyszülők neveltek, mert a szü­lők Németországba disszidáltak, a környéken várakat állítottunk fel, csatatereket alakítottunk ki, telekiabáltunk és -hujjogtunk mindent. Kemény hódító harcokat folytattunk az indiánok és a cowboyok mintájára, máskor pedig, jóval ritkábban, amikor hazafias hangulat tört ránk, a dákok harcoltak a rómaiakkal, megint máskor meg, már gyakrabban a németek az oroszokkal. Én a kukoricakocsányok ura voltam, Nuţu a boglyák felett rendelkezett, Dan a bozótok királya volt, Pitiu pedig a diófák ágai közül irányította a csatát, mert istenadta tehetsége volt a mászáshoz. Mindenki maga felelt a saját kezűleg fabrikált fegyverzetéért: késsel faragott fakardokért, a kartonból vágott és dróttal megerősített pajzsokért, bermancsövekért, melyekből a templomkerítés díszsövényének fehér bogyóit fújtuk ki, és amelyeket puskaként vetettünk a vállunkra egy vászoncérnán. Nekem és Dannak voltak a legjobb fegyvereink, mert belopóztunk a bútorgyár udvarára, a nagyszüleim házának tőszomszédságába, ahol összeszedtük a kidobott hulladékot, amiből félelmetes pallosokat faragtunk ellenségeink elrettentésére.
Egy ideig érdekesek voltak az egymás ellen vívott hódító háborúink, de elég hamar unalomba fulladtak. Nem tudom, kinek támadt az az ötlete, hogy ezentúl másképp is összemérjük az erőnket vagy társadalmi státusunkat, de elég gyorsan kisütöttük, hogy a legjobb módszer annak kiderítésére, hogy ki a legerősebb, az, ha összemérjük a fütyinket. A tettek mezejére léptünk. Dan hazarohant, hogy az apja 30 centis, átlátszó vonalzóját elhozza, mi meg a fiúkkal úgy döntöttünk, hogy a rutén templom lesz a legmegfelelőbb helyszín, ahova úgyse ment be senki soha, és amelynek oltárához rejtett oldalsó bejárat vezetett. Mire Dan visszatért, mi már levertük a lakatot, úgyis túlságosan régen használták ahhoz, hogy ellenállhatott volna a kövek ütéseinek.
A rutén templomban került sor életem első fütyiversenyére, ott jöttem rá, hogy kiválasztott vagyok. Első próbálkozásra Neluţu, Berar pópa fia bizonyult messze a legjobbnak, fehér és kis piros pörsenésekkel teli szerszáma a matekkészlet átlátszó vonalzóján pontosan 16 centi volt. Pityuka kiszállt a versenyből. Döntését azzal indokolta, hogy rázza a hideg, és a méricskélés már úgyis értelmét vesztette, így hát csak én és Dan taszíthattuk le fegyvereinkkel Neluţut, aki máris az utca, a kocsányok és a sétányokat szegé­lyező fákról lehullott dió urának képzelte magát. Nem akartuk megadni neki ezt az elégtételt, úgyhogy Dannal hamar eldöntöttük, hogy a fütyiversenyt a templom hátsó részében kell folytatnunk, ahol melegebb volt, és ahol az Ótestamentum szent pátriárkáit ábrázoló ikonok között néhány fapad állt. Ott, a hit ősatyja, Ábrahám vagy Avram, megértő tekintete alatt Dan elővette az övét, és a vonalzóhoz mérte. Engem nemcsak az ijesztett meg hirtelen, hogy az enyém egyáltalán nem olyan, mint az övék. Lehúztam a sliccemet, és beletörődve az ügybe, ráhelyeztem becses hímtagomat, a fiúk pedig odaléptek, hogy szemügyre vegyék. Miért nincs kalapja, kérdezte Pityu, aztán Neluţu is, akit csak a dicsőség érdekelt, majd kijelentette, hogy függetlenül attól, hogy szabályszerű-e a bőr rajta vagy sem, mindenképp rövidebb, mint az övé, így ő nyert.
Én, aki ez idáig nem értettem, hogy a pucát felénk miért hívják kiskakasnak, most megértettem. Azt hittem, tévesen, hogy minden fütyi olyan, mint az enyém, de nem így volt, így hát kíváncsiskodni kezdtem, és nagy megnyugvásomra meg is találtam a választ Apuka egyik könyvében, amely arról értekezett, hogy miként ismerhetjük fel a Messiást. Úgyhogy azt hittem, én vagyok a Messiás, mert fityma nélkül születtem. Úgy tűnt, az isteni körülmetélés megerősíti azt a képzetet, amit magamról kialakítottam. Már azelőtt is meg voltam győződve, hogy egy isten fia vagyok. Az Al. Mitru szerkesztette Olümposz legendái második részében megjelenő hő­sökhöz hasonlóan, Apám távollétét isteni beavatkozás indokolta. Anyám nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felépítse ezt az identitást, hiszen számára én voltam a legszebb, legokosabb és legtehetségesebb fiú a világon. Ez az új mítosz tökéletesen illeszkedett ahhoz, amit szintén anyám erősített bennem. Ő többször is elmesélte, hogy csodával határos módon épp vasárnap születtem, amikor megszólaltak a harangok, ami az isteni beleegyezés egyértelmű jele, sőt, időnap (?) előtt/túl hamar/túl korán jöttem a világra, mint minden isteni frigy ivadéka, mégis megmaradtam, holott minden orvos lemondott rólam, főleg azért, mert a szülőszobában, ahol megszülettem, nem is hallottak inkubátorról.

Közjáték: Rebeles bátyám intelmei a nevelésről

„Kisjézus, ki a pucából jöttél”, nevet Rebeles bátyám, anélkül, hogy megütne, csak épp meglegyint, hogy felborzolja a hajam. Olyan vagy, mint a gosztát-csirke. Miből lesz a cserebogár, teszi hozzá színpadiasan, miközben magához ölel, mint egy játékmackót. „Babszem Jankóból mekkora gézengúz lettél!”
Amíg blokkba nem költöztünk, végig hittem a szent küldetésemben, de aztán döbbentem jöttem rá, hogy unokafivéremnek, Dorunak, aki megtartotta azt a rossz szokását, hogy nyitott ajtóval pisil, ugyanolyan nemi szerve van, mint nekem. Mivel nem fért meg két isten egy családban, megkérdeztem, hogy van-e valami magyarázat erre, ő pedig hangosan felnevetett: „Már nem emlékszel?” Én nem emlékeztem semmire, így hát Doru elmagyarázta, hogy az anyja, Sanda keresztanyám vitt el mindkettőnket, őt hétévesen, engem meg négyévesen, és műtéti beavatkozással mindkettőnk fitymáját eltávolították. „Jobbak leszünk az ágyban”, kacsintott rám az unokatestvérem a szőke, szemébe lógó tincs alól. „És tiszta marad a bugyitok is”, nevetett a küszöbről Sanda keresztanyám, velőtrázóan.

Újabb varázslat


Városkánknak nem volt színtársulata, de színháza igen, ez pedig inkább halottas házhoz hasonlított, mintsem a munkásosztály szórakoztatásáért felelős épülethez. Itt mutatták be minden tanév végén az általános iskolások az évzáró műsorukat. Egyesek néptánccal, mások hazafias versekkel készültek, én bűvészmutatvánnyal. Már oviban is a kisebb mutatványaimról ismertek, a trükkjeim tettek híressé. A bűvészmutatványokat a tanító néni­től tanultam, aki Lelu nagybácsi volt felesége, Máriska nagynéni, és a nagybácsikám csak úgy szólította, hogy „Te, Máriska!”, és én csak úgy, hogy „Tanítónéni”. Így szólítottam, és otthon sem merészeltem másképp, még akkor sem, amikor egyenesen Amerikából hozott könyvecskéből tanította meg nekem a szakma rejtelmeit. A legtöbb sikert az évközi ünnepségeken az eltüntető mutatvánnyal arattam, ami abból állt, hogy egy fekete kartonlappal trükköztem, amit hol kinyitottam, hol becsuktam, mire egy keskeny tárgy, könyv vagy vicces kép eltűnt a belsejében. Más cselt is ismertem, például azt, hogy miként lehet megtalálni egy pénzérmét a hőmérséklete alapján. Ilyenkor fel kellett kérni valakit, hogy egy ideig tartsa a tenyerében azt a bizonyos érmét, amelyet a többi hideg felületre helyezett tárgy közül vett el. A hőmérséklet-különbség elárulta. Tanultam még pár trükköt Jozefin mester Nem csalás, nem ámítás című tankönyvéből, de ezeket mindenki ismerte, így nem voltak túl szórakoztatók.
Az első osztály utolsó napja volt. A nagykárolyi városi színház terpentinszagú terme zsúfolásig megtelt, én pedig, az elsősök egyetlen képviselő­jeként színpadra léptem. Gálaruhát viseltem, csokornyakkendővel, élre vasalt nadrágot és csillogó lakkcipőt. Miután elmondtam azt a néhány replikát, amivel eltereltem a közönség figyelmét, belevágtam a bemelegítő számba, egyszerűbb kártyatrükkbe, azután nagyvonalúan felkértem valakit a kö­zönségből, hogy húzzon egy lapot, amit a tervnek megfelelően Rebeles bátyám teljesített, és ki is húzta a szív ászt. Meglebegtettem a kártyát, és álszerényen fogadtam a tapsot. Készen álltam arra, hogy nekilássak az igazi világszámnak. Elővettem a varázskönyvet, megráztam az ingujjamat, suhintottam a varázspálcámmal, és csak annyi történt, hogy a varázskönyv nyitogatásakor apámat láttam a terem utolsó sorában, ahogy karba tett kézzel hitetlenkedve figyel. Ezért, akárhányszor megfordítottam a varázskönyvet, a piros ász folyton előbukkant, hiába mormoltam a varázsigét, hiába csettintettem és ütögettem finoman a borítót, hogy beinduljon a titkos szerkezet. Semmi sem használt. Apám pedig egyre elégedetlenebb lett. Gombócot éreztem a torkomban, és meg sem tudtam szólalni. Valaki azt kiáltotta magyarul, tüntessétek őt el, az lenne csak az igazi mutatvány. És a teremben mindenki nevetni kezdett. Anélkül, hogy érdekelne, egy ideje mást sem csináltam, egyre gyorsabban nyitogattam a könyvet, mint egy megszállott, és nem hagytam abba, míg Máriska nagynénim le nem vitt a színpadról a közönség csúfondáros nevetése és tapsa közepette. Ők már az előadás második részét várták, az operaénekesnek is beillő, érzelmes dalokat szoprán hangon előadó hétéves kislányt, a modern táncot, amit hiányosan öltözött tizenkettedikesek mutattak be.
Azóta nem foglalkoztam egyetlen trükkel, mutatvánnyal vagy bűvész­csellel sem. Csak a szavakkal zsonglőrködöm.

Közjáték: Pinokkió története, felnőtt változat

Anyám éppen megbüntetett a sorozatos hazugságaim miatt, és eldöntötte, hogy nem engedi többé Rebeles bátyónak, hogy telebeszélje a fejem. Addig toporzékoltam, amíg át nem hívta hozzánk.
„Bácsikám, mondj egy mesét egy gyerekről, aki rossz, mégis jó.” Ő meg gondolkodás nélkül belevágott: Pinokkiónak fából faragták a szívét, folyton hazudozott, egyszerűen azért, mert azt akarta, hogy megnőjön az orra. Perverz vágy volt ez, mert akkor kívánta ezt, amikor megjelent nála a jótündér. Persze, a tündér mindig áttetsző ruhákban jelent meg, és gyöngéden bánt szegény Pinokkióval, aki ezt nem is tudta mire vélni. És így nőtt meg az orra. Néha Pinokkió órákon át játszadozott az orrával, hazudozott, hogy megnőjön, aztán igazat mondott, hogy visszazsugorodjon. Ez felizgatta őt, mert ettől erősnek érezte magát. Folyamatos hazudozásaitól így lett faszívű, mert már ő sem tudta megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. A nagyapja sem segített rajta. Az az öreg Dzsepetto nem is volt az igazi nagyapja, csak állandó munkahellyel nem rendelkező úr, akit a gyermeteg játékok érdekeltek, fából faragott magának egy kisfiút, mert nem volt képes szembenézni a valósággal. A jótündér sem segített rajta, mert teletömte a fejét ezzel a hülyeséggel, hogy igazi fiúvá változhat. Pinokkió egészen jól érezte magát a fabőrében, és ehhez hozzájárult a hatalmas orr, ami, bárhová ment, mindenütt feltűnést keltett. Nem akart ő hús-vér gyermekké válni. Undorodott ettől. Annak ellenére sem, hogy a fiúk az osztályban gúnyolódtak is vele, és azt kérdezték, hogy: „Pinokkió, te fűrész­port pisilsz?” Még ez is jobb volt annál, hogy olyan mocsok jöjjön ki belőle, mint a valódi emberekből. De mivel mindenki arról akarta meg­győzni, hogy átváltozzon, hát megtette. Nem tetszett neki, hogy mivé változott. Sőt, undorodott attól, akivé lett.


„Măslinuţă, grup de suflet” – ez lett a neve annak a csoportnak, melyet a Facebookon létrehoztunk a mogoşoaia-i műfordítói táborban. A résztvevők, E. Ferencz Judit, Mihály Emőke, Sebők Rácz Tímea, Tamás Ágnes, Tamás K. Etelka, László Szabolcs, olyan jól érezték magukat június 22. és 26. között, hogy a végén előjöttek a csoport ötletével; a neve egy Radu Ţuculescu-darabból származik, melyet fordításra javasoltam. A Román Kulturális Intézet és a Balassi Intézet közös műhelyét én vezettem (itt köszönöm meg Adorjáni Anna, Nicoleta Vuþescu, Kósa András László és elsősorban Nagy Mihály Zoltán segítségét és támogatását), s egy másik átültetésre ajánlott szöveg Doru Pop regényének részlete volt. Az O telenovelă socialistă 2013-ban jelent meg a bukaresti Cartea Românească kiadónál, és lám, most magyarul is itt van, legalábbis egy szemelvény. A fordító tehát ez a csoport. (Demény Péter)



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Doru Pop


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.