Sétatér / Szolgálati bicikli

Vida Gábor
Szolgálati bicikli

[Látó, 2009. december]




Lehet már tíz éve is annak, talán több, hogy szerkesztőségünkbe egy fiatalember állított be, és nem kéziratot hozott, hanem egy felhívást, mely szerint a Pro Biciclo Urbo nevű civil szervezet azt szeretné, hogy Marosvásárhely főteréről egyszer és mindenkorra tiltsák ki a gépkocsikat, és ha lehet, ezen elgondolásukat és tervezetüket a magunk ereje, bátorsága és tehetsége szerint támogassuk. Nem tudom, hogy mit várt egy szépirodalmi folyóirattól, viszont erőm, tehetségem és bátorságom szerint az elképzelést támogattam – vásároltam hát egy biciklit. Nem igaz, hogy lelki alkatom, képességeim, adottságaim miatt ne tudnék autót vezetni – akarati kérdés. Az sem igaz, hogy különböző, főleg irodalmi tevékenységeimből származó jövedelmeim összegyűjtése révén gépkocsit nem vásárolhattam volna. De nem akarok. Nemet mondani pedig a szabadság egyik alapvető formája.
Arra már nem emlékszem, mikor láttam meg először, hogy Marosvásárhely központi részébe kerékpárral behajtani tilos, van erre szabványosított tábla, és ha valaki mégsem venné komolyan, a rendőr súlyos bírságot róhat ki rá. Nem tudok olyan európai (az Európai Unió felségterületéhez tartozó) várost, ahol a főtéren, (itt valamilyen furcsa okból Rózsák tere), tilos volna biciklizni. Életveszélyes bárhol lehet, meg azt hiszem, sok helyütt az is. De hogy hatóságilag tilos volna?
Mellesleg a kerékpár a sokat kritizált és átkozott modernizáció egyik zseniális találmánya. Olyan gép, amelyik az ember által kifejthető erőt képes lineáris mozgási energiává átalakítani, és mielőtt bonyolult fizikai terminusokat kezdenék el használni, maradjunk abban, hogy egy szelet szalonna meg két sör és egy hagyma (bab- és halkonzerv stb.) energiájával engem Erdélyben akárhová elvisz, számoljunk 120 kilométert naponta, lehet ebben két-három kisebb vagy egy nagyobb hegy. El szoktam fáradni estére, de ez nem baj…
Ahol én gyermekkoromban biciklizni tanultam, ott a legmagasabb emelkedés a Fehér-Körös gátja volt, a dimony. Még Széchenyi István találta ki, hogy a Tisza és a Körösök mellett gát fusson, ami az árvizektől megvédi a hasznos mezőgazdasági területeket. Egy vadvízországot szabályoztak, azaz tüntettek el a föld színéről, komoly mezőgazdasági haszonnal, hogy mi lett ennek az ára, csak ma kezdjük sejteni, mert mibe kerül a Jóistennek még egy méter víz? Pontosabban fogalmazva: a tágabb hullámtér és alacsonyabb gát elve került szembe a magasabb gát szűkebb hullámtér gyakorlatával. Ennyit a hegyről…
Hogy mi a hegy, azt Erdélyben tanultam meg, bár a Székelyföldön gyerekkoromban sosem bicikliztem. A hegyet nem köbkilométerben, térgeometriával és GPS-szel mérjük, hanem lélegzettel, lépéssel, néha meg halállal. Barátaink olykor odavesznek. Mi magunk is olykor szinte. Meghalni könnyű, élni nehéz. Jön egy kamion, és odataknyol a sziklafalhoz Borszék és Toplica között – nem író, nem hegymászó, nem magyar…
A dolog, persze, ennél is bonyolultabb. Vásároltam tíz évnek előtte egy jó biciklit, olcsón, egyházi kimérős vagy turkáló-boltban, a fontosabb alkatrészei a made in Japan feliratot viselték, azt hittem, ez jelent valamit, a többi made in Taivan. Később mondta egy szerelő, hogy ilyet már tíz éve nem gyártanak, se Japánban, se másutt a világban. A női bicaj fogalom, ha le kell ugrani menet közben, nem vered be a töködet a rúdba…
Ám egy olyan világban, ahol az emberek a kényelmet részesítik minden mással szemben előnyben (a vécére is autóval mennének legszívesebben), a bicikli gyanús tárgy – a nyugalmatlan ember jellemzője. Negyven év fölött, aki még biciklivel jár, vagy szegény, mert nem futja neki autóra, vagy megszállott, esetleg sportoló. Normális esetben kiviszi autóval a bringát valahova, és aztán haza, sárosan, kimerülten, boldogan és elégedetten, biztonságban.
Persze, nem ezzel kezdődik a dolog. Száz évvel ezelőtt jó pénzért minden terebélyes asszonyságot megtanítottak kerékpározni Budapesten, Kolozsvárott meg Váradon. Egyensúlyban tartani ezt a kétkerekű alkalmatosságot valójában nem is akkora gond. De mihez kezdeni az egyensúly megtartása után? Ki tudta akkor, hogy száz év múlva minden másodpercben gépkocsi fog elzúgni mellettünk, és minden járdaszegélyen legalább egy áll. Ki tudta akkor, hogy nem lesz a biciklinek hely? Ki tudta, hogy?
Vannak ezek a poros, feledésre készült kisvárosok, és nem lehet normálisan közlekedni. Tíz évnek előtte bejött egy muki a szerkesztőségbe (Látó), és azt javasolta, hogy tiltsuk ki az autókat Marosvásárhely főteréről – civil szervezet. Nem hittem neki. Civiltelen vagyok, vagy civilizálatlan? Évek óta vasárnap mindig kizárják az autókat a főtérről, elképesztő forgalmi zűrzavar keletkezik a környező utcákban, de nekem a főtéren semmi dolgom vasárnap délután. Ott közlekedek mindig, ahol az autók, és ez senkinek sem jó. Van azért egy piciny bátorságpróba: ül a csajszi a hatalmas Audiban, keskeny a napszemüvege, hátradől, és akkora lehet a látómezeje, mintha egy kámzsás rokolya (krinolin) fölött nézne szét a köldöke a fűző hasítékán át. Műszaki terminusokkal: nem tudja, hogyan kell megemelni az ülést, hogy legalább az autó orrát lássa. Elsőbbséget kellene adnia nekem, ez épp a forgalmi rend ott, ám fütyül a szabályra, aztán hirtelen fékez: Nu v-am văzut, domnule! (Nem láttam, uram!) És én megadóan bólintok, hát persze, persze hogy nem látott…
De a bicikli ennél sokkal több. Minden japán alkatrész, amit az idők folyamán ki kellett cserélnem, ma már Kínában készül, kiváló minőségű. És én azt gondolom, hogy Kínában kellene megtanulnunk biciklizni. A mai kelet-európai országutakon eszmeileg annyit ér a biciklis, mint egy kínai. Hát ezt kell megtanulni… A félelem nem azt pártolja, aki riogat vagy rémiszt, hanem azt védi, aki nem fél. A harminctonnás rönkszállító mellett arasznyira egy meredek kanyarban. Aki nem fél, az hülye, aki fél, nem tud közlekedni. Hát innen kezdődik az élet. Vannak utak, amelyekről kiszorulok. Nem mintha félnék, mert nem félek semmitől, de mikor hárompercenként arasznyira húz el egy kamion mellettem, attól mégis. A félelem nem baj, és nem feltétlenül rossz, afféle intellektuális érzék. Aki nem fél értelmesen, az röviden és értelmetlenül hal meg. De én a halálról most nem akarok beszélni, mert az életért bicajozunk. Vagy nem?
Nem tudom, hogy ki találta fel a mai bicikliken működő sebváltót, biztos, hogy utána lehet járni. Mindenesetre nagy jót cselekedett. Amikor még torpedós biciklim volt, az első komoly ereszkedőn fékezésnél besült a hátsó tengely, úgy folyt ki a megolvadt zsír a réseken, mint a szalmakrumpli közül a tálban az olaj. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de a Fehér-Körös árterein gyakorolt biciklis tudományom annyit sem ért a Nyárád menti dombokon, mint akármi más, ha nem idevaló, keressen jó hasonlatot, aki nem unja. És akkor vettem a japán sebváltós bringát. A sebváltó nyilván egy rövidítés, de körülbelül azt jelenti, hogy ahova fel tud menni egy autó, oda felmegyek én is biciklivel. Idő, pénz, energia nem számít, mondtam, hogy két sör meg egy flekken. Ne csináljatok rossz időt azért, ha szabad kérni…
A bicikli nyilván szabadságot biztosít, mert az ember fia egy pótgumi, pár kulcs meg egy pumpa támogatásával olyan vidékeket járhat be, ahova nem szívesen vetődik autó, főleg nem ismeretlenül, ritkán vagy sosem jár busz, gyalog pedig messze van. Azért fontos ez, mert a turistát Erdélyben még mindig furcsa tisztelet övezi, látják rajta, hogy messziről jött, és ha valamire szüksége van, nem kell kunyerálni. Mindig van közös ismerős, mindig van politikus, akit együtt lehet szidni a kocsmában. De azért furcsa ember, nem egészen komoly, aki manapság kerékpárral Marosvásárhelyről Udvarhelyre indul. Jó bringával ezt a távot egy nap alatt lefutni nem komoly fizikai teljesítmény, de aki megteszi, enyhén gyanús – nyolc- vagy tízórás munkanap egy rendes lakatos-, asztalos- vagy kovácsműhelyben, ahol nem aprítják fölösen a szót. És aki ezt magától, ingyen, saját örömére, azzal baj van. Persze sosem az a baj, hogy mit szólnak egy székelyföldi kocsmában a tikkadt biciklistához, mert lelkükre is ölelik, ha kell, de hogy van-e a környéken egy nem metrikus rendszerben számított 9-es anyacsavar, az egészen más természetű kérdés. Nyilván nincs… Éljen a nemzetközi mértékrendszer! Vive la France!
Ezt mindenkinek tudnia kell, ha Erdélyben manapság bicajozni támad kedve, nincs support tim mögötte, és megy, mint a bolond, egyedül, vakon, de jó az neki. Azt kell tudni, hogy jó. Aki nem érzi, forduljon azonnal vissza! Fáradság, por, eső, műszaki hiba nem számít, ha jó, tovább kell menni, ezzel kezdődik a csodák birodalma. Mert biciklivel mindenüvé el lehet jutni, és minden megszenvedett út befelé vezet. Lélek, cukorszint, önbizalom, szívritmus ingadozik. Sosem leszel többet húsz, mert húszévesen ezt nem tudnád egyedül csinálni. Magány? Erdélyben már nem lehet vonatra vagy buszra szállni úgy, hogy ne lenne közös ismerős. Jó ez? Túl beszédes volnék? Vagy már csak ennyien vagyunk? Ki tudja? Én tudom.
Minden nagy út az első lépéssel kezdődik, mondja a kínai bölcs. A bicikli a legegyszerűbb közlekedési eszköz: pedálozok és gurul, a többi mechanika. Nem értek hozzá, de meg tudok javítani egy biciklit. Órákba telik olykor, amíg beállítom a féket vagy a sebváltót. A fiúknak a műhelyben pár mozdulat, egész nap ezt csinálják, még olcsó is. De mi lesz velem kint a hegyen, „százezer mérföldre Budapesttől”, ahogy Krúdy mondja. Sose robbant le a bicajom kint, és nekem mégis be kell tudni állítani, egyedül. Ez nem túlélési gyakorlat, 2–3 óra alatt gyalog akárhonnan lakott világba érek. És mégis.
Mennék akkor egy nagyot biciklizni, mondtam, és még fogok, ha élek. Ezer meg ezer kilométeren vagyok túl, egy ideig számoltam és jegyzeteltem, aztán feladtam, unok naplót írni. A sportember büszke lehet minden elkoptatott futócipőre, mert jelzi, hogy csinált valamit. Nem vagyok sportember, nekem az elszakadt cipő, a szétfeslett bicikligumi bosszúság és kiadás. Tarthatna még ötszáz kilométert, gondolom általában, viszont túl sok köves úton járok, hamar kopik minden. Az aszfalt jó dolog, de jönnek a teherautók és a csajszik (Audi vagy BMW), 120-szal. A köves út meg eszi a gumit és a combizmokat, néha meg leszállok és tolom. Mennyit lehetne kaszálni ezzel az erővel, mondja valamelyik domboldalban a bácsi. Sokat. De kinek, kiét és minek?
Azzal kezdődött az egész, hogy pár éve meghívtak a zetelaki írótáborba valamiről beszélni vagy csak lenni: utat, szállást, kosztot állják. Merre visz a legrövidebb út Marosvásárhelyről Zetelakára, kérdeztem magamban, bár tudom, hogy székely dialektusban a pontos válasz így hangzik: erre rövidebb, arra hamarabb. A rövidebbik utat választottam, de mivel nem bíztam eléggé magamban, és ekkora távot még sose bicikliztem egy nap alatt, az augusztusi hajnal már valahol egy párás lejtőn ért, és nagyon hideg volt. Közel van az ember a tájhoz, és közel van hozzá a táj, ezt is gondoltam, amikor egy éles kanyarban alig érezhetően megcsúszott a hátsó kerék egy kis homokon. A fékezés zajára elindult utánam három bozontos juhászkutya, de nem volt esélyük, fel is adták hamar. Fölösleges itt most tájleírásba keverednem, pedig érzek rá némi kísértést. A biciklisnek egészen más táj- és térélménye van, mint a gyalogosnak, az autósnak vagy éppen a lovasnak. Egy domboldal, melyet a szépen kacskaringózó úton egy óra alatt mászok meg, lefelé tíz perc suhanást enged: a jutalom. Hatvan kilométer fölött vette a kanyart – mondta egy okkersárga Wartburg sofőrje –, nem mertük megelőzni… Tudom, hogy ilyenkor mit jelenthet gödör, kavics, faág, lócitrom. Bár engem sosem a veszély, még csak nem is a teljesítmény vonzott. Hanem az időélmény: mi minden elfér abban a tízpercnyi suhanásban?! Ha egyszer azt megírhatnám, tényleg író lehetnék. Pedig nekem soha nem kell semmilyen serkentő, csak hát örökké noszogatja az embert a kisördög, hogy milyen belül maradni azon, amit kívülről mesélek el, milyen a létezés ott? Suhanjunk, apa, mondta a lányom, amíg előttem ült a kis ülésen, és fellihegtem vele egy dombtetőre, aztán jó mélyen előredőltünk, mint Antoine és Désiré… Ő kormányozott, én pedáloztam. Teljes bizalom kell hozzá. Ám a suhanáskor nem a bicikliben, a fékben, a reflexeiben bízik az ember, hanem elenged egy sor jogos meg fölösleges kételyt. Mint amikor át kell menni egy lavinateknőn – de az egy másik történet.
Marosvásárhelyről Zetelaka felé pár évvel ezelőtt a Bözödújfalu helyén sötétlő tó mellett vitt a köves út engem. Jártam ott sokszor, többnyire nyáron, különböző napszakokban. A nagy vízfelület mindig lenyűgöző, akár tó, folyó vagy tenger legyen az. Majd ott megreggelizek, gondoltam, és rám fért volna éppen egy reggeli meg egy mosdás is, Vásárhely már 50 km ide. Aztán csak álltam a tóparton, elnéztem messzire, láttam a templom vízben álló maradványát, messziről némileg olyan, mint egy hajóroncs. Azt éreztem akkor, és azóta is mindig, hogy én itt nem tudok reggelizni, nem tudnék ebben a tóban horgászni, úszni, nem tudnék a partján kempingezni meg piknikezni. Persze, ha mindenütt elszorulna a torkom, ahol emberiség elleni merényletet követtek el, már csak negyvenkilós volnék biciklistől. Ez a tó azért szomorú, mert fölösleges. Az a hely lett számomra, ahol tíz kilométernyi köves úton pedálozva elgondolom az örmény mészárlást, Auschwitzot és a Gulágot. Miért, Uram? Ezt szoktam kérdezni, meg arra is gondolok, hogy imádság-e az, ha rosszul fogalmazom meg a kérdéseimet. Ha aszfaltot öntenek majd a tóparti köves útra, nem fogok arrafelé se biciklizni többet.
Mikor feltérek Bözöd felé, és egy kis kaptató után eltűnik mögöttem a tó, egészen más világ kezdődik. Itt már úgy nézek ki, mint aki eltévedt. Az első alkalommal nem voltam biztos abban, hogy át lehet-e biciklizni Gagyba (az alsóbb rangú utak tekintetében a térképek megbízhatatlanok). Kérdező útját nem veszti, tartja a mondás, de bizonytalan lehetett a hangom, s azt válaszolta a kocsmáros, hogy hosszú az út, volt valami gyanakvás meg hitetlenkedés a szemében, és azt kérdezte, Pestről jöttem-e? Rendeltem közben egy csíki sört meg egy féldeci szánkós vodkát, és megértette, hogy nekem itt visz az út Udvarhely felé. Két keréken egyszerűbb kikerülni a kátyút, mint négyen. Az utat mellesleg 75-ben elvitte az árvíz, azóta gátra futotta a pénzből, útra nem, busz is járt valamikor itt át… Szeretem az ilyen elhagyott utakat, a dombokon a legelőt és kaszálót felveszi lassan az erdő. Hosszan néz rám az őz, aztán beléptet a sűrűbe, nem ugrik meg, nem is riaszt. A Gyepes-tetőről lefelé Székelykeresztúrig már csak megszokásból kell pedálozni. Nem főtt meg a bableves még aznap a Nyárikertben, de megvártam.
Amikor először jártam Székelyudvarhelyen biciklivel, még lehetett közlekedni a városban, nem volt a Kossuth utcán kijelölt biciklisáv, de nem is parkolt autó rajta, és nem csak a német rendszámú autó adott elsőbbséget, ha járt nekem. Élmény volt. Az éttermekben viszont még mindig magyaros adagot adnak, mint tíz évvel ezelőtt Budapesten. De azt végképp nem értem, hogy miért megy át az a rengeteg sok kamion a Tolvajos-tetőn Csíkországba, mit visznek annyit és mit hoznak? Ez is egy retorikai kérdés, nyilván. Nem jártam fent a Hargitán biciklivel, de lehet, hogy majd egyszer nekivágok, amikor nincs se téli, se nyári turista idény. Csíkban sem jártam, Háromszéken sem. Sose hinné el az ember, hogy mekkora nagy ez a Székelyföld, ha nem kellene olykor megdolgozni a távolságért.
A Bucsin-tető az valami egészen más. Életem első komoly sátoros expedícióján ott ért utol a hidegfront. Hajnali háromkor már arasznyi víz állt a sátorban, reggel a népes sátortáborból már csak mi maradtunk, mert akinek autója volt, öszszepakolt és elhúzott. Aztán álló hétig esett az eső ott, ahol épp jártunk. Legalább tíz évig minden kiránduláson egyszer, de általában többször eláztunk, röhögött mindenki, hogy ha kirándulni megyek, biztosan esni fog, télen havazni, jó szamár érzi az időjárást. De egy öreg hegyimentő azt mondta a Fogarasi-havasokban, hogy: ha gyakrabban járnál, néha rád is kisütne a nap. Igaza volt. Viszont amikor elindultam felfelé Szovátáról a Bucsin-tetőre vagy húsz évvel azután az emlékezetes sátorozás után, természetesen szemerkélt az eső. Június volt, megint országos, európai, esetleg világméretű esőzés, mondott valamit a tévé. Az elején langyos eső, aztán ezer méter fölött hideg, a Fogarasi-havasokban ilyenkor havazik. Vadonatúj aszfalt (még nem tudták a kamionosok, hogy elkészült), jó három óra tekerés, aztán fent vagyok, éppen oszlanak a felhők szét. Házak, bungalók, villák, népművészeti bóvliárusok mindenütt. Mondom a kocsmában, hogy négy csupor teát kérek: amikor megittam az elsőt, jöhet a második és így tovább, mint amikor Pesten az ember öt kávét és öt Unicumot rendel egyből, hogy ne kelljen annyit beszélni. Aztán lefelé húsz perc suhanás Borzontig, mögöttem az okkersárga Wartburg, az egyenes szakaszokon hihetetlenül felgyorsulok, csend van, csak a gumi surrog, hallom, hogy nem jön semmi szembe, nyugodtan megyek át a kanyar külső ívére, ha kell. Ne adjatok gyorsasági motort alám soha…
Borszék egy varázslatos hely, de sose gondoltam, hogy biciklivel is eljutok oda, túl nagyok a hegyek körülötte. Amikor legurultam a Bucsin-tetőről, és megelőzött végre az okkersárga Wartburg, Ditró felé vettem utamat, pedig nem tudtam, hogy ott éppen ökörsütés lesz meg tisztességes nyári zápor. Éppen csak bebújtam egy sátor alá, és már hozták is az első szelet sültet, nem akarták, hogy kifizessem, de ragaszkodtam hozzá, nem én vagyok most a magyar király, mondtam. Nem értették, mit apropózok, nyilván ez is egy másik történet. Nagy volt a bornyúsült, hosszan esett az eső, arra is gondoltam, hogy valami szállás után nézek, meg arra is, hogy tovább kellene állni, mert rádermedek a padra. Ha nagy távokat jár az ember, annyiszor fárad el, ahányszor megpihen, ezt is az a hegyimentő mondta. Amikor Ditró után pár kilométerrel megláttam az orotvai letérőt, hirtelen eszembe jutott, hogy ott volt geológus egy barátom, és azt mondta, érdekes falu az az Orotva, nézzem egyszer meg, ha arra járok. Be is ereszkedtem a Gyergyói felföldről egy furcsa katlanba, rossz, köves úton, csobogott a kerék alatt egy izgága patak, és mire elértem a kocsmát, megint zuhogni kezdett az eső. Nézegettem a térképet, hogy Borszék ide gyalog is csak három óra, és arra a kérdésre, hogy jártak-e itt autóval át a Közrez alatt, a kocsmáros azt mondta, hogy: valami hülye krosszmotorosok a múltkor…
Két órán át toltam a biciklit fölfelé a kimosott köves úton, rám fért egy kis gyaloglás annyi pedálozás után. Tájleírásba újfent nem bonyolódom, de azért megpróbálom ábrázolni a favágók arckifejezését, amikor a borszéki fenyvesben felbukkantam a sáros erdei úton. Kétrét görnyedve állt egy erős ember, és a fatuskón nyugvó láncfűrészt akarta beindítani, amikor meglátott, félig ki is húzta az indítózsinórt, de aztán úgy maradt, mint akit elkapott a hexenschuss – boszorkánylövésnek mondja a német az isiászt. Sár volt a barakk előtt, és ha nedves a felni, borzalmasan csikorog a fék. Úgy bújtak elő az emberek egymás után csodát látni, mintha maga Hófehérke jött volna közéjük el. – Hogy kell németül köszönni? – kérdezte valamelyik félhangon a többiektől. – Jó napot kívánok! – válaszoltam, és gurultam tovább a sárban. Azon az estén volt a német-svéd meccs, és tényleg megmeredtem az Isaura vendéglőben Borszékon, ahogy a helybeliek mondják. Nem tudtam egyedül felállni a székről, de segítettek. Csak egy kilences csavaranyát nem tudott egy egész autószerelő műhely találni nekem reggel, ne hordjatok magatokkal Szaúd-Arábiában készült biciklipumpát…
Van a borszéki hágó alatt egy pihenőhely, ahonnan végig látni a sok letarolt erdő fölött egészen Toplicáig (Maroshévíz) meg a Maros völgyén is messzire. Van ott egy emléktábla Baross Gábor tiszteletére, akinek indítványára és pártfogásával épült a borszéki országút, hogy a népek közti barátságot előmozdítsa. Azon az országúton vonult be a román hadsereg 1916-ban, amikor 16 csendőr Borszéken heves ellenállásba kezdett, és 1918 novemberében is itt vonult be a román hadsereg, ellenállás nem volt, csak nagy hó. Az emléktáblát többször megpróbálták szétverni, de kemény kőből lehet, bírja még a népek barátságát. Ha innen meglódul az ember, húsz kilométeren át nem kell pedálozni.
A német sráccal, aki egyedül rótta Európa útjait, Székelykeresztúr határában találkoztam az idén. Elsuhantunk egymás mellett, aztán vissza egy bekötő útig, hogy lehessen két szót váltani. Német-angol-francia keveréknyelv. Mutatja a térképet, hogy merre járt a Grossfater a háború alatt, honnan küldött tábori lapokat, ő azokat a pontokat mind összekötötte útvonallá, és messze van-e még Segesvár? Dehogy van, mondom vagy gondolom inkább, mert hogy mondják ezt németül vagy angolul? És már nem csodálkozom, hogy itt-ott németül köszönnek rám. Az egyetlen magányos biciklis, akivel hosszú évek alatt találkoztam, de szerintem sokan vagyunk. Remélem, hazaért mindenki, mert ősz van, ilyenkor nem jó úton lenni már…
Úgy indultam az idén világot biciklizni magamnak, hogy nemcsak barangolok, hanem feladatom is van. Egy fotóalbumhoz kellene szöveget írnom, és nem jártam egy sor helyen, amelyről kép van, meg ha jártam is, régen volt, és jó lesz még egyszer… Képekről írni kedves dolog, de van még a képek mögött valóság is – egyelőre, bár nem elengedhetetlenül, szükséges ma már. Hova is megyek én tulajdonképpen? Valami hasonló kérdésen töprengtem befelé a rigmányi tetőn (a Nyárád és a Kis-Küküllő közti vízválasztón), mert előbb-utóbb valaki ezt úgyis megkérdezi, és nem tudom értelmesen elmagyarázni, hogy miért megyek biciklivel Barótra, ha van busz is. Augusztusra általában megfoltozzák ezeket a megyei utakat, lehet suhanni, a bicikli gyorsul, a gondolataim egészen lelassulnak, végül már nem gondolok semmire, egészen mély csend keletkezik belül. Mindig hazafelé megyek, akármerre járok. A haza éppen akkora, amennyit egy nap alatt gyalogolni vagy biciklizni lehet. Leginkább fantázia kérdése. A hátizsákban van és az oldaltáskában. Szív, lélek, vágyak. Egy kis szentiment. Alig indultam el, máris hazafelé tartok… És akkor lecsap a magasból egy fekete holló, pontosabban átsuhan az egyik kerítésről a másikra, és majdnem leüti a fejemről a sapkát, megérint a lábaival, hirtelen fékezek, de csak néz utánam ültében, és nem állok meg beszélgetni vele. Háta mögött farkas, feje fölött holló, mert Petőfi volt régebb a kedvenc költőm. Nagyjából ötszáz kilométeres út áll előttem, mindig hazafelé, nem gondolok most az ómenre, különben is nyár van, a bözödi tónál ma sem fogok reggelizni, Gagy felé az út járható, Keresztúron megfőtt délre a bableves, Nagygalambfalva, Bögöz, Boldogfalvánál megmosdok a Küküllőben. Barótig még egy futamodás, 46 kilométer, két kaptató: a Kénos, majd Oklánd után a Hagymás. Vargyasig aztán már nem kell pedálozni, de én egy kicsit rálépek, mert jó az út: Suhanjunk, apa!
Másnap Kisbacon és a bodvaji vashámor, fönnebb a borvízforrás. Egyszer eltévedtem a Dél-Hargitában, és az a forrás mutatta meg, hogy hol vagyok – otthon, természetesen. Harmadnap Almási-barlang, ilyen rossz köves úton még sose jártam, ha most nem esik szét a bicikli alattam, mindent kibír. Néznek is a kempingezők rám, és nem kérnek belépti díjat a rezervátumba az őrök. Aki elbicajozik idáig, annak ingyenes.
Aztán megint hazafelé van az út, mint mindig. Nagyon sokszor vonatoztam az Alsórákosi-szorosban, valamikor tintafekete volt az Olt a zernyesti papírgyártól, azóta némileg megtisztult. Mindig szerettem volna kiszállni a vonatból, megállni valahol egy pillanatra, bemenni kicsit az erdőbe. A kőhalmi várat is autóból láttam mindig, mert az autó maga a szabadság, ott áll meg vele az ember – ugye? –, ahol akar, tehát Brassó és Nagyvárad között egyszer ebédelni, kétszer pisilni… A katzendorfi vártemplomot is csak vonatból láttam, és a homoródi erődtemplomot is eddig.
Alsórákosra Barótról két út visz, de senki nem tudja megmondani, melyik a járhatóbb, és ha nekem kell dönteni, biztos, hogy a nehezebbiket választom. Közelebb vagy hamarabb? Aztán csak állok a rákosi vasúti hídnál, legalább száz méter hosszú, és nézem, hogy felszedték az indiánok a sínek melletti deszkákat meg vaslapokat. Nagyon forgalmas ez a vasútvonal, szerencsémre van a túlparton egy fénysorompó (ott visz a jobb út), és mire elmegy a vonat, leszerelem a ciklámenszínű biciklitáskát, és átsétálok a talpfákon vele, kicsit reszket a lábam, zavaros a folyó, fenyegetően kong az acélszerkezet, ugatnak valahol a közelben a juhászkutyák. Aztán vissza a bicikliért, amit a sínen tolok, éppen átérek, amikor újra megszólal a fénysorompó. Vasúti híd mellett nőttem fel, gyerekkoromban kilométereket jártunk a sínen, de már évek óta nem gyakoroltam. Első és utolsó hőstettem ezen a kiránduláson. Az úton akkora tócsák vannak, hogy lábmosás nélkül nem úszom meg. A kőhalmi vendéglőben német turistának néznek, a várban úgyszintén, pedig nem beszél itt már németül vagy szászul senki. A homoródi erődtemplomot szépen restaurálták, de azt az embert, akinél a kulcs van, lehetetlen előtalálni, két lakókocsira való francia turista is tegnap óta keresi meg várja. Ugyanez a helyzet Katzendorfban és Székelyderzsen. Dályában végre nyitva a templom, nem tudom, azért-e, hogy bemehessek, vagy hogy szellőzzön, évek óta restaurálják. Mindig elcsodálkozom azon, hogy ezek a nagyon kicsi székelyföldi templomok belül milyen tágasak, ha megül csendesen az ember. Itt már hívő vagyok, nem turista.
Innen már végképp haza visz az út, de Udvarhelyen külső gumit kell vennem, papírvékonyra kopott az, amelyikkel indultam. Kellene találni egy csendes helyet, ahol elvégzem a szerelést, de sose láttam ilyen zsúfoltnak még ezt a várost, augusztus van, és hemzsegés, turisták, magyarok, székelyek. Mit keresek én itt, ha tudok olyan helyet is, ahol nem jár senki?
Estefelé egy bögözi udvarban szétszedem a biciklit, ki kell cserélnem a hátsó gumit. Fáradt vagyok, alkonyodik, és nem tudom visszatenni a sebváltót a helyére, nyakig degettes leszek, furcsán néznek rám a háziak, segítenének, de nem értenek hozzá ők sem, egész tubus folyékony szappant elpazarlok a szutykos kezeimre. Reggel ugyanígy, de helyére kerül minden alkatrész, mégse megy rendesen a bicikli. Hosszú lesz az út hazáig, pedig maradni kéne még, maradni sokat.
Hazafelé már nem történik semmi különös. Taposni kell erőből, lendületből, keményen. Csokoládét veszek minden falusi kocsmában, és kólát iszom. Turista vagyok? Csend van az utakon, az erdőkben, mindenütt, nyárvégi, poros, tikkasztó csend. Keresztúr és a Nyárikert, Csekefalva a két egyforma templomtornyával, Gagyból ki kell mászni a tetőre, innen meredekebb, Bözödben már nem vagyok turista, és aztán a tó, ahol mégis készítek pár fotót, mert végigfotóztam az egész utat, ám ez szintén egy másik történet.
Alkonyodik már, előttem a rigmányi tető még, csak ezt bírjam ki, versenyt futok a kimerültséggel, és ahogy beérek a faluba, ott ül a fekete holló a kerítésen, amelyik induláskor megérintette a fejemet. Ül a fekete holló, és néz engem pár lépésről.
Lehet, hogy én voltam egy hétig Hunyadi Mátyás, és nem vette senki észre?







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vida Gábor


A szerzőtől még

   Radnóti Miklós: Koranyár


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.