vers, próza / Távolság

Márton Evelin
Távolság[2017. november]



Elindulnék, és messze mennék. Most azonnal.
Mennyire messze?
Nagyon messze. De útközben megállnék, és felvennék egy utast. Aztán mennénk tovább. A tengerig. Eső esne végig, ázna a part és a homok, s a ködben bóklásznánk, fognád a kezem, fognám a kezed, nem lenne óra, nem lenne perc, nem lenne tér, semmi lenne, és mi lennénk benne. Látod, nem?
Látom, érzem, mégsem elég. Gyere értem. –
Alois és Hórum párbeszéde telefonon. Éjjel.

Te vagy a legjobb dolog a héten, na meg a szombat délután – dúdolja Alois, kezében vinettavágó kés, amely fából van, azzal sújt le kisütött áldozatára. Alois meztelen, menni készül titkos légyottjára, de előtte vacsorát készít, mert úgy gondolja, vacsora nélkül üres maradna a ház. Az étel viszont, ideig-óráig helyettesíti őt, amire elfogy, ő maga is szinte. Vagy valami ilyesmi, gondolja, vagyis inkább reméli, szaporán keveri a majonézt, és dalol közben, most már egy bolerót, mert valahogy ez jutott eszébe. Aztán lemossa magáról a vacsora illatát, felveszi a saját bőrét, és elindul.
A vágy csendje – olvassa Alois egy reklámtáblán, amely valami lélek­doktornőt hirdet, és arra gondol, a vágy nem csendes, legfeljebb halk, de hogyha halk, annál súlyosabb és mélyebb, a vágy hangja az egész test számára hallható, és a hegyeken is átszivárog. A taxi ugrókötelező kislányok mellett halad lépésben, előbbre egy temetési menet vánszorog a kánikulában, az aszfalt már nem olvad, de a taxis sűrűn törölgeti a tarkóját, és kényes ügyleteket intéz telefonon, néha a visszapillantó tükörben Alois tekintetét keresi, aki tenyerével tuszkolja vissza a kifelé igyekvő szívét.
Hórum egy városban bóklászik, útvonalat megfigyel, ha még erre jár, emlékezni fog épületre, sarokra, fényre és bokorra, még az árnyékokra is bizonyos órában, a recepcióslány illatára, a sör nevére nem, mert az nem fontos; ellenőrizhetetlenül fog mosolyogni, boldogságot érezni, mely leginkább a meleghez hasonlatos, meg mély bánatot, mely nehéz lesz, mint a köd, mely a csontokba szivárog ebben a városban, mint a vonatok szaga.
Alois táskájának titkos zsebeiben titkos dolgok lapulnak. Egy rövidre vágott rózsa is ott ül, egy alapozó meg a gyógyszeres doboz között. Kések is vannak a táskában, alkalomhoz illő mindegyik, szívet, szemet, ütőeret, bármikor, ha van idő előkapni az eszközt. Ha nincs, marad a puszta kéz, vagy ha van rá lehetőség, a puszta ész. De miről beszélünk mi itt? – rázza meg üstökét Alois, és maga elé képzeli a kuncogó Hórumot.
Hórum megbotlik egy kőben, amelynek semmi keresnivalója a helyszínen, majdnem elejti a felfőtt gyümölccsel teli hordót, melyet egy autóba próbál betuszkolni. Tavaly is befért, idén is be fog férni – mondja a kutyának, aki érdeklődve csóválja a farkát mellette. Látszik rajta, büszke a gazdájára, aki sikeresen kiegyensúlyozta a botlást. Éppen annyi hely maradt a hordók között, hogy egy közepes termetű kutya elférjen. Hórum indít, pedálokra lép, kormányt forgat, mennek, odaérnek, kutya kiugrik, hordók lekerülnek, a tűzifa elő, a hosszú éjszaka cigarettára gyújt, Hórum meleg kazánnak dől, az ajtó résén át látható egy épület tűzfala és a holdból egy darab. A holdban egy nyúl lakik, káposztát rágcsál, Hórum másik cigarettára gyújt, és enyhe fájdalmat érez a mellkasában. Mintha valami nagyon bent volna ott, úgy, hogy ugyanakkor kint is van.
Alois egy kocsma előtt áll, körülötte népek ellenőrizhetetlen serege, kezükben pohár és cigaretta, mesélnek, szaglásznak, egymásba ütköznek, egymásba szeretnek, aztán egyesek együtt mennek haza, mások megint egyedül, megint mások azzal, akivel tulajdonképpen már az első oszlopig sem szívesen. A kettős érzések istene, aki Aloist tenyerén hordozza, és mindig erőteljesen érezteti jelenlétét, most is itt van, Alois ingzsebében motoszkál, nevetésre ingerelve a bal mellbimbót, de furcsa égető érzést is kivált. Alois fejében ismert filmzenék mennek, a zeneszerzőről azt gondolja, valamiféle guru, de a képek, amelyek a fejében pörögnek, nem a filmből vannak. Hórum egy belső udvarban fémszéken ül, fejét tenyerébe temeti, cigarettája csutkáig égett a hamuzóban, másikra gyújt, megnézi az óráját, messze még a hajnal, messze már a boldogság, bár itt van, pár kilométerre ebben a városban. Hórum kétségbeesett dühöt érez, indulna valamerre, zuhany alá áll, és csak áll, óráknak tűnő percekig, a víz simogatja a bőrét, és nem elég, ágyba fekszik vizesen, és forgolódik, és az álom lopakodva jön, kezét ágyékára helyezi, és gyöngéden lefogja a szemét. Aludj, szép szerelmem, mondja, aludj, álmodban a hátadra fekszem, és mesélek, hunyd be a szemed, a holnap megvár.
Bánat eszi, eszi a szívemet – dúdolja Alois egy másik nyelven. Körülötte nem érti senki, mosolyognak rá, táncra perdül, megtapsolják. Jajj, drága kis, drága kis, még a patikában sincs – dalolja Alois Hórumra gondolva, a combja hajlatára, a vállára, az ágyékába hajtja fejét, és máris éjszaka van, kint délutáni napsütés, a vonat, az idő száguld.
Alois otthon, a fürdőszobai tükörben farkasszemet nézett magával. De sehogy sem tudott haragudni az illetőre, aki visszanézett rá. Ugyanakkor kicsit utálta is ezt a nőt. A kettős érzések istene már a bőre alatt vigyorgott kajánul. És sorolta a maga megtévesztő érveit. Ekkor, a tükörben, Alois háta mögött hirtelen megjelent Hórum. – Hiányzol. Gyere velem – mondta.
Alois a kagyló szélébe kapaszkodik, behunyja szemét, és azt képzeli, hogy mire kinyitja, egy autóban ül, az ablak lehúzva, valami zene szól halkan, süvít az aszfalt meg a szél, nemsokára vihar lesz, és ők csak mennek, néha egymásra nevetnek, és együtt váltanak sebességet. Hórum keze időn­ként Alois combjára téved, a városokban csókolóznak a jelzőlámpánál.
Kint megszólalt valaki. Alois összerezzent, és kinyitotta a szemét, a lámpa hideg fénye, mint valami vallató- vagy kórházszobában könyörtelenül világított. Hűvös csempék, kagyló, szemben egy tükör, benne egy szakasztott olyan Alois, mint Alois. Elszédült. Aztán újra figyelni kezdte ezt a másikat. Bármennyire is figyelt, kirepülve önmagából, idegenként tekintve szintén önmagára – már amennyiben ez ugye lehetséges –, ugyanaz az ember volt. A tudata, látszólag sértetlen. Van ilyen, úgy látszik – állapította meg, hogy mindenek ellenére egészségesnek tűnik az elméje. De csak tű­nik. Lehetetlen, hogy minden rendben legyen, mert nem tudjuk, mi az, hogy rendben az agy esetében. Hogy bizonyos kapcsolatok létrejönnek-e vagy sem? Az ezzel foglalkozó tudomány nem is gyermekcipőben, hanem még bébipampóban jár. Ha jár egyáltalán. Miközben a tudomány tapogatózik, az ember mi mást tehetne, él, egyik napról a másikra. Időnként tudomásul veszi, hogy minden nap az első és az utolsó is, máskor nem törő­dik ezzel, és jövőről meg múltról hadovál. Igen komolyan veszi önmagát. Az ember szeret a pénzről beszélni, bár néha lebecsmérlő a vélemény erről az eszközről, mondván, hogy ez az eszköz ugyan nem boldogít, hülyeség az egész, de nélküle már el sem tudjuk képzelni. Aloisnak ennél a résznél bevillan a pénz hihetetlenül hosszú története, mely a kezdeti homályba nyúlik vissza, és legszívesebben sírva fakadna. Hogy ez most mi az ördögért jutott eszébe? Telefonért nyúl, felhívja Hórumot, aki egy meleg épületben virraszt, mert nem tehet másként.
Hórum Aloisnak az agyról tartott értekezését végigaludta, de amint tudjuk, Hórum álmában is figyel. Éber, mint egy jó vadászkutya. A szerkesztő kihúzatja Aloisszal ezt, hogy „amint tudjuk”, de Alois titkos egyezséget köt a korrektorral, aki a végső verzióba visszacsempészi. Alois ugyanis meg van győződve róla, hogy olvasói már emlékeznek Hórumra, és kedvelik, vagy ha még nem ismerik, kedvelik, vagy ha még egyik sem, akkor majd jön ezután minden. Ismerés, kedvelés, még bele is szerethetnek. Hórum egy igazi királyfi, birtoka egy világítótorony valahol egy távoli szigeten, mely nem sokkal nagyobb, mint a világítótorony maga. Van azért egy kisebb kertje, melyben egy borospince is található, mert milyen hely az, ahol ilyesmi nincsen? A kertben, a fák között most egy vándormadár bóklászik, valahonnan jött, valahová megy, elfogadja az ételt Hórum kezéből. Megszereti a madarat, pedig tudja, hogy az előbb-utóbb elrepül. De talán jövőre is idejön – gondolja, és ujját bedugja a madár meleg szárnya alá. A vékony bőr forró, alatta a csontok, az erek törékeny hálózata, egy keringés, amely bármikor összeomolhat, és akkor vége mindennek – gondolja szomorúan Hórum, és a hullámzó tengerben keres valamit, egy kisasszony arcát, amint kibukkan a habokból. Bárcsak úgy lenne, mint a mesékben – súgja a madárnak, aki fél szemét lehunyva alszik.
Alois egy városra emlékezik, mert dallamfoszlányokat hoz a szél valamelyik távoli szomszédságból, a szél meleg, mint ott, abban a városban, amelynek egyik negyedében időnként tengerszag van. És sokak által elviselhetetlennek nevezett nyári meleg és dermesztő téli fagyok, melyeket Alois imád. Szerelmes őrületében arra vágyik, hogy Hórumnak mindent megmutasson, amit szeret, és Hórum ugyanezt tegye vele. A minden akarása, vagy inkább a mindenre vágyás? De a vágy akarat-e, vagy sem? – tépelő­dik Alois, és persze nem jut semmire, vagyis hajlik arra a verzióra, hogy a vágy akarás is, annak ellenére, hogy nem birtokolni akar, csak ismerni. Akurvaéletbe!, már megint csapdába estem – jajdul fel Alois. Mert most akkor az jön, hogy az ismerés birtoklás-e? Erre szokott jönni az okos válasz, hogy: bizonyos értelemben...

Bizonyos értelemben az van, azaz biztosan, hogy szeretek, de nem egyet, az érzelmek váltakozó erejéről ne is beszéljünk, mert az kiüti a biztosítékot. Namármost – dünnyögi Alois –, ez vajon a telhetetlensége-e, mely bűnnek neveztetik, és amelynek elkövetése miatt ki van zárva, hogy a mennyek országába jussak? Mely országról homályos képzet él a fejemben, és egyáltalán nem vágyom oda. Azaz, meg vagyok győződve róla, hogy egyik sem létezik, azaz pokol sem, de valóban van egy csomó történet az ember életében, amire találó ez a kifejezés. Szerencsére ebben a pokolban nem kizárólag csak rossz van, mint ahogy a mennyeknek az ő szent országa sem mentes a rossztól. Ki nem unja, mert én nagyon? – kérdezi örökös hallgatóságát, azaz a cigarettásdobozt Alois. Hagyjuk a fenébe ezt a sok filozofálást! Hol van Hórum? – kérdezi, habár tudja a választ. Kihúz egy sokadik cigarettát, és elindul, körbe-körbe mászkál, látszólag céltalanul, pedig nyilvánvaló, hogy keres valamit, de inkább valakit, és nem találja, sehol sem talállak, életem, dúdolja az ismert számot.

Álmomban háború lett, elvittek rögtön.
Háború van – mondja Hórum, – de te ne félj, megvédelek.
Védelem? Olyan nincs is, bár mindenki erre gyúr – mondja bánatosan Alois, és orrát Hórum nyakába fúrja. – Olyan az illatod, mint a vasárnap délelőttnek – mondja még.
És az milyen?
Tudod már, hogy milyen.
Mint a cukros kávénak, tudom – mondja Hórum mosolyogva, és erősen öleli Aloist.

...és az utcán az emberek továbbmennek. Egyesek olykor az ég felé néznek, és úgy érzik, mindent megtettek, mások csak a cipőjük orrára, szégyenkezve és félve, hogy ők semmit, és akkor mi lesz, megint mások úgy mennek el a szerelem mellett, mintha lekopott hirdetőtábla volna, és büszkék magukra, hogy ezt megtették, megint mások merengve ülnek, és a jö­vőt próbálják kiolvasni a kávézaccból, mindeközben egy fekete és súlyos valami elindul a Föld felé, nem látszik, sokáig nem látszik, hangja egyáltalán nincs, de majd egyszer megérkezik, és itt lesz, és akkor tényleg minden mindegy lesz, de te aludj, szép szerelmem, te csak aludj – mondja Hórum az alvó Alois fölé hajolva, és sokáig nézi a szemhéjakban futó erek kényes hálózatát.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Márton Evelin


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.