Vers, próza / Térképnyelv

Mihálycsa Erika
Térképnyelv
[Látó30 - 2020. január]







Középen mély hasíték, belső oldala sötét ciklámen, a sánc két oldalán emelkedni kezdő nyelvhát viszont fehéres, annyira, hogy lepedéknek tűnik. Valójában az ízlelőbimbók polipszívókákra emlékeztető kitüremkedései fehérek ott, ahol a legsűrűbbek. Mint egy zuzmótelep. Csak a nyelvhegy sötétrózsaszínű, rajta a ritkábban álló ízlelőbimbók gombostűfejei hivalkodón élénk, sötét ciklámenek. A nyelvgyök és a nyelv két oldala kivilágosodó fehéres rózsaszín: ez a nyálkahártya lehetne az orrüregben, a nyelőcső belsejében vagy akár a gyomorban. Térképnyelv. Kicsit mindig szomjas, kicsit mindig ég.
Van a színkülönbségnek jelentősége az ízlelésben, az ízlésben? Mit szeret ez a színehagyott nyelv, ez a kettéhasadt nyelvhát? Az őszibarack húsát, a gyümölcsökből leginkább a színeseket – vérnarancsot, rózsaszínű grape­fruitot, dinnyét, meggyet, szedret, sárgabarackot. Ökörszív-paradicsomot. Az almákból a leves, savanykás nyári cirmost, a jonatánt, batult, hammersteint, pónyikot. A sötétzöld és vöröses szélű salátát, cikóriát, spenótot, sü­tőtököt. Van-e a színeknek köze ahhoz, hogy mi történik a szavakkal? Van a szavaknak íze, állaga, húsa, rostja, hőmérséklete, vagy csak annyit érzünk, hogy frissek vagy pállottak, pinceízűek, penész-szagúak? Van-e köze a hangok színéhez? A hangot persze nem a nyelv modulálja. Valie Export videó­ja: interjú közben a szájüregébe rögzített miniatűr kamera veszi a nyelvgyök, a garat, az uvula összehangolt mozgását. A képernyőn az elkényelmetlenítő képek, tanulmány off-vörösben: az egymásra hajló, összeérő és szétváló, előtüremkedő és belappadó húsredők szakadatlan munkája. A hang húsa. A test igévé lőn: a vak, beidegzett húslebenyek és a légáram találkozásából megszületik az összetéveszthetetlen hang. A költőien lakozás gyöke. Performansz az emberi szélén: legalább olyan felkavaró, mint Beckett Nem én című színművének filmváltozata, ahol egyetlen, a feketeségből nyíló, test és arc nélküli megvilágított száj beszél embertelenül gyorsan, Billie Whitelaw összetéveszthetetlenül felismerhetetlen szája. Itt, ha nem tudnánk, hogy egy száj belsejében vagyunk, azt gondolhatnánk, hogy a gyomorszáj vagy a zsigerek mozgását látjuk valós időben – képtelenség elhinni, hogy az interjú hanganyagát ezek a mozgások adják ki. A nyelvgyök, a garat arra is való: emésztésre (a nyelv Chomsky szerint evolúciós melléktermék, véletlen). Zsigeri hangzás. The schizo’s talkatalka. Nyelvhasadás, földindulás, a fejemen egy koppanás. A koppanás után kukuj nő – vagy cucuj, már az óvodában így mondtam: velem született nyelvhasadás.
Van a nyelvnek hangszíne? A nyelvvel hangszínt is váltunk, nem csak intonációs mintázatot – illetve, a hanghordozási mintázat megváltoztatja a hangot. Másképp viselkedik a test. Másképp gesztikulálunk idegen nyelven: inkább, vagyis jobban, hiszen a nonverbális kommunikáció nemcsak segíti, néha egyenesen helyettesíti a félrecsúszó, suta, a saját nyelvünkről fordított mondatokat. Miután megtanultunk idegen nyelven gesztikulálni, elkezdünk a saját nyelvünkön is. Félrejárnak a szavak: kukuj, cucuj. Szeretek macskát sündörgetni: nekem ez kedveskedő-vicces, simogató szó, a macska is hozzámsündörög, amikor törleszkedik vagy a hátán hemperegve várja, hogy simogassam, így simogatjuk egymást. Az értelmező szótár szerint rosszban sántikál (aki sántít, miért rossz?, ne a nyelvtől várd, hogy megértésre tanítson), ólálkodik, settenkedik, hátsó szándékkal, kerülő utakon.
Herta Müller írja a román nyelvvel való találkozásáról a városban, tizenéves korában, hogy láthatóvá tette a németet: megkezdődtek az áthallások a szavak közt. A román tren (’vonat’, a francia trainer, ’húzni, vonszolni’ igéből) a német Tränen-re, könnyekre rímelt: könnyes szó. Ha két- vagy többnyelvű közegben nősz fel, a másik nyelv láthatóvá teszi a sajátodat – a másik nyelv mindig ott van, akár használod, akár nem. Már nem tehetsz úgy, mintha a saját(od) adottság lenne, hisz minden szavára, szavainak minden értelmére jut valami értelemelcsúszás a másik nyelven: egy majdnem. (Jó fordítóiskola: a nyelvek közti közlekedés csupa köz – rés, a réstől lesz közöm hozzá. Csupa majdnem a fordítás: a majd-igenek folyton elodázott ígérete.) Mă-ta pe gheaţă, nyelv: anyád a jégen. Anyanyelv mint lúd a jégen: folyton elcsúszik (úgy is, mint, ez még elcsúszik, de legközelebb azért vigyázz). A másik feloldás: tegyük jégre, jegeljük, hogy el ne romoljon. Anyanyelvünk, hagyományaink megőrzése: lefagyasztás, úgy nem kell sem használni, sem érteni, a rituálisan elővett szavak, frázisok kopognak keményen. Így lesz az önsajnálat és önfelmentés nyelvén az esztétikai vágyálmok netovábbja a borostyánba fagyott légy: ha valami csoda folytán kiolvadna, kövületként nem sok esélye lenne az élők közt. A jégre tett libaanyó-nyelv viszont csúszkálva tanul járni; a korcsolyázó gyorsabb, mint a távgyalogló.
La main dans la main / vers Glasnevin, énekli Didi Gogónak. Glasnevin csak tűnik franciának: Dublin temetője, a nemzeti sírkert, hol Daniel O’Connell, Parnell sírjai domborulnak. Úgy tesz, mintha francia helységnév volna, csak úgy jön ki a rím. A sehol fel nem lelhető tájban, ahol a levéltelen fa áll az út szélén, kettéhasad a hangzó papír és fül között, szétválnak a referenciák: la tête en Normandie, ismételgeti Lucky, mint a beakadt lemez – az angol változatban viszont a skull in Connemara. En Normandie, ahol Saint-Lô is állt, amíg a németek után a szövetségesek porig nem bombázták, így lett „a romok fővárosa” és a helyszín, ahol legtisztábban látható „az emberiség romokban” – ahol ’45-ben Beckett az ír Vöröskereszt önkénteseként szolgált. In Connemara: a vigasztalan, lepusztult ír vidéken, talán a nagy írországi éhínség kísért, talán csak a trópusokon innen fekvő szomorú, függetlenné igen, de szabaddá nagyon sokáig nem vált gyarmatok. Descartes helyén Berkeley. A fordítás sosem szimmetrikus: vannak referenciák, amelyek csak egyik nyelven jelentenek, sebhelyek és nyomok, amelyek nem egyformán láthatók. Az angol változatban ír-angol a mondatszerkezet, árulkodón hiberno-angol szavak: a nézőtérre kinéző Didi és Gogo nem egyszerűen mocsarat (palude, marsh vagy swamp) kémlel, hanem bog-ot: tipikusan írországi lápvidéket.
Dario Fo komikus misztériumjátékának, a Mistero buffónak az evangéliumi szereplői és nevető Jézusa sosemvolt középkori, kompozit északolasz – lombard, ligúriai, provanszálos – dialektusban beszélnek, lágy hangzókkal és diftongusokkal: fiól (figlio), ögi (occhi), amelybe néha egy-egy délolasz szó keveredik. (Ő annak a nemzedéknek a tagja, akik a dialektust a fasizmus sztenderd, nációvá boronáló össz-olaszával szegezték szembe – Pasolini a friuli, majd romanaccio, Giorgio Strehler dalaiban a milánói alvilág, Cesare Pavese a piemonti vidék érdes nyelvében próbálta hallani, talán naivan, a test ideológiákhoz és kötöttségekhez nem alkalmazkodó nyelvét, az ellenállásét.) Nemnyelv a nyelvek találkozásánál: jó alap az újraírandó evangéliumokhoz.

Visszatérő álmom, hogy menetrend szerinti hajójárattal kimegyek a Trieszti-öbölből egy, az öblöt széltében lezáró szigetre, amely a valóságban persze nem létezik (ha létezne, leginkább a velencei Lidóra hasonlítana, a formáját kivéve), partján mintha egy pionírtábor rekvizítumai volnának szétszórva közepesen magas, tűzfalas épületek közt. És valahonnan – álmomban pontosan ismerem az utat – több kilométer hosszú csatorna indul – két oldalán bazár, barokkba forduló színes épületekkel –, amely végül a velencei autóbuszállomás mögé torkollik. Onnan egyenes vonalban, mégis egyszerre a Canareggión és a Giudeccán van a hely, ahol lakom: bar­langszerű szoba, egy lakókocsi és egy bárka-lakás keveréke puha holmikkal kibélelve, megnyugtatón behallatszik a víz guppogása. Szükséges-e hozzátenni, hogy soha nem laktam sem lakókocsiban, sem bárkán; egyetlen szobám falán sem lógtak zsebszerű szőnyegek; Velencébe vagy Triesztbe visszajárásaim során az álombeli utcához semmi hasonlót nem láttam. Ez a pied-à-terre: az én szárazom a vízen, egy szigetváros szigetén, ahová száraz lábbal lehet átkelni egy csatorna partján, amely a tengert szeli át. Tengeri száraz, Augenweide és pied-à-terre: a kicsúszott jelentések, félig értett szavak egyszeri nyelvtérképei. Joszif Brodszkij velencei visszajárásainak könyvét, a Fondamenta degli Incurabilit német fordításban olvasom, szótárazás helyett találgatva, így rögzül a tüneményesen szép velencei nő, Augenweide kettős csúszással, mint a szem blendenyílása, a tekintet legnagyobb fesztávolsága. Mint amikor az ember idegen nyelveken álmodik, a mondat elindul egy nyelven, és aztán kifordul, visszahajlik, becsavarodik egy másikba. Sündörög. Senki se ismeri ki magát a mozgásán, mégis minden szava érthető.
Kisgyerekkoromból leginkább két meséskönyvre emlékszem: nagy, puha kötésű kötetek egész oldalas illusztrációkkal. Az egyikben Petre Ispirescu román népmesékből írt, a másikban Madame de Ségur szorongatóan bizarr átváltozásokkal teli tündérmeséi. Három-négyévesen a legtöbb mesét kívülről tudtam, a könyvet lapozva átláttam a mondatok egymásutánját, fordulataik ritmusát azelőtt, hogy megtanultam volna olvasni (az olvasás élménye később összemosódik ezzel a mondatokat ismétlő hangzással). A mondatokat a fülemmel tanultam meg, a szemem egy ideig csak az emlékezetemnek, vagyis a fülemnek segít. Hangosan mondom – később már olvasom – azt, ami benne van a fülemben, hogy a fülem rögzítse a ritmust. És ebben a felmondás és olvasás közti képlékeny sávban a szavak kezdenek úgy viselkedni, mint de Ségur hősnőjének tündérkeresztanyja és segítői, a fésűk, kösöntyűk (vagy naspolyák?, a két szó nekem sokáig egyet jelent) és ruhadarabok, csak fordítva: az értelemmel-telítettség napsütötte sávjából a hangzók kihengerednek, a magánhangzók kivájódnak, hordósodnak. Minden magánhangzó mögött egy miniatűr száj nyílik akkora üreggé, hogy el­tűnik benne a száj, mint egy spaklival elkent Bacon-üvöltésen, vagy mint rezesbanda elhangolódott katonai indulójában a gyászzene. Minden hangzótorzulásban van valami mintamókusfentafán, de valami fenyegető is: felvoidulnak a szavak. A pillanat, amikor meglátom, hogy a bohóc félodalt fel-, féloldalt legörbülő szája rúzsból van, és alatta kirajzolódik a hússzáj mozgása. Sokáig nem tudom, mi indítja be a hangzóknak ezt a kiöblösödését, vákuumozódását: egyszer csak megtörténik, a fülem már mindent másképp hall, vadászik az első árulkodó megcsúszásra, behorpadnak és kitüremkednek a frekvenciák, sok-sok évvel később, amikor először hallom meg Beriónak az Ulysses Szirének fejezetéből írt, beszédhangot manipuláló Sequenza – Omaggio a Joyce-át, olyan érzésem van, mint hogyha a városban egy sarkon befordulva hirtelen megpillantanám a csatorna partját, ahol álmomban gyalogoltam. A szokásos módon kezdődik, ă, î-t próbálgatok az ö, ü helyére, a rövidet megnyújtom, a hosszút megrövidítem, a hangsúlyt másik szótagra tolom át. A kicsi, elkent szájak trenírozással bármikor elő­hívhatók – igaz, eltüntetni már sokkal nehezebb őket. Elég egy szavakkal teleírt papírra, a betéve tudott meséskönyvek valamelyik oldalára ránézni, már tátognak is, indul a jelentés maghasadása. A szó egy; egyetlen szó sem egy. Miután reggel-délben-este gyakorlom, a fülem és vele a szavak kifáradnak, a lemezjátszó tűje megszokja, hogy visszaugrik ugyanabba a sáncba, a hangzókat nem éri már olyan dús, csodás elváltozás. Megtanulok olvasni, és már ritkán lassítok annyira, hogy a betűk fegyelmezett alakzatai kivájódva nem rendeltetésszerű hangokat adjanak ki.
Már korán természetes lesz, hogy nemcsak a szavak, de az ismerős nevek is elmásolódnak, elcsúsznak, ha a másik nyelven mondják őket. Óvodás vagyok, hetente egyszer fanciaórára járok, a tanárnőm elegáns román hölgy lant alakú frizurával, színes japános kimonókban. Gyöngyi babámon gyakoroljuk a mondatokat. Otthon büszkén demonstrálom újonnan szerzett tudásomat: la poupée s’appelle Ghionghi, a hangsúly jól megnyomva az utolsó i-n. Mindig egyetlen nyelven beszélünk – soha nem egyetlen nyelven beszélünk, figyelmeztet Derrida A másik egynyelvűsége, avagy az eredetprotézisben: az óvodás kisgyereknek erről rétegzett tapasztalati tudása van, az egy-nyelv hanta, évzáró ünnepségi mutatvány, a másik nyelv ott könyököl a vállán, kiölti ránk a nyelvét (a nyelv nyelvét – a nyelvet öltő nyelv szép kis mise-en-abyme. A nyelv, amint kiölti a másikját: férc szakad, varrat felfeslik, lepel hull, felesel a nyelv a nyelvének, ne is reméld, hogy szófogadón befogom pörös számat – mit nekem ti patinásra öregített eredetprotézisek).
A román a legtöbb házban először a nicht vor dem Kind nyelve, aztán családi nyelv, sőt családi tolvajnyelv lesz, a ki- és becsempészett szavak kódolt nyelve, amelyben ott bîntuiál az összenevetés: ahogy a családi eufemizmusok, úgy ez is családonként változik, bár persze terjed, sőt, ozmózissal össze is olvad. Már megint milyen mîndru ciobănel vagy – megfejtése: meg kell combosodni. Mitől vagy ilyen lesináta? Egyik első babám Pepelátye: műanyag karjai és lábai nem műanyag törzsbe vannak becsavarva, mint a többinek, hanem egy rongyzsákra rávarrva, így mindene lóg. Ki adhatta neki ezt a nevet? Minden barátnőmnek van Pepelátye-babája, bár természetesen senkinek nincs még fogalma arról, mit jelent a papă-lapte. Évekkel később jövök rá, hogy Pepelátye egy fordított Ghionghi, csak itt a nevet már készen kaptam.

Kisebbségi nyelv: anyád a jégen, kényszerkorcsolyapálya. A spuri spulinak hangzik (mint egy lebomló spulni cérna). A repeszteni tárgyas ragozású: repesztjük százhússzal (az utat? az autót? Obiect nedefinit). A kisebbségi nyelv idejekorán megtanít az eldöntetlenség jelentéstöbletére. Szűkebb, jobban átlóg, átcsúszik – hová is? Példamondat, mint a kisebbségi nyelvi (ön)közigazgatás csúcsa: vakantálódik a poszt. Kisebbségi nyelv több lében kanalaz – vagyis fejlettebbek az ízlelőbimbói (recept: kisebbségi nyelv saját levében párolva. A saját lé gyorsan kocsonyásodik). Kisebbségi nyelven a friss, tévéből vagy filmekből felnyalt szleng: felvágás (hideg, felvágott nyelv paradicsommártásban, valamikor ünnepi asztalaink kihagyhatatlan fogása, akárcsak a kocsonya). Kisebbségi nyelv több világot nyalt (meg hát rendszerint több világban is nyalt). Milyen az anyanyelv, ha az anya történetesen román nyelv- és irodalomszakos?
Kisebbségi nyelv közös nyelv: csupa köz. Közös, úgy mint hibás, vagy gazos. Résen van: benne. Kisebbségi nyelv, amikor nincsenek modelljeid a szabatos, szakszerű, gördülékeny élőbeszédre. Kisebbségi nyelv az, hogy a beszéded konzerv, keresed a szavakat. A beszédképtelenség, a töredezettség, vontatottság, a sutaságok és körülírások minden nyelven másak – nincs két egyforma térképnyelv. A bevett fordulatok, a modorosságok, keresett szavak látványosabban turkálósak – a keresetlenek látványosabban darabosak, mint a többségi, sztenderd nyelven. De kisebbségi nyelv az is, hogy családi argónk fordulatai hogyan terjednek át, itatódnak fel más családi tolvajnyelvekbe. Disszemináció mint disschemination, eltérülés az útról, úttalanítás, figyelmeztet még Derrida, sőt: sémitelenítés, népirtások diszkrét bukéja. A térképnyelv sáncai nem egyenes vonalúak, nem adnak ki szabályos rajzolatot.
Kisebbségi nyelven a példamondatnak: ha tyúkod nincs, ha megölöd se tojik, más a humora, mint a többségin. Kisebbségi nyelv nemcsak a gondolatnyi szünet, amíg eldöntöd, vinetét vagy padlizsánt mondj-e. Mind a kettő kölcsönszó, egyik románból, másik bolgárból-törökből-arabból-perzsából, de az utóbbi számít sztenderdnek. Ha padlizsánt mondok, hasonulásmajom vagyok. Ha vinetét, rusztikus majom – vagy, ami még rosszabb: pittoreszk. Igazából mind a kettő pittoreszk. Ha a közegtől függően mondok padlizsánt vagy vinetét, hasonulásmajom vagyok: tökéletes mimikri. A többi szó, amit a nyelv kínál – kékparadicsom, tojásgyümölcs –, izzadságszagú, fantáziátlan kínlódmány valaminek a megnevezésére, ami egészen nyilvánvalóan nem hasonlít sem tojásra, sem paradicsomra; tanult íz azon a nyelven, amely ínyencnek hívja az ízek tanulóját, holott az ínyen nincsenek ízlelőbimbók.
Kisebbségi nyelv az, amikor a füled tévedhetetlenül kihallja az akcentus árnyékát, a nyom hűlt helyét. Kisebbségi nyelv a hűlt helyre is fúj. És fordítva: a hely hűlése az, amit csak kisebbségi füllel lehet meghallani. A (köz)hely hűlése, mint évek óta agyonmosott abroszon az egykori folt helyén a fantomsárga.
1948-ban a háború után újraindított párizsi Transition folyóiratban, amelynek Samuel Beckett állandó fordítója (bár ragaszkodik hozzá, hogy a neve ne jelenjen meg a fordításai alatt), a szám szerzői között megjelenik egy rövid életrajz a „dublini költő és regényíró” Beckettről. Az életrajzot valószínűleg Beckett közeli barátja, Georges Duthuit műkritikus írta franciául Beckett ötletére, és Beckett fordította angolra. A kérdésre, hogy miért ír franciául, az életrajzi ismertetőben szereplő szerző „erős, vagy inkább gyenge dublini akcentussal” így válaszol, franciául: „Pour faire remarquer moi’”. A gyenge vagy erős dublini akcentust a francia beszédből persze nem a francia, csakis a (hiberno-)angol fül hallja ki: francia beszélőnek legfeljebb idegenes hangfekvés.
És kisebbségi nyelv az, amikor a taxisofőr, gázszerelő, bolti elárusító, akihez románul szólok, kihallja a másik nyelven azt, amit én az akcentus hűlt helyének hiszek, és puhatolózó kérdés után magyarra vált. Egy hangsúly megcsúszása, egy lélegzetvételnyi bizonytalankodás, félrement beszédfordulat elárul. Kényszerű felismerés: sokéves igyekezetem, érdességmentesre trenírozott nyelvhasználatom dacára árulkodó nyomokat hagyok. Nem tudok szándékom szerint átsuranni, sündörögni a másik nyelvbe: rajtam az akcentus, a bizonytalanság, nem-magától-értetődőség bélyege, ki lehet hallani, orrontani, ínyenteni vagy nyelventeni. Kényszerű felismerés: minden igyekezetem dacára a másik nyelven mimikrimajom vagyok. Bosszantó, kény­szerű felismerés: a taxisofőr, a gázszerelő, a bolti elárusító – maga is mimikrimajom, nálam, úgy tűnik, sikeresebb – cinkosként tekint rám: lám, mi, mimikrimajmok tévedhetetlenül felismerjük egymást, nyilván összetartozunk, úgy váltunk magyarra, mint valami tolvajnyelvre. Holott nincs közös nyelvünk, szeretném mondani: a köz, a másik nyelven hallható rés végképp nem közös, cinkos odafordulásuk tolakodó. Legszívesebben visszafordítanám a szót románra, vagy megmondanám: nem, nem vagyunk összekacsintó összeesküvők, akik a másik nyelven kódolt szavakkal adják egymás tudtára, hogy ugyanabba a csoportba tartoznak, és egymás felismerését követi valamilyen rituális gesztus, hogy kölcsönös segítségnyújtással tartozunk egymásnak. Holott mi idegenek vagyunk, akarnám mondani. Ráadásul kisebbségi nyelven nem lehet rendesen távolságot tartani: a magázás formái nyögvenyelősek, a visszaható névmásból kényszerképzettek. A maga kisebbségi nyelvhasználatban durván közönséges, az ön pedig életszerűtlen műszó; egymás nevét ismételgetve csetlünk-botlunk, igyekezve kikerülni a tetszikelés nevetségességét. Menekülnék vissza a román biztonságába, ahol a távolságtartás, a magázás elegánsan könnyed, akár fesztelen is lehet. Ahol magam dönthetek arról, mennyi bizalmaskodást engedjek meg. Kisebbségi nyelv az, hogy őrködsz a másik nyelved fölött, és vigyázol, hogy le ne lep­leződj. És kisebbségi nyelv az, hogy folyton lelepleződsz. Kisebbségi nyelv az is, hogy vehemensen bizonygatod magadnak és másoknak, hogy a nyelv­től még nincs egymáshoz közünk – hogy azt feltételezed, a közöktől el kell határolódj. (Kisebbségi nyelv az is, hogy allergiás vagy bizonyos szavakra. Medve, megmaradás, ápol, mi.)
Sohasem bíznám rá magam olyan íróra, aki azt mondja, otthona a nyelv – aki „otthon van” a nyelvben, bármelyik nyelv(e) legyen is az. Nem véletlen, hogy Herta Müller idézi, az otthon nem a nyelvben van, hanem abban, amit a nyelven mondanak, bármelyik nyelv legyen az. Bármelyik nyelv bármelyik szava – megannyi kilakoltatás, megelőzöttség, örökcédula, születési bizonyítvány, hagyatéki tárgyalás, priusz, határmezsgye, felzászlózottság, bejelenteni- és elvámolni való. Árnyjáték-típusfigura: bumfordi-esetlenül, vagyis ésszel a nyilvánvalónak elkönyvelt dolgokra és szavakra rákérdező és így kínos-sikamlós, vagy legalábbis kényelmetlen, azaz komikus helyzeteket okozó Karagöz, a feketeszemű: caraghios. Nyelv-árnyékok.

A szeretkezés nyelve, ha őszinte, idegen, mindkettőnknek. Különbejáratú nyelvünkben a „saját” nyelvünk szavai díszítmények, fioriturák, éppolyan idegenek, mint a közlekedőedény, ahol a legnagyobb a közösen értett áthallások száma. A másik számára éppúgy idézetek lesznek, mint valamelyik Monty Python-poén vagy homéroszi jelző. Minden szó eleve idézet, de ha nem tudom, honnan: a te hangodat idézi meg, azt, amelyiken hozzám beszélsz. Nem hallom benne sem a tankönyvirodalom obligát művelt­séganyagát, sem a felfedezés és újrafelfedezés kicsi rekeszizom-ugrásait, sem a slágerek fáradt refrénjeit: az idézet a te hangszíned, a zs-be forduló szóvégi r-ek, a szóközépi fátyol, a csúsztatott sz-ek, az egyes szám első személyrag kicsi vhörrvénye a szerelem-szó végén, mély és magas l-ek, a hang pontos mélysége (rekeszizmom szeizmográfja). Hasretim, ruhum, aşkım: a nyelv, amelynek nyelvtanából elsőként az egyes szám első személyű birtokos ragozást tanultam meg. Anima mia: a mosolyodat előbb hallom, mint látom, hallom a nevetés és meghatottság közti pontos hangfekvést, hány keresztes vagy bés előjelzés, éppúgy, ahogy hallom, hogy egy könyvízű nyelvtani szerkezet kicsit elcsúszott kiejtésünkkel, vagy az én mindig fáziskéső hanglejtésemen épp ebben a hangfekvésben, ezekkel az előjelzésekkel nem disszonáns. A hátracsúsztatott ı, a magas és alacsony l közti különbség, az â és az á pontos hosszúsága – a másik nyelven. A nyelv, mely először a Jabberwocky fordításán keresztül szólalt meg nekem, a te „saját” nyelvhangodon: amikor a halandzsát az idegenségtől nincs, ahogy megkülönböztesd, amikor nincs ahonnan tudnod, hogy a szenzuálisan érdes zár- és réshangok valószínűtlen egymásutánja mennyire esik egybe a nyelv „normális” hangtérképével, és azt különösen nem tudhatom, hogy a te hangod azon a nyelven, a „sajátodon”, mennyire összetéveszthetetlen.
La poupée s’appelle. Birtokolt nevem hangzói: melyik vagyok inkább „én”, a zárt e vagy é, hosszabb vagy rövidebb á, ki szabályozza a hangzókat – és az, hogy az e mennyire nyílt vagy zárt, merrefelé lejtenek a szavak, mennyire a te egyedi hangképzésed, és mennyire az Isztambul-Izmir-Ankara, ez vagy az az egyetem szabályozta kiejtés? Közlekedőnyelvünkön hol lehull nevünkről az ékezet, hol nem, a billentyűzetet sem mindig állítom át, az ide-oda csúszkáló a-k és á-k, e-k és é-k egyfelől, a magas és mély l, a gondolatnyira hallható torok-szünet és hangzó hátratolt r közti szinte érzékelhetetlen különbség a nevedben, amellyel még mindig nem boldogulok: mi az „igazi” nevünk? You kiss by the book, mondja Júlia Rómeónak, de milyen, amikor nyelvkönyv szerint? Nyelvkönyvek, könyves nyelvek, küldd el magad helyett a hangodat jármű, metafora feliratú busz, idiotikosz magánterület – belépni tilos, de azért mindenki átgyalogol rajta. A nyelvből, amit feltaláltunk, semmi sem a miénk, hacsak az elcsúszásaink nem.
Devgilim: a félreütés beléptet egy emberszagot orrontó óriást, dev. Mint kiderül, rímel egy fordítói megoldásra, Kafka Átváltozásából az ungeheures Ungeziefer jelzőjére: egy modern költő köznyelvesült portmanteau-szavára, amely a dev gyökkel cserélte le a klasszikus költészet valószínűleg ugyancsak kitalált bencileyim (hozzám hasonló) szavából a névmás ben-t. Még mindig hasonlít hozzám, csak felismerhetetlen, ungeheuer. A fotó az esti fényben a köveken sokméteresre giacomettisedett árnyékoddal – rád ismerek-e még ebben az átváltozásban: félreütés, fordítás, Kafka és Karagöz/caraghios, herşeyden çok.
Közlekedőedény-nyelvünk: kiejtésünk minden hangzója mimikri, egykori kazetták, filmek, tanáraink hangzóinak utánzása, amit annyira bejárattunk, hogy a sajátunk lett – egykor „saját” nyelvünket is így tanultuk, ilyen mimikrivel, de akkor még azt hittük, ez „a” nyelv. Ha félálomban melegért hozzád tapadok, vagy betakarlak, ebből mennyi ösztönös, mennyi olyan mozdulat, ami volt már máskor, máshol, és mennyire itt és most, csak a miénk? Amikor „saját” nyelvünk betüremkedik, becsordogál a köz­lekedőedénybe a többi közlekedő nyelveinkkel együtt: amikor egymás viccnek szánt vagy kicsúszó tükörfordításait értjük, és jelentésesek lesznek – a beidegződött hibák, rések, sosemvolt kifejezések lesznek a mieink, a tükörfordítások, amelyeken keresztül egymás nyelvét tanuljuk a közös nyelvünkön. A nyelven, amelyen hamarabb hallottam kedvenc szerzőim úgynevezett fordíthatatlanságainak a fordításait a te szavaidból, mint azt, hogy kérek egy kávét, és köszönöm. A nyelvnek nem a pontossága, hanem épp a pontatlansága a miénk: minden, ami a pontszerűn kívül esik, szétszórva. Confusing the cat. Holdudvar hold nélkül, egymásra kenődő, visszaverődő fénypászmák, szaporodó könyvjelzők a még olvashatatlan könyvekben, árnyékfigurák körüli halvány fény, passzázs, légfolyosó, terminál, exodosz. Amikor először futtatom végig a szememet a kiadód honlapján, amely nevét egy kultikus regény abszurdista titkos társaságának a köszönéséről kapta, megkapom a pontszerű hiány körül szóródó ismerősséget: melankoliden, editör, saksafon, kapak diseni, és minden szavak közül azt, hogy rutin.
Szerelemnyelv mint kisebbségi nyelv, legkisebb közös többszörös: a köz­lekedőedényben tébláboló, jövő-menő közl(eked)őnyelvek, csak kettőnknek olvasható párhuzamos kapcsolások. Nem a szavakat: a közöket újra feltalálni, a réseket, repedéseket, kicsúszásokat, amelyektől közöm lesz hozzád. Te, te, te, te, tégy mint egy pecsétet, törülközőnkre vérfoltot. Dope is my only hope / Edet ol, ey alkol! / Tápszerem a kábszerem – megfejtés: a felvillanyozott és belezúgott közti pontos hely. O rocks, the Greeks, the Greeks, hovercraft, co-ome to me thou lost one, joygush topthrub, confuse the dictionary, Turangalila, seedcake, fertőtlenítő, mit adtak nekünk valaha is a rómaiak, istenikegy işçi, işçi, yürü be melós, oley oley, yesyesyes. Térképünk egészen allak bullak: Dásein (Dawson) Street Dublin, Megaro Mousiki, Syntagma oda-vissza, a naturistát odagonzó szűz partok, Glen Bolcain, Amerikám. Eight-limb embrace, kasik, kasnak: topográfiai jelek, ahogy lehámlanak a terület valóságáról és egyenetlenségeiről, lekottázott és lejátszott hang. Bartók verbunkos ritmusú első román tánca soz-on makammá játszva, vagy Coltrane, ahogy Eric Dolphy szétcincálja.
Szavak, amelyek kvázi térkép nélkül és tartalom nélkül elvoltak használati szótáram sosem használt rekeszeiben, testté lesznek: szülők, nagyszü­lők, dédnagybácsik fényképén szemöldökké, ellentétes irányba göndörödő fürtté haj és homlok véglegesen soha el nem döntött határvonalán. Rum. Cserkesz: ez jelent egy népirtást a sok közül, amit elfelejtettünk annak nevezni – a XIX. század közepén minden indok nélkül, vagyis puszta fajgyűlöletből, ahogy a genocídiumok történni szoktak, az Orosz Birodalom elhatározza, hogy a kevéssel korább elfoglalt kaukázusi területről eltakarít egy több néven ismert népet. Akit le nem gyilkolnak, azt kitelepítik az Oszmán Birodalomba, ahol pompásan rabszolgáskodhatnak, az úton további száz­ezrek pusztulnak el, így megy ez ezen a kurva földön, ahogy kedvenc szer­zőnknél áll. Ping, a telefonom jelez, épp egy hetvenes évekbeli francia Beckett-levél angol fordításának truváját küldöd át, ellenőrzöm, ezt én is bejelöltem, bingo likewise ditto, duplamosolyú zárójel, útközben javítom triplára.
Minden, ami történik, olyasmi, ami fordításban szokott történni, csak itt többnyire nincs kiindulási nyelv, csak kiindulás, és célnyelv sincs, cél, ha van, a fordítás maga, jövés-menés a közlekedőedényben, beérkezés, megállapodás, és főleg biztosítékok nélkül, hiszen végtére is fordítók volnánk, mucizem, csak épp egymás fordítói nyelvéhez nincs hozzáférésünk, vagyis az, amihez van, a férésből a rés, a réshangok indítása, elférünk benne. (Ezt a szöveget is a mi nyelvünkről fordítom, és azonnal iszkolni kezd a jelentés.)
Hogyan adsz egy-egy csetlő-botló, lestrapált klisényelvet parodizáló Eumaiosz-mondatra az Ulyssesből egy jellegzetes Orhan Pamuk-i mondatszerkezeti anomáliát: miközben (hosszú, többszörösen alárendelt, elágazó mondat), addig (rövid mondat). Hogyan csempészek egy-egy vitriolos (sejthetően konkrét személyeket és politikai helyzeteket parodizáló) Szentkuthy- mondatba Joyce-tól vagy a korai Beckettből vett fricskát. A szmájlit kívánó fosforo-Bosporo rím Haris Alexiou dalából törökül, majd olaszul. Csupa etikátlan fordítói beavatkozás, csupa esemény. Karneváli szóontásokra alkalom: carne vale, egy húsevő egy vegetariánusnál, eljövendő sovány évek ígérete. Vevő, aki a húszas képes levelezőlap-csomagot négy különbö­ző pénznem apróival fizeti az utcai árusnak – utcai árus, aki fejben számolja az átváltási árat, tenyérből elveszi az aprót, és pontosan visszaad. (Isztambul, 1990, a kinyílt világ még friss volt, és bumfordi-esetlenül, caraghios, schiappa, mozogtunk benne, kelet-európai már-nem gyerekek, még-messze-nem felnőttek.)
A nyelv, amelyen fegyvertelen vagyok, de legalábbis mal armé, amelyen nehezemre esik megkülönböztetni a költészetet az érzelgőstől, to tell a green field from a cold steel rail. Rád bízni magam, hiszen te is fegyvertelen vagy. Ruhum: mennyi benne a Ruhe, holott a nyughatatlanság egész könyvtárának, sztoa biblionjának kellene ott lennie: lecsillapodik a szívverés, a kapkodó légzés, kigyalogolok a reptéri parkoló legtúlsó végébe, a felirat közli a rövid távú sztászisz árát, most szállt le a géped, nemsokára lépkedsz már az útlevélellenőrzés, csomagfelvétel, exodosz felé, felém. Vuslat – rekeszizom és térdek kicsi remegése, a kéz remegése a bőrönd fogantyúján, warte nur, balde.












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mihálycsa Erika


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.