Vers, próza / Találkozó

Tamás Dénes
Találkozó[2018. július]







(RÉSZLET AZ ÉLŐ HÁZ CÍMŰ REGÉNYBŐL)

„Lelépek.”
Ez a szó futott át a férfi fején, miközben felállt az asztal mellől, és elindult a tánchelyiség hátsó ajtaja irányába. Hátra se pillantott, csak a lépteire figyelt, megpróbálta minél kimértebben, magabiztosabban egymás után rakosgatni a lábait, így tompítva az alkoholfüggönyözte agyába benyilalló bűntudatát, miközben merően előre nézett, tekintetét a terem túlsó végében található ajtóra szegezve, mint akinek valamilyen sürgős, halaszthatatlan dolga van abba az irányba, ezért nem néz bele senkinek a szemébe, csak határozottan lépked, megnyújtja lépteit, mert csak így tud egyensúlyra lelni egy hullámok által lökdösött, himbálózó hajón, ami nemcsak himbálózott, hanem el is akart süllyedni, ezért kellett gyorsan eltávozni róla, ezért kell a magabiztosság látszata mögé bújva, de mégis fejvesztetten elrohanni, elérni a terem túlsó végében található ajtót, feltárni, kilépni rajta, és végre elindulni abba az irányba, amerre az egész nap benne bujkáló szorongás szólította.
Hihetetlen, de majdnem mindenki eljött. „Hiába, húsz év nagy idő”, szólalt meg röhécselve a férfi mellett Alfréd, miközben az asztal mellől mustrálták ezen a kései órán már csak szédelgő, düledező lényeket, az elmúlt, hosszú években felnőtté vált, kitelt, megasszonyosodott volt osztálytársaikat. A férfi egyből nem válaszolt, nem tudott válaszolni, egy pillanatra beleszédült a mondat által kivájt csendbe, ami mint egy mély gödör kezdett terpeszkedni kettőjük között. De aztán megköszörülte a torkát, és ráhümmögött erre a mondatra, amivel elismerte, nyugtázta azt, ami ennek a látszólag egyszerű mondatnak a hangsúlyozásában rejlett, a tudálékos, ön­teltségről árulkodó élt, amit az összetartozás látszata érdekében felkínáltak neki, az összetartozásért, ami a közös múlt miatt megillette kettőjüket. Csak ketten voltak fiúk az osztályban, akik már a férfiasságuk jogán is mindig többre voltak hivatottak, mint a többiek, a lányok, a mindig csacsogó, üres­fejű „tanítónéjelöltek”. Ráhümmögött, majd Alfréd felé is kacsintott, hiszen ezt kérte tőle Alfréd, ezt várta el viszont, egy múltbeli lény megnyilvánulását, akivel ki lehet röhögni, le lehet fitymálni az esetlenségüket felfedő embereket.
Ezzel a lénnyel akart találkozni Alfréd akkor is, amikor néhány éve, egy esti órában felhívta telefonon. A semmiből jött ez a telefonhívás, hiszen több mint tizenöt éve nem hallottak semmit egymás felől. „Hogy szolgál a tudatalattid?”, röhögött bele már az elején a telefonba, ezzel ütve meg azt a hangot, ami szerinte járt a férfinak, hiszen tudhatta még, emlékezhetett rá, mind a ketten olvasták a középiskolában az Egy illúzió jövőjét. De ezenkívül nem lehetett semmiben biztos, így nem is hozzá beszélt, hanem – döbbent rá a férfi – egy számára is alig ismerős alakhoz, egy fiatalemberhez, akinek karcsúbb a dereka, mint az övé, fiatalabb és keskenyebb a szája, nagyobb és világosabb a szeme, legalábbis ez a benyomása támadt a férfinak, amikor végül kibökte Alfréd a tulajdonképpeni kérését; „segíts rajtam”, csuklott el úgy az ötödik mondat környékén a hangja, elbutultam, eltunyultam, elhíztam, jelentette ki, nem olvasok már semmit, „csak a kocsikon és a pénzen töröm a fejem”, tért vissza a hangjába a gunyoros él, amiből már az is érződött, dehogy van bajban, dehogy kéri a segítséget, hanem megint csak villogni akar, megint csak szerepel. Pedig a hangjának elcsuklása még egészen őszinte volt, ahogy a várakozás is arra, mi fog elhangzani, talán egy idegen szavakkal teletűzdelt, tudálékos kórmegállapítás, esetleg egy furmányos, többértelmű tanács, ilyesmit várhatott el a férfitól Alfréd, csak arra nem számított, hogy komolyan fogják venni a kérését, és megpróbálják megérteni, mi is van vele. Erre azonban már nem volt szüksége, érződött, a komoly, erőltetetten őszinte és közvetlen hang, amit megütött a férfi, kényelmetlen számára, irritáló, egyenesen idegen, ezért amikor a családja fe­lől kezdték kérdezgetni, már nem bírta ki, hogy ne vágjon vissza; „ezt pont te kérded, Kristóf?”, kérdezte felháborodást mímelve, „egy őrült herceg voltál nekem”, és a férfi egy régi vágyáról kezdett regélni, miszerint nem akart mást az élettől, mint egy szobát tele könyvekkel, amiben meghúzhatja majd magát, ahol élete végéig olvasgatni fog és könyveket írni. „De hiszen én ebben a szobában élek ma is”, kapta el végre a ritmust a férfi, amitől mind­kettőjükből felszakadt a feszültség, tele szájjal röhögni kezdtek, a helyzethez képest túlságosan felszabadultan, mintha ezzel megúszhatnák a szembenézést azzal a sötét hatalommal, aminek árnya fenyegetően ott bujkált félszeg, bukdácsoló mondataikban.
Rákacsintott a férfi Alfrédre, hogy érezze, minden még a régi, hogy még képes arra, hogy a közös, sokat próbált tekintetükkel nézze az asztalok mellett szétfolyt vagy éppen a tánctérben reménytelenül keringő „tyúkanyóikat” – röhögtek fel megint hangosan. Pedig már nem figyelt oda a férfi, nem érdekelte ez az egész szövetségesdi, már csak az Alfréd mondatában rejtőző hívást próbálta követni, az keringett a fejében, kiélezve azt, ami a kora délelőtti megérkezésük óta történt, és ahogy többet időzött ennél a mondatnál, többet törte rajta a fejét, hirtelen belobbant minden, mint alkohollal lelocsolt máglyarakás, lángolni kezdett, ő pedig iszonyodva és megbabonázva nézte, hogyan szórja szét a falra a tűz táncoló démonait.
Kora délelőtt a városban először Petrával találkozott. Fél fenékkel támasztotta az iskola alacsony fémrácsos kerítését, ahol annak idején ő is sokat ücsörgött fiútársaival, sóvárogva-fixírozva a suliból kirajzó lányok még hamvas magakelletését. Még egyedül volt Petra, ő is korán érkezett, hozzá hasonlóan, aki egész életében krónikus koránérkező volt. „Sohasem volt egyetlen jó érvem sem arra nézve, hogy lekéssek egy találkozást”, szokta mondogatni, pedig többről volt szó ennél, arról, hogy ő nem tudott elkésni, nem tudott lemaradni semmiről, mert sohasem veszítette a szeme elől az időt, mindig érzékelte, mintha az agya helyett folyamatosan egy felhúzott óra ketyegett volna, ami mindig jelezte az idő múlását, ezáltal téve meg­figyelhetővé annak könyörtelen, egyenletes folyását. Nem egyből tett szert erre a képességre. Kellettek ehhez az egymásba süppedő évek, amelyekbe fiatalsága idején foggal-körömmel kapaszkodott, megpróbálva minden pillanatból kicsikarni az őt megillető örömöket, ahhoz, hogy az évek múltán megengedőbb legyen, elnézőbb az időben elmerülő, az időbe belefulladó eseményekkel, emberi arcokkal szemben, ahhoz, hogy férfikora derekára már úgy engedje el magától az alászálló éveket, mint holmi papírhajókat egy szélborzolta erdei tavon. Nem fájtak már a veszteségei. Nem az érdekelte, ami elhagyta őt. Mint aki a tó tükrére mered, csak nyomokat látott, hátrahagyott jeleket, ábrándos rajzolatokat, szétmozgó hullámokat, miközben azt is tudta, érezte, hogy mindez alatt ott munkál a felületen opálosan áttetsző, majd lennebb sötétzöldbe összeránduló, megfoghatatlan mélység.
Így az idő lett a legfőbb szenvedélye. Mindenütt a titkos hatalmát sejtette, érezte. Tudta, az idő az, ami hagyja feltűnni, megmutatkozni a dolgokat, ahhoz, hogy a következő pillanatban szét is tapossa, meg is semmisítse őket. Nem adta meg magát ennek a hatalomnak, ki akarta ismerni a természetét, ezért lesett ki rá még zenehallgatás közben is, eltelve felajzott, megbokrosodott természetével, de benne érezte csordogálni az esti kocogásban, a barátokkal való sörözésben, sőt még a szeretkezés hol zilált, hol ütemessé váló mozdulataiban is észlelte munkálkodni. Néha olyan érzés fogta el, mintha valamilyen puha, szürke por terített volna be mindent körülötte, mintha egy örökös hóesésben kellett volna kivennie a világ éleit és körvonalait. De néha kiélesedtek a viszonyok, hihetetlen intenzitásra tettek szert, általában akkor, amikor valami készült befejeződni, végleg elmúlni. Mintha egy kivégzésre nézett volna alá ilyenkor, ahol egy messziről jött idegen megadóan, éppen az idő pallosa alá nyújtja lemeztelenített nyakszirtjét. De nem érte be ezekkel az élményekkel. Időmintákat vett az erdei sétából, a reggeli teázásból, a vonatra való várakozásból, ahogy az írással való vesződésből, a munkavégzésből is, de a nagyobb időtávok is érdekelték: házasságának ideje, gyerekének növekedése, de leginkább saját élete, amit rosszabb pillanataiban egy, az idő elemésztésére specializálódott, csupasz és hosszú, mérgező szőrökkel dúsan borított hernyónak érzékelt. Élete egy hosszú gyomorcsatornának tűnt, amiben az idő megemésztése zajlott, tetteit, cselekedeteit pedig úgy látta, mint az emésztést befejezően maga után potyogtatott időcsomagokat. De azt is kezdte érezni, ahogy életének kurta ideje egy nagyobb időfolyamba illeszkedik, egy nagyobb keresésbe, ami hordozza őt, amit ő legfeljebb csak kiszolgál anélkül, hogy értené, mit is. Miért ilyen ez az élet? – kérdezgette gyakran. Miért ezekbe a szétszórt szekvenciákba állt bele, ezekbe az időben rettenetesen rövid mozzanatokba, amelyekben mégis benne van az élet egész emlékezete? Miért ezekre a végtelenül törékeny, alig felizzó, már kis is hunyó, önmagukat a halálba másoló, elfuserált lényekre bízták rá, hogy továbbvigyék az életet? Hiszen egyetlen hatalmas dolog, valamilyen határtalan, önmagában, önmagától fejlődő életmassza is elhordhatná az élet terhét. Talán jobban is. Lassan dagadozna, gyarapodna, haladna előre egy még nem is sejtett cél felé. Valamit keres az élet – kellett rádöbbennie. Valami rettenetesen és felfoghatatlanul szabad indult el útjára az élettel, aminek kell a milliárdnyi lehetőség, hogy kipróbálhassa magát bennük, ahhoz, hogy kikísérletezhessen egy még nem is sejtett lehetőséget. De hogy mi lehet az, ami keresés az életében, ami keresés őbenne, hiába méregette cselekedeteit, kósza, tétova gondolatait, arra sehogy sem tudott rájönni. Így maradt neki az idővel való foglalatosság, az időn való merengés, ami, ahogy teltek az évek, egyre inkább az időkígyó tánca általi delejezettséggé változott.
Elég volt megpillantania Petrát az iskola fémrácsos kerítésén ücsörögve, hogy tudja: elkezdődött. Hogy ami előző éjszaka a fejében dörömbölt, ami felébresztette álmából, és nem hagyta visszaaludni, az most itt van előtte. De még távol volt attól, hogy bármilyen tartalmat adjon ennek a felismerésnek, sőt nem is egy felismerés volt, ami átfutott rajta, hanem egy gyorsan visszafojtott zavar, ami csak kierősödött, amikor átölelte és arcon puszilta Petrát; zavar afölött, hogy nem Petrát látja, nem is Petrával találkozik, hanem csak egy félresikerült, szétfolyó másolatával. Őt se látta már több mint tíz éve. Most pedig olyan volt, mintha távolról, szemüveg nélkül kellett volna kivennie egy rég szomjazott, ismertnek vélt alakot egy szét­kenődött, minden él nélküli látványból. Pedig minden részletet élesen látott. Mégis pont az vonta meg magát tőle, amit fel kellett volna ismernie. Mert hatalmas, tág szemekre akart rátalálni, telt, erős ajkakra, az arcot ke­retező borzolt hajtincsekre, soványnak, csenevésznek tűnő, de közben mégis hajlékony, nyúlánk testre, vágyta, hogy ezt az egész kinézetet átjárja valamilyen tanulatlan, érzéki lázadás, ami jelen volt, benne volt a látványban, de jól letompítva, élettelenül, elrejtve egy új testben, egy új, idegen Petrában. Hiába érzékelte, nem tudta megélni, elfogadni ezt a változást. Másról tudott a szeme, a teste, mást akart az összes érzéke, ezért jött még jobban zavarba, amikor átölelte Petrát, mert testének sikamlóssága, remegő, sőt üzérkedő tiltakozása helyett egy ünnepélyességbe és megilletődöttségbe belemerevedett, elnehezült testet kellett átkarolnia. Talán egy pillanattal hosszasabban ölelték egymást, mint ahogyan ilyenkor illendő lett volna. Egy pillanattal tovább tartották egymást karjaikban, amiben azonban nem a találkozás öröme remegett, nem az egymásra ismerés melegsége, hanem csak valamilyen kaparó hiány; a beléjük nyilalló veszteség érzete szaladt át ezen a pillanaton, mintha éppen ekkor próbáltak volna két kézzel utánakapni, minden esély nélkül, egy szakadékba zuhanónak. És ez a kinyújtott pillanat még valami mást is jelzett. Mindennél világosabban tudatta, hogy ezen a kora délelőtti órán nem csupán a húszéves találkozó vette kezdetét, hanem egy hajsza, egy üldözés is egy olyan valóság után, ami már nincsen sehol, amit már nem őriz semmi más, csak testeik, érzékeik vak emlékezete.
Közben mások is megérkeztek. Lassacskán vidám nevetgélésekkel, csör­gedező szóváltásokkal telt fel az iskola előtti hosszú járda. Rég nem látott emberek köszöntötték egymást, neveiken szólongatták, arcon puszilták, átölelték egymást, kíváncsiskodó kérdések, tétova válaszok röpködtek ide-oda; egyszóval az történt, aminek ilyenkor történnie kellett. Azonban ahogy teltek a percek, amíg a szokásosan késők érkezésére vártak, valami más is kezdett megmutatkozni. Amit hiába takart el a látszólag vidám szertelenség, egy-egy alig észrevehető, hirtelen pillantás, néhány suta, tétova mozdulat mégis felfedett. Egy széles mosoly maszkja mögül hosszasan kinéző, lemeztelenítő tekintet, amely alaposan végigmérte a másikat. A lépéseket megakasztó egy helyben toporgás, ami a köszöntéseket megelőzte. Egymástól várnak valamit, ezt üzenték ezek a mozdulatok, na meg azt, hogy közben mindannyian egyformán félnek, rettegnek, hogy nem találják azt. Kezdetben úgy tűnt, mindenki egyformán egymáshoz tartozik. De hamar beindult egy önkéntelen helyezkedés, egymáshoz viszonyítva a saját helyeik felkutatása, aminek jeleit a jelenből már nem lehetett kiolvasni. Ezért nem is a jelen érdekelte őket, a kérdéseikre érkező válaszokban kínosan kerestek valamilyen régi, ismerős momentumot, amire végre rá tudtak csapni, mert azt remélték tőle, a saját helyüket, a saját hovatartozásukat is elárulja. Minden pillantásuk egy életet mért fel, az idő munkáját szemrevételezte. Így minden ott volt a szemeik előtt. Élesen észlelték az átalakulás, az elfáradás tüneteit, a másikra ráfagyott idegenséget, látták, hirtelen hogyan zsugorodik ajakbiggyesztéssé egy telt nevetés, de nem akartak felismerni, elfogadni ebből semmit, féltek tőle, ezért látták meg egymásban az ismerőst, ezért lelték meg a távolságban az otthonosságot, álltak bele régi, az idők során kihűlt, eljelentéktelenedett barátságokba, szövetségekbe, s próbálták sűrű bólogatással jelezni, hogy semmi sem változott, senki nem öregedett, hiszen mindenki ugyanolyan vicces, kedves, bohókás, amilyen húsz évvel ezelőtt is volt.
„Jól nézel ki”, súgta a férfi fülébe Eszter, miközben könnyedén, illatosan a férfi karjában landolt. Fehér, világoskék mintázatú ruhájával mintha egy könnyed fuvallat érkezett volna meg a fojtogató nyárba. Nem is a szavai találták el a férfit, hanem magabiztos közlekedése, ruganyos mozdulatai, mintha velük a levegőben formált volna meg egy alaktalan szobrot, vonuló testének egy mélyebb, állandóbb, de mégis továbbformázható lehetősé­gét. Hajvágás után a borbély kezének a tüskés hajon való matatása vált ki ilyen megfiatalító érzést, amibe azonban most nem lehetett belefeledkezni, nem lehetett vele utazni, mert folytatódott az árnyak felvonulása, megérkezett Anikó, Sára, aztán Flóra, és még sokan mások, akiktől még sűrűbb, áthatolhatatlanabb lett minden, míg a legvégén, jól megvárakoztatva mindenkit, Alfréd is bevonult, megkérve és somolygó mosollyal begyűjtve mindenkitől az utolsó érkezőnek kijáró figyelmet.
Túl sokan lettek ennek a helynek. Túl sok lett a reagálnivaló, az emberi szövevény, a férfi úgy érezte, nem tud a többiekre figyelni, ezért a helyet próbálta meg szemrevételezni, a járdát, az iskola előterét, majd ahogy bevonultak az épületbe – az „alma materba”, futott át a férfi fején –, az épület vaskos ajtaját, a simára koptatott lépcsőket, a széles márványkorlátokat, a folyosók mélyét, a falakon ottfelejtett, régen élt filozófusokról készült sötét ceruzarajzokat, és várta, hogy ezek a részletek egymásra mutassanak, összeálljanak, hogy ebben a szétszórtságban feltűnhessen egy befogadó egész. Ami nem akart megmutatkozni. A tápláló anya megvonta magát tévelygő gyermekétől, hátat fordított neki, de közben ruhájának vágatából kivillant vállának meleg, otthonos kerekdedsége.
Egyetlen jele az elképzelhető legnagyobb árulásnak.
Az épület remegő idegensége most több ilyen jelet küldött. Nem fogadta vissza, csak néhány jelentéktelen részletet kínált fel magából, mintha az évek során ezekbe a részletekbe száműződött volna a gazdag valóság, aminek feltámadása, hiába várta a férfi, nem akart elkezdődni. Mert mit lehetett kezdeni azzal az ismerős, rétegzett szaggal, ami akkor tolult a férfi orrába, amikor belépett a magas faajtókon? Ebben a szagban a kövek hidegséget árasztó szaga keveredett a mész és az olajfesték lefojtottan csípős bűzével, de valahol, szinte az észlelhetőség határán ott rejtőzött az egészben a felvizezett káposztalevesek, pityókatokányok zsíros szaga is. Ez a hozzá közel álló, ismerős szag csak jobban kiemelte a hely idegenségét, mert azokra a hosszú évekre is felhívta a férfi figyelmét, amelyek eltávozásuk óta pörögtek le ebben az épületben, amelyek nem nekik teltek, nem őket gazdagították. Ezeket az idegen éveket hordozták a folyosók, a tablók, az osztálytermek, az illemhelyiségek; idegen éveket, idegen embereket szolgáltak ki, amitől maguk is megváltoztak, átalakultak. Csak az elhasznált, a hibás, a selejtes tudott valamit megőrizni nekik a régmúltból. Egy osztályterem előtt ottfelejtett pad lepattogzott, hámló festékének mintázata. Abban már nem telt az idő. Megvetemedett léceivel mintha a megérkezésüket várta volna. De ilyen volt a régi osztálytermükben a poros, elöregedett, nyikorgó parkett, ami, úgy tűnt, miattuk nem hagyta magát felújítani, lecserélni. Kitartott. Amitől feltárta rejtettebb dimenzióit is. Az ablakok rácsozatán bevágó megfoghatatlan fénysávok ütemesen rakódtak rá lekopott, repedezett, kiszálkásodott felületére. Pásztájukban vonagló árkok, eltömődött, légszomjas fapórusok váltak láthatóvá, a láthatóság azonban nem adott, nem adhatott nekik levegőt, csak vergődésüket, gyötrelmüket mélyítette el. Hogyan lehet az, hogy ebben az osztályteremben utánuk is zajlott az élet? Miért nem törtek össze ettől a padok, miért nem pattantak el az ablaküvegek, hámlottak le a falak? Valami meg kellett őrizze a nyomaikat, itt kell lenniük azoknak a nyomoknak, amiket ők hagytak hátra, ha nem a katedrán és a padokon, akkor a sarkokban, a szutyokban, a nagy, fekete tábla repedéseiben. Mintha egy pillanatig látta volna a foltot a táblán, amit a zsíros haja akkor hagyott hátra, amikor véletlenül nekidőlt a táblának a fejével. Még napokig megsiklott azon a folton a kréta. De nem, nem volt ott a folt, minden idegenséget árasztott magából, csak az a szag, az a pad, az a parkett volt isme­rős, csak az világított nyugtalanítóan.
Aztán felpattogzott benne egy emlék.
Ott ültek körben, a régi osztályteremben, beszámolva elmúlt éveikről, ki akadozva, ki magabiztosabban hidalva át a szakadékot, ami a jelen és a régmúlt között húzódott. Valamiért elhitték, hogy ez a feladat, a köztes idő kitöltése, az egyetlen lehetséges dolog, amire ilyenkor vállalkozni lehet, mert valahol érezték, a jelenből nem lehet visszalátni a múltba, a múltból képtelenség előretörni a jelenbe, a két tartományt teljesen elvágták egymástól, mint két idegen bolygót, amelyek csak forognak, forognak, egymástól több csillagévnyi távolságra, a hideg űrben.
Flórát pillantotta meg. Éppen hátrafordult az elülső padból, talán kérdezni akart valamit tőle. Csak az arcát látta, kivillant vállig érő, simára fésült hajzata mögül, de közben azt is tudta, a padtól eltakarva egy halványkék, pamut, kiülepesedett tréningnadrágot visel. Furcsán merev, ünnepélyes volt az arckifejezése, mintha egy régi, megsárgult, ismerős fotót ragasztottak volna a feje helyére, s arról a fotóról nézett volna az irányába. Vagy éppen egy reneszánsz festményről szállt le, hosszúkás arcán az idő hímporával. Hiszen a szemei sem rá fókuszáltak, valahogy túlláttak rajta, túlláttak mindenen, mintha az örökkévalóság faláról olvastak volna le valamit. Ettől kényelmetlenül kezdte érezni magát, mint akit egy üres térbe hajítottak ki, egy örökös zuhanásba, amit nem állíthat meg semmi. Szerette volna, hogy ránézzen Flóra, hogy megszólaljon, kinyújtsa feléje a kezét, hogy megállhasson ez a furcsa, időtlen zuhanás, de nem tudta kitépni a látványt ismétlődő állandóságából. Mert újra és újra csak ennyiből állt az egész: a hátrafordulásból, a kivillanó, merev arckifejezésből, na meg a halványkék, kiülepese­dett tréningnadrágból, amit annak ellenére is világosan maga előtt látott, hogy eltakarta az apró betűs ceruzaírással telefirkált pad.
Egymásután többször felkérődzte magát benne a pillanat. De ettől nem lett más, nem lett több, nem folytatódott, nem idézett meg más hasonló pillanatokat, hanem mint éles fénysugárral megvilágított nyers gyémánt forgott a szeme előtt. Elveszve érezte magát ebben a pillanatban. Mintha nem is őhozzá tartozott volna, nem is ő emlékezett volna rá; úgy érezte, a pillanat nézi, hordozza őt, mert valahol ott helyezkedik el, onnan tör elő, ahol homályba fordulnak át benne a dolgok, egy kiismerhetetlen, kimérhetetlen sötétségbe. Fájt benne a pillanat. Nemcsak látta, hanem érezte minden részletét. A képek furcsa, érthetetlen torlódását: a régi fotót, a tréningnadrágot, a telefirkált padot, s ahogy ott süt, világít az egész fölött Flóra merev, átható tekintete. Törött üvegcserepet forgattak a húsában. Szerette volna tovább bontakoztatni ezeket a részleteket, rá szeretett volna akadni tulajdonképpeni illeszkedéseikre, mert nem önmagukat jelentették ezek a képek, nem önmagukért álltak helyt, hanem csak kiszolgáltak egy valóságot, ami csak ezen a töredezett módon tudott most megjelenni. Egy égben létező ország ideái zuhantak alá ide a Földre, s már csak ez a megfáradt, megtöretett anyag tudta befogadni őket. Ez azonban már nem volt elég a megpihenéshez, az elnyugváshoz, rázta meg nyugtalanul a fejét a férfi, és úgy fordult oda a mellette lévő széken terpeszkedő Alfrédhez, mint aki tudja, hogy csak a történetek csillapíthatják az emlékek okozta fájdalmakat. Majd nem törődve a szemében felvillanó értetlenségével, egy történetet kezdett mesélni neki Flóráról, egy vicces, kacagtató történetet, ami hármukkal esett meg itt az osztályteremben, a poros, elöregedett, nyikorgó parkett fölött, egy történetet, amibe aztán lassan belesüllyedt és feloldódott a régi fotó, a kiülepesedett tréningnadrág, a telefirkált pad, amibe lassan belefakult Flóra merev, mindent átható tekintete.
Ezekkel a hirtelen felizzó, de hamar akadozni kezdő, kifulladó történetekkel telt el a délután. Közben elhagyták az iskola épületét, átsétáltak egy közeli vendéglőbe, ott akarták megünnepelni találkozásukat. Iddogálni is kezdtek, amitől merészebbek, direktebbek lettek a kimondott szavaik, az egymás felé küldött jelzéseik. Széles gesztusok, harsány kinyilatkoztatások vették át a kezdeti óvatoskodások, bizonytalankodások helyét. Így lett Sárából, „Sárikám”, Petrából „Petrácskám”, Kristófból „Öregem”, míg az eltelt évekből „az a kurva idő”.
Elkezdődött a buli.
A férfi is beállt egy-egy beszélgetésbe, beszippantották az őszintébb, felszabadultabb mesélések, de nem tudott hosszasan senkire figyelni, nem tudott megállapodni huzamosan senki mellett, mert elég volt, hogy megbicsaklódjék egy mondat, elkalandozzon egy tekintet, ő már ki is libbent a képből, mert tovább rángatta az egész nap benne mélyülő éhség: az újabb találkozás igézete. Fiatalkori bulizásai zárultak hasonlóan, amikor elindult felszedni egy lányt, egy üveg, hirtelen benyakalt borral ösztökélve, bátorítva magát. Mindig kudarccal végződtek ezek a próbálkozásai, mert ezekben a bulikban senki mellett nem tudott megállapodni, senkivel sem tudott szorosabb kapcsolatot kialakítani, mert nem a kitüntethető, kiválasztott arcok hozták izgalomba, hanem egyszerre mindenki, az ígéret, amit minden lányban képes volt meglátni, aminek könnyen az igézetébe került, s egyből utána lódult, ahhoz, hogy egy újabb, frissebb sugallat eltörölje az előbbit, s ő a következő lány bűvkörében találja magát. Így csapódott ide-oda az újabb és újabb lehetőségek között, körbe-körbe keringett, míg mindenkit elijesztett maga mellől, míg elpuskázta a legígéretesebb lehetőségeit is, egészen az önsajnálatig kergetve magát, hogy csatakosan ott állhasson saját szerencsétlenségébe zuhanva, testében a fájdalomig felkavart hiánnyal.
Most mégis másképpen történtek a dolgok. Mert, habár ott volt benne a gerjedelem, az éhség, a találkozás ígérete, ami felhorzsolta lényét, az ide-oda rohangálás mégsem csak a frusztrációval ajándékozta meg, hanem egy kiélesedett figyelemmel is, ami mindenre kiterjedt, ami a táncteremben történt. Felajzott idegszálai, akár egy mindenhová elérő pókháló, behálózták a teret, így ha valaki mozdult benne, nem tehetett mást, egyből felfedte előtte magát. De nemcsak jelenlegi hangulatát, gondolatát árulta el, hanem valahogy az egész életéről tanúskodott. Minden kiejtett mondat, önkéntelen gesztus az idő munkájának lenyomatává vált. A férfi szemei előtt éle­tek vonultak el, életek teljesedtek ki, vagy törettek meg az időben. Már rég tudta, ritkán lehet találkozni olyasvalakivel, aki nem elfogy, hanem kibontakozik az időben. Az emberek összes kíváncsiságukat, szertelenségüket, játékosságukat, a szabadság dühöngő szerelmét fiatalságukra tartogatják, gondolta, és elérve a tágulás maximumát, hagyják magukat lefékeződni, belassulni, majd hirtelen és gyorsan összezuhanni. Megfáradt, megjuhászkodott, eszményeiket feladó lények seregének látta az embereket a férfi, akik valamikori önmaguk tompa visszfényeként vonszolódnak az életben. Ezt a tudását eddig különböző szétszórt, eseti benyomásokból rakta össze, most azonban egyszerre huszonkét emberen tesztelhette, amitől megfigyelése egy bűnös szenvedély tobzódásához kezdett hasonlítani.
Mindenkire másként tapadt az idő.
Néha teljesen meglepő módon.
A placcon ott rázta magát Sára, ez a valamikori félénk, visszahúzódott, minden váratlan dologtól elpiruló madárka, akinek a hangja most ott szirénázott az egész terem fölött. Bűnös szerelmet hordozott magában, ami­től lefoszlott róla minden óvatosság. Ezzel szemben Anikó, a valamikori harsány rocksztár, mindenféle őrültségek kiagyalója, férje mellé süppedve üldögélt egy hátsó asztal mellett. Szemében alig villant meg valami, régi csalódások, megbántottságok foszlottak valamilyen tompa ürességgé benne; az évek során elfogyott a nevetés belőle. Csak feketére festett körmei őriz­ték meg valamikori énjét, úgy, ahogy a káröröm zsugorítja magához az igazi, elképzelhetetlen boldogságot. Flóra most is megfoghatatlanságába húzódott vissza. Hiába próbált viszonyulni a többiekhez, nevetgélt velük együtt, érződött, csak a belül dédelgetett idegenségét próbálja feloldani egy-egy túl tökéletesre sikeredett mosolyba. Úgy próbált kinyúlni valamikori görcsös felsőbbrendűségéből, mint aki arcvonásait szedi össze éppen egy nem várt közös fotózásra. Alfréd azonban a régi maradt. Ugyanaz a türelmetlenség és bizonyítási kényszer rágta belül, mint régen. Hol feleslegesen titkolózott, rejtélyeskedett, hol a megbotránkoztatásig őszinte volt, úgy, ahogy valamikor megszokták tőle, de kisded játékaiból az idők során elveszett valami, akár a tartás egy kiöregedett prófétából, aki zavaros, homályos bölcsességével csupán a kiégett illúzióit takargatja.
Látta a férfi Alfrédet, Flórát, Sárát, Anikót, látta a többieket, Petrát, Ibolyát, Mártát, de mintha nem is őket látta volna, hanem óriásira felfújt gumibabákat, amelyekből közben szivárogni kezdett a levegő. Pocsolyaszag – halovány bűze belebbent a terembe. Megrekedő vizek, eltömődött, eliszaposodott holtága szaga. Ha a folyónak a tenger a megváltása, a deltatorkolat a lassú agóniája. „Ide érkeztünk meg” – gondolta. Ahol szétválnak a vizek, ahol kezdenek lelassulni, ahol szigeteket képez az eddig előre görgetett folyómélyi hordalék. S hiába rendkívülien termékeny az ezekre a szigetekre lerakódott humusz, békanyálas lápok, elvadult nádasok, elhagyatott, eliszaposodott mederrészek zárják körül őket, sőt állandóan fenyegeti az egészet a tenger áradása, a menetrendszerűen érkező árapály. „Elkezdtünk öregedni” – futott át a fején a gondolat, miközben tudta, még csak az első dér munkáját látja, ami halványsárgára pörkölte a kora őszi erdő leveleinek legszélét. De ez a dér elég volt ahhoz, hogy megbontsa az erdő összképét, hogy rávetítse a lassú elmúlás bizonyosságát a még zöldellő fák lombozatára. Valahol fent még teljes erejében sütött az őszi nap, de sugarai már nem tudtak lehatolni a földig, mert visszaverte őket a lentről felszivárgó hideg, nedves áramlás. S valami mást is jelzett ez az alig megfogható változás. Azt, hogy már semmi nem lesz a régi. Hogy hiába a szigorú napirend, a reggeli torna, az esti kocogás, a diétás étrend, a felbomlást, a zuhanást már nem lehet megakadályozni, legfeljebb csak lefékezni.
Folytatódott a buli. Zajlott a tülekedés, az egymáshoz való dörgölőzés, ami mintha arra irányult volna, hogy egymáshoz közelebb férkőzhessenek, hogy egymásra találjanak, hogy megpróbáljanak helyreállítani egy igazán sohasem létezett, de a múltba visszavetíthető összetartozást. Táncoltak, kisebb csapatokba verődtek, beszéltek, nevetgéltek egymással, de a férfi azt is látta, hogyan hatja át minden mozdulatukat egy görcsös igyekvés, túlzott akarás. Mindenben túlzásba estek. Több lett a kérdezésből, a csodálkozásból, a nevetésből, mint máskor, több lett a megdöbbenésből, a szörnyülkö­désből, ahogy több lett a közeledés, a simulás, a dörgölőzés is. Hiszen ennek a feleslegnek kellene ellensúlyoznia azt a tényt, hogy az elmúlt években hanyagolták egymást, nem követték egymás életét, ahogy ennek a többletnek kellett eltakarnia azt is, ami következni fog. Másnap elhagyják, újra elfelejtik egymást. De nem emlékezetük fogyatékossága miatt, nem holmi lustaságból, renyheségből, hanem azért, mert felejteniük kell, mert az, ami itt van, ami egymásra torlódott, ami nyomasztja őket, az nem vihető el innen, az belefoglalhatatlan az idő hétköznapi múlásába.
Leste a többieket, megfigyelte minden mozdulatukat, próbálta megfejteni a mozdulatok rejtett értelmét, miközben azt is érezte, hogyan hálózza be eközben egy megfoghatatlan, lassan lekaparhatatlan odatartozás. Azt érezte, torz formában ő maga van benne ismerős vonásaikban, az időtől megtépázott tartásukban, őt tükrözik önkéntelen mozdulataik, felcsendülő kacarászásaik, sőt, az a benyomása támadt, hogy a többiek csak azért gyűl­tek össze, csak azért léteznek, hogy megőrizzenek egy más módon felidézhetetlen alakot: valamikori önmagát. Tanúskodni hívta volna őket össze, úgy érezte, hogy bizonyítsák, létezett. Miközben a sörét kortyolgatta a sarokban, Sárát és Anikót nézte. A múltban alig jelentettek valamit számára, most lényük mégis egy különös súllyal és mélységgel volt feltelve. Egy szavak nélküli világ derengett át rajtuk, ezért akart közel kerülni hozzájuk, ahogy mindenki máshoz is, aki eljött erre a találkozóra; be akart állni a fe­lőlük kiinduló derengésbe, mert ez a derengés – akár egy nyári estén a telehold borult sugárzása – az ő lényét találta el, és átmosta egy édeskés, émelyítő melankóliával.
Azzal lett több általuk, ami már nincs.
Ez a nincs azonban nemcsak az ő régi lényét foglalta magában, hanem az iskola épületét, a bentlakást, a város zegzugos utcáit, a várost körbefogó, emelkedő-süllyedő dombokat is. Egy egész világot. Ez a nincs tolakodott most ide közéjük, telepedett rá a tánchelyiségre, behatolt a berendezés hézagaiba, repedésibe, és lassan kezdte felfalni mindazt, ami ott volt. Mintha mindannyian megérkezni készültek volna. Egy olyan házba, azon belül egy olyan szobába, ami valamikor az övék volt, amiben sokáig együtt éltek, de amit el kellett hagyniuk. Amikor eltávoztak, hogy védjék a szoba berendezését az idő pusztításától, fehér huzatokkal, lepedőkkel vontak be mindent. Most mindannyian hazajöttek. Betértek ebbe az otthonos szobába. Ott álltak elbizonytalanodva a letakart bútorok között. Ott álltak mozdulatlanul, beledermedve a vakító fehérségbe. Mert senki nem volt közülük, aki kinyújtotta volna a kezét, hogy lerántsa a huzatokat és a lepedő­ket a szoba bútorairól. Senkiben nem volt meg az ehhez szükséges bátorság. Hiszen, ha nem is mondták ki, ha nem is jelezték, mindannyian tudták: hiába az ismerős ráncok, redőzetek, formák, hiába ez a steril, bántóan ragyogó világ, a huzatok és a lepedők alatt már nincsen semmi.
Ekkor lépett oda hozzá Eszter. Valahogy eddig sikerült elkerülniük egymást, vagy lehet, csak az elkerülhetetlent akarták ezen a módon késleltetni, hiszen már a kora reggeli találkozásuk jelezte: várnak egymástól valamit. De nemcsak ez a találkozás volt árulkodó, ez csak egy apró jele volt egy soha be nem váltott érzésnek, ami egymáshoz fűzte őket, egy láthatatlan köteléknek, ami végigvonult az életükön, ami akkor is egymáshoz kapcsolta őket, ha nem találkoztak, ha nem léptek be egymás életébe. A férfi több ilyen láthatatlan köteléket hordozott magával. Több olyan női arcot meg­őrzött, akikhez igazán sohasem volt köze, akiket ezért akár évekre elfelejthetett, de ha valami miatt rájuk gondolt, egyből felragyogtak benne, egyből egy ismerős sóvárgással töltötték el, mintha egy olyan erő véste volna bele az érzékeibe őket, ami a létezésénél is erősebb.
Most végre ott állt előtte Eszter, fehér, világoskék mintázatú ruhájában, felnézett rá, és szemében enyhe kacérsággal rámosolyodott. Úgy érezte, ez a mosoly felkínálta neki Esztert, megérinthetővé változtatta, sőt, ezáltal megértetett valamit annak az erőnek a természetéből is, ami az érzékeibe gravírozta a benne időnként felvillanó női arcokat. Hasonlóan egy vízen lebegő, saját pompájától szétterülő virághoz, kitelést, kibontakozást érzett Eszterben, mint akit az idő nem tud megsápasztani, megfonnyasztani. Öröm volt benne. Egyfajta állandó készenlét, képesség a boldogságra. Ez az öröm nem zárta be Esztert, kisugárzóvá változtatta, aki, mint a Nap a világűrön átvágtázó fényt, maga felé hajlította, és felragyogtatta a közelében megeső dolgokat. De nem volt benne semmilyen bántó tolakodás, csak kíváncsiság, létezni hagyás. Mint aki képtelen birtokolni a másikat, legfeljebb előhívni. Megmutatkozni hagyni. Azt az örömet hordozta magában Eszter, ami azt sugallja: jól vannak a dolgok. Úgy vannak jól, ahogy éppen vannak. A rossz is jól van bennük. Mert ha képesek lennénk kivonni a rosszat a világból, azzal csak egy még nagyobb rossz előtt tárnánk ki a kaput. Ettől az örömtől szépül meg egy forradás az arcon, ettől változik a lábtörés egy hosszú önvizsgálatra való lehetőséggé. Ettől lesz a halál elköszönés. Pedig félünk ettől az örömtől, félünk ezen öröm elé járulni, mert attól foszt meg, ami kitölti életünket, amibe egészen a vakságig beássuk magunkat: közvetlen, konok céljainktól. Ez az öröm nem az időben bontakoztatja ki magát, nem az idő megszervezésére, belakására, legyőzésére irányul, de még a dolgokból feltámadó csillogással, csábítással sincs kapcsolatban. Nem is képes mindenki ezt az örömet hordozni, legfeljebb az, aki minden bűntu­dat nélkül tudja felajánlani a testét a nyári nap kényeztetésének, vagy az eső lassú, kaparászó permetezésének.
Többet akar Esztertől, mint eddig – ragadta el a hév a férfit. Érezni akarja, ahogy az eső kimossa testük pórusaiból az évek alatt bennük felgyülemlett salakot. A nyári nap elé akar beállni vele. Akarja, mert akarhatja. Úgy érezte, kilépett saját idejéből, s bekerült egy áramlásba, ahol más dolgok érvényesek, más vonzások és taszítások számítanak, mint eddig. Hosszú évek után először érezte, hogy képes lenne vele megcsalni a feleségét. Amit eddig senkivel sem tett meg. Nemcsak érezni ezt, hanem meg is tenni. Ezt a vágyát ki is mondani. Kimondta. És nem omlott össze a világ. Joga van hozzá – ezt érezte. Mert ez nem is megcsalás. Itt nincs felelőssége. Hiszen ez a tett nincs befűzve azoknak a dolgoknak a rendjébe, ahol az embernek felesége van, elköteleződése, célja és kitartása. Eszter nem idegen tőle. Idegsejtjeinek kisüléseiben készülődött eddig, érzékeinek motoszkálásában bújt meg, a benne terjeszkedő, kiismerhetetlen sötétségből tornázta fel magát, hogy most végre eléje állhasson, és szótlanul, csak mosolyogva, a legcsendesebb követelőzéssel próbálja vallomásra bírni őt. Nem lehetett kitérni előle. Közelebb lépett hozzá. Talán most látjuk utoljára egymást szépnek és erősnek – súgta a fülébe. Majd átölelte a derekát, és ringatózni kezdtek, miközben a háttérben felhangzott a Scorpions Wind of Change-jének sekélyes füttyszólama.
Valamikor nagyon utálta ezt a dalt. Nem elég, hogy a Still Loving You bágyadt utólövésének érezte, de a rock elárulásának is. Ironikus, hogy éppen ez a szirupos érzelmeket magából kikínlódó dal, ez az érzelgősen a semmibe menetelő kétnegyedes ütem kell végigkísérje őket az egymásra találás fokozatain, egy olyan dal, amire nem is lehet igazán táncolni, legfeljebb magukat illegetni. Valahogy úgy kellene táncolniuk, hogy közben megóvják magukat a zenétől – gondolta. Függetleníteni kellene magukat az árulástól. Ezért megpróbálta lelassítani a mozdulataikat, a ringatózást minimálisra fogni, mintha csak ott álldogáltak volna, egymásba kapaszkodva a táncparketten.
Ami, mint egy hajópadló, dülöngélni kezdett a talpaik alatt.
Erősebben kellett egymásba kapaszkodniuk, még jobban le kellett lassulniuk.
Két kezét forró derekára kulcsolta, úgy vonta magához Esztert, megpróbálta eltüntetni a közöttük lévő távolságot, hogy a legkevesebb mozdulattal, legminimálisabb erőleadással tudja kontroll alatt tartani összetartozásukat. Sajgó ágyékkal kell így biztatni a flipperasztalt, hogy a fennakadt golyó kimozdulhasson holtpontjáról. Kellett a külső kontroll, az erővel való takarékoskodás, mert a küzdelem már bent zajlott, bent a szoba közepén, ahol ők is megdermedve álltak, a fehér huzatokkal és lepedőkkel letakart bútorok, használati tárgyak közepette, körülvéve keringőző árnyakkal. Mintha sohase lett volna élet ebben a házban, úgy hevertek odabent szerteszét a tárgyak: néhány rozoga vaságy és szék, pár éjjeliszekrény, egy hosszú faasztal, előtte koszlott szőnyeg, rajta elnyűhetetlen, recés talpú gumipapucs. Felülről érkező, nem e világi fény metszette le árnyékaikról a tárgyakat, kötötte be őket az üres térbe. Látszott, már nem történhet velük semmi, nem tartoznak bele semmilyen elmesélhető történetbe, hogy kivonva magukat az időből, csak konok lényegüket érvényesítik. Akár egy múzeumban keringenének – gondolta a férfi –, ahol életük kiállítását kell nézniük, ahol minden a helyén van, de semmit sem lehet megérinteni. Ahol már rég megadta magát a gondolat, csak a vak test keresi makacsul, követelőzve a kijáratot, mert nem akarja elfogadni, hogy csak árnyékok között járhat, és érezni akarja, képes újraélni az egyszer-voltat. Azt próbálja megszerezni, ami annyi éven keresztül eleven volt neki.
Megpróbál élni utolsó lehetőségével.
Még szorosabban vonta magához Esztert, miközben sajgó ágyékával tovább adagolta a lassú tempót. Szemeiket is lehunyták, úgy táncoltak tovább. A szinte észlelhetetlen ringatózás lassan feltárta előtte Eszter testét, megdöbbentő felismerés költözött be az ujjaiba, amitől simogatni, szorítani is elfelejtett. Mert nem falánkságot érzett Eszter testében, nem mindent szétrágó, maga alá gyűrő éhséget, ahogy várta; az idő derengett át az ujjai alatt zsibongó sejteken, zötykölődő napok és évek vonultak el ott. Ez a test a kora reggeli kelések gyűrődését hordozta magán, a feleslegesen megtett utak árulását, beszívta magába a hosszú várakozások unalmát, az értelmetlen, rutinos tettek súlyát, és hagyta, hogy a napok vonulásai elbágyasszák. De ugyanez a test feszült keresztre két gyerekszülés közben, állt ki a napra vagy az esőcseppek permetezése alá, a férfi pedig nem tehetett mást, megadta magát a benne feltámadó érzésnek, a tiszteletnek, ami egészen bizsergő ujjaiig hatolt.
Nem erre számított. Nem ezt akarta. „Történjen már valami.” Noha a szája nem mozdult, de úgy szakadt ki belőle a vágy, mintha hangosan felkiáltott volna. Pedig már tudta, jól tudta azt, ami e nap kezdete óta ott bujkált meghökkenéseiben, csalódásaiban, szorongásában. Már megtörtént az, amire vágyott. Minden megtörtént a szobában, ahol örökre össze lesznek zárva, örökre össze fognak tartozni.
Ahol éhes testük örökre kielégült.
Újra ránézett Eszterre. Talán megérezte ezt, mert ő is felnyitotta a szemeit. Megint rámosolygott. De már nem biztatta ez a mosoly. A kérdései örvénylésével próbált megbirkózni. Mert nem értette: hogyan lehet egymásra mosolyogni azzal a tudással, hogy minden volt már egyszer? Nem értette, hogyan lehet minden egyszerre ennyire idegen és ismerős? Hogy miért árulta el a vágya, s hogy ez az ócska szám, ami lassan készül befejeződni, ez a sekélyes füttyszólam mégis miért szorongatja a szívét?
Nem lehet ezt tovább folytatni. Be kell fejezni valahogy ezt a napot. Még bátortalanul megsimogatta Eszter arcát. Akár egy régi könyv fedelén húzta volna végig a tenyerét. De utána minden szó nélkül, mint aki megadja magát elkerülhetetlen végzetének, ment át a terem túlsó végébe, és lehuppant egy padra Alfréd mellé.
„Hiába, húsz év nagy idő”, szólalt meg Alfréd röhécselve mellette. Nem tehetett mást, rábólintott erre a mondatra, s mivel látta, kevés ez a jelzés, oda is kacsintott. Pedig nem volt kedve összetartozósdit játszani, már elragadta ez a mondat, lökött egyet rajta, még jobban megszédítette, pedig már eleve lökött, szédült volt a benyakalt piától és a nap történéseitől. „Húsz év”, rágogatta magában, és megint csak az idő szövevényes hatalmára tudott gondolni, amitől megijedve újra összerebbentek ide az emberek. Ahogy kusza mozdulataikkal ott vonaglottak a táncporondon, úgy tűnt neki, mintha az időn átütő örökkévalóságba akartak volna belekapaszkodni. Ez nem sikerült, nem sikerülhetett nekik, az örökkévalósághoz felejteni kellett volna, kivetni magukból a régi éveket, el kellett volna felejteniük az otthonukat, apjukat, anyjukat, sőt a neveiket is. De erre nem voltak képesek, nem voltak elég bátrak, csak mondták a magukét, mondták, mi történt velük, mit kaptak és mit veszítettek el, hol hagyták ott kezeik nyomát, hogyan rajzolták rá zavaros ábráikat az elfutó víz felületére. Az időért küzdöttek, mi egyébért, az idő emlékezetéért, ahogy mindenki más is, akik azért építenek, rombolnak, azért találnak ki dolgokat, aljasulnak le, veszítik el magukat, hogy legyen mit megjegyezzenek, hogy időhöz jussanak.
Megint kinézett a táncporond irányába. Nézte a dülöngélő párokat, nézte az asszonyokat, de mintha nem is őket látta volna, hanem filigrán, tizennyolc éves leánykákat, akik, nem tudni, miért, de eldöntötték, hogy elcsúfítják, eltorzítják magukat. A legkülönfélébb maskarákat húzták magukra: fehér hajszálakat loptak be hajzuhatagjaikba, megfonnyasztották vagy éppen felpuffasztották alakjukat, hatalmas húsdarabokat tapasztottak a ruhájuk alá, a testük különböző részeire, ki a hátára, ki a hasára, ki a csípőjé­re, combjára, visszereket képeztek vádlijaikra, szarkalábakat szemeik sarkára. De nemcsak a testüket változtatták el, hanem valahogy az egész lényüket, letompították kisugárzásukat, megrogyasztották tartásukat, mintha régi kinézetük, régi énjük már elviselhetetlen volna számukra, mintha fiatalságuk volna maga a botrány, s mintha így sikerülhetne teljesen eltüntetniük a szeme elől, hogy milyenek is voltak valamikor.
„Csupa tünemény”, bődült oda Alfrédnek, aki erőltetetten felröhögött. Látszott, nem értett semmit az egészből. Rendelkezhet velük, az övéi, hozzá tartoznak, ezt érezte a férfi.
Szerelmes mindegyikbe.
Ez az érzés még délelőtt támadt fel benne, odabent az iskola épületében, amikor egy szabad percében végigsétált a hosszú, kongó folyosókon, egy-egy pillanatra elidőzve a tablóképek előtt. Az előtte egy-két évvel végzettek tablóképeinél állt meg hosszasan, odadermedt egy-egy kép elé, mert azokon voltak láthatóak a nagyobb lányok, Judit, Ibolya, Gyöngyvér, Teréz, Zita és Julis. Csillogóan, mosolyogva néztek le a képekről, erejük teljében, elpusztíthatatlanul. Régebben nem volt köze egyikhez sem közülük, nem barátkozott velük, ne adj isten, hogy velük járt volna. Kora délelőtti megilletődöttségében mégis azt érezte, vágyakozik, sóvárog utánuk, mint aki szívfájdítóan szerelmes, de nem az egyikbe vagy a másikba közülük, hanem egyszerre mindegyikbe. Szerelmes megtörhetetlen szépségükbe, fiatalságukba, gyönyörűségükbe, amit sikerült ezekre a képekre átmenteniük, amit már nem kezdhetett ki az idő. És azt is érezte, mindig is szerelmes volt. Hogy hiába fordult meg sokfelé, találkozott sok mindenkivel, akik rabul ejtették, felégették a szívét, mégsem tudta benne senki ezt a szerelmet elhomályosítani, helyettesíteni.
Ezzel a szerelemmel nézte most a volt osztálytársait is. Oda szeretne rohanni hozzájuk, át szeretné ölelni, magához szeretné vonni őket, ezt érezte. De nem is őket, hanem azokat, akik voltak valamikor, nem ezeket a torz másolatokat, elhibázott utánzatokat. Nemcsak magukat torzították el, hanem készen álltak arra, hogy őt is magukhoz hamisítsák, magukhoz csúnyítsák. Hatalmas kastély lakójának érezte magát, amelyből eltüntettek minden visszatükröző felületet. Ebben a kastélyban töltötte el eddigi éveit, ebben a kastélyban ficánkolt, nyargalászott teremről teremre, folyosóról folyosóra, és mivel nem láthatta sohasem magát, úgy érezte, nem öregszik, hogy még mindig fiatal. Most azonban odaállították egy tükör elé. A tükör felé fordították, és, mintha satuba fogták volna a fejét, arra kényszerítették, nézze magát. Neki pedig megdöbbenve kellett észrevennie, dehogy nem öregszik, dehogy fiatal.
Már rég ráncos és kopasz.
Nem lehet. Nem lehet ez a valóság. Léteznie kell egy helynek, ahol nem ilyen megtörtek a dolgok, ahol nem ennyire önmagukból kifordulva léteznek. Ahol ezek az emberek, közöttük ő is, az igazi életét éli. Minden színes és csillog ott, minden kilép az árnyékból, minden elkezdődik. Léteznie kell egy háznak, abban egy szobának, ahol éppen leszáll a nyikorgó vaságyáról, a koszlott szőnyegen meztelen talpakkal odamegy a hosszú faasztal elé, és belép a recés talpú gumipapucsába. Amitől elindul egy csodálatos élet. Nem lesz egyedül ott, ott lesznek a többiek is körülötte, Alfréd, Kápé, Iván, Günti, Szécsi, Hajaska, Szálka, Ottó, Kölyök, Tüske, Nyugi, Vatta, Retek, Hevi, Atesz, Embé, Alki, Ábel, Mihály, Öreg, Madár és Ropi. Ahol, hiába követi minden saját ritmusát, mégis tőlük indul ki minden, és az lesz, amit ők akarnak. Ahol, hiába történt meg már egyszer, még minden kiszámíthatatlan és szabad.
De nem itt. Nem ebben a teremben. Összezavart szemekkel nézett szerteszét. Már taszította, amit látnia kellett. Mindenhol árulást észlelt, megjátszást és hamisságot, maszkok, jelmezek vonulását, amiket neki kellett volna lelepleznie. De erre nem volt képes, nem volt semmi esélye, ő maga is belefolyt ebbe az árulásba, sőt mintha kiszolgáltatottsága révén ő indította volna el az egészet, ő lett volna a felbújtója, titkos kezdeményezője mindannak, ami reggel óta megtörtént. Rossz helyen keresgélt, rossz helyen kutakodott, kellett megállapítania, és keresgélése nem vitte közelebb ahhoz, ami annyira hiányzott neki, hanem csak forgatagot szított, örvényt kavart ott, ahol különben minden valamilyen jóleső hamisságba készült kisimulni. Elég volt csak rápillantania Alfrédra, hogy lássa a bizonyosságot, ami megcsillant önelégült tekintete mélyén. Létezik tehát erő, ami képes megtartani azt, aki az idő szakadéka fölött dülöngél. De ez nem adatott meg neki. Mint akit becsaptak az évszakok, úgy érezte magát. A tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Azt ígérték, elég lesz, ha rájuk figyel, ha hozzájuk igazodik, körforgásukkal megtartják, eligazítják. Azt az ígéretet hordozták magukban, hogy van kezdet, növekedés, érés és befejeződés. Hogy csak a ritmusra kell figyelni, és valami új kezdődhet elölről. Most érezte leginkább, hogy ez mennyire nincs így. Hogy hiába az egymásra következés, van benne valami, ami nem akar elmúlni, de a rákövetkezőnek sem adja át a helyet. Ami túlcsordul az időn, nem akar befejeződni, de elkezdődni sem tud. Hatalmas teher, ami felkérőzte magát benne, ami ki akart törni a fényre, látszani akart, de mégsem tud megmutatkozni. Nincs itt semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, nincs itt semminek se valósága, meresztgette tovább a szemét, de nem látott semmit, semmilyen kapaszkodót. „Nem lesz itt már semmilyen találkozó”, mormogta maga elé, majd hirtelen felállt, s mint aki képes ebből a váratlan mozdulatból tartást, erőt nyerni, elindult az ajtó felé. „Lelépek”, mondta magában, hogy tovább erősítse gyenge hitét, mintha így kimondva könnyebben megtörténhetne az, amit kénytelen megtenni, mert nem akart itt hagyni senkit, de már elviselni sem tudta saját tehetetlenségét. Közben a városra gondolt, az épületek sorára, az elkanyargó utcákra, de leginkább a város fölötti égboltra, a fenti tágasságból leszűrődő biztatásra, ami, úgy érezte, majd elcsitítja ugráló szívét. Ezért megnyújtotta lépteit, így próbált egyensúlyt nyerni ott, ahol minden összevissza dülöngélt, két kezével csinált magának helyet az imbolygó párok között, nem nézett senkire, csak átvágott a termen, és feltárta az ajtót.
Az utcákon nem járt senki, a város még aludt. A fény még nem hasította fel az égbolt keleti peremét, így odafent még minden egy csillagtalan, sötét masszába folyt össze. Nem lehetett felfelé terjeszkedni, nem lehetett odahallgatni a fentről leszűrődő biztatásra, hozta lennebb csalódottan a tekintetét a férfi, és hagyta, hogy átjárják a város éjszakai impulzusai. Az éjszakai hűvös levegő hamar kitisztította a fejét, megint visszatért beléje a kíváncsiság, a keresés. De nem a szendergés nyugalmát érzékelte maga körül, a város, akár egy rosszat álmodó, nyugtalanul forgolódott, levegő után kapkodott, hiába bírt benne minden egy kicövekelt jelenléttel. Szerette a várost. A gyenge fényben is érzékelte, előnyére változott meg az elmúlt években. Ez az új, takaros rend most azonban taszította. Érezte, nincs semmi köze hozzá. Ezért nem is lent tartotta a tekintetét, csak megpróbált felfelé tekintgetni, ha az égre nem is, de legalább az üzletek kirakatai fölé, mert ott még egy változatlan város terpeszkedett: ismerős tornyok, tetők, balkonok, cirádák sorakoztak egymás mellett, még minden abban az állapotban volt, mint régen. Lent azonban minden megváltozott. Még az ismerős is kifordult magából. Csak ott sejlett fel egy kevéske otthonosság, ahol kicsorbult egy utcakő, félbe-szerbe maradt egy építkezés, vagy ahol egy bezárt üzlet kifosztott kirakata éktelenkedett. Mintha ezeken a pontokon közelebb került volna egy számára elevenebb realitáshoz, talán éppen a múltba láthatott bele, mert arra hamar rájött, itt sem tud szabadulni egész napos kényszereitől, itt sem vár mást, csakhogy végre feléje hajoljon, akár egy elsuhanó szárny, az, aminek nem tudott nevet adni, de ami, érezte, mélyen bele van temetődve ezekbe az épületekbe, terekbe, fordulatokba, kanyarulatokba. Amelyek lassan kezdték átvenni léptei felett a hatalmat.
Akárha lejtettek volna az utcák, a város alsó része felé indult el. Először átsétált a város tágas központján. Jobbra tőle egy szökőkút csörgedezve köpködte a vizet. Négy sarkában négy szobor görnyedezett, mint holmi csökött, kisvárosi Atlaszok, akik már nem bírják az éjszaka terhét a vállukon cipelni. Átkelt egy átjárón, ahonnan balra egy főutca nyílott, régi, udvarteres házaival, de nem tért le, továbbment előre, mint akinek húzzák, vezetik lépteit, a városi park irányába.
Egy modern kivitelezésű ruhaüzlet előtt azonban megtorpant. Vasoszlopos utcai lámpa szórta rá a fényt, emelte ki az épület kontúrjait az éjszaka sötétjéből. Itt valamikor lacto-bár volt, lekopott, töredezett csempézetű, puliszka és tejfölszagú helyiség. Most azonban nem ezt a szagot érezte, hanem erős fémszagot, amit a lekopott festésű fémkorlátok meg a zománcozott pléhedények bocsájtottak ki magukból valamikor. Nem is az orrában érezte ezt a szagot, valahonnan az agya mélyéről tört fel, ott keringett árván a fejében, bedobozolva a világnak ebbe a kis szegletébe. Nem volt, amihez társítsa ezt a szagot, nem volt, amihez odaillessze, a bárt teljesen átalakították, a magas, talpas asztalok, a fémkorlátok, a hosszú kiszolgálópult helyé­re színes ruhákkal telepakolt, teleaggatott szekrénysorok kerültek, meg mű­anyag táskák, nyakkendők, alsóruhakupacok sokaságai. Csupa érthetetlen vacakság. A szag mégis ide tartozott, innen szivárgott elő, innen bírt valósággal, s hiába tagadta minden, érezte, akkor is ide fog tartozni, ha már nem épülhet fel belőle soha semmi, ha örökre árva, világtalan marad.
Aztán lefelé pillantott, egészen a fal és a járda ütközéspontjáig. Akkor vette észe, hogy a fal alsó sávját nem javították ki, nem meszelték át, ugyanolyan volt, mint régen, ugyanaz a világoskék meszelésű, hámladozó vakolat borította. Mintha lángolt volna az a kék. Remegett, vibrált, mintha le akart volna ugrani a falról, mert nem oda tartozott, nem a térbe bekötötten létezett. Meg kellett birkóznia ezzel a remegéssel, le kellett magában csillapítania, csak azután vette észre azt a két egymáshoz illesztett terméskövet, amit a lehullott vakolat látni engedett. Leguggolt a fal mellé, hogy köze­lebbről szemügyre vehesse a köveket, innen már jobban láthatta porózus, megfeketedett felületüket. Mintha háborúból maradtak volna vissza a kövek, mintha légibombázás bontotta volna ki őket a fal tartósságából, szilárdságából, az tárta volna fel az épületnek ezt a sebhelyét. Belenyúlt a résbe. Ujjait végighúzta a kövek érdes felületén, belemélyesztette körmeit a kötő­anyag lágyabb állagába. Peregni kezdett a homok a falból. Érezte, szúrja az ujjbegyeit a kötőanyag, mész és homok kerül a körmei alá. És azt, hogy ennél közelebb már nem kerülhet. Itt van a legközelebb ahhoz, ami egész nap kísértette, amit egész nap keresett. De azt is tudta, hiába van közel, hiába szélesíti, mélyíti, ezen a résen, ezen a málladozó illesztéken áthatolni nem tud.
Innen is továbbment. Tovább kellett mennie. De nem is ment már, nem ő döntött léptei felől, teljesen megadta magát az útnak. Már nem gondolt semmire, nem keresett semmit, csak konokul lépett és lépett, mintha ezzel sikerülhetne az éjszaka terhét is odébb cipelnie, anélkül, hogy belerokkanna, hasonlóan a többi csökött, kisvárosi Atlaszhoz. Lassan elhagyta a város központját, átkelt a város alsó részét átszelő folyó betonhídján, és betért a parkba.
A parkban sötét volt, csak néhány lámpa metszett ki magának önzően egy-egy betegesen sárgás fénykört ebből a sötétségből. Magas, égig érő, lengedező fák tagolták a sötétség tömbjét. Közöttük lépkedett előre. Valamiért azt érezte, nincs egyedül, hogy most az éjszakában tulajdonképpen többedmagával lopakodik előre, a fák törzsei pedig embereket rejtenek maguk mögött. Embereket, akik nem tudják felfedni magukat előtte, nem tudnak megmutatkozni, de ahogy előre lépdelt, úgy érezte, a háta mögött vele mozdul egy egész, láthatatlan kísértetsereg. Hátrafelé tekintgetett. De nem látott senkit, csak a fák lombjai hajladoztak továbbra is az egyre mélyülő sötétségben.
Így érkezett meg a park alsó részéhez. Itt fordult vissza az út a magasban átvezető keskeny fahídon keresztül a város központja felé. Mély csüggedés tört rá. Érezte, nincs miért tovább követnie a folyót, ami lassan készült elhagyni a várost, visszatérhet a városba, akár a buliba is visszamehet, az eddig valószínűleg teljesen szétesett volt osztálytársai közé. Hamarosan reggel lesz, lezárul ez a szerencsétlen nap, ő pedig haza fog utazni, és mindent elfelejt. Tovább eregetheti papírhajóit a szélborzolta tavon, rámeredhet a víz felszínére, és nézheti, hogyan simulnak ki az apró hullámok a mélyben összeránduló, megfoghatatlan mélység fölött.
Rálépett a hídra, és elindult vissza a városba. Furcsán ingott a lába alatt a híd deszkázata, nagy erő hintáztatta, amit nem tudott befogni, nem tudott uralni. A híd közepénél járhatott, amikor bevillant, még rá szeretne nézni a folyó elcsorgó hátára. Rá akart meredni hídlábak által kiváltott kotyogásra, érezni akarta, hogyan hordozza tovább a sötét mélyben az üres semmit a felhabzó felület.
Azért a víz emlékezete egy picit más, mint az emberé.
Talán a mélység is vonzhatta – a híd magasan ívelt át a folyó felett –, a szédület tiszta formája, amiben végre feloldódhatott volna ájult zavarodottsága. Erőtlenül lépett a korlát mellé, előre döntötte testét, és áthajolt fölötte.
Ekkor hallotta meg.
Talán azzal, hogy megdöntötte a testét, jobb talpával – amire leginkább támaszkodott – nagyobb nyomást gyakorolhatott a híd deszkázatára. Mert a lába alatt reccsent egyet a deszka. Halkan, de tisztán hallhatón. A füle még alig fogta fel a zajt, de teste már jelezte: reagálnia kell. Hogy nemcsak a lába alatt megnyíló szédület csábítja, nem a mélység lefelé tartó emeletei vonzzák, hanem ez az alig felfogható hang ragadta el. A hegyek repednek meg így, és teszik átjárhatóvá magukat. Pedig ő csak abban volt biztos: hallotta már ezt a hangot. Hogy ez a hang nemcsak ide tartozik, de nem is egy gyenge másolata, utánzata egy valamikori, eleven reccsenésnek.
Ez az a hang.
Kintről, fentről, lentről, odaátról szól át ide hozzá. Mindenhonnan. A világa repedezett. Az égbolt tükre tört össze, mert ezer darabra hasította egy hatalmas, odaméretezett ütés. A saját arcát látta bezárva minden lefelé zuhanó tükördarabban. Végre fellélegezhetett. Mint aki megszabadult hatalmas terhétől, és végre elindulhatott egy ház felé, ami éppen ebből a reccsenésből készült megszületni. Először egy durva és töredezett szélű betonoszlopokkal tagolt drótkerítés jelent meg, rajta tárva a nyikorgó vaskapu. A kerítés mögött jobbra szálas fenyőfák emelkedtek az égig, törzseik között rövidre volt nyírva a pázsit. De már a ház is készült előtűnni, széles, repedezett felületű betonlépcsők indultak el a kaputól feléje, ezeken lehetett egy balkanyart bevéve fellépkedni. Elindult a ház felé, miközben bőrén érezte a tavaszi nap melegét, orrában a nedves föld szagát. De mindenben ott volt a születés zsibongása, hiába voltak kopottak, töredezettek, elhasználtak a dolgok. Mint aki hazatér, úgy lépdelt fel a ház lépcsőzetén, egészen a ház tágas előteréig, amelyet négy, zöldre meszelt, vaskos oszlop tartott, hosszú, mellvédszerű részt tagolva. Érezte, várja őt a ház, benne a szoba, a szobában a vaságy, a piszkoskék szőnyeg, a recés talpú gumipapucs. Várják őt a többiek. Ahogy már annyiszor, most is csikorogva tárult fel előtte a halványzöldre festett, kopott, masszív faajtó.
Beléphetett.














Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tamás Dénes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.