Vers, próza / Terápia

Csabai László
Terápia


[Látó, 2009. március]




– egy melodráma –


A nő kezét kötényébe törölve fogadja az ajtóban.
– Jókor jössz! Épp lereszeltem a krumplit. Nem kell állnia, süthetem a lepényeket… – mondja, és megcsókolja a férfit.
Az leteszi laptoptáskáját a cipősszekrényre, zakóját fölakasztja a fogasra, papucsot húz, s míg az előszobán végighaladva eléri a konyhát, érzi, ahogy ujjongani kezdenek érzékei, ahogy szublimálódnak fejéből a nap folyamán benne megrekedt terhes élmények.
A konyhában már várja a sör az asztalon. A nő figyelmességből a legolcsóbb fajtát vette. Azt, amelyik akkoriban, mint a sör egyedüliként kapható volt. Belekortyol. Ízlik. (Pedig rengeteget romlott ennek a bizonyos sörnek a minősége, de hát ő valójában nem a kezében lévőbe kortyolt bele.) Körülnéz, s örömmel nyugtázza, hogy otthon van. A konyhabútor is az a fajta, amit még a lakástartozékként adtak. Jellegtelen, de a nő apró ötletekkel földobta: az egyik fogantyún kis bohóc fityeg, a másikon Vuk, a spájz ajtaját poszter fedi: őszi tájkép, s ez most nem fájdalmas melankóliát, hanem szelíd nyugalmat áraszt. A lombkoronák barnás– vörösessége harmonizál a háziasszony – az asszony – hajának barnás-vörösességével, a karcsú törzsek az ő derekát követve hajolnak a tó fölé.
– Várj egy kicsit! – inti kedvesen a nőt. – Hadd melegedjen az olaj! Ha nem elég meleg, mikor beleteszed a masszát, megszívja magát olajjal, persze, ha túl forró, akkor meg odaég. Na, most már jó lesz…
– Sokat kell tanulnom még tőled – válaszolja mosolyogva, és az első kanálnyi adagot elsimítja a serpenyőben. Aztán a többit.
– Ez meg mi? – kérdi a férfi.
– Micsoda?
– Nem töltöd ki a serpenyőt, kis adagokat csinálsz.
– Mert így gyorsabban és jobban átsül… Ropogósabbra. Több széle lesz, a lapcsánkának a széle a legjobb…
– Nekem kell tanulnom tőled… – súgja a nő fülébe, belecsókol, majd megharapdálja fülcimpáját. Az játékosan ellenkezik. Ekkor behatol keze a nő bugyijába. Egymásra merednek, hogy mi legyen. A férfi végül úgy dönt, nem kell elsietni a dolgokat. Lágy csókot lehel a másik ajkára. A nő érti a jelet, visszafordul az ételt rendezgetni.
Tölt még a sörből. Ahogy emelkedik az egészséges, kemény hab a korsóban, úgy emelkedik tovább kedve. Gondoskodó, kedves, szép partner, barátságos otthon, egy kevés alkohol és a készülő étel ínycsiklandozó illata…
Kinéz az ablakon. A negyedikről belátni az egész Május 1 teret. A terjeszkedő szemét kipusztította a füvet. Csak itt-ott maradt egy kis zöld folt. A térség közepén ide-oda tekeredő vasrudak meredeznek ki a salakból. Közöttük emberek fekszenek. A rudak valamikor hinták, mászókák részei voltak, de pár éve divattá vált éjszakánként lefűrészelni, kitépdesni ezeket, és eladni fémhulladékként a MÉH-telepen. Ő nem ezt az apokaliptikus környezetet látja, nem ezeket a vegetáló páriákat. Vidám embereket lát, az új lakókat, akik nemrég vették birtokba a tanács által kiutalt lakásukat, s most, közös akarattal játszóteret építenek gyermekeiknek.
Elsuhan mellette valami. Követi útját. Lenn hatalmasat csattanva szétesik a csomag. Szemét természetesen. Hallotta a nőtől, hogy sokan nem hajlandók közös költséget fizetni, ezért a házképviselet új zárakat szereltetett fel a szemétledobókra, és a renitenseknek nem adott kulcsot. „Megoldották a kérdést…” – kommentálja magában. Felnéz. Nem lát senkit. „Csak nem abból a lakásból dobták ki…!” Nehogy lehangolódjék, gyorsan visszafordul a konyhába.
Az étel éppen ekkor kerül az asztalra. Hozzálátnak, s újra elönti a boldogság. A lapcsánka remek, a rajta olvadozó gomolya remek, a paradicsom is remek.
– Beszéljünk a gyermekekről! – kéri a nőt. Az nem kéreti magát.
– Képzeld, délelőtt az Ószőlő utcában voltam a nénémnél, hát nem állhattam meg, hogy meg ne lessem Márkót az oviban…
– Márkó csak bölcsődébe járt az Ószőlő utcában… – jegyzi meg a férfi. A nő azonnal helyesbít:
– Persze, persze, a Törzs utcában voltam. Szóval olyan édesen játszott a többiekkel. Mint valami kis király irányította őket… Te ide rakd ezt a vödör homokot, te amott áss gödröt…
Aztán beszél Rolandról, a „nagyfiúról”, aki holnap a negyedikesek matematika versenyén fog részt venni, holott még csak harmadikos. Hirtelen letérdel a férfi elé, átkarolja csípőjét, és az ölébe hajtja fejét.
– Annyira szeretlek titeket! Beleborzongok a gondolatba, hogy mi lenne most velem, ha nem találkozunk azon a sóstói bálon. Hogy élhetnék nélkületek?!
A férfi könnyes szemmel hajol le hozzá.
– Ó, te kis bolond…
Egymásba akaszkodva maradnak egy ideig. Aztán a férfi feláll, és elindul a háló felé.
A nő besurran a fürdőbe, ledobja ruháit, és egy divatjamúlt köpenyt kap magára.
A férfi az ágyon várja. Megcsillan szeme a nagy, piros virágokkal díszített köpeny láttán.
– Honnan szerezted? Valami retro-butikból?
A nő értetlenül néz rá vissza.
– Az micsoda? Együtt vettük a kenesei szövetkezeti boltban, tavaly, mikor a SZOT-üdülőben nyaraltunk. Elfelejtetted?
– Persze, emlékszem… Csak még nem láttam rajtad…
A nő lassan kezdi lefejteni magáról.
– Ne. Hagyd! Olyan jó így. Semmit nem akarok, csak bújj ide! Hiszen már este van…
A nő gyorsan behúzza a sötétítőket.
– Nem lehetsz ilyen szívtelen… Csak várok, várok rád egész nap. Epedezek… És közben mindenféle malacságok jutnak eszembe… És elhatározom, hogy ki is próbálom veled mindet… Hogy bármit megengedek…
A férfi beletúr a hajába, és hosszan megcsókolja.
– Jó, de nem kell semmi extra. És a köpeny maradjon rajtad, anya…
A nő ráül, előrehajol, és mellbimbóját rutinosan beleilleszti a férfi kitátott szájába. Alig mozog, csak csípőjével hullámzik egy kicsit, míg meg nem érzi a másik megfeszülését, majd elernyedését.
– Gyere, apa, öltözz, menned kell!
Sötét van, pedig a függönyök el vannak húzva. Úgy látszik, elszunnyadt. Viszszacsukja szemét és kitátja száját, de a nő nem enged. Nem durva, de határozott:
– Várnak rád, és én is várok valakit…
Fölül.
– Vársz valakit…? Hisz arról volt szó…
A nő lepisszegi.
– Megbeszéljük máskor, de most szedd össze magad, mosakodj meg, ha nem bírsz magadhoz térni…
Gondolkozik egy pillanatig, aztán bólint.
A kocsibehajtót ellepi a rengeteg ingyenújság. Körbenéz. A többiekét is. Pár hete, mikor a polgármester náluk vacsorázott, megemlítette ezt neki, s az megígérte, hogy rápirít a reklámcégekre, de ím, semmi hatása nem érződik ennek. „Építményadót, iparűzési adót beszedni meg ígérgetni, azt tudnak, de amikor valamit el kellene intézni…! Na majd legközelebb, ha a színházi premieren találkozunk, majd egy kicsit keményebben…” Ennél a gondolatnál azonban eszébe jut az a csinos kis önkormányzati telek, ott közvetlenül a szerelőműhelyek mögött, mely a felesége szerint szinte mondja: „Vegyél meg, kérlek, vegyél meg! A tulajdonodba akarok kerülni!” Így aztán csak legyint, és beáll a kocsival. A házban azonnal megcsapja a marihuanaszag. „Itthon van Márkó, már nem is leplezi a füvezést…, tulajdonképpen soha nem is leplezte…” Benyit hozzá. Fia menni készül.
– Jó, hogy jössz! Csapj hozzám egy kis lét. A hétvégén kimegyünk egy kisbusszal románékhoz, ott olcsóbb a pia, egy rakományon keresünk egy millát… Kétszáz elég lenne, százötvenet már adott anya…
– Ennyit most hirtelen nem tudok kivenni a cégtől, ráadásul valami korlátozás is…
– Jól van, ne fáradj, majd ad még anya! – hátba veregeti apját, és elmegy.
Tulajdonképpen örülhet ennek. Nem kell tovább magyarázkodnia. Nem tudja, vajon a szer hatására támadnak fiában az ehhez hasonló, soha eredménnyel nem járó pénzszerzési ötletek, vagy a személyiségéből következik, vagy átverés az egész, és esze ágában sincs egyet is megvalósítani közülük. „Talán még az lenne a legjobb… A legjobb…? Dehogy lenne jó… Sehogy sem jó…” Visszagondol arra a régi Márkóra. Amikor először vitte el horgászni, és a kicsi azt kérdezte, vannak-e delfinek a Szamosban… Aztán erre a mostanira. És a méregpoharat – sokadszor – fenékig ürítve, az is átvillan a fején, hogy ezt az ingyenélőt, a hébe-korba elejtett barátságos gesztusai miatt még mindig jobban kedveli, mint bátyját, aki summa cum laude végzett a közgázon, de olyan nyers minden szava, és olyan dermesztő üresség árad belőle, hogy ha néha hazalátogat, távozta után úgy érzi, fel kell venni a fűtést.
A nappaliban vendég. Egy legalább 190 cm magas, kövér, kopasz hústorony. Schweiner az, a szembeszomszéd-üzlettárs, akinek legalább tíz éve viszonya van a feleségével. Bizonyítéka van rá, magánnyomozótól. Bár nem is tudja, helyes-e viszonynak nevezni azt, hogy hetente egyszer-kétszer „fogadja” otthonában az asszonyt. „Most is együtt voltak? Már itt is csinálják?” Mikor megtudta a dolgot, elhatározta, hogy megöli üzlettársát. Halasztgatja. Először félt, hogy ő öli meg, ha nekitámad. Aztán attól, hogy Schweiner – a saját halála miatt – megsértődik, és kiszáll az üzletből. Sokat köszönhet neki. Schweinernek autószalonja van, neki erre épült alkatrész-kereskedése, javítóműhelye. Mindezt meg tudná valósítani Schweiner egyedül is, sőt, ez lenne a kézenfekvő. Mégsem teszi. Részben talán éppen az asszonyra való tekintettel. (No meg bőven kap kéz alatt.)
A választások miatt jött. Hosszú előadást tart a támogatások megtérülésének esélyeiről.
Nem tetteti, hogy odafigyel rá, tudja, míg a cirkusz le nem zajlik, ezt fogja hallani tőle állandóan. „Ez az egyetlen szimpatikus benne: őszintén romlott, csak a profit érdekli, minden ideológiát handabandának, reklámnak tart. De furcsa is lenne, ha az ő disznótorkából valami nemes gondolat kiröppenne… Mindig ilyen disznókinézete volt? Nézzük csak! Igen, bár… a tokája csak tavaly nőtt meg ennyire. Az ilyen sertéstokából lesz a legjobb szalonna. Az ő tokájából is lehetne szalonnát készíteni?! Van emberszalonna? Hm, marhaság… És el se érném az ütőerét a sok zsírtól… Vagy mégis?” Kézbe vesz egy csirkebontó kést. A fia szokta használni, azzal piszkálja körme alól a koszt. Mérlegeli, hova kéne szúrni vele, de eszébe jut a rengeteg vér, ami idővel hártyás, ragadó kocsonyává válna. A felesége üvöltözne, egy évig az orra alá dörgölné… Elmegy a kedve a gyilkolástól. Tulajdonképpen régóta nem akarja már megölni. Már egy kicsit sajnálja is, amiért köze van a feleségéhez. És főleg csodálkozik rajta.
– …másrészt viszont…, lehet, hogy mégis inkább a komcsik közé kéne beférkőzni, ott most üresedés lesz, sokan átugranak a másik oldalra, viszonylag kis befektetéssel is pozícionálni tudjuk magunkat, és nem kell templomban parádézni… Aztán, ha majd fordul a kocka… Vagy esetleg nyissunk mindkét oldal felé?! Egy biztos: az nem lehet, hogy ha megint elkezdődik a nagy pénzosztósdi, mi kimaradjunk! – szaval a szomszéd.
Konyakot iszik. Nem ízlik. Mindig eljátssza, hogy mennyire a minőségi konyakra hajt, de valójában utálja a konyakot, mindegy, flancos-e vagy kommersz. Azért még tölt magának. Schweiner annyira csapkodja a térdét, hogy kocognak az üvegek. Ez a kocogás egy idő után megszűnik, ebből jön rá, hogy a vendég elment.
A konyhában vannak. Felesége műanyag tálkákat dobál felé. Ez a valamikor csinos nő, aki elbűvölte azon a sóstói bálon, akinek addig soha nem látott barnásvörös hajáról még verset is írt, most kezd fókává hízni a rengeteg cukros italtól. Állandóan fogyókúrázik, de kevesebbet koktélozni és enni nem hajlandó, ezért mindenféle kalóriatáblázatok alapján készítteti a bejárónővel a kosztot, illetve újabban már Norbi update menüjét rendeli.
A férfi betesz egy dobozt a mikróba, és fintorogva enni kezd. Megszokásból.
A nő annyit füstöl, mint egy kazán, ez fia füvezésénél is irritálóbb.
Feláll kinyitni az ablakot, de meggondolja magát, csak olajat öntene a tűzre.
– Mikor állsz már végre a sarkadra?! – csattan fel végül a nő.
Nem tudja, konkrétan mire vonatkozik a kérdés, de nem is kíváncsi rá.
Szerencsére nem éhes, nem áldozat hát abbahagyni az evést és elvonulni a fürdőbe. Nagy kád forró vizet enged, sok habbal, beledől, és rendezgetni kezdi gondolatait. Holnap nem lesz nehéz napja. Semmi sürgős ügy, semmi, amit személyesen kell elintéznie. Illetve mégis. Egy szakmai tolmácsolás. Bár nem fizetik rosszul, apróság a cég bevételéhez képest. Csakhogy a felesége a könyvelőn keresztül minden cégen belüli pénzmozgásról értesül, rájönne, ha rendszeresen pénzt venne ki saját célra. A tolmácsolás viszont számlát nem lát…
Lebukik a víz alá. Valamikor 1500 gyorson ő vezette a megyei ranglistát. Úgy kitágult a tüdeje, hogy levegővétel nélkül át tudta úszni a versenymedencét. Akkor szenvedett a hajnali edzésektől, most már ezek is más fényben tűnnek fel előtte.
„Vajon most meddig bírom?” Várja az oxigénhiány jelentkezését. Sokára jön, meglepően sokára. Csak egy kis csiklandozás a torkában. És az is elmúlik. Aztán megint megjelenik. Most sem kínzó. Minden sejtjéből kitörő levegővételi vágyra számít, de ehelyett csak csiklandozást és tompa émelygést tapasztal ismét. „Talán képes lennék vízbe fojtani magam!” Vonzza az ötlet, s ösztönszerű ellenkezését legyőzve még lejjebb húzza fejét. Már tágulnak orrcimpái, nyílna szája, de van ereje lenn tartani magát, így csak kevés víz préselődik szaglóhámjára. Ez erősebben izgatja, mint maga a légszomj. Aztán mégis érzi, ahogy lassan egy kútkáva fordul elé, s ő lassan csúszni kezd benne. Látja, hogy a végén valamilyen sík, semlegesen és félelemmentesen sík térség terül el, de a cső, amiben halad, mindkét oldalról szorítja, s ez ellen védekeznie kell. Csapkod, forgolódik, szabadulni akar, s közben óhatatlanul fel-felbukkan a víz alól. Ilyenkor nem tudja megállni a szippantást, ami által az egész kísérlet értelmét veszti…








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csabai László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.