1956 / Tizenhárom év

Józsa Péter
Tizenhárom év



Tizenegy esztendővel voltunk a II. világháború befejezése után és hárommal Sztálin halálát követően. 1956-ot írtunk. Június 28-án az elkeseredett munkások Poznań utcáira vonultak. Ez volt Lengyelországban az első nyílt tiltakozás a kommunista diktatúrával szemben. Négy hónappal később Budapest utcái is tele voltak elkeseredett magyarokkal. Október 23-a volt a szabad, demokratikus Magyarországért vívott 13 forradalmi nap nyitánya. Ebben a harcban, Poznańban és Budapesten egyaránt részt vettek a társadalom szinte valamennyi csoportjának képviselői. A felkelők a legkülönbözőbb korosztályokból kerültek ki, és az áldozatok között gyerekek is voltak.



A harcok következtében 1956. június 28-án 74 személy halt meg Poznańban, közülük kettőt nem tudtak azonosítani, és tizenöt áldozat még nem töltötte be 18. életévét. A legfiatalabb a 13 éves Romek Strzałkowski volt.



Tény, hogy Romek Strzałkowski volt az 1956-os poznańi események legfiatalabb áldozata, mert tizenhárom éves korában érte a halál. Tény, hogy mell-lövés okozta sebesülés végzett vele 1956. június 28-án. Tudható az is, hogy a halál beálltát délután négy órakor állapították meg a poznańi Franciszek Raszei kórházban.



Ezeknek a már előre leírt mondatoknak a felolvasása után Mirosław Sławeta ügyész félreteszi a jegyzeteit, és ezt mondja: – Az ezt az ügyet érintő minden más dolog csak kitaláció, gyanúsítgatás és feltételezés.



A Nemzeti Emlékezet Intézete poznańi részlegének megbízásából öt éve Sławeta ügyész vezeti a nyomozást a poznańi eseményekkel kapcsolatban. A Romek Strzałkowskival kapcsolatos összes dokumentumba van betekintése. Állítólag számos személlyel beszélt, akik ott voltak, sőt, látták Romeket azon a végzetes napon. Állítólag…



– A nyomozás folyik, és én csak a tényekről beszélhetek – mondja az ügyész.



Egy fél évszázad telt el! Mi van itt titkolni való?



– Élnek emberek, élnek még azok az emberek – válaszol az ügyész.



Romek szülei már nem élnek, legközelebbi rokona egy unokanővére, s vannak még osztálytársai. Nem mindegyikük lakik Poznańban. Címük megszerzése sem könnyű feladat. Habár természetesen rendelkezik vele, a Nemzeti Emlékezet Intézete nem adja ki elérhetőségüket. Sławeta ügyész megígér még egy találkozót; fel kell megfelelőképpen készülnie.



A Nemzeti Emlékezet Intézetének modern épületét úgy őrzik, mint a Pentagont.



– Kérem, ne készítsenek semmilyen felvételt kívülről! – hangzik a figyelmeztetés a fiatal, de szigorúnak látszó fegyveres őrkisasszonytól.



Akárcsak a Lengyel Népköztársaságban. Akkoriban az alsócsajágaröcsögei vasútállomás vagy a Tocsogós patak hídjának filmezésére is külön engedély kellett. A Népköztársaság titkait a régi idők módszerével őrzik.



Poznań – különösen a városközpont – nem sokat változott az ötven évvel ezelőtti eseményekhez képest. Természetesen eltűntek a hajdani, a korai népköztársaságra jellemző, Sztálin-korszakbeli utcaelnevezések. A közterek, utcák néhol visszakapták első, még háború előtti nevüket, máshol újra változtatták azokat. Némelyiknek szerencséje volt, és elkerülte a történelem helynévadási forgatagát, bár az események központjában húzódott.
Kochanowski utca. 1956-ban itt volt a néphatalom gyűlölt politikai rendőrségének, a Biztonsági Hivatal (Urząd Bezpieczeństwa, rövidítve: UB, a lengyel ÁVH) megyei székháza. Az utca neve máig megmaradt, az egykori UB épülete pedig ma a rendőrségnek ad otthont. Ez az az épület, amelyet 1956. június 28-án az elkeseredett tüntetők megtámadtak. Itt kezdődött a lövöldözés. Itt, vagy egészen közeli helyen ölték meg Romek Strzałkowskit.
Az utcaköveket, amelyekkel a tüntetők az állig felfegyverzett rendőröket és katonákat dobálták, aszfalttal öntötték le. Az utcák most simák. De a környező házak falán még ott vannak a lövések nyomai. Megmaradtak az ezen a napon, ezen a helyen készített fényképek is, és az, ami talán a legfontosabb – az emberek emlékezete.



Az 1956-os poznańi eseményekről meséli egy varsói, aki akkor hétéves volt, hogy a mai napig emlékszik arra a férfire, aki a kerület központi terén átmenve, ezt üvöltötte az égre:
– Gomułka, adj kolbászt!



Persze, akkor még fogalma sem volt, ki az a Gomułka, de természetesen a kolbászt értette. Emlékszik arra is, hogy a mamája elkapta a kezét, hogy a lehető leggyorsabban eltávolodjanak az üvöltöző férfitól. Ekkor még az sem sejtette, hogy a politikát bármi módon összekapcsolni a kolbásszal, igen veszélyes dolog volt a Lengyel Népköztársaságban.



Jacek Tomaszewski, Romek Strzałkowski zeneiskolai diáktársa, tizenhárom éves volt 1956-ban. Ő sem értette a júniusi események politikai tekervényeit. De azért a június 28-i hajnalra pontosan emlékszik. Furcsa zaj ébresztette föl. Mintha több száz fakereplő csattogna. És ez a furcsa zaj egyre erősödött. Kinézett az ablakon. A Cegielski Művek munkásai vonultak az utcán. A poznańi élüzem munkásainak úgynevezett okuloki volt a lábán – facipő, bőr felsőrésszel. Némán vonultak; de menetelésük azzal a hihetetlen hanggal összekapcsolva olyan baljóslatú volt, hogy megrémült mostohaanyja azonnal elküldte Jaceket a boltba.



– Háború lesz, cukrot kell venni – mondta, s a fiú kezébe nyomta a pénzt.



Jacek Tomaszewski ma már nem emlékszik, hogy vett-e cukrot. A boltba menet magával sodorta őt a tüntető tömeg. De arra pontosan emlékszik, hogy amikor meghallotta a lövéseket, felnézett a poznańi vártorony órájára. Pontosan fél tizenegy múlt öt perccel.



A Poznańi Júniusról készült album képeinek százait poznańi lakosok és külföldiek – a Poznańi Nemzetközi Vásár résztvevői – készítették, no és a titkosrendőrség. Ez utóbbiak, a titokban felvett, a sarkain tipikus jellel ellátott fényképek, leginkább az apparátus dossziéiból kerültek elő. Ezek, a Nemzeti Emlékezet Intézete által kiadott, A megsebzett város című albumba gyűjtött képek kitűnően visszaadják annak a napnak a hangulatát, a szellemét és a drámáját.
„Kenyeret akarunk!" „Követeljük az árak leszállítását, élni akarunk!" – az első képeken ilyen jelszavak láthatók a transzparenseken vagy a házfalakra írva. Később megjelennek már politikai jelszavak is:



„Szabad választásokat akarunk!" „Szabadságot és kenyeret!" „Le a diktatúrával!" „Le az orosz demokráciával!"



A transzparenseket vivő arcokon tisztán látszik az elszántság, és hogy számos tüntető lábán facipő van, a város utcáin menetelők között pedig sokan viselnek rövidnadrágot. A fiatal tüntetők arca nem vidám, ezek nem egy május elsejei felvonulás arcai. Olyanok, mintha valamiféle küldetés teljesítése miatt izgulnának.



Az egyik fotón tizenéves fiú megy a tüntető csoport élén, a lengyel nemzeti lobogót viszi, a fejét meg hátrafordítja. Mintha a mögötte menetelő felnőtteket kérdezné: – Jó zászlóvivő vagyok?



Ezen a fényképen nincs ott Romek Strzałkowski. De ő is lehetett ilyen helyzetben. Biztosan volt is.



Poznańban, a Függetlenségi Harcok Nagylengyelországi Múzeumában látható az 1956-os poznańi eseményekről egy állandó kiállítás. Megtekinthetjük ott – hatalmas nagyításban – a Fekete Csütörtök fotóit. Egy ismertető kiadványban, többek között, ezt olvashatjuk: „1956. június 28-án a Cegielski Művek (akkoriban Sztálin Vasúti Járműjavítónak hívták) és más poznańi üzemek munkásai kivonultak az utcára… A sztrájkoló munkások követelték, hogy jöjjön el Poznańba a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, Edward Ochab vagy Józef Cyrankiewicz miniszterelnök. A hatalom képviselőinek azonban esze ágában sem volt, hogy teljesítsék ezt a követelést. A türelmetlen tömeg egyre erőszakosabban követelte a varsói delegáció érkezését. Múltak az órák, de a hatalom nem reagált. Ebben a helyzetben terjedt szét futótűzként a hír, hogy állítólag letartóztatták a munkásküldöttség tagjait, akik a kollektívák követeléseit nyújtották be. Az ötvenes évek első felének valósága ezt nem zárta ki. A feldühödött tüntetők elhatározták, hogy kiszabadítják társaikat. A tüntetők egy nagy csoportja a Młynska utca felé indult, majd behatoltak a börtönbe, és kiszabadították a rabokat. Egy másik csoport a Kochanowski utcába, a Biztonsági Hivatal székháza elé vonult. Ennek az ablakából dörrentek el az első lövések, amelyek megváltoztatták az események menetét. A tömegharag ily módon a hatalmi apparátus ezen része felé irányult, amely a társadalom érzése szerint a legbűnösebb volt a sok rosszért. A tüntetők közötti halálos áldozatok még tovább fokozta a tiltakozók elszántságát. A székház ostroma a késő délutáni órákig tartott."



– Öt évvel voltam idősebb nála – mondja Anna Majerowska, Romek unokanővére, a fiú legközelebbi, még élő hozzátartozója. – De aránylag kevésszer találkoztunk, mert én 1956-ig nem laktam Poznańban. Igazából Romek édesanyjától tudok a legtöbbet, akivel a fia halála után együtt laktam.



Hogy emlékszik Romekre?



– Amikor játszottunk, mindig nevetett. – Anna Majerowska belepillant az előtte fekvő nyitott fényképalbumba, majd így szól: – Romek, Romek Strzałkowski közeli rokonom, az unokatestvérem, mintha most is előttem lenne. Szőke fiú, mindig világos volt a haja. Olyan szalmaszőke, örökké jól fésült, nem csak itt, ezen a fényképen. Tömött ajak, ovális arc, magas homlok, és nem tudom, miért, kissé elálló fül. A szeme kék, szemöldöke ívelt. És mindig olyan volt a tekintete… olyan, olyan távolba meredő. Mintha nemcsak maga elé nézett volna, hanem még messzebbre.



Anna Majerowska rendelkezik egyedül a Strzałkowski család minden megmaradt dokumentumával. Fényképalbumokkal, magánlevelekkel, hivatalos okiratokkal, régi, keménykötésű igazolványokkal.



– A nénikém adta át, vagyis tulajdonképpen bízta rám mindezeket még a halála előtt – magyarázza Anna asszony.



Romek édesanyja, Anna Strzałkowski 1988-ban halt meg, életének 86 évében. Született nagylengyelországi volt. Először Berlinben tanult, később Poznańban folytatta tanulmányait, ahol középfokú zeneiskolai végzettséget szerzett, „tanítási joggal".



Ahogy Poznań sok lakosa, 1939-ben a németek miatt ő is rákényszerült arra, hogy elhagyja városát. Varsóba költözik férjével, Jannal. „Ahol – olvasom Anna Strzałkowski kézzel írt életrajzában – 1941-ben beléptem a Honi Hadsereg földalatti szervezetébe. (…) 1943 elején Varsóban megszültem a fiamat, aki 1956-ban halt meg Poznańban."



Poznań hőse – egy varsói.



Az egész forgatócsoport a dokumentumokat böngészi. Megtaláljuk Romek kottáit, aláírva a nevével. Ezekből tanult zongorázni a zeneiskolában.



Jacek Tomaszewski, Romek egykori diáktársa komponált egy Romeknak ajánlott zeneművet. Elhallgat a zene. Jacek Tomaszewski hosszasan gondolkodik – Milyen volt Romek? – A férfi rátámaszkodik a zongorára, és lassan beszélni kezd, úgy, mintha figyelmeztetni akarna valamire: – Ha a Romekkel kapcsolatos dolgokról beszélek, az általában szerencsétlenséget hoz. Tíz évvel ezelőtt beszéltem Romekről a Gazeta Wyborcza újságírónőjével, Beata Pawlakkal, aki később tragikus halált halt a Bali szigetén történt terrorista merényletben. Már a cikke megjelenése után. Több ilyen példám is van; ha Romekről beszélek, mindig történik valami, és biztos valami rossz… Azonkívül nem akarom lerombolni a legendáját.



Jacek Tomaszewski a fejét himbálja, mintha keresné a szavakat, amelyekkel elkezdhetné mondandóját.



– Hát, az az igazság – mondja –, hogy Romek nem volt egy angyal, egyébként én sem. Szinte mindenben versengtünk egymással. A tanulásban, a játékban, a gyerekcsínyekben. Ő igen törekvő volt, és egy kissé önimádó. Mint az egykék. Nekem hat testvérem volt. Neki bőr tornazsákja volt, nekem vászon. Romek vajas zsömlét evett az óraközi szünetben, én zsíros kenyeret. Akkor ez szemet szúrt! No, és verekedtünk kegyetlenül.



Emlékszem, amikor egy iskolai ünnepségen Romeknek cowboyt, nekem meg indiánt kellett volna játszanom – a tanárnő döntött így. Neki Coltja volt, és azzal a pisztollyal kellett volna engem lelőnie. Csak a holttestemen keresztül, gondoltam magamban, s még mielőtt az előadásra sor került volna, mi már az osztályterem padlóján birkóztunk egymással. Akkor én kezdtem, de Romek sokkal gyakrabban kötött ki a sarokban vagy a szamárpadban. De ragyogóan zongorázott. Kotta nélkül is tudott játszani a hivatalos fellépéseken. Csodás zongoristának ígérkezett.



A Romek édesanyja után maradt papírok közül kitűnik egy töltőtollal írt különálló lap.



Romek 1955-ben, a Poznańi Nemzetközi Vásár megnyitójának napján játszott először Steinway koncertzongorán. Az a férfi, aki a hangszereket bemutató pavilonban volt, közös zenei nyelvet talált Romekkal, és négykezest játszottak. A vásárlátogatók összegyűltek. Mindenki csodálkozott. Végül a férfi megszakította a koncertet, mert az emberek eltorlaszolták a bejáratot. Nagy volt a tülekedés, Romekra csak úgy záporoztak a kérdések: milyen régóta tanul zongorázni, kinél stb.?



Lechosław Stasik egy osztályba járt Romekkel, de ő csellózni tanult. Az anyukáik barátkoztak egymással. Lechosław gyakran járt Strzałkowskiéknál.



– Nem volt nagy lakásuk. Amúgy poznańiasan rendezték be. Sok üvegáru a polcokon, a szekrénykéken csecsebecsék. A ház asszonya kimondhatatlanul pedáns volt, s én gyakran elgondolkodtam, miképp tud létezni Romek abban a lakásban. Mert hisz ő állandóan szikrázott, folyton jött-ment.



Lechosław Stasik városi filharmonikusoknál zenélt Bydgoszczban. Most már nyugdíjban van – koraiban. Ő látta utoljára Romeket; 1956. június 28-án, csütörtökön.



Romek korábban más iskolatársával volt, Jerzy Czapskival, aki 1956 óta tevékenykedik a veteránok poznańi szervezetében. Szívesen nyilatkozik tévének, sajtónak. Már szépszámú megjelent nyilatkozatot, cikket, interjút gyűjtött össze, mint ahogy kitüntetésekből, érdemérmekből is szép kollekciója van egy különleges ládikában elhelyezve. Ezt a kazettát még szabadságra is magával viszi.



Jerzy Czapski tökéletesen emlékszik arra a napra. Mint az akkori poznańi gyerekek többsége, ő is bevásárlással kezdte a napot a lakótelep üzletében. Már nyári szünidő volt, úgyhogy csak nyolc óra körül jött el otthonról. És szinte azonnal beleütközött a régi Dzierżyński utcán vonuló tömegbe.



– Olyan volt, mint egy május elsejei felvonulás – meséli a férfi. – Először a járdáról néztem a menetet, később én is beálltam közéjük, mert a mi lakásunk felé tartottak. Emlékszem, hogy különböző transzparenseket vittek, a kiáltásokból pedig a „Kenyeret akarunk!" ragadt meg bennem a leginkább, bár mindebből én akkor semmit sem fogtam föl. Nem értettem, hogy mit akarnak ezek az emberek.



– Csak a Młynska utcánál – amikor a tüntetők megtámadták az ott lévő börtönt – kezdtem ráébredni, hogy valami különleges dolog történik. Ekkor hazaszaladtam, hiszen közel laktam, bekiabáltam –, mama, szétverik a börtönt, becsaptam magam után az ajtót, és visszarohantam az utcára. És ekkor találkoztam Romekkel. A Kręta utcán ment, kezében bevásárlószatyor csüngött.



Anna Strzałkowski ezen a napon beteg volt. A Panorama riporterének 1981-ben pontosan leírta június 28-a reggelét.
– A Kościuszko utcai lakásunkban hallottam az utcákból a Mickiewicz tér, akkor Sztálin tér felé áradó tömeget. Ilyen kiáltások hallatszottak: „Enni akarunk!", „Igazságot követelünk!" Éppen második infarktusom után voltam közvetlenül, a férjem a munkahelyén. Romek gondozott, még feküdt az ágyban, egy könyvet olvasott. Megkértem, hogy öltözzön fel, és menjen le a boltba. Húsz zlotyt adtam neki. Ekkor megkérdezte, hányadika van ma, mama? Mondtam, hogy huszonnyolcadika. Két nap még elsejéig. – „Nincs több pénzünk, mama?" – kérdezte. – „De, van még egy kevés – mondtam, és megmutattam neki –, öt zloty." – „Akkor kérem azt az ötöt, elég lesz" – szólt Romek. Mondtam neki, hogy már csak két nap elsejéig, és az orvos megengedte tegnap, hogy egyek egy kis sonkát. Fogta hát a húsz zlotyit, és leviharzott a lépcsőn. Abban a kanyarban láttam utoljára. Tizenegy órakor megjött a férjem, s én már majdnem három órája vártam arra a sonkára. Kezdtünk nyugtalankodni, hallatszottak a lövések. Még megvolt a reményünk, hogy talán eltorlaszolták az utcát, s ezért nem tud hazajönni, és elment egy barátjához.



Romek Jerzyvel együtt szemlélte, ahogy a tüntetők elfoglalta börtönből rabruhában jönnek kifelé az emberek. Később a tömeggel együtt mentek a Młynska utcán felfele, a vár felé. Az egyik pillanatban a tiltakozók egy kisebb csoportja befordult a Nemzetközi Vásár területe felé. Fel akarták hívni a külföldi vendégek figyelmét tiltakozásukra.



Jerzy, aki Romekkel együtt ehhez a csoporthoz csatlakozott, emlékszik egy hatalmas filmkamerára, amellyel a Poznańi Nemzetközi Vásár külföldi vendégei filmezték a tüntetőket.



– Soha nem láttam ezeket a filmeket. Állítólag megvannak valahol. Úgy hallottam, hogy talán Németországban – mondja.



A fiúknak tetszett a Vásár területe, különösen a kamerákat élvezték. Talán hosszabb ideig is maradtak volna, ha a tüntetők nem szerveztek volna meg egy újabb menetet.



– Kiáltottak felénk, gyertek ide előre, és kezünkbe transzparenseket adtak vagy fehér-piros lobogókat – emlékezik vissza Jerzy Czapski.



– Romekkel egy-egy zászlót kaptunk. Emlékszem, mintha ma lenne – erősíti meg a férfi. – Olyan könnyű, magas zászlókat. És ekkor aztán már fontosnak éreztem magam. A menet élén megyek a többi fiúval, az emberek pedig a járdáról bámulnak ránk. Voltam valaki.



A Társadalombiztosítási Igazgatóság épületének tetején a külföldi rádióadások zavarására szolgáló berendezés volt. A fiúk, kezükben a zászlókkal, azt nézték, ahogy a tüntetők a földre hajítják a berendezés – népszerű nevén a „süketítő" – darabjait a magasból.



És akkor egy kiáltást hallottam: „Menjünk az UB-hez, a Kochanowski utcába, testvéreink ott raboskodnak" – meséli Jerzy Czapski.



És a fiúkat ismét a menet elejére állították. Jerzy emlékszik a skandált jelszavakra: „Le a rabsággal!", „Le a ruszkikkal!", „Le a rabsággal!" Pontosan emlékszik, hogy a Társadalombiztosítási Igazgatóság székháza elől a Kochanowski utca felé tartó menet élén főleg fiatalok masíroztak, és hogy az ő jobb oldalán ment Romek.



– A Kochanowski utca nem túl hosszú, úgyhogy oda-vissza meneteltünk rajta néhányszor, kezünkben a zászló, a tömeggel együtt kiabáltuk a különféle jelszavakat, énekeltük a himnuszt is – mondja Romek egykori társa. – Hirtelen üvegcsörömpölésre lettünk figyelmesek. A tüntetők kövekkel kezdték dobálni a belügyisek székházát. Csatlakoztunk hozzájuk. Feltéptük az utcaköveket, és ahogy a többiek, sutty az épület felé. De nekem csak a földszint tetejéig sikerült eldobnom.



Bentről vízzel kezdtek bennünket locsolni. A víz vöröses-barna volt, és bűzlött. Talán a tűzcsapokat, ahonnan slagból a vizet vették, régen nem használták. De nem sokáig locsoltak. Nem tudom, hogy elfogyott-e a vizük, vagy nem tartották elég hatásosnak ezt a módszert, mindenesetre a gumicsövek eltűntek az ablakokból, de az egyikben rögtön meg is jelent egy fickó pisztollyal a kezében. Lövöldözni kezdett a levegőbe.



– Romek mellett és mellettem egy vasutas állt, negyven év körüli lehetett. Amikor eldördültek a lövések, hátat fordított, lehúzta a nadrágját, és így kiáltott amannak az ablakba:
– Lőhetsz a s…
– És akkor csattant fel egy sorozat, még ma is hallom, tratatata, iszonyú fájdalmat éreztem, elájultam. Csak a kórházban tértem magamhoz. A bal vállamnál sebesültem meg. Mi történt Romekkel, nem tudom.



Lechosław Stasik látta meg Romeket a belügyisek székháza előtt. Később érkezett oda, a tiltakozók egy másik csoportjával. Amikor a lövöldözés elkezdődött, egy alacsony fal mögé húzódott. Egyszerre csak Romek is ott termett azon a helyen.



– Nem éreztem félelmet, inkább tetszett a dolog, végre háborúsdit játszhatok, gondoltam izgalmamban – meséli Lechosław Stasik. – Feltételezem, hogy Romek ugyanígy érzett.



LechosŁaw Stasik ötven év óta először van itt, a Kochanowski utcában.
– Nem kívánkoztam ide – magyarázza.
Némán járkál. Körbe-körbe nézeget. – Kissé megváltozott errefelé – mondja magának.



Aztán az egyik pillanatban lekucorog a rendőrség és a garázsok között álló félméteres falhoz: – Itt voltunk fedezékben Romekkel, remek megfigyelőpont volt.



Feláll, nézi a volt UB-székházat, kezével egy harmadik emeleti ablakra mutat.



– Ott voltak a géppuskák, világosan láttam, ahogy az emberek közé lőttek, a tömegbe. De egy bizonyos idő múlva feléjük is kezdtek lőni. A szomszédos házak kapualjából. Benzines palackok is kezdtek az épület felé repülni. – A férfi hirtelen az utca felső része felé mutat: – Ott tűnt fel egy tank, a tornyára fehér sas festve. Az emberek örömmámorban úsztak, kiáltozni kezdtek: „A katonaság velünk van, éljen a Lengyel Hadsereg!" Néhányan a harckocsi felé rohantak. Romek és én is oda akartunk futni. De a tankra szerelt géppuskából sorozatok csattantak föl.



Tomasz Szulejko százados megmutat egy tankot, amelyet használhattak a felkelés leverésére Poznańban. Egy öreg T 34-est a poznańi gyalogsági kiképzőközpontban. Muzeális darab, de menetképes. Még be is indul.



Szulejko százados az egység sajtósa: – Az 1956-os év fekete lap a Lengyel Hadsereg történetében. Gyalázatosan viselkedett – mondja a fiatal százados, aki 1956-ban még a világon sem volt.



Talán inkább azok viselkedtek gyalázatosan, akik kiadták a parancsot a város letörésére, mert Poznań utcáira tömegesen vezényelték ki a reguláris hadsereg egységeit. A felkelés lecsendesítésében és letörésében részt vettek a 10. és a 19. páncélos, valamint a 4. és 5. gyalogos hadosztály alegységei. Több mint 400 tank, páncélozott harci és szállító jármű, mintegy 900 gépkocsi, együttvéve majdnem 10 ezer katona. Az egész katonai műveletet Stanisław Popławski tábornok irányította. 1956 októbere után visszatért a Szovjetunióba.



Június 28-án nem minden katona hallgatott a parancsára.
Janusz Rau az ötvenes évek elején szolgált a páncélosoknál, egy tank legénységéhez tartozott. Leszerelését követően visszatért szülővárosába, Poznańba. Itt érte őt a „fekete csütörtök"; mint sokan mások, ő is csatlakozott a tüntetőkhöz. Amikor meglátta a tankokat a város utcáin, valami megremegett benne legbelül. Nem mintha félt volna. A páncélosok az ő egykori egységéből valók voltak. Semmivel sem törődve, futni kezdett az egyik tank felé, néhány felkelő utána eredt, s mindannyian felugrottak a tankra.



– Mit csináltok ti itt?! – támadt Janusz a katonákra. – A ti egységeteknél szolgáltam néhány éve. Másszatok ki!



A katonák kiugráltak a tankból, a tömeg hangosan skandálni kezdte: „Lengyel Hadsereg!", „A Lengyel Hadsereg velünk van!", „Éljen a Lengyel Hadsereg!"



Nem messze szabályszerű csata folyt. A harckocsik széttaposták a sietve felállított barikádokat. Ripityára lőtték azokat az ablakokat és kapukat, ahonnan benzines palackok repültek. Janusz öccse éppen ott harcolt. Egy tank géppuskájának lövedékei teljesen szétroncsolták az arcát.



Janusz Rau tagja a Poznańi Június Veterán Szövetségnek. Ma is baráti kapcsolatot tart fenn a poznańi páncélosokkal: – Talán nehéz ezt megérteni – mondja –, de én nem tudok élni ezek nélkül a tankok nélkül. Időnként meg kell őket néznem közelről, meghallgatni a lánctalpak csörgését, érezni az olaj szagát.



Romek Strzałkowski és Lechosław Stasik az alacsony fal mögül figyelik a tankot, amely rövid géppuskasorozatokat ad le. A lövések hirtelen elhallgatnak, és valami furcsa, éles, fémes hangot lehet hallani. A fiúk bátran kihajolnak a fal mögül, és rémülten veszik észre, hogy a tank csöve az ő fedezékük felé fordul.
– Ez a látvány valóban félelmetes volt, amit az utcán heverő holttestek látványa egészített ki – mondja Lechosław Stasik. – Görnyedve futni kezdtünk a közelben lévő garázsokhoz.



A tucatnyi garázst szolid porosz falakból húzták fel a háború idején az SS számára. A háború után a kommunista Biztonsági Szolgálat vette használatba. Ma itt tartják, és itt javítják a poznańi rendőrség autóit. Lechosław Stasik mintha félne belépni az emlékek birodalmába. Végre aztán elindul a garázsok felé, és beszélni kezd:
– Itt volt, pontosan itt – néz körbe az udvaron, és kézzel mutatja. – Romek berontott a garázsba, jobbról az elsőbe. Én néhány társammal bal felé futottam.



Lechosław Stasik arra veszi az irányt. A garázs kapujához lép. Megfogja a lakatot. Hosszan tartja a kezében, halkan beszél, mintha csak magának mondaná:
– Ez a kapu akkor nyitva volt, ez a garázs mentette meg az életem.



A hatvanhárom éves férfinek könny gyűl a szemébe, úgy beszél, mintha ötven évvel ezelőtti megmenekülését akarná mentegetni:
– Ebben a garázsban ki volt tépve az ablakrács. Az ablakon keresztül kerültem ki a tankok elől ide menekülő többi társammal együtt a másik, biztonságos oldalra. Vártam Romekre, kerestem őt a környéken. Nem találtam.



Romekre Aleksandra Kozłowska, a Franciszek Raszei kórház laboránsa talált rá.



Azon a napon reggel nyolcra ment dolgozni. Rossz előérzete volt. Barátnőivel a városban látottakról beszélgettek. És emlékszik, hogy ő akkor ezt mondta: – Ennek nem lesz jó vége.



Tíz óra körül hallotta, hogy egy fiatalember beloholt a kórházba, és ezt kiáltotta: – Sebesültek vannak az utcán! Ekkor a lány felkapta a rendelőben a kötszeres ládikát, és kiszaladt az utcára.



A Társadalombiztosítási Igazgatóság épülete előtt volt, amikor annak tetejéről éppen leverték a Szabad Európa Rádió zavaró-berendezéseit, kötözte a sebesülteket a belügyis székház előtt, a Kochanowski utcában. Ott volt a legtöbb munkája. Amikor újabb kötszerért ment vissza a kórházba, segítségkérő hangokat hallott a közeli garázsok felől: – Nővérke, erre, megsebesült egy gyerek!
Odafutott. Ez délután két óra felé volt. A garázsban néhány ember tartózkodott, nem messze az üvegezett portásfülkétől egy szék, azon ült egy fiú. Az emberek rá mutattak. Úgy nézett ki, mintha aludna. A feje kissé félrehajtva, kézzel megtámasztva. A másik keze lefele lógott. A nővérke felemelte. Még meleg volt, de a pulzusát már nem lehetett kitapintani.



– Körbetekintettem a garázsban – emlékezik Aleksandra Kozłowska. – Vérnyomok sehol. Se a fiú ruháján, se a kövezeten. A félemeletre vezető lépcsőre pillantottam, de ott sem láttam vérfoltokat. Ehelyett benzinszag terjengett mindenfelé, nyitott kannák, üvegek sorakoztak.



Aleksandra kigombolta a fiú ingét, és akkor meglátta a vérnyomokat és a golyó ütötte sebet. Arra már nem emlékszik, hogy ki segített neki a fiút a kórházba elvinni. Arra azonban pontosan emlékszik, hogy útközben megállította őket egy pap, aki letérdelt és keresztet vetett. Észrevette, hogy néhány katona ezt bámulta. Ekkor már nem bírta tovább.
– Térdre, barmok! – kiáltotta. – Nézzétek, mit műveltetek!



A fiú halálát a Franciszek Raszei Kórház orvosa állapította meg. A fiú zsebében megtalált diákigazolványból kiderült, hogy ő Romek Strzałkowski, a 40. számú általános iskola tizenhárom éves tanulója, lakik a Kościuszko utcában, Poznańban. A lövedék okozta bemeneti sebe elöl alacsonyabban volt, mint a kimeneti seb a hátán.



– Miért nem értesítették azonnal a fiú szüleit? Kinek kellett volna ezt megtennie? – mondja Aleksandra Banasiak, a kórház egykori ápolónője. Ő volt ott másnap, péntek reggel, Romek Strzałkowski holttestének azonosításánál. És ott voltak Romek szülei is.



Aleksandrának csütörtökön szabadnapja volt, s elhatározta, hogy azt egy reggeli sétával kezdi a városban. És őt is elsodorta a tüntetők hulláma. Amikor meghallotta az első lövéseket, elfutott a kórházba, a munkahelyére. Már a bejáratnál látta, amint egy 25 év körüli sebesült férfit visznek befelé.



Ez volt életében az első sebesült, akit látott.



Így meséli: – A kórház nincs messze a Kochanowski utcától, ahol az UB központja volt. A kórház nyitott ablakain keresztül tisztán lehetett hallani a lövöldözést és a segélykiáltásokat. Felvettem a nővér-öltözékemet, és kiszaladtam az utcára. Az adrenalin-szintem olyan magas volt, hogy még csak nem is éreztem, hogy valahol felhorzsoltam a kezem. Aleksandra Kozłowska kötést tett rá, és újból a sebesültek segítségére lehettem.



Banasiak nővér kötözte a katonákat és a tüntetőket, a véletlenül arra tévedt járókelőket és a belügyiseket is. Amikor ezeknek az utóbbiaknak nyújtott segítséget, a tömeg kis híján meglincselte.



– Hogy féltem-e? Talán hihetetlen, de nem, egész idő alatt egy dalt énekeltem, amit az iskolában tanultunk: „A nővérek a dolgukat tették, / Szolgálatukat híven végezték." Lehet, hogy idegességemben énekeltem magamnak – nem tudom. A vérhez és a sebekhez hozzászoktam, más látvány rázott meg. Egy tiszt, lövésre kész fegyverrel kezében, 8–12 éves gyerekekből álló csoportot zavart szét. Így ordítozott: – Oszolni, mert lövök! – Öt gyerek guggolt a kórház kerítésénél, a tiszt meg pisztolyával rájuk célzott. Nem bírtam ki, és a tiszthez ugrottam, közé és a gyerekek közé álltam, majd rákiáltottam:
– Mit művelsz itt, te gazember, hiszen ezek gyerekek, lőni akarsz rájuk?! És ekkor megijedtem, de nem ezektől a szavaktól, hanem saját artikulátlan kiáltásomtól.



A tiszt erre fegyverét továbbra is felemelve, így válaszolt: – Ez a parancs. Lőni kell minden csoportra.
– Mindegy volt nekem, hogy rám lő vagy sem, a lába elé köptem, és bevittem a gyerekeket a kórház épületébe. Később egyik kolléganőm hazakísérte őket, közel laktak.



Romek apja, Jan Strzałkowski péntek hajnali ötkor indult fia keresésére a városi kórházakba. A Franciszek Raszei kórházban megmutatták neki a fiúnál talált diákigazolványt. A feleségével tért vissza, hogy azonosítsa a holttestet. A kórházigazgató utasítására Aleksandra Banasiak kísérte le őket a kórház hullaházába.



– Számomra ez a pillanat egészen természetellenes volt, reális és irreális egyben – emlékezik vissza a nővér. – Az egyik oldalon a halott, meztelenül fekvő fiú, a másikon meg a merev, falfehér arcú apa és az ájuláshoz közeli anya látványa. Én meg ott állok dermedten, s ahelyett, hogy az asszonyt élesztgetném, csak állok mozdulatlanul, mert az a tiszt van a szemem előtt, aki pisztolyával a gyerekekre célzott.
– Ez a jelenet sok éven keresztül kísértett.



Józef Cyrankiewicz miniszterelnök személyes utasítására azoknak a kórházaknak, amelyekben a csütörtöki felkelés halálos áldozatai voltak, a lehető leggyorsabban meg kellett szabadulniuk a holttestektől. Sietve eltemették őket.



Lengyel Filmhíradó 1956 júliusából. Tudósítás a júniusi harcok áldozatainak temetéséről. A sírgödrök előtt a koporsók körül magas rangú katonatisztek, állami hivatalnokok, pártnotabilitások. Síró asszonyokat és gyerekeket látni. Hallani egy igen közismert színész hangját, amint a kommentárt olvassa: „Poznań gyászba öltözött. Egész Lengyelországot megrázta a poznańi dráma. A véren és a gyászon csak az ellenség élősködhet. Három temetőben került sor az áldozatok búcsúztatására. Elesett 38 személy, tízen a kórházban haltak meg. Közöttük katonák és a biztonsági szolgálat funkcionáriusai. Az államhatalom képviselői között jelen van Józef Cyrankiewicz miniszterelnök. A többiek elárvult anyák, feleségek, gyerekek."



Romek Strzałkowski édesanyja nem engedte, hogy fiát gyilkosaival együtt temessék el.



Megőrződött az a hanganyag, amelyen az asszony a hatalom képviselőjével beszél, amikor az felkereste őt az otthonában:
– Maga Strzałkowski asszony, ugye? Én Sztachelski minisztertől jöttem, mert a maga fiának egy órakor lesz a temetése. Ott lesznek az állam képviselői, és mindenki dísztemetésben részesül. – Erre én azt mondom: – Nem, én a fiamat úgy szerettem és a hitben neveltem, és bíztam Istenben, hogy az embereknek és az Istennek egyaránt hasznára válik majd, úgyhogy nem járulok hozzá, hogy ott legyen eltemetve. Netán még a belügyisekkel együtt, nem?



Romek szülei elmentek a Franciszek Raszei kórházba. A fiú teteme már elő volt készítve, hogy a hatóságok kivigyék a temetőbe. Anna Strzałkowski egy újságriportban így írja le azt a pillanatot:
„Amikor odaérkeztünk, már jártányi erőm sem volt. Le kellett üljek egy padra. A belügyis elvette tőlem a zacskót, amelyben Romek holmija volt. Amikor visszaadta, észrevettem, hogy nincs benne a ruhája. Benne volt viszont az imádságos könyve és a rózsafüzére. Kértem őket, hogy nyissák ki a koporsót, mert be akartam ezeket tenni. Beleegyeztek, bár nem szívesen. Ekkor láttam utoljára a kisfiamat. Olyan szépnek látszott, mint első áldozáskor, csak a lábán volt valami viseltes cipő. Valószínűleg azt a cipőt, amit korábban bevittem, nem tudták a lábára húzni.



Ismét könyörögtem nekik, hogy adják vissza nekem a fiam tetemét. Összetettem a kezem, mondtam, azt akarom, hogy a fiamnak egyházi temetése legyen. Végül az egyik, aki civilben volt ott, megkönyörült rajtam, és félretetette a koporsót. Addig kérleltem őket, míg visszaadták Romek ruháját is, amelyben meghalt, a golyó nyomaival."



Strzałkowskiék nem akartak elfogadni semmilyen anyagi segítséget. Senkitől. Nem voltak tehetősek. Ahhoz tehát, hogy megváltsák a sírhelyet a temetőben és kifizessék a szertartást, el kellett adniuk Romek zongoráját.



Az apa megírta a gyászjelentést, és beadta a Głos Wielkoposki szerkesztőségébe.



„Június 28-án, 13 éves korában, tragikus körülmények között elhunyt szeretett egyetlen fiunk, megboldogult Roman Strzałkowski, a Kurpiński Állami Zeneiskola hallgatója, a poznańi 40. számú általános iskola VII. osztályos tanulója. Temetés előtti búcsúztatása július 2-án 11 órakor kezdődik a Junikówi temető kápolnájában. Halottunkért július 2-án 10 órakor tartunk szentmisét a Szent Adalbert templomban."



Mekkorát csodálkoztak aztán a szülők, amikor elolvasták a gyászjelentést az újságban. Romek unokanővére megmutatja az újság mára elsárgult oldalát. Kristálytisztán kivehető, hogy meghamisították a gyászjelentést. A 13-as szám úgy van szétmázolva, mintha a 3-as 8-as volna. Az az egész mondat ki van vágva, hogy Romek általános iskolás volt. Megváltoztatták a temetés idejét is. A hatalom félt, hogy egy tizenéves fiú temetése rendszerellenes tüntetésbe torkollik.



Az összes hamisítás és akadályoztatás ellenére a temetésre több száz poznańi gyűlt össze.



– Emlékszem – idézi fel Lechosław Stasik –, hogy közülünk, Romek diáktársai közül számosan elhalasztották utazásaikat a vakációra. Ott akartunk lenni a temetésen. Sokan közülünk kétszer mentek ki a temetőbe, mert – ahogy akkor gondoltuk – eltévesztettük a szertartás időpontját. Emlékszem a temetőt őrző, figyelő rengeteg egyenruhásra és ott lófráló titkos rendőrre. Ez utóbbiakat június 28-a után tévedhetetlenül felismertük. Rövid, de kifejezetten alapos továbbképzésen mentünk át gyakorlati történelemből, amit a kihallgatásokon mélyítettünk el.



A hatalom pereket készített elő sztálinista stílusban. A Lengyel Hírügynökség, a PAP közleménye már másnap, vagyis pénteken, semmi kétséget nem hagyott efelől. Többek között ezeket olvashatjuk benne: „Június 28-án ellenséges ügynököknek sikerült utcai zavargásokat provokálniuk. Sor került néhány középület megtámadására is, melynek során emberi áldozatok is estek. A hatóságok a munkásosztály öntudatos részére támaszkodva urai lettek a helyzetnek, és helyreállították a rendet a városban. (…) A széleskörűre tervezett és gondosan előkészített provokációs-diverziós akció elkövetőire a jog teljes szigorával sújtunk le."



A büntetést Józef Cyrankiewicz pontosan meghatározta: „Minden provokátor vagy őrült, aki kezet mer emelni a néphatalomra, legyen biztos benne, hogy a néphatalom azt a kezet levágja" – dörögte a Lengyel Rádió mikrofonjába Poznańban.



Aleksandra Kozłowskát a kórházban hallgatták ki. A másik Aleksandráért ki kellett menniük falura. Minden teketória nélkül elrángatták apja névnapi ünnepségéről.



A legfőbb vád az volt ellenük, hogy segítették a tüntetőket. Miért tették ezt? Azzal védekeztek, hogy a sebesült katonákat is ellátták.
Aleksandra Banasiaknak még azt a tényt is a terhére rótták, hogy szabadnapja volt, és mégis bement a kórházba.



Folyton erről kérdezgették, folyton ez a téma izgatta őket. Romek Strzałkowski nem érdekelte őket.



Jerzy Czapskit a kórházból kijövet azonnal kihallgatták. Egyfolytában ezt hallotta a belügyisektől: Mit csináltál csütörtökön, kivel találkoztál, miért dobálóztál kövekkel és benzines palackokkal stb.? Szülei még a kórházban kioktatták, s ezután azt vallotta, hogy ő nem „támadhatta" az UB székházát, mivel egészen máshol sebesült meg, éppen a színházi hídnál járt, tehát teljesen máshol. – Sokáig fogsz itt ülni! – fenyegették meg. És három nap híján három hónapot töltött előzetes letartóztatásban. Október 7-én jött ki, lábán kék foltokkal a belügyis gumibotoktól.



Lechosław Stasikot a bíróságra idézték, a Młyńska utcába. Néhány órára magára zárták egy szobába, és ráparancsoltak, hogy nézze át a júniusi eseményekről készült vastag fényképalbumokat. Az egyik fotón felismerte saját magát. A menet elején masírozott, és egy transzparenst vitt a társaival.



– Először szét akartam tépni azt a fényképet, de aztán arra gondoltam, hogy biztos figyelnek. Így tehát megmutattam nekik, hogy azon a képen én vagyok ott. Néhány órán keresztül kérdezgettek, hogy mit csináltam azon a csütörtökön, merre jártam, melyik utcákon, ki adta a transzparenst stb. Kérdeztek Romekről is, de nem éreztem, hogy abban valami különleges hangsúly lett volna. Egész egyszerűen mindenkiről kellett beszéljek, akivel azon a napon összefutottam. De Romekre már senki sem tért vissza többé, csak jóval később, a Nemzeti Emlékezet Intézetének ügyésze kért tőlem tájékoztatást ebben az ügyben három évvel ezelőtt – mondja Aleksandra Banasiak.



Sławeta ügyész megerősíti ezt:
– Romek Strzałkowski halálával kapcsolatban nem folyt nyomozás. Az akkori hatalom, mint a tűztől, úgy félt nyíltan beszélni a tizenhárom éves fiú haláláról. Különösen, hogy már halála másnapján kezdett a legenda kialakulni a belügyisek legfiatalabb áldozata körül. Tudom, hogy Romek szülei igencsak szerettek volna egy nyomozást.



Régi archív filmfelvételen látható, amikor Anna Strzałkowski, Romek akkor 79 éves édesanyja 1981-ben elmondja, hogy 1956-ban a férjével együtt Michał Grzegorzewicz ügyvédhez fordultak, de a jogász röviden válaszolt nekik:
„Kérem, én nem vállalhatom ezt az ügyet. De őszintén megkérdezem Önöktől, egy fejjel alacsonyabbak kívánnak lenni? – És hát hittünk a szavaiban és a figyelmeztetésében. És nem is volt másképp, mert a férjemre rálőttek a temetőben, amikor fiunk sírjánál imádkozott. Engem pedig próbáltak megfélemlíteni. Autóval követtek, fenyegettek."



A beszélgetést Tadeusz Litowczenko, a poznańi tévé újságírója vette szalagra, amelyet 1981. december 13-a után (a hadiállapot bevezetésének dátuma) jól eldugott, s így az megmenekült. A televízió hadiállapot alatti komisszárjai egyfolytában kérdezgették erről a felvételről.



A fekete-fehér szalagon egy édesanyának az a különleges igyekezete jelenik meg, amellyel fia haláláról kívánja megtudni az igazságot.



Anna Strzałkowski mesél Tadeusz Litowczenkónak:
„Elmentem a kórházba, és megkértem azt a hölgyet, aki felismert engem, hogy mutassa meg a helyet, ahonnan már halott fiamat behozta. A Társadalombiztosítási Igazgatóság gépkocsi-bázisára mentünk. Amikor a garázsok előtt voltunk, kijött a portásfülkéből egy sötétkék egyenruhás férfi, és megkérdezte, hogy én vagyok az anya? Mondtam, hogy igen, s akkor én kérdeztem – hogy történt?
Elmondta, hogy itt esett el a fiam. És aztán? – kérdeztem tovább. És ő zsebre dugott kézzel így válaszolt: Lelőtték. Nálunk lőtték le a fiút."



– Sokszor el kellett jöjjek Romek édesanyjával erre a helyre – meséli Aleksandra Kozłowska. – És ugyanannyiszor el kellett mondjam neki, hogy történt, mikor találtam rá a fiára. Én megértettem őt.



Romek édesanyja a fiú iskolatársait, barátait általában a lakásukba hívta meg.



– Nem emlékszem – mondja Lechosław Stasik –, hányszor kellett a mamája kínálta tea és sütemények mellett elmesélnem az utolsó pillanatokat, amelyeket a fiával együtt töltöttem. Ő ilyenkor többnyire sírt. Egyszer felállt és magához ölelve ezt mondta: – Hiszen te is meghalhattál volna, téged is megölhettek volna.



– Egy nő ölte meg, közvetlen közelről – mondja Romek másik társa, Jacek Tomaszewski. – Már három nappal Romek halála után az egész iskolában azt beszélték, hogy egy vörös hajú, belügyis némber lőtte le.



A 20 esztendős Teofila Kowałt, a poznańi „Stomil" gyár munkásnőjét június 28-án este tartóztatták le a Biztonsági Hivatal gépkocsi-bázisának területén, a Kochanowski utcában. Táskájában találtak egy pisztolyt. Az első kihallgatások alkalmával nem nagyon tudott magyarázatot adni arra, hogy pontosan miért is tartózkodott a bázison, és mit csinált ott néhány órán keresztül. Azt magyarázta, hogy a táskát a pisztollyal a garázsban találta. Elmondta még, hogy találkozott egy tizenéves fiúval, akit megkért, hozzon kötszereket. És amikor a táskájába pakolta azokat, eldördült egy lövés, amely halálosan megsebezte a fiút.



Teofila Kowałt azonban nem tartották fogva. Nem végeztek ballisztikai vizsgálatokat, még azt sem ellenőrizték, hogy a lány fegyveréből dördült-e el a lövés. Később kiderült, hogy a belügynek dolgozott, s vőlegénye is az UB-nál van.



Amikor 1956 októberében megkezdődött a poznańi tüntetők soron következő pere, a vádlottak védői elhatározták, hogy szóba hozzák a fiatal fiú halálát. Teofila Kowałt pedig tanúnak idézték, s ő a bíróság előtt megerősítette, hogy a kritikus időpontban a Megyei Biztonsági Hivatal garázsának üvegfalú kezelőfülkéjében tartózkodott. „Sok megölt embert láttam – vallotta –, többek között egy 13 éves fiút is, akit a 16-os számú garázsban öltek meg." A tárgyalás másnapján Teofila Kował megváltoztatta vallomását. Kijelentette, hogy a fiút ért lövés a tüntetők által elfoglalt Társadalombiztosítási Igazgatóság épületéből jött. Kizárta egyben annak a lehetőségét, hogy a Megyei Biztonsági Hivatal székházából tüzeltek volna Romekre.



Romek szülei figyelmesen hallgatták a tárgyalást. Mivel arra semmi esélyük sem volt, hogy vádiratot nyújtsanak be fiuk meggyilkolása ügyében, így Teofila Kowałt vádolták meg hamis tanúzásal. Arra számítottak, hogy így kiderül fiuk haláláról is az igazság.



A lány vallomását cáfoló tárgyi bizonyítékkal is rendelkeztek – Romek golyó ütötte ingével, amelyen tisztán lehetett látni a lövedék irányát.



Ez az ing vált a poznańi Igazságügyi Orvosi Intézet szakértői által elvégzett vizsgálat alapvető anyagává. Dr. Edmund Chruścielewski szakértő határozottan kijelentette, hogy „a lövés nem jöhetett a Társadalombiztosítási Igazgatóság ablakából, azt csak a garázs kezelőhelyiségében adhatták le". A nyomozást ennek ellenére megszüntették, mivel, az ügyész szerint, Teofila Kował a „saját meggyőződése szerint igazat mondott".



Jan Strzałkowski panaszt nyújtott be a Főügyészséghez. Nem adtak helyet neki. Anna Strzałkowski megpróbált bejutni Gomułkához. Nem engedték be. Nem adták vissza neki fia ingét sem.



Jan Strzałkowski beadványa a Főügyészséghez


Poznań, 1957. szeptember 30.


A VARSÓI FŐÜGYÉSZSÉGHEZ,
A POZNANI MEGYEI ÜGYÉSZSÉGEN KERESZTÜL


Ügyiratszám: II. S. 122/56.


A Büntető Törvénykönyv 245/7 cikkelyének határozatára hivatkozva panasszal élek a Poznańi Megyei Ügyészség szeptember 18-i (1957. szeptember 26-án kézhez kapott) határozata ellen, amely Teofila Kował elleni büntetőeljárás beszüntetésére (Btk. 1. § 140 Cikk.) vonatkozik. Kérem az Állami Főügyészt Teofila Kował, utasítsa a Poznańi Megyei Ügyészt ügyének újratárgyalására.



Indoklás
1956. június 28-án, az ún. „poznańi megmozdulások" idején Roman Strzałkowski tizenhárom éves fiamat, az Állami Zeneiskola hallgatóját, az általános iskola hetedik osztályos tanulóját megölték.
A nyilvánvaló és közismert tények ellenére közleményeket adtak ki, mely szerint egy gyermek sem esett el az utcai harcokban. Hogy megőrizzék a közlemények igaz voltának látszatát, tudatosan átírták az általam feladott gyászjelentés tartalmát, amelyet a „Głos Wielkopolski" című újságban tettem közzé. Kiváltképp a „3"-as szám alakja lett módosítva a „13" számban, amely a fiam életkorát jelölte. Emellett a jelentés szövegéből kihagyták azokat a szavakat, amelyek arra vonatkoztak, hogy a fiam általános iskolában tanult. És azért, hogy félrevezessék azokat, akik részt akartak venni a temetési ünnepségen, a hirdetésben szándékosan más időpontot adtak meg. Összehasonlítva a jegyzőkönyv 24. oldalán található kéziratot a „Głos Wielkopolski"-ban megjelent gyászjelentés tartalmával, illetve a dokumentum hamisításába keveredett személyek vallomásaival, világosan kiderül a tettesek szándéka és módszere. Cé-luk az volt, hogy a társadalom előtt eltitkolják, hogy gyermek is áldozatául esett a harcoknak.



A megyei főügyész határozatában meg sem említi a fenti tényeket.
Gyermekünk halála után folyamatos megfigyelés alatt álltunk a feleségemmel a poznańi WUBP (Megyei Állambiztonsági Hivatal – a fordító megjegyzése) által. A házunk előtt belügyi ügynökök álltak-mentek. Mások feltűnően követtek az utcán, és fényképeket készítettek rólunk. Az egyedül sétáló feleségemet megpróbálták erőszakosan betuszkolni egy autóba. A temetőben valakik rám lőttek, mikor a fiam sírja felett imádkoztam.



A fenti tényeket nem lehet említés nélkül hagyni az alábbi ügy bizonyításakor sem. A hamis tanúzással vádolt Teofila Kował ügye csak egy láncszeme azoknak a WUBP-akcióknak, amelyeknek célja az, hogy fiam meggyilkolásának körülményeit eltitkolják és meghamisítsák. De a lelkiismeretlen emberek ez irányú erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Az igazságra fény derült. Tudniillik amikor a feleségem gyermekünk elvesztése miatti fájdalmában és kétségbeesésében elment a WUBP főhivatalába, hogy megérdeklődje, milyen körülmények között halt meg a fiunk, a hivatal funkcionáriusai brutális őszinteséggel bevallották, hogy Romek fiunkat 1956. június 28-án, 12 óra 15 perckor ők lőtték le. Majd gyermekünk holtteste valamelyik funkcionárius első emeleti lakásán feküdt.



Számomra nem ismertek a körülmények, melyek között Teofila Kowałt meggyőzték, hogy tegyen hamis tanúvallomást. Az ő elmondása szerint „nem emlékszik", hogy egy białstoki nyomozótiszt kész vallomást nyújtott át neki. De ez nem lényeges. Az a lényeges, hogy Teofila Kował tudatosan vallott hamisan.
Teofila Kował a WUBP-nek adott első vallomásában azt állítja, hogy a kisfiam meggyilkolása pillanatában nyitott téren, a garázsok között tartózkodott. Ezt követően a gyanúsított megváltoztatta vallomását, és azt állította, hogy Romeket a garázsok kezelőhelyiségében lőtték le. A gyanúsított minden vallomása szerint fiunk halálának pillanatában ő a közvetlen közelben tartózkodott, és hallotta a távolról leadott gyilkos lövedék sivítását is. Állítása szerint a fiú halálának bekövetkezte után ő egy közeli székre vagy fotelbe ülő pozícióba tette a holttestet. Azonban a nyomozás során cáfolhatatlan bizonyítékok kerültek elő, miszerint Teofila Kował tanúvallomásai hamisak. A tanú hazudott, hogy úgy tűnjön, Romek életét a demonstrálók által leadott lövés oltotta ki, amelyet a Társadalombiztosítási Igazgatóság épületéből lőttek ki. Így a tanú kiszolgáltatta magát annak a csoportnak, amelynek célja a valódi tettesek elfedése volt.



Íme a konkrét bizonyítékok Teofila Kował hamis tanúvallomására. A Poznańi Bíróság Igazságügyi Orvosi Intézetének szakértője szerint: „a halálos sebet okozó lövedék a mellkas bal oldalába fúródott (…) a lövedék útja a mellkas bal oldaláról alulról, jobbra felfelé vezetett a mellkast átütve", és „a lövedéket csak a garázsok kezelőhelyiségéből adhatták le, ahol abban a pillanatban az elhunyt tartózkodott". Világos dolog, hogy a gyilkos lövedéket alulról felfelé adták le, jóval alacsonyabbról, mint az okozott seb, ezért a gyilkos nem tartózkodhatott ugyanazon a szinten, mint az áldozat, hanem a lövést közelről adta le, alacsonyabb szintről, mint ahol az áldozata állt. Egy távolról leadott lövés nem fúródhat be a testbe alulról felfelé, ezért a Teofila Kował távoli lövésről szóló vallomása hamis, mint ahogy az is, hogy halála pillanatában Romek közvetlenül előtte állt az épület földszintjén. Ezek a körülmények vitathatatlanok, és az Igazságügyi Orvosi Intézet által sem merül fel kétség felőlük.



Mivelhogy kisfiunk holttestét az épület első emeletén rejtették el, feltételezhetjük azt, hogy az emelet felé vezető úton lőtték le. Az orvosok véleménye szerint is a lövedék útja olyan volt, hogy normális esetben a gyermek kezét vagy az ingujját kellett volna eltalálnia. A kézsérülés és az ingujj megrongálásának hiányában arra lehet következtetni, hogy a tettesek kézfeltartásra szólították fel a fiút.



Eszerint az igazság az volt, amit a WUBP funkcionáriusai vallottak be a feleségemnek: egyetlen gyermekünknek ők a gyilkosai.
Hogyha Teofila Kował jelen volt fiunk halálakor, akkor hallania kellett az épületben a közelről leadott lövést, és látnia kellett a gyilkost is. Ellenben a gyanúsított azt állítja, hogy a lövést nem hallotta, csak a golyó sivítását. Ez az állítás nem fedi a valóságot, mert sem az eltalált áldozat, sem a hozzá közel tartózkodók nem hallhatják a repülő lövedéket.



Teofila Kował azon állítása sem igaz, miszerint a fiú halála után ő egy fotelba ültette a holttestét. Ha így történt volna, akkor a sebből kiömlő vér lefelé, a fehérneműjébe folyt volna, és bevérezte volna a fiú nadrágját is. Ellenben a nadrágja és fehérneműje száraz maradt, és csak az ingjén találtak vérfoltot, annak ellenére, hogy a vérzés igen erős volt. Ez a tény megerősíti annak az információnak igazságát, amit a feleségemmel közöltek a WUBP funkcionáriusai, miszerint Romeket halála után egy rugós ágyra helyezték. Betakarták egy pokróccal, és a sebéből a padlóra folyt ki a vér. Csak ezek után, miután elállt a vérzés, és a vér megalvadt, vitték le a testét a földszintre, és ültették a fotelbe. Egy másik tanú, Marian Kobiecki vallomásában azt állítja, hogy 15 órakor ő még nem látta a holttestet a fotelben. Ebből is az derül ki, hogy Teofila Kował vallomása nem egyezik a valósággal. Azzal a szándékkal vallott, hogy hamis képet alkossanak a gyermek haláláról, és hogy eltitkolják igazi gyilkosait. A fiam halála nem következhetett be olyan körülmények között, amelyeket Teofila Kował állított.
Helytelen a Megyei Ügyészség azon álláspontja, miszerint Teofila Kował tanúvallomásában jóhiszeműen mondhatott igaztalan állításokat. A hamis állítások a nő vallomásaiban nem másodrendű részletekre vagy lényegtelen körülményekre vonatkoznak, amelyekben esetleg tévedhet egy tanú. Amennyiben Teofila Kował jelen volt Romek halálánál, akkor eltitkolta e tragédia valós körülményeit, a hatóságoknak pedig részleteiben is kitalált leírást mondott el, ám szerintem közelebb áll az igazsághoz, hogy Teofila Kował egyáltalán nem volt jelen Romek halálánál. Vallomásának állításait a WUBP funkcionáriusai által előírtak szerint fogalmazta meg. A fenti megállapítás megerősítést nyert egy olyan kiváló és tiszteletre méltó személynek a véleményében, mint amilyen a Poznańi Orvostudományi Akadémia Igazságügyi Orvosi Intézetének igazgatója. Prof. Dr. Chrościelewski mint szakértő, jelentésében hangsúlyozza, hogy Teofila Kował gyanúsított vallomásai ellentmondanak az igazságnak.



Nem nehéz megfejteni milyen kisstílű célokat szolgált Teofila Kował azzal, hogy hamis tanúvallomást tett. Az egyik ilyen célt már említettem – kihasználták őt annak érdekében, hogy eltitkolják kisfiam valódi gyilkosait. De ez nem minden! Volt egy másik cél is. Teofila Kował meggyalázta fiam szent emlékét. Grądzielewski helyettes-ügyésznek tett tanúvallomásában nem habozott azt állítani, hogy kisfiam, Romek tragikus halála előtt lakásokat fosztogatott. Majd csak később, amikor Teofila Kowałt mint vádlottat hallgatták ki, vonta vissza aljas vádjait, és magyarázta meg, hogy egy másik fiút látott ott a helyszínen. Ezt figyelmen kívül hagyva, a nyomozást megszüntető Megyei Főügyész a gyanúsított állításait „világosnak és logikusnak" minősítette.



Romek a nemzeti lobogóval állt a WUBP főépülete előtt. A hős gyermek emlékét meggyalázva, Teofila Kował az UB (Állambiztonsági Hivatal) volt funkcionáriusa azt vallotta, hogy fiam kezében halálát megelőzően egy partvis volt.



Azzal, hogy mint tanú tudatosan hamisan vallott, Teofila Kował a Btk. 1. § 140 cikk. szerint kihágást követett el. Ezt megerősítette a Megyei Főügyész azon állítása, hogy a nyomozás „elég alapot nyújt a vádirathoz", amelyet elő is terjesztett. Ez a dokumentum a Megyei Ügyészség dokumentumai között található.
Teofila Kował szándékos hamistanúzásával nemcsak a hatóságokat és a társadalmat akarta félrevezetni, hanem minket is – a meggyilkolt gyermek szüleit.



Hamis képet szándékozott adni fiunk haláláról, elterelni a valódi gyilkosokról a figyelmet, árnyékot vetni bűntelen emberekre, és végül – meggyalázni kisfiúnk emlékét. Ezért a Teofila Kował elleni nyomozás beszüntetése sérti jogaimat, mint a megölt gyermek apjának jogait.



Amikor megtudtam, hogy a Teofila Kował elleni nyomozást beszüntették, arra a következtetésre jutottam, hogy eme határozat legfőbb oka nem a dolgok természetéből és jogi előzményeiből fakad, hanem kizárólag politikai érdekből. A fiam jelképes szerepet játszott a „poznańi megmozdulásokban". A tűzvonalban, golyózápor közepette felemelt egy földön heverő véres nemzeti zászlót, és lobogtatni kezdte a WUBP főépülete előtt, amelynek ablakaiból folyamatosan lőttek. Látva ezt a jelenetet, több ezer embert a meghatottság és a lelkesedés fogott el. Jómagam és feleségem hazafias szellemben neveltük fiunkat, Romeket. Patrióták vagyunk, és értjük, mit jelent a lengyel államérdek. Ellenben a mi fiunk nem a csatatéren halt meg, nem is egy eltévedt lövedék találta el. A mi fiunkat meggyilkolták, amikor egyedül és védtelenül maradt a WUBP épületében. A kegyetlen hóhérok bosszút álltak rajta azért, amiért ő a több ezres tömeg előtt a lengyel nemzeti zászlót, a szabadság szimbólumát lobogtatta.



A társadalom előtt eltitkolni e szörnyű kegyetlenséget, illetve azokat a körülményeket, amelyek között az lejátszódott, fiunk valódi gyilkosait rejtegeti és védelmezi – mivel ez nem államérdek. Ez csak azoknak az embereknek a történelem elmarasztaló ítéletétől való félelme, akikre egy ártatlan lengyel gyermek halálának felelőssége hárul.



Jan Strzałkowski



A „poznańi perekről" készült hangszalagon Michał Grzegorzewicz, az egyik vádlott védőügyvédje tartja beszédét az úgynevezett „kilencek perében". Hangszíneit váltogatva, a régi, háború előtti ügyvédek stílusában így fordul a bírósághoz:



„A Biztonsági Hivatal székháza előtt a városi villamos művek nődolgozói álltak. Nemzeti lobogót tartottak a kezükben. Sorozatlövések dördültek, ők lehajoltak, a zászló a földre leesett, de csak egy rövid időre, mert egy szürke ruhás kisfiú felkapta, és tízezrek szeme előtt a magasba lobogtatta. Van pátosz ebben a jelenetben. Ez a jelenet olyan volt, mint amikor benzin ömlik a lángoló tűzre. Az érzelmek lángja az egekbe csapott. Ez a szürke ruhás kisfiú, vannak erre bizonyítékaim, a 13 éves Romek Strzałkowski volt."



Grzegorzewicz ügyvéd a fiú tettével akarta a belügyisek székháza előtti tömeg későbbi viselkedését megindokolni. De új csapást is vágott Romek tragédiájának ügyében.



Van egy, a fent leírtakkal megegyező fénykép a poznańi felkelésről, amely az események ikonja. Két, a villamos művek egyenruháját viselő nő visz a város utcáján egy fehér-piros lobogót. Már nem élnek. De egyikükről, Helena Przybyłekről megmaradt egy tévés felvétel.



„Kilenc órakor megállították a villamosokat és mindenki a felvonulók közé állt. És mi is velük tartottunk. (…) Végigmentünk a Dąbrowski és a Kochanowski utcán. A Kochanowski utcában egy férfi jött oda hozzánk, és kezünkbe adott egy zászlót. És abban a pillanatban, amikor átvettem ezt a zászlót és megindultam, megsebesültem mindkét lábamon. Elestem. Odaszaladt egy kisfiú, és felkapta a zászlót. Akkor nem tudtam, hogy ő volt a Romek."



Ezt a változatot erősítette meg Helena kolléganője, Stanisława Sobańska a Teofila Kował elleni nyomozás során és a Romek édesanyjának írt magánlevelében is. Az egyik nyolcvanas évekbeli riportban pedig hozzátette, hogy Romeket a belügyisek székháza előtt ölték meg.



A szabadság nyolcvanas évek eleji szelleme Romek Strzałkowski halálát újból az érdeklődés középpontjába állította, és haláláról újabb – kevésbé vagy eléggé valószínű – változatokat hozott. Főként újságírók foglalkoztak vele, mert hivatalos nyomozás nem indult.



1981. június 28-án, az események 25. évfordulóján leleplezték Poznańban Romek Strzałkowski emléktábláját, a Mylna utcát pedig róla nevezték el. Fél évvel később, a hadiállapot bevezetése után, újfent nem lehetett nyíltan beszélni Romek Strzałkowskiról. A fiú ismételten a totalitárius hatalom törvénytelenségeinek jelképévé vált. A földalatti „Szolidaritás" bélyeget adott ki a fiú arcképével. Romek áldozatát Popiełuszko atya kínszenvedéseihez hasonlították.
A hadiállapot ideje alatt egy „szolidaritásos" misén az ellenzék legendás alakja, Anna Walentynowicz Romek édesanyjához fordult.



„Te voltál, Anna, az első asszony, akinek kitépték a szívét. A te sorsodban osztozott Jerzy Popieluszko édesanyja is. Neki sem adták vissza a mai napig fia reverendáját, amelyben meggyilkolták. Mint, ahogy neked, Romek édesanyja, neked sem adták vissza fiad ruháját."



Anna Strzałkowski nem érte meg azt az időt, amikor ismét szabadon lehetett a fiáról beszélni. Egy évvel a lengyelországi rendszerváltozás előtt halt meg. Férje a nyolcvanas évek elején hunyt el. Romek legközelebbi, még élő rokona, unokanővére, Anna Majerowska megkérdőjelezte az unokaöccse halála ügyében folytatott hivatalos nyomozás végeredményét. De reménykedik, hogy a fiú sírkövére végre felkerülhet a felirat: „Meggyilkolta az UB."



Sławeta ügyész: – A nyomozás még a sebesültek és a másképpen károsodást, például jogtalan fogvatartást szenvedett személyek meghallgatásának fázisában tart. Ne felejtsük el, hogy a poznańi események kapcsán legalább hatszázan sebesültek meg, és még egyszer annyi személyt lefogtak. Romek Strzałkowski esete a nyomozás ezen szakaszát érintő körülmények közül az egyik leglényegesebb és természetesen a legszimbolikusabb, és a tisztázás folyamatában van.



Kiderült, hogy a Teofila Kował egy álnév, amelyet a rendőrség és a bíróság adott annak a nőnek. Féltek ugyanis a poznańiak haragjától, a lincseléstől. Tadeusz Owczarzak újságíró felkutatta a címét. Sajnos, elkéstünk a felvétellel; egy évvel ezelőtt meghalt. Legutoljára vécésnéniként dolgozott – mondja egyik szomszédja.



– Pedig úgy akartam még az életben találkozni vele – mondja Anna Majerowska. – A szemébe nézni és megkérdezni: Mit érzett, amikor egy tizenéves fiúra célzott? Mit érzett, amikor lőtt? Hiszen magának három gyereke van?!



Mert Romek unokanővére meg van győződve róla, hogy Teofila Kował gyilkolta meg a fiút. Aláhúzza, hogy a szülők is ugyanígy gondolták. Mondogatták, hogy ez a belügyesek bosszúja volt azért, mert az orruk előtt lengette a nemzeti lobogót. – De lehet, hogy ezt kapta parancsba – gondolkodik el Anna Majerowska. – Vagy talán Romek szemtelenkedhetett vele – impulzív fiú volt. Mondhatta neki: Menj innen, hagyj békén, vagy valami ilyesmit. A nő erre meg fogta a pisztoly, és lelőtte. Nekik akkoriban mindent szabad volt. Azoknak az alakoknak.



Mirosław Sławeta ügyész a Nemzeti Emlékezet Intézetétől: – A Romek haláláról mai napig összegyűjtött nyomozati anyag megkövetelné, hogy mindent figyelembe véve, a nyomozás számos változata kerüljön benyújtásra. Az egyik, amikor a Kochanowski utcában tüntető tömegben haladva kapott halálos lövést, a másik a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság épületében történt meggyilkolása. A gyilkosság, mert lehet ezt a szót használni, következő verziója szerint állítólag már a Biztonsági Hivatal garázsudvarában, a garázs kezelőhelyiségében, vagyis az úgynevezett őrfülkéjében történt. Még olyan tanúvallomással is találkoztam, amelyben a tanú elmondja, hogy látta, ahogy Romeket meglőtték az UB garázsába vezető kapuban.



Részlet Stanisław Hejmowski ügyvéd, a „poznańi perekben" mondott védőbeszédéből:



„Nem tudom elfelejteni azt a fiút, aki a Kochanowski utcai golyózáporban magasba tartotta a nemzeti zászlót. Nem tudom, mi történt vele, él-e egyáltalán? Tisztelt Bíróság, szeretnék tisztelettel megemlékezni erről a fiúról.



Június 28-a vérrel áztatott szelleme megbélyegezte történelmünk egy bizonyos fejezetét. Az elmúlt tízesztendős időszakot. Ami ebben a tíz évben szép volt, eszmei és alkotó, az élni fog népünkben örökre. És ami rossz volt és méltatlan, az soha ne térjen már vissza. Hiszem, hogy az áldozatok kiontott vére nem volt hiábavaló. Hiszem, hogy az elesettek sírjai fölött beteljesedik a jóslat, amelyet Stanisław Wyspiański az életet örökké forgató istennő, Koré szájába adott a Novemberi éj (Spiró György fordítása) című drámai költeményében:


Nem tékozlom a vért,
A termőföldek vérben áznak,
S e vérből fiakat adok
– majd egyszer – a Hazának."







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Józsa Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.