Vers, próza / Tizenkilencedik század

Sebestyén Mihály
Tizenkilencedik század

[Látó, 2006. március]




Az Autogén Emlékképeket Őrző Városi Szövetség vállalkozás formájában működött, de az alapítványi törvény hatálya alá esett, ugyanis közhasznú tevékenységet folytatott, éjjel-nappal pöfögött és puszilózott a közvéleménnyel. Legalábbis ezt mondta nekünk Jubál Katalin asszony a Holbein utcai vattaraktárból, amikor kora hajnalban rendszeresen megraktuk a ponyvás kocsikat, és kifordulva a rakodótérből, eszeveszett sebességgel igyekeztünk kihordani a gyapotcsomagokat kacskaringós városunk legfőbb fogyasztóinak, azoknak a derék polgároknak, kik atyáról fiúra szállóan virilistái voltak Nagyszentmártonnak és a vele már szinte összenőtt Kőrisbarkácsnak.



A virilisták legfőbbike, Oldenburg Jeremiás virsligyáros volt, a többiek tőkések, szőlősgazdák saját húsz-ötven hektáros pincészettel a Vashegyszőlő alatt, részvényesek a Bürger-féle sör- és (atyáink szerint) csődlerakatban, temetkezési vállalkozók, juhosgazdák és hangszeröntők. Mendelházi Mendel azonban mindenkitől elütött, ő ugyanis gőzfürdőt és gőzmosodát is fenntartott, és valószínűleg még gőzekét és gőzmozdonyt, valamint gőzdíványt is birtokolt volna, ha nem szab határt vágyainak és gőzös ábrándjainak a gőzfürdő vendégserege.



A Gyógyító Mendelhöz címzett intézet (természetesen mű-) cégtáblájával Mendelházi Mendel mintegy értésére kívánta adni a bennszülöttség ama rétegének, amelyik a gőzfürdő mellett, előtt járt el, osont tova merő idegenkedéssel a szívében, és azoknak is, akik a fürdő szolgáltatásait igénybe kívánták venni (sőt vették is lekötelezően, követelőzve, visszeresen vagy kutyafuttában), hogy egykor a Dél-Alföldön jobb napokat látott-hallott és -zabált, ám a még ennél is jobb napok reményében tette át székhelyét Nagyszentmártonba, ám a kitűzött hét év meghaladtával már nem volt lelki ereje bevallani önmagának: csúfosan megbukott idefönn a dombok és dölyfös szőlősgazdák között: a városka foglya lett, egy tál meleg ételért, némi gőztöbbletért eladta lelkének üdvét, a haladásba vetett bizalmát; családjának ősi hitét elfelejtette (porosodni hagyta), bár még nem tartott az erkölcsi elmerülésben és dagonyázásban ott, hogy fejét Konczwald Honor áldozár keresztvize alá hajtsa. Akadtak azonban éjszakák és reménytelen novemberi esős hajnalok, amikor lelke csak egy hajszálra állott a hitehagyottság töredelmes beismerésétől, már-már azon kapta magát, hogy felkel, megmosdik, felköti az imaszíjakat, amelyeket még apjától kapott ajándékba tizennégy évesen (már vagy húsz éve nem övezte föl magát vele), még egyszer a régi istenéhez fordul, tanácsot kér a Teremtőtől, majd felkerekedik, és függetlenül a sugallattól – ha egyáltalán az elhanyagolt isten még szóra méltatja őt – konflisba ül, és áthajt a plébániára Konczwald Honorius atyához. Még nem tudja, hogyan fogja kezdeni, mit fog mondani, de…


Ekkor azonban rendszerint befordultunk a kapun, Mendel úr tágas kapuján, leraktuk a vattabálákat, és Mendel úr számára felvirradt a gőzmalom – hogy stílszerűen szóljunk – szokott zakotája, sürgése-forgása, Konczwald H. hátraúszott a halasztható, nem túl fontos, a kényelmetlen és jelentéktelen ügyek tartományába, melyek csak éjszakánként lökik fel a felejtés fedelét titkos gőzerejüknél fogva.
Konczwald H. atya éppúgy tagja lehetett volna a Mendelhöz benőtt kompániának, mint a szőlők gazdái, a hordóhasú Kelpék, Boros-Martonék és a keszeg, folyton köhécselő Berencsérek, Jubál Katalin asszony felmenői és persze az enyéim is, ám ő méltóságán és hivatásán alulinak tartotta azt.



Családunk azzal büszkélkedett, hogy dédapám ’820-ban megszerezte a sóegyedárúságot, amiről azt sem tudtam, mi az. Anyám csak legyintett, mondván: nagyapád viszont elveszítette a piactéri Kakasy-palotával együtt. Kik azok a sóegyedek, és miért kell őket árulni? Nincs meg a magukhoz való eszük, vagy olyanok, mint az eladó lányok, akiket kivisznek a leányvásárra? A sóegyedek bizonyára olyan sóbálványok voltak, amelyeket ősöm egy takaros műhelyben faragtatott nagy mesterekkel, sófejtő szobrászokkal, mint amilyenek Carrarában is szépszámmal akadnak márványhoz mérten. Szégyelltem megkérdezni, ha jól értem, amit anyám hangoztat, így aztán képzeletemnek semmi sem szabott határt, és ha Szovátára vagy Parajdra rándultunk ki, titokban kíváncsian fürkésztem a bányaoldalakat, a sóhegyek alakját, arcélét, abban reménykedve, hogy egyszer csak nyomára bukkanok Nagyapám kitermelésének, az idő őrzi még emlékét a kihasított tömböknek. Kérdezgettem is az öreg sóvágókat, ha tudnak valamit a W. családról, de nem akadt egyetlen ember sem, akinek felcsillant volna a szeme e név hallatára. Mondták, hogy voltak Vasok és Veresek, Virágok, még Virgácsi nevezetűek is, de W. nevűekkel senki sem találkozott…



S mert anyám a Kakasy-féle házat („palotát") és a sóegyedek árulását egy füst alatt emlegette, akarom mondani, egyetlen gőz alatt parentálta el, logikus volt arra következtetnem, hogy a sóbálványok gyors olvadása is a vízgőzöknek köszönhető, amint arra fizikai tanulmányaim (és persze vegytani alapfogalmaim) is feljogosítottak.



Rakott szekerekkel jártuk a várost, a gyógyszertárak, vegyesboltok és drogériák, a gőzfürdő és a városi kórház udvarát. Mudava néni, a bábaasszonyok védszentjének pitvarához gördültünk be, a hátunkra vettünk egy-két bála vattát, és a hátsó ajtón át bevittük a raktárba. Mindenhol ismertük a házirendet.Általában megbízhatóknak tartottak bennünket, kulcsot kaptunk és felügyelet nélkül rakodtunk le. Kivételt csak Konczwald Honorius atya képezett, aki mindannyiszor személyesen kívánt jelen lenni, amikor lemálháztunk. December legelején rendszerint rendelt két-három zsák finomabb kolorádói vattát Szent Miklósra, a fenyőfához, az angyaloknak, aztán ott repdesett köröttünk, mint egy túlsúlyos strucc, verdesett a szárnyával és aggodalmaskodott, hogy megsérül, sáros lesz, kifolyik, szétomlik a csomagok tartalma. Főnökünknek minden ízben arról kellett meggyőznie a háklis vásárlót (megrendelőt), hogy a csomagok tökéletesen záródnak, a bálákon belül újabb hermetikusan lepecsételt göngyölegek zsúfolódnak össze, kizárt a közvetlen érintkezés a felséges természet salakjával, illetve a segédszemélyzet (én és Kiméri Kuli) maradéktalanul tisztában van a vattabálák szállításában rejlő veszélyekkel és ártalmakkal, értjük a dolgunkat, „szolgálunk és vattázva védünk", hogy cégünk jelszavára se boruljon a felejtés-köpönyeg két szárnya.



Persze, a túlzó igyekezet sérülést okoz. Most éppen saját szövegünk esett áldozatul a tömörítésnek, hiszen elfelejtettük megemlíteni, hogy a vattaszállítmányok egyik legkitartóbb fogyasztója (megrendelője) az özv. Kopelovics Simonné által vezetett Kéjgödör nevű nyilvánosház volt az egykori Moczár & Bunk-féle sapkagyárban. A tökfödőket akkoriban a fedetlen tökök váltották fel, melyekkel a város polgárainak legjava, a gőzfürdőben összegyűlő, hangosan röhögő, vígan söröző-pezsgőző, ugratós kompánia ékeskedett, midőn a Kéjgödör szobáiba felvonult a kiszemelt hölgyekkel. Jubál Karcsi bácsi a vörösszőkéket kedvelte, érte Kopelovicsné gyakran hozatott olyan nőket a Felvidékről vagy leszegényedett sváb leánykákat a Bánátból. Kajcsa Maláta sörfőzőmester inkább a bögyösökkel mulatta magát, ebből következően az érettebb lányok felavatásának megtisztelő/terhelő feladata reá várt. Akadtak szelíd feketék és drámai fakószőkék, mély tekintetű tót lánykák, pompás köz- és magántündérek, élveteg tiroli asszonyok a kínálatban. Rengeteg puha és selymes-sejtelmes vattabála gurult befelé a Kéjgödörbe, amiről a vendégeknek fogalmuk sem volt, de nem is illett, hogy azután érdeklődjenek, amit az est óráin kívül ezek a lányok tesznek. A társaság tagja volt megtűrt, szélre utalt igazi morzsaszedő páriaként Talmács Timoftej, a szép írású besenyő tanító. Őt azért kellett befogadni, hogy legyen aki lejegyezze a társaság élceit és emlékezetes tetteit. A nők tekintetében nem válogatott, mondják, hogy étvágya hihetetlenül széles hömpölygésű virtust hordozott, képes volt egy este – ha tárcája engedte – négy-öt nőt is elfogyasztani vadul és szenvedélyesen, mintha most engedték volna ki a kaszárnyából vagy a Foglár utcai kisdutyiból.



A társaság rengeteg viccet mesélt egymásnak, Kondás Márton tudta a legtöbbet: malacot, zsidóst, papost, cigányost, doktorost vagy csak fából faragott szóviccet, borsos politikai anekdotákat, mégis a legjobban azon derültek, midőn egy napon, akarom mondani éjszaka, bezörgetett hozzájuk két városi éjjeliőr, amolyan bakterfajzat, akiket Kopelovicsné elzavart, hogy ma éjjel nincs műszak, ma van az erdélyi ezredek napja, és különben is basszák meg magukat. Mire tizenöt perc múlva a bakterfajzaték visszazörögnek, hogy végeztek, már csak fizetni akarnak a madamnak.



Az Autogén Emlékképeket Őrző Városi Szövetség úgy kerül a városképbe, akarom mondani az emlékezés folyamatába, hogy a nevezett vállalkozás megbízta Konczwald Honoriust, hogy írja meg Nagyszentmárton múltját, hősi régiségeit és dicső napjait, amelyek mindenképpen szebbek, ámbátor sanyarúbbak voltak, mint a mostaniak, emezeket csupán a karvastagságú önzés és böfögés jellemzi. (A kivételek előtt, természetesen, ezúttal is megemeljük kalapunkat, kapedlinket.)



Korábban is voltak próbálkozások, félig letisztázott, abbahagyott, kelkáposztafőzelékbe fagyasztott krónikatöredékek, kronológiák és részdolgozatok, nevetséges és fellengzős várostörténetek, amelyek nem érdemlik meg a história nevezetet. Hol nyelvezetük volt silány, s adatbázisuk szűk, mint csirke seggén a nyílás, mondta mindig drága emlékezetű földrajztanárunk, Vili bácsi, ha a Sipka-szorosról tanultunk. Koncepciójuk sem volt nagyobb, mint egy cúgos cipőé az egyenlítői szélcsendben, terjedelmük olykor egészen figyelemreméltó lett, no de a belbecs, az, a belső becsérték egyenlő volt a harmadnapos vízbe fulladással.



Mit szaporítsuk a szólás gyöngyszemeit, Nagyszentmárton kétségen kívül megérdemelt végre egy teljes körű, átfogó, mindenre nyitott és lélekvidító tudós várostörténetet, amely világos és tanulságos legyen, persze olvasmányos, elmélyült elmélkedésre serkentsen, és mindenkor elegendő példázattal szolgáljon oktatónak, bölcsnek, egyaránt tanítványnak és prófétának.



Konczwald Honorius atya elegendő becsvággyal és szorgalommal, türelemmel és tudományos előstúdiumokkal rendelkezett ahhoz, hogy elfogadja a nagy kihívást. Könyvtárak titkai adták meg magukat égő vágyának, kereső szemének, fürge kezének, melyet a papi hivatás sem hájasított el. A levelestár sem maradhatott ki, hiszen az okleveles források nélkül az egész építményt átlengte volna a hamisság és fantázia kétségen kívül csábos, de fölöttébb kétes értékű légvonata. A szerencse is kegyelni kezdé őt, ugyanis felfedezett a városi levéltárban egy eladdig nem ismert elbeszélő művet, egy kiapadhatatlannak látszó kútfőt. A mű régi volt, poros és csak az előző levéltárosi nemzedékek trehányságának köszönhetően nem került a kutatók látóterébe. Sajnálatosan a személyzetébe sem. Két kivételes és kegyes körülmény közbelépésének köszönhetjük felfedezését: Konczwald buzgalmát hamar megunta Toppler Diénes városi levéltáros, aki jobb’ szeretett matematikai feladványokat és rébuszokat gyártani, mint port búvárlani, ezért Konczwald Honoriust, bízva taláros becsületszavában, kutatói tisztességében – a működési szabályzattal szöges ellentétben – beeresztette a levéltári raktárba, rázárta az ajtót (azt a vastag, pántolt tölgyfa-alkotmányt, mely egykor még Rózsa Sándor és Ládási Lázár híres betyárok szökési kísérleteinek is jól ellenállott, midőn még a városi fogdát szolgálta hivatalos előéletében), és a pátert csak hosszas ajtórázogatás után engedte ki. Az atya egy szombat délelőtt a félhomályban megbotlott és elesett Toppler Diénesné serpenyőjében, melyben a levéltárosné férjének két évvel korábban áthozta a frissen kisütött kofapecsenyét, Toppler uram kedvencét. Konczwald Honorius gyermek- és ifjúsági kora óta nem esett orrára, annyira megdöbbent a váratlan eseménytől, hogy percekig mozdulatlan maradt, meg akarta őrizni a szenvedések előtt még néhány másodpercig töretlenségének illúzióját. Tudta, ha megmozdul, valami iszonytató fájdalom fog belényilallni, amely aztán élete végéig kísérni fogja felvont sisakrostéllyal vagy alattomos bujkálással.



Bár hajlamos volt az önsajnálatra, és félt a szenvedésektől – más dolog mégis Kr. U. szenvedéseiről szólni a szószéken, és megint más itt heverni egy levéltár mélyén, ahol legfennebb elkúszhat a tölgyfaajtóig, midőn elegendő erőt gyűjt, és kaparászva, vérző körmökkel várhatja, míg Diénes uram felmerül a rejtvény gyötrelmei közül, például abból a dilemmából, hogyan lehet meghatározni a közönség számára négy mássalhangzó torlódását úgy, hogy azon ne érződjék a veríték és az álságos móka.



De mindezeknél is erősebb volt kíváncsisága: oldalra fektette arcát, a padlón csomókban álló kosszal sem törődve, benézett a polcok alá. Magas vaslábakon állottak, hogy a nedvesség ne tehessen könnyen kárt az értékes városi iratokban, midőn az egyik fal menti polc mögött, sarkosan kilógva egy vastagabb tárgyat pillantott meg. Papirostábla vagy fekete marokenbőr kötés lenne? – vívódott. És mert onnan, ahol hevert, gyengülő szeme nem tudott kielégítő válasszal szolgálni, oldalára fordult, felült, sőt, fel is állt, és a polchoz bicegett. Hasra ereszkedett ezúttal önszántából, vaskos karját kinyújtotta, hogy elérje a könyv sarkát, de a kutató végtag rövidnek bizonyult, a polc pedig moccanthatatlanul túlterhelt volt.
Munkásokat kellett hívatni, a városi törvényhatósági bizottmány rendkívüli ülésen döntötte el, hogy pénzt utalnak ki a levéltár fertőtlenítésére és kimeszelésére, Toppler Diénes örömében összecsókolta páterkámat, Topplerné végre visszakapta sokáig keresett serpenyőjét, amit még dédanyjától örökölt, Konczwald páter pedig túl azon az örvendetes tényen, hogy komolyabb testi bántalmak nélkül úszta meg a kalandot, gazdagabbá tette a várost egy jelentős forrásmunkával.



Belemélyedve a titkos krónikába, belefeledkezve a történetbe, számos bizonyítékra lelt, a bizonytalanságok ellenszerére bukkant, sejtéseit igazolva látta, koncepcióját új elemekkel gazdagíthatta. Nagyszentmárton egyes sivárnak, eseménytelennek tűnő múltszakaszai elevenné váltak, ékesszóló cáfolatát nyújtva mindannak, amit a százados salabakterség és az avatatlan koszos mancsok ráhordtak e városi múlt tiszta tükrére.



Óh igen, az új adatok, a történések, amelyek áthídalnak látszólag mozdulatlan időtömböket, a kikanyarintott szeletek fájdalmas hiányát. Például a kötetben, nevezzük nyugodtan Nagyszentmártoni Krónikának, hiszen ezt a munkacímet adta neki Konczwald Honorius is, előbukkant egyebek közt egy olyan mozzanat, amellyel eddig sehol sem találkozott: mi is történt az utolsó előtti tatárbetöréskor a településsel? Nos 1666-ban a hegyek lábánál fekvő kisváros, mely nagy királyainktól nyert privilégiumai folytán mégis városfallal keríthette körül magát, így védve a polgárok javát, számíthatott arra, hogy kutyafejű uraimék meg fogják látogatni. Az akkori főbíró, bizonyos Virgácsi Imreh rávette a magisztrátust, hogy minden polgár adjon a javaiból tehetsége szerint valamennyit (mindenkire rábízatott, mennyit ér meg neki önnön és város-édesanyánk biztonsága! – minő elmés láncra fűzése a demokráciának – gondolta Konczwald Honorius, aki elméletben igencsak lelkesedett Periklész koráért), amely összegnek birtokában aztán valamivel nyugodtabban várták a pogányt, aki meg is érkezett. Tűzzel-vassal, szabadrablással fenyegetőzött, kardélre hányt szüzeket és megbecstelenített otthonokat, rabszíjra fűzött férfiakat helyezett kilátásba, végül csöndesen és feltűnés nélkül távozott martalócaival hét óra múltán a városfalak alól, még a tavalyi vágott dohányt sem vitte el, holott közismert volt, hogy Kutyafejű Ginkobáj kán ugyancsak bőszen szokott füstölni, ha már egy keresztyén várost amúgy rendesen lángokban látott.



A Krónikát hol latinul, hol magyarul vezették, volt benne egy kis török-magyar szószedet is, polgárnévsor, amelyben fel voltak sorolva a fürdőkompánia tagjainak ősei is. Konczwaldnak, aki sietősen olvasta végig és másolta át, fel sem tűnt, hogy a névsor egy Mendel Mendoel de Pusta, Senior, Judaeus miser bejegyzést is tartalmaz. Csak átvillant a fején, milyen tág keblű kisvárosba vetette sorsa, hol már a 17. században befogadták a zsidókat. A Krónika nyilvánvaló – állapította meg K. H. atya történészi elmeéllel, jó vénával –, bár 1650-nel kezdi a történteket előadni, sokadik másolata egy eredeti ősgesztának, az első harminc-negyven esztendő valószínűleg a kollektív emlékezet terméke (martaléka), a személyesebb, az átéléssel hitelesített fejezetek 1696 körül kezdenek felmagzani. Ekkor kerülnek bele a specifikus, hamisítatlan színek és ízek, olyan apró mozzanatok, megfigyelések, mindennap-töredékek, amelyeket csak a kortárs láthatott meg, regisztrálhatott, jegyezhetett föl az utókor számára. Krónikások sora vezette a naplót, ám egyik sem nevezte meg magát vagy elődeit, ami elég szokatlan gyakorlat a magyarban, de a páter talált erre az anonimátusra külföldi analógiákat, ui. például a westerwaldi krónika (Chronica Germanorum et Allobrogorum) sem fedi fel a bejegyző szerzetesek nevét, csak a westerwaldi cisztercita kolostort jelöli meg az írók otthonául.



A történelem e kéziratos könyvecskében az ismeretlen krónikaíró leányának, Gyulánkának születésével ér véget a következő szavak kíséretében. „A tennap született egy szerencsétlen leánykám, kinek a Gyulánka nevet adtuk, a kiről nem tudni, ha Isten Ő Sz. Flsge meg hagyja őtet, hogy meg érné talán az esztendőnek derekát?"
Konczwald Honorius azonnal a református és katolikus egyházi anyakönyvekhez fordult, de azokban legnagyobb sajnálatára egyetlen neonata Gyulánkára sem lelt, sőt arra sem emlékezett, ha valaha keresztelt e névre lánycsecsemőt. Megkérdezte református kollégáját is, ám az csak a fejét ingatta. Tudtával, egyetlen Gyulánka sincs ebben a városban, de Nagyszentmárton tágabb környékén sem, sőt a lelkész inkább valami értelmiségi túlcsordulós hazafiság-kivagyiság számlájára terhelte rá Gyulánka létezését. A kalendáriumok is némák maradtak, bár mindketten sejtették, hogy mögötte a Júlia vagy Jolánka állhat, mint elvetélt magyarosítási kísérlet. Konczwald atya végül is akként nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy eldöntötte, a lánykát Isten kivette e világból, és atyja, az utolsó krónikás bánatában 1842-ben befagyasztotta a feljegyzések sorát.



Míg az atya lemásolta a krónikát, kommentálta, jegyzeteivel világosította meg a ködösebb-zimankósabb részeket, az elmosódott kontűröket erősebbre húzta, rengeteg vattát szállítottunk neki, ugyanis aranyérbántalmai városszerte közbeszéd tárgyát képezték. Voltak vasárnapok, szentmisék, szent napok, ünnepek, amikor látszott arcán a fájdalom, a kínzó szenvedés, noha minden erejét összeszedve a test lázadását legyőzve, összeszorított állkapoccsal ment fel a szószékre, kezén megfeszültek a csontok és az izmok, homlokán gyöngyöket vetett a türelem, ám amint kinyitotta száját, hibátlan, aranymetszésű mondatok terültek szét a főhajóban; misézett, gyóntatott, lelkeket gyógyított úgy, hogy csak nagyon avatott szem vehette észre, miközben gyarló magáról megfeledkezve, a segítségül könyörgőt istápolta, fájdalmai nem szűntek egy pillanatra sem.



Az atya a templomon kívül feszélyezetten érezte magát, zavarban volt, nem jegyzett meg arcokat és rokoni szálakat. Talán a levéltár volt egyetlen mentsvára az egyházon kívül, ámbátor lelkiismeretesen eljárt a betegekhez a kórházba vagy a haldoklók otthonába, felsétált a tószegi lelencotthonba, megáldotta az őszi és tavaszi nagyvásárt, sőt még görög katolikus kollégájához is kilátogatott Kőrisbarkácsra, ahol dr. Timoteus Pirneczoju-Tarnakoppal latinul beszélgetett egyházjogi és kánonmetafizikai kérdésekről, mégis városszerte azt tartották, gőgös ember, fennhéjázó, nincs tekintettel a település kialakult szokásvilágára.



Hogyan szabad például Szent Bagamér-napi körmenetet tartani akkor, midőn a városban éppen folyik a farsangi mulatozás, és az emberek legszívesebben forralt bort innának pinceszeren vagy Kopelovicsné műintézetében? Mi az, hogy ki van írva a templom kapujára: ne köpj, ne tüsszents a küszöbre, Isten házát gyalázod meg, te szerencsétlen!? Mintha nem tudná minden ember, hogy a köpés és tüsszentés tisztítja a tüdőt és az agyat, erősíti a lépet, és megvidámítja a torkot, mivel aztán szépen elénekelhetők a zsoltárok és himnuszok.



De a személyes viszonyok sem alakultak túlságosan szerencsésen. A borosgazdákat kiprédikálta, a gőzfürdőt az erkölcstelenség kútfejének és a promiszkuitás (mi az?) fertelmes fertőjének tartotta, Talmács Timoftejt, a böszörményt, bár nem volt egyházának tagja, a szószékről egyenesen piszkos csavargónak, tökkelütött, bűzös bakkecskének nevezte egyik szenvedélyes, az erkölcsöket jobbítani szándékozó húsvéti beszédében, midőn arra figyelmeztette híveit, hogy az Utolsó Vacsorán sem Ő, sem az apostolok nem rúgtak be, mint ahogyan ezt oly gyakran megteszik végtelen tobzódásaikban a Mendelhöz járó városi urak. Kondás Mártontól, a viccek doktorától elvárta, hogy előre köszönjön, holott Kondás tehetősebb volt nála, és korban is Konczwald felett járt jóval, Kondás uram családja legalább négy főbírót adott Nagyszentmártonnak, amint erre többször is vagyon utalás abban a levéltárban felette szerencsésen elékotort kézirat hasábjain.
Ribizli (azelőtt Rothschwantz) Mánuel rendőrfőnök lábára egyszer, a rendőrfőnök állítása szerint, szándékosan rátaposott, hogy hamarabb fogadja őt az uralkodó. Ez akkor történt, amikor az egész város kisereglett őfelsége fogadására, aki éppen a trónörökössel együtt megszokott szeptemberi kárpáti medvevadászatáról visszatérőben meglátogatta Nagyszentmártont, ahol eladdig még soha egyetlen király sem járt. Ferencz József felavatta Ládai Lázár betyárvezér kivégzési helyén azt a régóta óhajtott hálaoszlopot, mellyel a város lakói köszönték meg az Égnek és a Törvényes Rendnek, hogy biztonságban és jólétben élhetnek F. J. napsugaras uralkodása alatt az ezredévi készülődések közepette.



Tudni illik, hogy Konczwald Honorius nem avatkozott bele a városi torzsalkodásokba, politikai csatározásokba, nem vett részt a törvényhatósági üléseken, ámbátor a közgyűlés nyilvános volt, kerülte, hogy bárki pártjára is helyezkedjék, ő könyörgéseibe és hálaadó imáiba Magyarország törvényes uralkodóját foglalta bele, és évente egyszer megemlékezett Kossuth Lajosról is, amivel, úgy gondolta, eleget tesz a kurucos ’48-as városi duhajkodásoknak is. Sapienti sat.



Ám a legsúlyosabb sértést Oldenburg Jeremiáson ejtette, akinek az egyház iránti hitét és odaadását vonta kétségbe, midőn amaz nagyobb összeget akart felajánlani egy Oldenburg-kápolnára, melyet Szent Pál tiszteletére emeltek volna a régi Kápolna utca végében. Prozeliták, nem kell úgy lihegni, mondotta volna négyszemközt Oldenburgnak, aki büszke volt arra, hogy ősei sem Németországban, sem itt, a keleti végeken soha nem váltottak hitet, egyházat, hűséget, nem szegtek esküt, házasságot. Oldenburg Jeremiás szó nélkül eltűrte a ripők sértést, úgy állt bosszút, hogy panaszai nyomán elérte a püspökségen, Konczwald mellé segédpapot küldtek, és megígérték neki, hogy amint a körülmények engedik, Honorius atyát áthelyezik a kalocsai egyháztartományba.
A többkötetesre tervezett történelmi mű felépítésének első állomásaként úgy döntött óvatos bölcsességgel, hogy legelébb a minap előkerült Krónikát jelenteti meg. A friss példányokkal a hóna alatt a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának professzorait személyesen hívta meg, szerette volna, ha jelen van az Erdélyi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum néhány dolgozótársa, a környék tanártársadalma, egyházi emberek, a püspök úr őexcellenciája, polgárok, egyesületek, a város elöljárói, saját rokonai Pozsony megyéből. Meghívókat nyomtatott, azokat szétküldözgette, az újságokban hírré tette az eseményt, a plébánia Szent József-termében kétszáz széket állíttatott be, ünnepi asztalt foglalt a Vén kalamárishoz címzett nagyvendéglőben (bérlő: Kopelovics Hermann), virágcsokrokat köttetett az előkelőségeknek.



Az előre kitervelt, fölséges nyereségvágyból elkövetett szcenárió szerint előbb egyházi szertartás vezetné be az ünnepséget, melyet a segédlelkész celebrál, majd szólásra emelkedne a püspök úr őexcellenciája, aki méltatná az eseményt, magát a felfedezés egyedülvalóságát, az isteni kegyelem eme különös és szerencsés megnyilatkozását, utána következne Konczwald Honorius őszerénysége, aki bemutatná a Krónikát, részleteket olvasna fel, közreműködik a plébánia kórusa. A városi Soli Deo Gloria társaskörből alakult kisegyüttes régi magyar dalokat játszana lanton és citerán. Harmóniumon kísérné őket maga Konczwald Honorius. Az EMKE sem csinálhatná különbül.



Az egyházi méltóságok székeit külön is kitömette vattával – így kapcsolódunk mi e történethez –, a kényelmesebb ülés talán feledteti elöljáróinak szerinte elhamarkodott ígéretét, mellyel átvezénylésébe beleegyeztek annak az átkozott Oldenburg Jeremiásnak közbenjárására. A város színe-javát kíváncsivá tette az újonnan felfedezett krónikával, hiszen még a rendőrfőnök fia, Veres Rubén is megírta a Magyar Polgárban, hogy „Nagyszentmárton ezredéves históriája újabb értékes aranyoldalakkal és ritka dokumentumokkal gyarapodott", ami aztán az újságolvasók és a Kereskedők Kávéháza közönségét is kilódította a szokott egykedvű üldögélésből.



Én azt reméltem, holnap végre választ kapok távoli felmenőm sóegyedáruságát illetően, megtudok valamit, amitől az életem feltelik tartalommal, különb leszek, és talán még vissza is szerezhetem a sóbálvány boltot, amit aztán városunk fellendülő idegenforgalmának szolgálatába állíthatok.



A papok mellett illett üresen tartani az első széksor többi ülőhelyeit, íratlan szabály volt, amit legfennebb a polgármester szeghetett meg, amennyiben valamelyik egyházi méltóság maga mellett hellyel kínálta. Ezúttal a Mendelhöz kompánia tagjai késve érkeztek, csöndben, lábujjhegyen lopakodtak előre, hiszen már zajlott a műsor, Halmágyi Norbert és Südbert, az ikerpár énekelt, és gondolkodás nélkül elfoglalták a prelátusok, kanonokok, apáturak és plébánosok mellett üresen maradt székeket. Oldenburg Jeremiás mellett például mindjárt a böszörmény Talmács, a csöpögő orrú írnok kapott helyet, Kondás és barátai pedig betöltötték az első és második sor valamennyi tátongó helyét.



Addig semmi baj nem volt, amíg a műsor nemesebb, de kétségen kívül veszendőbb, a napnak szóló protokoll része zajlott. A közönség csendesen bóbiskolt, szellentett, szipákolt, bólogatott, Kondásné sem suttogott barátnőjével Berbencs Mancival, az előadás hangtalan hézagait kitöltötte a papi és a közönséges gyomrok korgása, hiszen a meghívó kifejezetten rakott asztalokkal kecsegtetett.



Amikor Konczwald Honorius nagy pillanata fölvirradt, élénk és minden oldalról fölcsattanó taps fogadta. Úgy hajolt meg a közönség előtt, mint maga Liszt Ferenc a porosz királyi fenség udvarában. Büszkén, kecsesen, öntudatos alázattal. A siker összecsomósodott a levegőben, és friss januári hó gyanánt hullani kezdett a közönség fejére. Az embereket a kíváncsiság csiklandozta, átnedvesítette, felélénkítette.



Az atya röviden összefoglalta a felfedezés körülményeit és Isten útmutatásának különös módját, beszélt a kutatás buktatóiról és az előtte járók hanyagságát burkolt formában ugyan, de határozottan elmarasztalta. Felmutatta a kéziratot, hatásosan belelapozott, és a gondosan kiválasztott részből felolvasni kívánt. Ahogy a szövegben haladt előbbre, úgy erősödött az első sorokból támadt visszhang, a társaság tagjai kórusban visszhangoztak minden sort, amikor Honorius atya megbotlott, a kórus a jó és hibátlan szavakat mondta, bevárta, amíg az atya utoléri őket, akkor tovább mormolták együtt a múltat.



Az előadó előbb idegesen felnézett, nincs bosszantóbb a tudálékos, önző, gyarló és borstörésben kéjelgő publikumnál, majd vállat vont, kevésbé nyugodtan és fenségesen ugyan, de folytatta a felolvasást, hangja azonban egyre gyakrabban csuklott meg, el-elborította azt az erősödő kíséret, a teremben váratlanul felgyulladtak a lámpák, és a társaság tagjai mit sem törődve az egyháziak méltatlankodásával, a közönség ámulatával és gúnyos fel-felnevetésével, felálltak és az előadói pulpitus elé sorakoztak fel, közben egy percre sem hagyva abba a szavalást, harsogva, öblösen, vidáman vagy súlyos, tettetett komorsággal mondták fel a Krónika lapjait mondatról mondatra, szóról szóra, betűről betűre.
Konczwald Honorius régen abbahagyta a felolvasást. Állt tátogva, tehetetlenül, megsemmisülten. Tudta, egész pontosan megérezte, nagy hibát követett el, amikor megtalálta a kéziratot. Még nagyobbat, amikor lemásolta és hitelt adott minden szavának, de a legnagyobbat, amikor megszületett, elvégezte a hittudományit és ebbe a pogányok lakta szörnyű fészekbe kérte papsága első és eleddig utolsó állomását.



Vezényszóra hagyták abba a szövegmondást. A Mendelhöz tagjai meghajtották magukat, felszólították a közönséget, hogy tartózkodjék a tetszésnyilvánítástól, alázatosan, orruk alatt szemerkélő somolygással kértek bocsánatot a nagyméltóságú egyházi személyektől, majd Oldenburg Jeremiás rámutatott Kondás Mártonra:
Az ő ötlete volt.



Aztán magára bökött: Én kezdtem el diktálni, bevallom, meglehetősen gyorsan ment.



A társaságot széles mozdulattal karolta át: Ötleteink alapján leírta, megbővítette, az egyes részeket latinra fordította, és betanította böszörményi nemes Talmács Tima.



A papírt és tintát megszerezte Toppler Diénes, archivárius uram.
Konczwald Honorius utolsó erejével még annyit préselt ki magából: De miért, mit vétettem?



Mire a kompánia, mintha számított volna erre, egy emberként vágta rá:



Csak.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.