Vers, próza / Tragédia vagy paródia? (Shakespeare Athéni Timon c. darabjáról)

Jánosházy György
Tragédia vagy paródia? (Shakespeare Athéni Timon c. darabjáról)

[2005. augusztus-szeptember, SzínházLátó]



Az Athéni Timont elhibázott – elsietett vagy éppen befejezetlen – műnek, Shakespeare meglepően gyenge alkotásának tartják kritikusai. Cselekménye szokatlanul leegyszerűsített, alakjai egyoldalúak és vázlatosak, a befejezés összecsapottnak tűnik, a darab nyelve színtelenebb, verselése gondatlanabb, mint a Shakespeare-drámáké általában. Ez azt a gyanút keltette egyesekben, hogy talán nem is Shakespeare műve; van, aki arra gondol, hogy voltaképpen kísérleti munka, egy felhagyott kísérlet emléke.



Kétségtelen, hogy a darabot nem számíthatjuk a drámaköltő nagyságát fémjelző remekművek közé. De talán nem is olyan selejtje színpadi termésének, ahogy a kritikai köztudatban él. Értékelésünk elsősorban attól függ, milyen szándékot tulajdonítunk a szerzőnek, mihez mérjük, hogyan értelmezzük művét, hol helyezzük el drámáinak páratlanul sokszínű együttesében.



A műfaji csoportosítást követő magyar összkiadásokban a tragédiák kötetének végén találjuk a Timont. Sokféle vélemény hangzott el már műfaji hovatartozásáról, némelyek éppenséggel komédiának minősítették, ám a köztudat leginkább tragédiaként tartja számon. De elhihetjük, hogy annyi nagyszerű tragédia, és nem sokkal a Macbeth és az Antonius és Kleopátra után, mindezek során szerzett tapasztalataival felfegyverkezve, Shakespeare ilyen tragédiát írhatott? Mert minden bizonnyal utolsó igazi tragédiájával egy esztendőben, 1608-ban írta a Timont, valamivel a Cymbeline előtt, amelyben egyértelműen megmutatkozik a szerző – kevéssel előbb már a Periclesben is tapasztalt – mélyreható drámai szemléletváltása. A darabnak a Coriolanusszal való belső rokonsága – Alkibiadész és Coriolanus pályaívének szembeötlő párhuzamossága – semmi kétséget nem hagyhat keletkezésének ideje iránt.



Valóban tragédiának szánta volna Shakespeare a Timont? És ha nem – akkor minek? Mikor – műfajelméleti meggondolások nélkül, de a gyakorló színházi ember és a zseniális költő ráérzésével – tragédiának tartotta művét, minden esetben annak is címezte. Tragédiának nevezte címében a Titus Andronicust, a Romeó és Júliát, Julius Caesart, Hamletet, Othellót, Macbethet, Antoniust, Coriolanust, sőt – teljes joggal – a III. és II. Richárdot, sőt a VI. Henrik 3. részének mondott drámát is. Érdekes, hogy a Lear király első, epikusabb változata – a kvartó szövege – még a Lear király története címet viselte, csak a Folióból ismert későbbi lett Lear király tragédiája. A Timont sohasem nevezte szerzője tragédiának, teljes címe szerint: Athéni Timon élete. Vagyis színre vitt epika, mint a hasonló című János király és V. Henrik. A darabot olyan időszakban írta Shakespeare, mikor a történelem, a dráma és színház, a közgondolkodás és saját élete alakulása végképpen lerombolta hajdani hitét a tragikus nagyságban.



Hasonlítsuk össze a Timont a problematikájában olyannyira rokon – és végső formájában alighanem kevéssel korábbi – Learrel. A brit király végzete: az öntelt autokrata tragikus tévedése; a megtollasodott athéni polgáré: az ostoba öntetszelgés. Csupán rövidlátásukban testvérek: Timon szánalmas, de korántsem tragikus alak, sajnálhatjuk, de bukása – vagyis inkább: lecsúszása – nem rendít meg. Géher István találó, tömör fogalmazása szerint: „érdektelen és jelentéktelen karakter, egy tehetségtelenül tehetős magánzó, akinek a tulajdona az egyetlen tulajdonsága" (Világirodalmi Lexikon).



Nem a jóság óriása ő, akit korlátlan nagylelkűsége juttat csődbe, amint egyes magyarázók igyekeznek erkölcsi hőssé emelni alakját. Tagadhatatlanul van benne őszinte jóság, jóindulat, amint szolgájának kiházasítása, vagy Ventidius kiváltása az adósok börtönéből bizonyítja. De látványos, hivalkodó nagylelkűsége elsősorban öntetszelgés a nagyvonalú ember szerepében. Semmit sem tudunk róla, származását, óriási vagyonának eredetét: talán – ámbár önkéntes száműzetésének nyomorában azzal kérkedik a cinikus Apemantus előtt (!), hogy a „bölcsőtől" jólétben élt – szerény származású ember, aki fáradság nélkül, alighanem örökség útján, vagy háborúban szerzett zsákmányként (mert, amint később kitűnik, sikeres hadvezér lehetett valamikor) jutott ilyen vagyonhoz, amelyet nem is tud felbecsülni, és módján felül páváskodik vele, hogy vagyoni helyzetéhez mért társadalmi tekintélyt vívjon ki magának. Az, hogy Apemantusnak (!) fitogtatja ékszerét, egy kézlegyintéssel visszautasítja, hogy az időközben meggazdagodott (!) Ventidius megadja a pénzt, amivel kiváltotta, de legfőképpen az, ami vagyonbukását okozza: közismert uzsorásoktól kölcsönöket vesz fel, hogy ugyanezeket az uzsorásokat rendszeresen jóllakassa válogatott falatokkal, sőt, teljesen szükségtelenül, mindegyre megajándékozza ékszerekkel – ellentmond a legelemibb józan észnek. Timon barátainak mondja őket, de miféle barátok, miféle barátságok ezek, amelyekben nincs más összetartó kapocs, csak aminek értékét pénzben lehet kifejezni? Mihelyt megszűnt az érdek, a remélhető haszon, ezek a barátok, ezek a barátságok nyomban felfedik igazi arcukat.



Az egyetlen eleven emberi érzést a darabban Flaviusnak, az intézőnek gazdájához való hűsége jelenti. Timon világában nincsenek bensőséges emberi kapcsolatok, igazi, meleg barátság, szerelem, Timonnak nincs is felesége, családja, barátja, senkije, csak vagyona – amíg van. Mihelyt nincs, megmutatkozik erkölcsi törpeségében. Bosszúja – a forró vizes „lakoma" – gyerekes és nevetséges csíny, önkéntes száműzetése, elvonulása a vadonba híján van minden emberi méltóságnak, csak erkölcsi talajtalanságát tárja fel. Dicstelen és jelentéktelen életének befejezésére nem volt miért több figyelmet fordítani.



A kritika felrótta a szerzőnek a lélektani elemzés, a részletes jellemrajz hiányát, a kurta-furcsa befejezést. Hamlet, Othello, Lear, Macbeth megalkotója ne lett volna képes ugyanilyen gondosan kidolgozni Timon lélekrajzát, sorsának belső mozgató erőit? Arra kell gondolnunk, hogy szándékosan mondott le erről, távol esett céljától: nem tragédiát akart írni, nem is „a pénz komédiáját", mint Ben Jonson, valami egészen mást. Nem olyan igazi drámai alakokat akart teremteni ezúttal, amelyeknek a megformálásához mindenkinél jobban értett, hanem – mintegy a középkori moralitás szellemében – egyetlen emberi tulajdonságot megtestesítő figurákat, úgy is mondhatnám, allegorikus karikatúrákat; igen, nyilván karikatúrákat akart, nem többet, s az ilyeneket néhány éles vonással vetik papírra, rendszerint valamilyen jellegzetes tulajdonság kifigurázása végett. Mint a Timonban. Innen az alakok vázlatossága, egyoldalúsága, a lélektani kidolgozás hiánya, az olyan-amilyen cselekményszövés és befejezés. Karikatúrák nem érdemelnek gazdagabb nyelvet, tökéletesebb verselést sem.
Természeténél és technikájánál fogva csakis paródiának tekinthetjük ezt a darabot: Lear és (a mellékcselekményben) Coriolanus paródiájával mintegy az önmagát kiélt tragédiát parodizálja a költő.



A paródia sohasem volt idegen Shakespeare-től. A korai Szentivánéji álomba erősen exponált paródiát iktatott be: az athéni mesteremberek színielőadását. A három „problematikus darabot", a Troilus és Cressidát, a Szemet szemért-et (inkább Szeget szeggel címen ismeri a magyar közönség) és kiváltképpen a Minden jó, ha vége jó-t át- meg átszövi a parodizáló szándék. A valamennyiüknél korábbi Lóvátett lovagok (régebben: Felsült szerelmesek) egészében paródia. A moralitást idéző arculatával a Timon mégis valamelyest kiáll Shakespeare műveinek bámulatosan változatos sorából is. Kísérleti darabnak mondják sokan, és próbálkozást is gyaníthatunk benne, olyan irányban, amelyben nem kívánt továbbmenni, mert nem láthatott távlatokat a maga számára; én inkább végső – immár felszámoló – lépésnek tekintem a tragédia útján, amelytől ezzel a fintorral búcsúzott, hogy alkotói pályája utolsó szakaszában a „romance", a romantikus színmű felé forduljon. Ez sem új terület számára, megjárta már a nagy tragédiák előtt: az Ahogy tetszik, a Vízkereszt árnyékfoltjaival együtt is optimista világába most a tragédia visszamaradt komorabb elemei vegyülnek, a gyakorlati színházi ember érzékenységével közeledve a közönség melodráma felé irányult ízléséhez is.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jánosházy György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.