(TAKAMURA MESTER RAJZA)

Nem láthattam volna meg soha
a Kudzuri partvidéket nélküled,
az Egyetlen Asszonyt, ki
önmagával játszik,
mióta elhagyták, lángra vetve őt,
az elkomorult féltékeny istenek,
mint élő rajzot az öröklét fövenyén.
Csí-csí-csí-csí – sikolt a sirálybúcsú,
mely őneki szól csak,
ki van, de már nem él.
Versbe öltözött és leng a part felett,
tenyerén aprócska rákok,
ékszerek,
hogy rátalálhassanak madarai mindig,
mielőtt elvetné magától szomorún,
vagy elhagyná kecsesen emberi dolgait,
mint újságlapot, mit elkap a szél.
Nem bámulsz többé az Atatara hegyre,
mely fölött mindennap kék az ég,
s én sem tudom meg, holt rajz-e csupán,
mit eltöröl a hullám nemsokára.
Vagy csak tanulság néma életünkről,
mely láthatatlan múlik
partmenti erdőkben,
hol fenyővirág-porral
szitál az idő.