Vers, próza / Ttl

Váradi Nagy Pál
Ttl


Volt Urbiának egy nagyon öreg kukásembere, akire Lmr tiszteletes úr is úgy emlékezett, mint öregre, ha gyerekkorát idézte is fel. Egyesek szerint Ttl bácsi bőven hamarabb született és élte ifjúságát, mint Impéria, pedig annak már jó pár évtizede is. Ha nem több. Elég az hozzá, hogy Ttl bácsi régi vágású kukásember volt – annak a mára már teljesen kipusztult fajnak egyede, amely bár szeméttel foglalkozott, nem keveredett azzal össze. És a legkevésbé sem abban született. Azt beszélik, mindig nyakkendősen szállt le a kukásautóról, és hibátlan ingén estig sem esett folt soha, úgy vigyázott, de ezt tulajdonképpen azok sem hiszik el, akik mesélik.
Rémlik nekem, ha inge volt is, hogy mégsem volt az öregnek nyakkendője. Az valahogy mégsem lehetett, de nem azért. Gyrgy bátyám, nyugodjon, innen a szomszédból, szemben a kicsi húzottnyakú hentes zabigyerekének házával, szóval Gyrgy bátyám mesélte annó az egyik disznóvágáson, hogy ő bizony látta egyszer Ttl bácsi kezét, s hát hogy azon ha volt összesen négy ujj, a feleket, sőt a dudorokat és csontorkákat is számolva. Mert különben a kötelező kukáskesztyűt viselte mindig, aminek ha fityegve is, de csak megvan a tíz ujja. Messziről meg nem tetszik ki, ha fityeg egy-kettő. Nem szólt a vén kandúr semmit a nyakkendőről, hogy volt-e vagy nem a Kukásembernek, de csak nem tud egyetlen atyánkfia sem nyakkendőt kötni ujjak nélkül. Mert felesége nem volt annak soha, hogy kössön neki. Aztán egyik nap csak úgy eltűnt. Vagyis hát így mondják, mert én aztán nem lesem, ki üríti ki hajnalban a kukánkat. Valahogy mindig kiürül, és tölthetjük újra.



Ttl bácsira úgy emlékeznek az urbiaiak, mármint a rendes emberek, akiket nem a birodalom importált, mint folyton ápolt gentölmanusra. Az is volt, amennyire az tőle, kukásembertől telt. Testileg és szellemileg egyaránt. Nem volt neki csak egyetlenegy foga, elöl, de az aztán állandóan kolgét volt, azt is mondják, világított a sötétben, úgy fehérlett. Persze, az ilyen mendemondák mindig tódítanak a valóhoz, de valami csak volt a dologban, mert lámpa nélkül biciklizett. Különben az a fajta régi ember volt ő, aki szőrén ülte meg a drótszamarat, hiába volt az fiatalabb nála gyárastól, birodalmastól, mindenestől. Ha megkérdezték, hogy még vagyunk, csak annyit mondott, hogy amíg biciklizhet, fog is, mert egyszer hagyja abba, és úgy jár vele, mint a baszással. Bizony mondom néktek, bölcs vala az öreg Ttl bácsi, kukáknak embere. Hajnalban nem hallatszott semmi más az utcán, csak a kukásautó pöfékelése, a kukák kerekének gyereknyivákolást is elnyomó nyikorgása, és Ttl bácsi szájából vers a maradékok nyelvén. Bizony, verselt az öreg, amíg a kukákat taszigálta. Valami Íjászból is szavalt, amíg a jószágigazgató el nem vette tőle a nyilakat, vagy mi. Rászólt egyik hajnalban, hogy megbotoztatja, nem érdekli őtet, milyen öreg, megbotoztatja, ha tovább merészel hangoskodni a hajnali utcákon. Főleg a maradékok nyelvén. Azt a kutyamindenitmégmámma.
De Ttl bácsi nem félt semmitől. Nem mai csirke volt az. Az egyik kocsmában a csapos azt meséli talán még ma is minden arra érdemesnek, hogy Ttl bácsi tudott a medvék nyelvén. Meg a birodalom nyelvén is, és egyéb vadakén, de azokat most hagyjuk. Kölyökkorában egy medve csecsét szopta ugyanis, meg mackósajtot evett, úgy költözött belé a mackó. Aztán meg jött a birodalom, Impéria és a hatalomátvétel miatt, hisz emberek vagyunk, kimondhatjuk tisztán: nem csecset, de megint szopott. Mint sokan mások.



Nagy csavargó volt az öreg, bejárta a fél világot, és nem is volt mindig kukásember. Zszska néni határozottan emlékezett rá, hogy irtó sumák volt Ttl bácsi, izgő-mozgó kópé, és az újdonsült birodalom sajátította ki minden vagyonát. Üres hassal és csupasz seggel ébredt az öreg az utcán, de megint hamar felkapaszkodott. Tán valami csempészügye is volt. Az szivárgott volna ki, és akkor állt be kukásembernek.



Mert mondhat mindenki, amit akar, csóré népséggel öntötte el a birodalom a csatolt területeket. Aztán hozták a csökött népjóléti rendeleteket, meg jöttek halomra a szabályozások, hogy külföldi támogatás nuku, ha eleget nem teszünk az új kontinentális követelményeknek, és bla-bla. És akkor kihirdették az ötéves tervet, hogy végül mindenki porcelánbudiba szarjon (esetleg bádogba, ahol nem futja jobbra), és legyen kanalizálás, nem csak úgy hajnalban löttyintgetni. A cél nemes volt, és mint általában az ilyen, a terv bődületes baromságnak bizonyult. Az egész birodalom területén csak a frissen csatolt részekben tudták, ott is csak a maradéklakosok, hogy esznek-e belőle, vagy inkább tömik a budit, és főleg hogy csutkát nem ildomos beledobni. Tudniillik az importmunkás ugyanúgy csiribúnak nézte a budipapírt (amilyen istencsudáját még soha nem látott), mint otthon hagyott szülei vagy a kormánytagok. Úgyhogy budija mindenkinek volt az ötödik év végére, de azok vagy feszt eldugultak a csutkáktól, vagy nem használták a célnak megfelelően, mondjuk ki, mellészartak. Vagy minimum mellécsutkáztak. Budipapír pedig nem volt: az urbiai gyárat martalócok égették fel, vélhetőleg ugyanazok, akik a szántókon sót hintettek szét, és fosztogattak, amíg a fekete herceg fel nem négyeltette mind az összeset. Ha igaz, amit mondanak.
Így eshetett, hogy a maradékok féltve kuporgatták a zizegő papírtekercseket, és egymás közt sem tudták a családok, kinek mekkora tartaléka van. A házasságig, amikor a hozomány átadására került a sor. Úgyhogy a házasság zsákbamacska volt az első időkben. Amikor aztán egy család kifogyott a tekercsekből, ki lehetett figyelni a gyermeken, hogy reggelente többet fészkelődtek az iskolapadban, így a tanárok sejtették is, kinek lehet még. Mikor meg a peták inflálódni kezdett, rájöttek az okos népek, hogy a budipapír keményebb valuta a kősónál, sőt a borsnál is, és fű alatt még budipapírbeváltók is működtek. Nyolc guriga zizegőért kisebb aranygyűrűt is lehetett venni, egy gurigáért a nehezebb időkben is adtak öt kemence kenyeret, de még most is mesélik két utcával odébb, hogy a kicsi húzottnyakú hentes hetven vagy nyolcvan gurigán vette a házát az iszákos örménytől. Egy gurigáért négy napig lehetett inni a kocsmában (vagy ha a csapos elrontotta a gyomrát, csak kettőig, de az ritka volt). Állítólag embert is öltek a zizegőért, magnóra vették a gyónást a birodalmi templomban, ha igaz, de ez nem valószínű, mindenesetre vannak dokumentumok.
Hivatalosan a titkosrendőrség nyomozást folytatott a zizegőüzérek ellen, ám a valóságban a zsernyákok is kliensek voltak – bár meg kell mondani, nem a legjobban fizetők. Egy hétre szóló „működési engedély” két gurigába és egy kakasba került az üzérnek, de a kakast ki lehetett váltani egy kosár tojással. Papokat vertek viszont meg ugyanezek a fakabátok, mert jelentések alapján alapos gyanú merült fel szentek szobraiban rejtegetett zizegőkkel kapcsolatban, vagyis nem voltak valami jó fiúk.



Két év telhetett így el, ám a birodalom még mindig nem tudta fedezni a lakosság ilyen irányú szükségleteit. Mert az igény felmerült a vajbunkó importlakosság körében is. Importra, mármint zizegő-importra a birodalom gondolni sem mert, nehogy a külföld gyengének nézze az új hatalmat, és lerohanja, netán a maradékok területét kiszakítsák.



Ezekben a kegyetlen időkben gatyásodott le Ttl bácsi is. De meglátta az üzletet a dologban. Az egykori hazai zizegő ugyanis már több éves volt, és a szüntelen használattól – mármint, hogy járt kézről kézre, azaz forgalomban volt – a külső pár rétege olyan mocskos lett, hogy el kellett dobni, és a budiban sem ment ám le, hiába csüszködte az ember a kefével is, olyan zsíros volt. Ttl bácsi akkor haverkodott össze a határrendészet néhány mulya katonájával, hogy hagynák őt nyugodtan végezni a dolgát, átjárni a zöldhatáron, havi negyven guriga gyárszagú(!) zizegőért. Fejenként! A katonáknak annyira elvette a dolog az eszét, hogy ha az öreg éjjel ment, még világították is az útját a toronyból. Ttl bácsi postagalambbal, vagy hogy, fel is vette a kapcsolatokat és elintézte, hogy két héten belül napi száz-kétszáz gurigával járta meg a birodalom szigorúan ellenőrzött határait.



Hamarosan szép kis vagyonra tett szert. Mindenkit le bírt kenyerezni, és a magáét is kétrétegű kreppel törölte. Annyira felvitte az isten a dolgát, hogy egy-két hónapon belül már saját kamionnal járt át a határon, egy guriga Ttl-zizegő pedig három-négy Linna-zizegőt is megért, már ami a használhatóságát illette. Mert a Linna-zizegő lassan ritkaság volt, elszánt gyűjtők kezdték el felvásárolni, vagyis az árfolyama majdnem a csillagokig szökött.
Hárman is tervezték a dolgok vége felé, hogy feltörik Ttl bácsi raktárát, de mind a három zúgolódónak nyoma veszett. Utoljára meg valami fejessel keveredett uzsoraügybe, azt mondják, az vágta le az ujjait a vagyon végett, vagyis hogy kiszedje belőle, hol hozta be a zizegőt, de Ttl bácsi nem beszélt, csak az üzlet fuccsolt. Annyi bizonyos, hogy Ttl bácsi megint csupasz seggel, az utcán találta magát, és csak kukásembernek vették fel. Később újraindult az urbiai gyárban a termelés, zizegő is készült, bár gyengébb minőségű a Ttl-zizegőknél. Annyira jó volt viszont, hogy Impéria gazdasága nagy mértékben megerősödjön, és a peták stabilizálódjon. Így a budipapír visszakerült oda, ahol a tulajdonképpeni helye: a porcelán közvetlen közelébe. Ttl bácsi pedig azóta taszigálta a kukákat. Amíg egy nap nem került elő többet. Legalábbis azt beszélik.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


A szerzőtől még

   Életnek pezsdülete
   Linna Könnye
   Kopernika
   Angyalok


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.