Vers, próza / Tudósítás a hiábavalóság rejtett szépségeiről

Gáll Mátyás
Tudósítás a hiábavalóság rejtett szépségeiről



Nyomozásos életregény (Részlet)



I. Dévától Sidi bel Abessig


„Nem tudom, miért jutott ez most megint eszembe…” Hiszen mindaz, amit el szeretnék mesélni, nagyon rég történt. Talán nem is emlékszem pontosan mindenre – megértem a kort, amelyet matuzsáleminek szoktak nevezni.



Fréd életének és halálának történetét szeretném elmesélni. Soha el nem hangzott halotti beszédét papírra vetni. Munkám sietős, hisz ki tudja, valahol tán már az én végső búcsúztatásomra is készülődnek?



Miért pont ezt? Mért pont most? Be kell vallanom, nem túl gazdag a fantáziám. Nem tudok sem új Monte Cristót, sem Harry Pottert kitalálni, a szárnyaló képzelet sajnos nem az én kenyerem. Fantáziám, a kegyetlen huszadik századnak köszönhetően, megcsökött. Emlékezetemben csak valós élmények – az enyémek és a másokéi – maradtak meg. Szemem előtt egész generációm tragédiája kavarog, ez az egyetlen dolog, amiről érdemben szólni tudnék. Meg aztán úgy tűnik, hogy az igazi életben, a millió kisember hétköznapi történeteiben több is a lelemény, mint a legmesteribben kiagyalt fikcióban. Szóval meg szeretném írni Fréd életét.



Persze, ezt az életet is össze lehetne pár szóban foglalni, mint ahogy az emberek nagy többségének a sorsa mások számára csak semmitmondó adatokból áll. De ehhez elég lenne egy rövid sírbeszéd, vagy egy becsületesebben megfogalmazott sírfelirat…



Igaz is, kezdetnek nem rossz, megpróbálom: Pollák Alfréd 1919. december 8-án született Medgyesen, egy erdélyi szász városkában. Érettségije után, 1939-ben Palesztinába emigrált, és harcolni akart. Később illegális úton Franciaországba került, ahol az idegenlégió katonája lett. De mivel időközben Franciaország aláírta a fegyverszüneti megállapodást, frontszolgálat helyett Algériába került, a légió főhadiszállására. 1942 novemberéig, az amerikai és angol hadseregek észak-afrikai partraszállásáig légiósként harcolt. 1943 tavaszán visszakerült Palesztinába, ahol az úgynevezett Zsidó Brigád tagja lett, és a Nyolcadik Angol Hadsereg katonájaként az olasz fronton harcolt a békekötésig. 1946-ban rövid, egyhetes látogatásra hazatért fiatalsága városába, Dévára. Az újonnan alakult Izrael állam katonájaként 1948. július 10-én a galileai fronton hősi halált halt.



Ennyi az egész. Ennyi lenne egy élet? Semmi több?



De hadd mondjam másképp… egy barát ennél többet érdemel. Útjaink 1939-ig, emigrálásáig, szorosan összefonódtak, hogy aztán véglegesen szétváljanak. Mindketten a sajátunkat kellett végigjárnunk. Elválásunk előtt elhatároztuk, hogy madárijesztőkké válunk. Igen, önszántunkból madárijesztők lettünk, hogy a magunk módján figyelmeztethessük barátainkat és felebarátainkat a Rosszra. Meg akartuk óvni az Életet, el akartuk kergetni a Pusztulást az aranyló búzaföldekről. A békében megsülő mindennapi kenyér őrei akartunk lenni. Ennyi volt közös a kettőnk sorsában. Igaz, hogy a világ más-más tájékain, egymástól távoli országokban éltünk, és különböző pályát futottunk be, de mindkettőnk sorsát ez a furcsa, még együtt megfogalmazott szolgálat határozta meg. Madárijesztőségünkhöz mindvégig hűen ragaszkodtunk. Ahogy ősszel, jó szolgálat után a madárijesztőket elégetik a mezőkön, úgy égettek el minket is. Elpusztítottak, és elfelejtettek. Ma már tudni sem akarnak rólunk.



Tizenkilenc évesen váltunk el egymástól. Fréd másnap reggel indult Constanţára, a fekete-tengeri kikötőbe, behajózni Palesztina felé. Fél lábbal én is már úton voltam, másnap nekem is indulnom kellett életem új helyszíne felé. Pedig arról álmodoztunk, hogy sohasem válunk el egymástól, hogy vállvetve harcolunk közös eszményeinkért, míg be nem kerülünk az emberiség halhatatlan történelmébe. Nem így lett! Korai halálunk meghiúsította közös terveinket.



Hogyhogy halálunk? Értelmetlen dolgot állítanék?



Csak részben, hisz élni ugyan még élek, különben nem mesélhetnék, de a történelem szempontjából már rég elhunytam. Tulajdonképpen Fréd előtt kellett volna meghalnom. Négy évvel Fréd eleste előtt nyolcadmagammal a kivégzőosztag elé térdeltettek egy sötét börtöncellában. A golyó a fülem mellett sivított el, egyedül én maradtam életben, hogy ezt a majdnem évszázados történetet feljegyezhessem.



A holtak magukkal viszik az emlékeiket. Vajon mikor jut odáig a tudomány, hogy ne csak szervek, de emlékek átültetését is el tudja végezni? Az emberiség egyik nagy tragédiája, hogy letűnt évezredek gondolatai csak írásos vagy képi feljegyzésben jutnak el hozzánk. A töméntelen gondolat, a rengeteg féltve őrzött ötlet és találmány, amelyet nem mertek vagy nem tudtak rögzíteni a lángelmék, művészek, írók, gondolkodók és idealisták – megannyi elveszett kincs, a világűrben örökre és visszahozhatatlanul tovarezgő agyhullám. Míg haldoklók szíve, veséje, tüdeje életet ment, addig száguldó gondolataikból biológiai sivatag marad. A milliós könyvtárakból hiányoznak az évezredek le nem rögzített emlékei, gondolatai. Vajon ezért ismétli meg önmagát állandóan a történelem?



Fréd harcolt a felejtés ellen. Ha nem is jegyzett fel mindent, néhány kézírásos füzetben ránk hagyta gondolatainak egy részét, történetének töredékét. Jobb madárijesztő volt, mint én. Mindig is jobb, kitartóbb és kíváncsibb volt nálam. Talán ezért kellett huszonnyolc éves korában itt hagynia a világot. Naplóját új életének kezdetétől majdnem elestéig vezette. Olykor részletesen ír, olykor csak egészen rövid bejegyzéseket találni. Például 1940. november 8-án, amikor Colomb Béchartól négy kilométerre, a marokkói határ mentén levő munkatáborban dolgozik, csak ennyit ír: „Nagyon fáradt vagyok.”



A naplóírásról 1941. február 8-án így vall:
„Már unom a naplóírást is, pedig igazán ritkán írok. Ha mégis írok, úgy inkább megszokásból teszem, nem minthogyha érdekes írnivalóm volna. Az itteni életem túl ellenszenves ahhoz, hogy rendszeresen foglalkozzam vele. Az emlékezetemből bármikor elővehetem, ha szükségem lesz rá. Egy embernek, aki írni akar, olyan az élete, mint a kereskedő építőanyaga a raktárban. Ott fekszik a hatalmas élményanyag az emlékezetében, és néha kivesz belőlük apró darabokat, esetleg nagyobb tételeket, hogy az olvasók valami újat építhessenek belőlük.



Én lusta raktárnok vagyok. Nem jegyzem fel az új élményt, amint bejön; néha pedig, figyelmetlenségből értékes ritkaságokat veszni hagyok. És csak amikor már sok minden felgyűlt, és túl nagy a rendetlenség, kezdek rendet csinálni, leltározni, mindent sorba tenni, hogy később esetleg felhasználhassam. Elvesztek részleteket, de ez a dolgok lényegét nem befolyásolja. Az apróságok nem fedik el az általános benyomást.



Holnap rövid novellába kezdek. De előre tudom, hogy nem lesz nagy dolog belőle. Csak amolyan ujjgyakorlat.”



Frédnek nem adatott meg a felgyűlt anyagban rendet rakni. Ami itt következik, az nem csak Fréd feljegyzéseinek másolata. Bár 1941 végéig aránylag rendszeresen vezeti a naplót, az év októberétől, amikor a németbarát Vichy-i kormány Algériában is bevezeti a rasszista törvényeket, személyes biztonsága érdekében már alig ír valamit. A döntő, 1942-es esztendőben egyetlen-egyszer nyúl tollhoz, már egy kényszermunkaszázad tagjaként. A következő év tavaszán az amerikai hatóságok nyomására a volt zsidó légiósokat visszaszállítják Palesztinába. A negyedik Füzetet csak 1944 áprilisáig vezeti, a Kurdan, Atlit, Mifrátz palesztinai helységekben tapasztaltakról inkább levelekben tudósít. De egy szóval sem említi, hogy a Zsidó Brigád egyik osztagában képezték ki, és hogy az európai fronton részt fog venni a háborúban. 1944 decemberében csak annyit említ, hogy Észak-Olaszországban, Fiuggi, Mezzano és Tarvisio környékén tartózkodik, de a harcokról alig tesz említést. Furcsamód a háború csak egyetlen-egyszer jelenik meg följegyzéseiben. 1945. március 7-én írja Mezzanóból:



„Il est relativement silencieux ce soir. Il n’y a que des rares éruptions de Spandau dans les premières lignes et de temps en temps un coup de canon qui fait secouer les murs de notre maison.”



Utolsó feljegyzésében, 1945. június 5-én, Tarvisióban visszapillant a múltjára, és terveket sző. Fontos történelmi eseményeket sokszor egyetlen szóval sem említ. Semmit sem jegyzett fel például Izrael állam kikiáltásáról, mint ahogyan azt sem, hogy az újonnan alakult zsidó hadseregben szolgál, és részt vesz a Függetlenségi Háborúban…



Az Olvasó elnézését kérem, hogy néhol kiegészítettem Fréd feljegyzéseit. De hát én ismertem őt a legjobban, s így talán én emlékszem a legpontosabban az eseményekről alkotott, fel nem jegyzett véleményére… A füzeteiből hiányzó oldalakat szeretném kipótolni… A kiolvashatatlan szavakat és mondatokat…



Tehát valójában Pollák Alfréd ennek a kötetnek a szerzője, aki megírta gyermekkorát, temesvári ifjúságát, az Idegenlégióban és a munkaszázadban eltöltött életének történetét. Mindezen túl naplójának olvasása arra késztetett, hogy életútját, a korszak történelmének fényében kiegészítsem. Igazság szerint mindkettőnk nevét fel kellene tüntetni a fedőlapon…



De hát akkor mi is ez a kötet valójában? Semmiképpen sem regény, még csak nem is egy napló átdolgozott és kommentált változata. Könyvem megírását nem irodalmi szándék vezérelte. Amint eddigi írásaim sem szépirodalmi szándékból születtek, hanem a múlt tragikus tapasztalatainak továbbadására sarkalló szükségletből. Abban a reményben, hogy néhányan elolvassák őket, és levonják az életmentő következtetéseket. Most is ez a belső kényszer nyomta kezembe a tollat: hogy feljegyezzek egy igaz történetet. Ahogyan 2003-ban Bernard-Henri Lévy megírta Daniel Pearl, a szélsőséges pakisztáni iszlamisták által elrabolt és meggyilkolt amerikai zsidó újságíró tragédiáját. Lévy könyvében pontosan tudósít Pearl életéről, elrablásáról és meggyilkolásáról, majd legjobb tudása szerint kibővíti a tragikus történetre vonatkozó kutatási eredményeivel. Új műfaj született, a romanquête, a nyomozásos életregény.



Talán ez a jelen könyv műfaja is: a legjobb barát feljegyzései, türelmes szeretettel dúsítva.




1. Békés lázadások


Elválásunk pillanata sokszor eszembe jutott azóta. Igen, ez az 1939 júliusában történt búcsúzás azóta sem hagy békén. Pedig akkor már tudtuk, hogy útjaink szükségszerűen szétválnak. Fréd néhány hónapja egy háksárában, amolyan „kiképző-táborban” dolgozott, ahol a földművelés művészetébe kapott felületes bevezetést, hogy lehessen majd valamire használni Palesztinában, jövendőbeli hazájában. Hogy legalább meg tudja különböztetni a kapát a gereblyétől. Én, több mint egy fél éve szövőmunkás voltam Lugoson, oda kellett rövidesen visszatérnem.



Déva, a Maros-menti kisváros, gyermekkorunk színhelye, korábbi életünk központja, terveink szülőhelye és bölcsője akkorra már megszűnt számunkra a világ középpontjának lenni. Pár nappal Fréd indulása előtt találkoztunk. Ő a háksárából érkezett, és csomagolnia kellett, én üzemi szabadságomat töltöttem otthon. Örültünk egymásnak, és nem vettük túl komolyan a búcsúzkodást, mert úgy éreztük, hogy minket még a küszöbön álló világháború sem képes elválasztani, hogy valamikor úgyis újra találkozni fogunk. Ki tudja, hol? Talán megint Déván, vagy Párizsban a Rue Rivolin, hogy folytathassuk, ahol abbahagytuk.



A Strada Regina Marián, Déva főutcáján találkoztunk a Fehér Kereszthez címzett vendéglő utcai teraszán. Körülöttünk emberek sétáltak, autók és egylovas kocsik száguldoztak. A város élte mindennapos életét. A jó Feuerstein felvette a rendelést, és hamarosan egy üveg Fehér megyei borral és két pohárral kacsázott vissza asztalunkhoz. A környező asztalok társaságai bizalmatlanul méregették a két, délután borozni kívánó suhancot.



Ott ültünk a város szívében. Előttünk a városi park felé futó főutca, mögötte a kúp alakú hegy, a vár romjaival. Tőlünk ötven lépésnyire a színház szecessziós épülete, vele szemben az egykori iskolánkkal, a Decebal líceummal összeépített házunk. Frédnek ettől a, kézenfekvősége miatt eleddig közömbös tájtól is búcsúznia kellett. Ki tudja, talán még a romnál sem járt…



Hallgatagon bámultuk poharainkat.



– Mit fogok én ott csinálni? – szegezte nekem a kérdést Fréd hirtelen.



– Bizonyára egy kibucba fogsz kerülni. Lehet, hogy beosztanak a zöldségeskertbe, vagy szüretelni – okoskodtam. Kérdése nagyon meglepett, főleg mert többször is megismételte. Pedig azt hittem, a háksárá legalább lelkileg felkészítette az új életre. Szövödei munkásként én lépéselőnyben voltam. Pár hét gyakorlat után ugyanis kaptam három gépet, és napi nyolc órán keresztül termeltem, gyártottam a vásznat. Aprócska, petróleumlámpával megvilágított padlásszobában laktam, és épphogy éhen nem haltam a számtalan méter vászonért kapott fizetésemből. Tudtam, hogy másnap reggel megint megáll házunk előtt a csángó fiákeres, kivisz az állomásra, és holnapután reggel hatkor, a sziréna hangjára újra beállok három szövőszékemhez.



Estefelé megérkeztek a cigányok, és muzsikálni kezdtek. Fréd pedig egyre csak azon bosszankodott, hogy mit fog kezdeni Palesztinában.



Furcsa volt ez a találkozás, ez a búcsú. Mindketten örültünk, hogy életünk fordulópontjához értünk. Szabadulni akartunk, ha nem is annyira Dévától, mint inkább addigi helyzetünktől. Egy évvel azelőtt még diákok voltunk Temesváron. Ő az elméleti, én a kereskedelmi líceumban nyomtuk a nyolcadik osztály padját, és türelmetlenül vártuk az egyre késlekedő jövőt.



1938 tavasza volt ifjúságunk utolsó békés, derűs időszaka. Befejeztük az iskolát, és boldogak voltunk, hogy végre megszabadulunk a tizenkét évig ránk kényszerített szigorú fegyelemtől meg a tanulástól, az unalmas tanóráktól, a tanárok szeszélyeitől. Végre kiegyenesedhetünk, kiléphetünk a testünket-lelkünket összepréselő padokból. Eufórikus boldogságban úsztunk ezekben az első „szabad” napokban. Már nem volt kötelező tanárainknak előre köszönni, és repestünk az örömtől, hogy leszakíthatjuk iskolai egyenruhánkról a karszámunkat, fütyülhetünk a korábbi tilalmakra, és minden filmet megnézhetünk a moziban. Jövőnket tervezgetve, álmaink hajóján ringatóztunk, nem voltunk hajlandók tudomásul venni a környező világ fenyegető valóságát. Fogalmunk sem volt a közelgő katasztrófáról. Az első világháborút követő békés években nemzett nemzedék még nem is sejtette, hogy éretlen ifjúként a legvéresebb háború felé sodródik.



Nem sokat törődtünk az ország akkori politikai helyzetével. Igaz, néhányan már tartoztunk valahová, mert cionisták voltunk, és jobbára bal felé kacsintgattunk. Vagyis szocik voltunk, ahogy ma mondanák. És persze hittünk Palesztinában, a Nagy Eszmében, hogy kétezer év vándorlás után új hazát kell alapítanunk. Ebben is vertem Frédet, hisz legkisebb nővéremet, Icát (új, héber nevén, Hávát) nemrég kísértem el jövendő férjéhez. Együtt emigráltak, hogy kihasználhassák a palesztinai angol hatóságok által kiállított bevándorlási engedélyt. Ő már a második, Palesztinában elő testvérem volt.



Utolsó líceumi éveimre úgy emlékszem vissza, mint a nyugalom korára. 1937 szeptemberében apámmal Budapestre utaztunk, Bébi nővéremhez. Ott is még béke volt. Akkor láttam először ezt a fővárost, majdnem felnőtt fejjel. Emlékszem a tágas körutakra, nővérem lakására a Dessewffy utcán, a királyi kastélyra, ahova ő vitt el, valamint Savoyai herceg lovas szobrára, mert nagyon tetszett. Hazautazásunkkor nem tudtam, hogy utoljára ölelem meg nővéremet. Soha többé nem láttuk egymást.



Visszajöttünk, én Aradon vonatot váltottam Temesvárra. Éppen iskolakezdet volt. Fréd már várt. Nem is annyira úti élményeimre volt kíváncsi, mint a vámon átcsempészett jó török dohányra és príma cigarettákra. Akkor még nem voltunk madárijesztők. Még csak közönséges, naiv fiatalok voltunk.



1937 őszén a romániai választások alkalmával egyetlen pártnak sem sikerült megszerezni a szavazatok, kormányalakításhoz szükséges, negyven százalékát. Ebben a helyzetben II. Károly király egy, mintegy tíz százalékos szavazati arányt elért pártot bízott meg a kormányalakítással. A faji törvényeket elsőnek bevezető Román Nemzeti Keresztény Párt negyvennégy napot kormányzott, 1938. február 10-ig. Mi ezt kissé vígjátékba illő helyzetnek tartottuk. Viccelődtünk is szaporán, mondván, hogy európai rekordot állítanak fel a legrövidebb kormányzási időszakot illetően. Azt sem vettük komolyan, amikor a király maga vette át a kormányzást, diktatúrát vezetve be. Még ezt is tűrhetőnek tartottuk. Mintha egy Lehár- vagy Kálmán Imre-operettbe csöppentünk volna.



Az 1937–38-as iskolai év az utolsó volt a temesvári kerlicben, azaz kereskedelmi líceumban. Harmadik évemet töltöttem az internátusban is, ahova szüleim abbéli reményben adtak, hátha végre a fegyelem legyőzi lustaságomat, és elkezdek rendesen tanulni. Anyám legfőképpen abban bízott, hogy – zsidó internátus lévén – minden reggel muszáj lesz imádkoznom, és hogy biztosítva lesz számomra a kóser koszt. Az egyetlen, amiben reményei talán maradéktalanul teljesültek, az a kosztolás volt. Gergely Bandi dévai barátunk már ötödiktől itt járt iskolába. Ő győzte meg szüleimet a bentlakás „szigorúságáról”. Szombaton vagy más ünnepnapokon olykor felsorakoztatták az egész osztályt, néha a teljes iskolát, és elindítottak a nagy zsinagógába. Ilyenkor végig kellett hallgatnunk az istentiszteletet, Drexler rabbi ünnepi prédikációjával egyetemben. Mindemellett a vallásosságra nem kényszerítettek. Remekül éreztem magam ott.



Egyik tanársegédünkkel, az öreg kémiatanárunk fiával, Boros Janival gyorsan megbarátkoztam. Ő helyettesítette néha a beteg vagy hiányzó tanárokat. Néhány magánjellegű beszélgetés után meghívott, vegyek részt a baráti körében rendezett felolvasásokon és az azokat követő beszélgetéseken. Itt ismertem meg a Párizsból nemrég hazatért Faludi Tibit, egy alacsony, nagyon szellemes embert. Tehetséges grafikus és festő volt, az olvasókörnek a szellemi vezetője. Rendszerint az ő lakásán találkoztunk, ritkábban a központban működő Zsidó Klubban. Nemcsak tiszteltem, de csodáltam is Tibit. Egyrészt, mert a szerény anyagi körülményei dacára eljutott Franciaországba, ahol kijárt egy művészeti akadémiát. Főleg azonban azért, mert egy plakátjával megnyert egy nagy francia ipari vállalat által kiírt reklámversenyt. Minden adódó alkalommal mutogatta is büszkén a díjnyertes plakátot. Őszintén szólva, nem emlékszem már sem a témára, sem a reklámozott cégre. De a főként azúrban és fehérben játszó plakát még mindig ott lebeg a szemem előtt. Tibi sikere mindkettőnk számára példakép lett. Lehetséges tehát Párizsba eljutni. Európa ezen alig ismert zugából is lehet sikereket elérni, ha az ember tud akarni és dolgozni. Persze, ehhez egy kis tehetség is szükséges.



Már az első Temesváron töltött évben megpróbáltam mindazt bepótolni, amiről a dévai kultúrsivatagban lemaradtam. Amennyire anyagi lehetőségeim engedték, igyekeztem minden előadásra eljutni. Egy kis borravalóval sikerült olykor egyik-másik jegyszedőt „meggyőzni”, hogy engedélyezze befurakodásomat a kakasülők birodalmába. Szomjasan szívtam magamba mindent, amihez a nagyváros színházi és zenei életéből hozzáfértem. Temesváron adatott meg az Eroicát megismernem, áhítatosan követve a partitúrán elmúlt előadások karmestereinek kézjegyét. Itt tudtam meg, ki volt Rodin és Käthe Kolwitz. Azt is itt láttam először, hogyan kél életre a könyv holt betűjéből a színdarab.



Bandi barátom határtalanul szerelmes volt dévai barátnőjébe, B. Editbe, aki akkoriban az aradi leánylíceum tanítványa volt.


Elengedhetetlenül találkozniuk kellett minden hétvégén. E pár órás aradi kiruccanásokra engem is magával vitt. Hogy ne unatkozzak, beszervezték nekem Edit egy osztálytársát. Így aztán kettesben utazgattunk hétvégeken a szomszéd városba.



1936 nyarán sikerült meggyőzni Fréd szüleit a temesvári líceum és főleg internátus előnyeiről – a magániskolával szemben. Így az év őszén ő is lekerült Temesvárra. Két évet töltöttünk együtt nap mint nap. Természetesen mindenkivel megismertettem, akivel valamilyen formában kapcsolatban voltam, így Faludi Tibivel és baráti körével, és a Zsidó Klubbal is. Mindenhol úgy tartottak számon, mint elválaszthatatlan jó barátokat, akik együtt akarják a világot írásaikkal és művészetükkel meghódítani. Befogadtak minket. Fréd nagyon aktívan belé is olvadt ebbe világba, melytől aztán oly gyorsan el kellett válni.



A közös iskolai évek utolsó időszakáról Fréd részletesen írt is. E feljegyzéseket főleg azért idézem, mert saját személyiségének ábrázolásán túl nagyon jól érzékelteti a második világháború előtti utolsó békeév hangulatát is. Már régen Afrikában volt, amikor temesvári emlékeinek feljegyzésébe kezdett. Majdnem pontosan három évvel az 1938-as iskolazáró ünnepség után a következőket írta az algériai Colomb-Béchar-ban, a Légió ottani kaszárnyájában 1941. május 24-én:



„Nem tudom, miért jutott ez pont most megint eszembe. Lehet, mert írtam a fiúknak Temesvárra. Vagy mert hat hónap után megint fehér nőket látok, és ez felkavarja a megülepedett és közömbössé vált álmokat.



Aznap délután egyedül voltam. Matyi (ez én vagyok, Gáll Mátyás!), azt hiszem, Taubnál volt órán, Bandi pedig megborotválkozott, mint mindég, felvette kétsoros világosbarna ruháját, és elment Edithez.



– Ha nem volnék estére itt, hozd fel a vacsorámat, és hagyd az éjjeliszekrényemen – mondta és elment.



Bezártam mögötte az ajtót. Egyedül maradtam a kis internátusi szobában, eltelve üres unalommal. Az ablakhoz léptem. A fehérre lakkozott fűtőtestre könyökölve kibámultam. Felhős volt az ég, kár lett volna kimenni.



Rávetettem magam az ágyamra. Valami elfoglaltságot keresve rágyújtottam. Tanulni? Ez, azt hiszem, nem is jutott eszembe. Mi volna, ha írnék?



Volt egy megkezdett regényem, amelyen hébe-hóba dolgoztam. Faludi Tibi érdemesnek találta folytatni, szerinte voltak benne jó részek.



Leültem hát az asztalomhoz, kikészítettem a cigarettákat, és nekiálltam a munkának. Előbb el kellett olvasnom a már meglévő oldalakat, hogy visszataláljak a regény hangulatába. Odakint borús volt, a szobában szürke füstfelhő lebegett, és az internátus aznap kivételesen csendbe borult. Elmerültem az írásban. Szaporán cigarettázva teleírtam körülbelül tíz nagy miniszteri ívet. Ezeket még a vakációban apától, az üzletből vettem ki. Az írás jól ment. Amikor abbahagytam, meg voltam vele elégedve. Átolvastam, amit írtam, élveztem a munkámat. Megmutatom Matyinak, határoztam el. Kíváncsi voltam, fog-e neki tetszeni.



Most átöltözök és sétálok egyet a Józsefvárosban, döntöttem el. Szakadt uniformisomat barna csíkos öltönyömre cseréltem. A nyakkendőmet megkötve még a tükör előtt maradtam, és az arcomat tanulmányoztam. Mindig élveztem ezt. Tudtam, hogy nem vagyok szép, de szerettem az arcomat nézni. Ez önbizalmat adott. Ezenkívül mintegy kívülről akartam a belsőmbe nézni. Büszke voltam intelligenciámra, és fiziognómiámban kerestem azokat a külső jeleket, melyek megbizonyosítottak volna efelől. Tudni akartam, látszik-e rajtam az értelem, és kompenzálja-e különben átlagos arcomat. Elmélyülten szemléltem szemeimet, néztem sasorrú profilomat, tanulmányoztam a választékot a fejem közepén, és gondosan megvizsgáltam füleimet is, vajon nem állnak-e túlságosan szét. Az eredmény mindig megnyugtatott, és jó adag önelégültséggel indultam el sétáimra, találkáimra egy-egy ilyen szemle után.



Csengettek. Fél hat, tehát uzsonna. Felvettem a trenchkómat, és kalapomat fejembe nyomva, lesiettem az ebédlőbe. Gyorsan megettem a vajas zsemlét kávéval és egy pár szelet kenyeret joghurttal.



A Lloydon bementem az Ariane cukorkaüzletbe. Vékonyan szitált az eső, és féltem, hogy nem találkozom senkivel a Józsefvárosi korzón. Telefonálni akartam Tibinek vagy Edének, biztosítani magam afelől, hogy valamelyikük kijön.



Odabent Stern úr fogadott.



– Hogy van, Pollák úr? Tanulunk szorgalmasan? – kérdezte mosolyogva.
– Micsoda kérdés? Hát csak természetes, hogy szorgalmasan tanulunk! – válaszoltam.



Vettem valami édességet, és bementem a telefonfülkébe. Tibi jelentkezett:



– Magolsz, öreg?
– Dehogy, csak a latint néztem át – válaszoltam.
– Na, akkor jó! És már eléggé átnézted? – kérdezte újból.
– Még volna egy kevés, miért? – kérdeztem vissza.
– Menj a fenébe, te sohasem tanulsz, és közben állandóan a magolással foglak meg. Bújj ki az odúdból, mert megfájdul a fejed. Szívj egy kis friss levegőt! – vágott vissza Tibi.
– Jó. A korzón találkozunk. Most indulok az Arianéból – közöltem.
– Esik az eső?
– Szitál. De gyere, mert unom magam.



A Cultura kirakata előtt megálltam. Néztem a könyveket, melyekről Minja említette, hogy érkezni fognak. Voltak érdekes dolgok, de ilyesmire nem költhettem. Különben nem maradt volna pénzem a szórakozásaimra.



Tibi érkezése rezzentett fel. Lassan a centrum felé indultunk. A korzó aznap üres volt, csupán néhány fehér esőköpenybe burkolózó műegyetemi diák lézengett, markukban összecsavart irkát szorongatva. A többiek siető, elfoglalt emberek voltak.



– Milyen hülyeség volt sétálni hívni. Mi ütött beléd? Hisz nincs is senki kint!
– Na és? Nekem van kedvem sétálni. Mi újság? – kérdeztem.
– Semmi. Azaz, de. Van egy szép lány Temesváron…
– Micsoda… szép lány? Ki az?
– Az öreg Gerő lánya, Jutka. Ilyen egy nő – széles kézmozdulattal adva nyomatékot szavainak.



Ahogy a szemerkélő eső elállt, a korzó is lassan megélénkült. Diáklányok és diákok mentek el mellettünk, meglehetősen leforrázott hangulatban. Néhányan a Porunca Vremii-t tartották kezükben.



Itt meg kell említenem a diákok szomorúságának okát. II. Károly király diktatúrájának idején vagyunk, a történészek által is jobboldalinak minősített kormányt a román egyház pátriárkája, Miron Costea vezeti. Az új kormány új alkotmányt szavaztat meg, majd a hangsúlyozottan vasgárdista parlamentet (melyben a Vasgárda erősen volt képviselve) feloszlatja. Ezek után nekifog a politikai pártok betiltásának. Az intézkedések elsősorban a legionárusok ellen irányulnak. A március végén született királyi rendelet betiltja a politikai pártokat. Április 16-án letartóztatják a Vasgárda vezérét, Corneliu Zelea Codreanu „kapitányt” több vezetőségbeli bajtársával együtt, és súlyos börtönbüntetésre ítélik őket.



Ekkor úgy nézett ki, hogy a különböző neveken működő, és Hitler hatalomra jutása után igen megszaporodott fasiszta pártok és egyesületek (Legiunea Arhanghelului Mihai, Garda de Fier, Totul pentru ţară – Mihály Arkangyal Légiója, Vasgárda, Mindent az országért) megszűnnek.



Természetesen mi úgy értelmeztük ezt, hogy a király és a kormány határozottan Hitler-ellenes politikát akar folytatni. Bizalommal néztünk a jövő elé.



Itt említem meg a letartóztatások következményeit is. Ezek Fréd emigrálása után történtek, és, még ha tudott is róluk, már biztosan nem foglalkoztatták, hiszen akkor már rég az Idegenlégió székhelyén tartózkodott. De számunkra és az otthon maradottak szempontjából, valamint a Vasgárda történetében igen fontos szerepet játszottak.



Fréd emigrálása után a belpolitikai helyzet mind kritikusabbá vált. Ennek a folyamatnak egyik súlyos eseménye a Vasgárda vezetőségének meggyilkolása volt. 1938. november 29. éjszakáján, egyik fegyházból a másikba való szállítás címén, kegyetlen módon kivégezték Zelea Codreanut és tizenhárom társát. A később napvilágra kerülő részleteket csak az akkori helyzet szörnyűségét illusztrálandó közlöm. Amikor 1940 szeptemberében a Vasgárdisták Antonescu tábornokkal az élen hatalomra kerültek, tisztázni akarták a gyilkosság körülményeit.



A kivégzést végrehajtó csendőralakulat parancsnoka, Dinulescu csendőr őrnagy, a következőképpen mondta el a történteket a törvényszéki tárgyalásokon. Az akkori miniszterelnök, Armand Călinescu hívatta a kabinetjébe, ahol jelen volt a csendőrség országos főparancsnoka, Bengliu generális is. A miniszterelnök tudatta vele, hogy Corneliu Zelea Codreanut, és vele együtt tizenhárom legfontosabb hívét politikai okoknál fogva meg kell semmisíteni. Hozzátette, hogy ez magának II. Károly királynak is az akarata. Ennek a parancsnak az értelmében 1938. november 29-én este 10 órakor kihozták a tizennégy foglyot Râmnicul Sărat város börtönéből, ahol büntetésüket töltötték. Egyenként felvitték őket egy tehergépkocsi alapzatára. Az elítélteket úgy ültették le és kötözték meg, hogy csak előre tudjanak nézni. A mindenféle mozgásra képtelen foglyoknak még a kezét is hátrakötötték. Ily módon csak felfelé tudtak nézni. Mindegyik fogoly mögött egy csendőr állt. Maga Dinulescu parancsnok a sofőr mellé ült, így indultak el Bukarest irányába. A Ploieşti–Bukarest útszakaszra érve, november 30-ának hajnalán, Dinulescu kézi lámpással jelt adott az előre közölt parancs végrehajtására. A csendőrlegények kivették zsebükből az e célra odakészített zsinórokat, és mindegyik megfojtotta az előtte ülő rabot. A teherkocsi közben továbbszáguldott a cél felé, a Bukarest környékén levő, már abban az időben hírhedt jilavai erődítmény irányába. A börtön udvarában már várta őket a három nappal korábban megásott gödör. Itt megállt a „szállítmány”, a hullákat kiterítették az udvaron, és a jelenlévő katonai főügyész, Zeciu ezredes parancsára még egy revolver- vagy puskalövést adtak le rájuk. Az ezek után megérkező katonai orvos megállapította az odaszállított vasgárdisták halálát, majd a gödörbe dobták a életteleneket. Dinulescu őrnagy ott helyben közölte csendőreivel, hogy tettük egybevág a Haditörvényszék határozatával, és tudatta velük, hogy hazafias cselekedetet hajtottak végre. Majd aláíratta a legénységgel az elhalálozási bizonyítványokat, melyeken az állt, hogy az agyonlövetés a foglyok szökési próbálkozásának következménye volt. Miután mindez elrendeztetett, minden csendőr 20 000 lejes jutalmat kapott, maga Dinulescu pedig 200 000 lejt.



Zelea Codreanuval, a Vasgárda vezetőjével együtt két terrorista csoport elítéltjeit végezték ki. Az egyik, az úgynevezett Nicador-csoport volt az, aki 1933. december 29-én a sinaiai állomáson meggyilkolta I. G. Duca újonnan megválasztott miniszterelnököt, miután elhagyta a királyi palotát. Ennek a csoportnak három főgyilkosát az 1934 elején összeült törvényszék életfogytiglani börtönre ítélte. Ezzel szemben a Vasgárda vezetőségének összeesküvéssel vádolt nagy részét felmentették. Ez nem okozott meglepetést, hiszen a törvényszék elnöke közismerten vasgárdista-szimpatizáns volt. A tárgyalások után tagja is lett a pártnak. Iorga, a híres román történelemtudós és volt miniszterelnök Duca meggyilkolásával kapcsolatban kijelentette, hogy ez nyitotta meg a román politikai életben addig ismeretlen gyilkosságok és barbarizmus korszakát. Iorga tanár később saját bőrén tapasztalta kijelentésének helyességét. A vasgárdisták 1940 novemberében őt is megölték.



A kivégzettek második csoportjához az a tíz ember tartozott, akik 1936 júliusában Codreanu kapitány volt helyettesét, Mihai Stelescut ölte meg. A Vasgárdából kivált Stelescut árulónak nyilvánították, majd az 1934 után alakult, magát Decebrişti-nek nevező tízfős bosszúálló csoport felkutatta a kórházban fekvő „árulót”, és az ott dolgozó, szintén vasgárdista orvosok segítségével, szitává lőtték. Egyesek szerint 35, mások szerint 120 találat érte Stelescut. De ez nem volt elég. Hulláját fejszével feldarabolták, majd körbetáncolták, az elvégzett hőstett örömére. Őket is életfogytiglanra ítélték.



Ilyen előzmények után a helyzet még jobban kiéleződött, a gyilkosságok még szörnyűbbek lettek, és 1939-ben, majd 1940-ben az ország krízisbe került.



Erről azonban később, a megfelelő helyen szólok. Térjünk vissza a Colomb-Béchar-i, 1941. májusi feljegyzésre.



„Visszafelé, a katedrális előtt találkoztunk Spiclivel és Pléhpofával, osztálytársaimmal.
– Tibi, tudod-e, hogy itt van Gerő Jutka? Láttam a Lloydon, csuda egy nő… Te ismered, ugye? – kérdezte Spicli.
– Na és? – vont vállat Tibi.
– Bemutathatnál neki – kértem Spiclit.



Miután elváltunk, kérdezősködni kezdtem. Érdekelni kezdett a lány. Már többször hallottam róla, egy ízben Matyi mesélte, hogy nem tudom, melyik ünnepkor, a főrabbi, az Öreg homlokon csókolta a templomban.



Tibi láthatóan enyhe ellenszenvvel beszélt Jutkáról. Hogy Bécsben tanult mostanig egy intézetben; nyolcadikos, mint mi, de el kellett hagynia Bécset, amikor Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát. Tibi már gyerekkora óta ismerte, akárcsak a többi velünk egyidős keristák és zsiglisták . Gazdag lány. Ahogy megnőtt, kezdte nagyon lenézően kezelni a régi pajtásokat. Beképzelt lett. Valahányszor hazajött vakációra, egyetlen gyerekkori pajtásával tartotta csak a kapcsolatot, a kerista Klein Györggyel. Beíratták a Román Állami Leányiskolába magántanulónak.



Azelőtt este az öreg Gerő mintegy mellékesen megjegyezte a bridzsparti közepén a Zsidó Klubban, hogy reméli, Tibi mint Jutka régi barátja, segíteni fog lányának az év végi és érettségi vizsgákra való felkészülésben, mert Jutkának nehézségei lesznek, nemcsak a nyelvvel, de az új, számára ismeretlen tananyaggal is.



– Nagyon boldog leszek Őfelségét szolgálhatni – mondta Tibi beszélgetésünk befejezéséül, ironikus arckifejezéssel.
– Szóval, szerinted semmi esélyünk – jegyeztem meg, minden csalódottságom ellenére reménykedve.



– De, hogyne! Alkalomadtán, ha majd kelleni fog neki valami, nagyon kedves lesz. De ha a Zsidó Klubban fel mered kérni táncolni, majd olyan arcot vág, mintha valami óriási igazságtalanság történne vele. Különben mára elég ebből a nőből, túl sok szót vesztegettünk rá! Biztos rövidesen te is megismered, de határozottan lebeszéllek róla!



Még egyszer végigkorzóztunk a Llyodon, mindenféléről beszélgetve. Majdnem egy egész cigarettát el kellett dobjak, mert Kun tanár úrral találkoztunk. Túl későn láttam meg, nem volt már időm eldugni. Beszámoltam Tibinek legutóbbi aradi utazásunkról. Bandival és Matyival zsúrra voltunk hivatalosak.



– Csinos lányokkal? – derült fel végre Tibi kövérkés arca. Mosolyogva vállon veregetett. – Legközelebb arrafelé nézek én is – fűzte hozzá nagy ravaszul rám kacsintva –, hadd lássam a dévai nőiteket és az aradi ügyeiteket.



Úgy nézett rám, mintha valami csodálatos titkot őriznék Aradon.



A Bega hídján voltunk. A köztünk levő megállapodás értelmében egyszer a hozzájuk közelebb eső, Brătianu utca sarkán levő Meinl-kávéüzletnél, máskor a hozzám közelebbi Bega-hídnál válunk el. Így nem kell azon vitatkoznunk, mikor ki kit kísér haza. Aznap ő kellett a Bega-hídig jöjjön. Éppen el akartam tőle válni, mikor hirtelen karon ragadott.



– Maradj, öreg, nehogy egyedül kelljen vele találkozzak. Őszintén szólva, félek tőle! – mondta.



Tudtam, kiről lehet szó. A Mocsonyi-park felől fiatal lány közeledett, zölddel díszített fehér selyemesőköpenyben. Tányér formájú kalapot viselt. Szép, hosszú gesztenyeszín haja hátára omlott. Arcát még nem láthattam, de eleganciája és kecsessége így is megragadott. Nem szóltam semmit, csak csodálkoztam. Tibi fél egy nőtől? Ezt még sohasem tapasztaltam. Hirtelen az én szívem is elkezdett kalapálni.



Váratlanul szükségét éreztem a kezeimnek értelmet adni, testemnek értelmét valami foghatóval igazolni. Kivettem egy cigarettát és rágyújtottam. Tibi, aki pedig csak ritkán szívott, szintén kért egy cigarettát.



– Gyerünk vissza! – nyögte.
– Megőrültél, el akarsz szaladni? Gyerünk csak előre! Gondolod, hogy nem értené meg a manővert? Sok hűhó Emiért?



Ez utóbbi kifejezés Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátékának éppen divatos operett-paródiája volt. Az elferdített cím kedvelt szlogenünkké vált. Szavaim iróniája azonban még engem sem nyugtatott meg.



– Szervusz, Tibi, hogy vagy? – szólította meg a kitűnő megjelenésű, fiatal lány, hosszú fekete szempillái mögül pajkosan rávillantva szürkéskék szemeit.



– Szervusz, Jutka. Köszönöm kérdésed, jól vagyok. És te?
– Mint mindig, jól! – mondta Jutka, elragadó mosollyal. Tojásdad arcán pici gödröcskék képződtek. Kérdőn rám nézett.



– Osztálytársam és barátom – mondta Tibi.



Bemutatkoztam. Még egy mosoly, még egy kristálytekintet:
– Gerő Jutka vagyok.



Anélkül, hogy megkért volna rá, visszafelé indultunk. Én nem is vettem észre, csak amikor Tibihez fordulva megkérdezte, hogy van-e valami dolgunk, és elkísérnénk-e az üzletig. Eredeti szándékommal ellentétben visszafordultam. Pedig az internátusban már bizonyára vacsoráztak. Mindegy.



Mindenféléről beszélgettünk, bár én alig vettem benne részt. Mikor elváltunk, kezet adott és hozzám fordult:
– Most már gyakran fogunk találkozni. Istenem, csodára félek ezektől a román tanároktól. Egész biztos megbukok, az érettségiről már nem is beszélve. Pedig az öregem azt mondta, hogy máskülönben nem lesz semmi a nagyvakációs ígéreteiből. Hát, a viszontlátásra!



Már késő volt, így Tibi meghívott magukhoz vacsorára. Utána egy ideig még römizni kellett az öregével, úgyhogy csak tizenegy felé értem haza a bentlakásba. A nyolcadikosok, mindannyian a mi szobánkban, még mind ébren voltak. Már a kapuból hallottam a lármát. Kopognom kellett, mert odabent mind szívtak, és a kulcslyukban hagyták a kulcsot.



Bandi is most érhetett haza. Csak a nyakkendőjét vette le, éppen evett az asztalnál. Eközben Mendelovits és Gárdos nagyon igyekeztek valamit a „hülye” és „barom” szavak gyakori használatával megbeszélni.



Matyi nekem is felhozta a vacsorát. Én is leültem enni. A vita befejeződött, Matyi másra terelte a beszélgetést:
– Hallom, itt van Gerő Jutka. El kellett hagynia Bécset, most itt lesz magántanuló.
– Na és, mit érdekel ez minket?! – vágta rá Gárdos.
– Hát persze, Gárdost nem érdeklik a nők – vetette közbe Bandi, boldogan, hogy Gárdos gyengéjére tapinthat.



– Menj már a fenébe! Te is mindig a nőkkel jössz, csak erre áll az eszed. Bezzeg, ha a térkép elé hívnak, azt sem tudod, merre van Észak meg Dél! – vágott vissza Gárdos.



Az újonnan fellángolt vita gyorsan elfajult, csak úgy repdestek a káromkodások és trágár kifejezések. Én Gerő Jutkára gondoltam, és az első benyomásom nem is volt kedvezőtlen. Mikor Matyival visszavonultunk az emeleti Sala de Studiiba , elmeséltem neki a délutánt. Láttam, hogy amit írtam, nem a szokott figyelemmel hallgatja, és csak pár lanyhán dicsérő megjegyzést tett a végén. Ez bántotta hiúságomat.”



Ismét megszakítom Fréd feljegyzéseit. Elsősorban tisztáznom kell aradi utazásainkat. Említettem, hogy Bandi kollégánk irtó szerelmes volt az aradi leánygimnáziumban tanuló Editbe. Találtak nekem is „partnert”, így kettesben utazgattunk hétvégenként. Én egy Kati nevû lánynak udvaroltam. Beszélgettünk az akkori problémákról, a jövőről, néha csókolóztunk is, de viszonyom Katival nem terjedt a barátságon túl. Miután lekerült Temesvárra, Fréd is velünk tartott. Találkáinkon aztán a két Aradon tanuló dévai unokatestvérem, Gál Kató és Duci is részt vettek.



Hadd szóljak még Jutka bécsi tartózkodásáról is. Persze, tudtunk a bécsi történésekről, de az újságok akkor csak az óriási lelkesedésről írtak, amellyel a lakosság Hitlert és csapatait üdvözölte. Arról, hogy a bevonulás napján számtalan zsidónak fogkefével kellett felmosnia Bécs egyik terét, nem szólt a híradás. Mint ahogy az ennél sokkal tragikusabb következmények is sokáig homályban maradtak. Az egészet úgy prezentálták, hogy végre egy újabb lépés a mihozzánk is egyre közelebb kerülő „új Európa” felé. Az igazság az, hogy ettől az új helyzettől senki sem ijedt még meg. Sőt, a bevonulásról még viccek is születtek. Az Anschluß előtti osztrák belügyminisztert, aki Ausztria bekebelezését kérte, Seißt-Inquartnak hívták. A vicc szerint pedig Hitlernek végre alkalma nyílt Scheis in Quart-olni, azaz négyszögleteset szarni.



Másrészt viszont nagyon is éreztük, hogy Bécsben valami tragikus történt. A dévai nyári vakációkat a külföldről minden évben odalátogató régi barátok tették kellemesebbé. Így pár hétre mindig lejött az édesanyjával a Pesten élő Jancsi, egy elvált dévai orvos fia. Bécsből pedig a vörös hajú, drindlis Inge érkezett, öccsével, Hans-szal. Attól a tavasztól kezdve többé nem hallottunk róluk. Bizonyára őket is elnyelte a gázkamara.”



Colomb-Béchar-i tartózkodása idején Fréd tovább írja temesvári élményeit, vagy ahogyan ő nevezi, a „mesét”:



„Tibi azt mondta tehát, hogy »ez a nő túl sokat foglalkoztat bennünket«, és az osztályban valóban alkalmam is volt ezt tapasztalni. Vad viták keletkeztek. Egyesek kiadták a jelszót, hogy »nem szabad neki segíteni, vissza kell neki mindent fizetni!«
Mikor Schönheim Jancsi megkérdezte, mit is kell neki visszafizetni, mindenki meglepetten elnémult. Senki sem tudott válaszolni. Az osztályunkba lejáró kereskedelmisták közül sokan élénken támogatták a bojkottálók pártját. Főleg Gárdos, aki még nem is látta. A hallottak alapján ítélve valami vampot képzelt el. Persze, olyat, aki az ő jelenlététől rögvest összemegy. Nagyon szerette ócsárolni a nőket, és Jutkát is harcosan támadta. A véletlen úgy akarta, hogy amikor Bandi ellentámadásba lendült, éppen betévedt hozzánk Klein György. Bandihoz csatlakozva persze lehordta Gárdost mindenfélének.



Az osztályban csak öten maradtunk a vitával szemben közömbösek. Spilanszky és Mukesz közömbössége volt bizonyára a legőszintébb, mert ők érdekeltekként kétségkívül nem jöttek számításba. Jancsié talán csupán önuralom volt, míg a Tibié és az enyém inkább félelemmel vegyes óvatosság és kevésbé önuralom. Olykor még a tanárok is furcsán kutatva jöttek be az osztályba, a levegőben zavart szimatolva.



A legjobb jelenet akkor volt, amikor Jutka bejött elkérni Jancsitól egy irkát. Ez pár nappal megismerkedésünk után volt. Vajon ki engedett neki szinte már zavaró előzékenységgel utat? Gárdos! Csak azt nem lehetett tudni, vajon a zavaró érintkezés fölötti félelmében vagy az elragadó jelenség által lehengerelve.



Egy ideig aztán csend volt az osztályban. Senki sem hangoztatta a híres »most mindent visszafizetni!«-t. De kimondatlanul is ott remegett minden idegszálunkban. Éreztük, hogy ez a nő, ha kénye-kedve úgy hozza, képes mindannyiunkat megalázni, és a hímek hiúsága felágaskodott bennünk. Támaszt keresve irigy falkává verődtünk; valami ősi, mélyen fekvő sötét ösztön hajtott egymáshoz minket aljas hímgyőzelmet aratni a nőstény királynőn.



Ahogy teltek a napok, azon kaptam magam, hogy Jutka egyre többet foglalkoztatja gondolataimat. Jólesett a meg nem értő, rokonszenvét levetkezett világból a szép álomképhez menekülni. Vággyal telt szívemet vele csillapítani, arcomat a vigasztaló ábrándhoz préselni.



Soká nem volt alkalmam csak futólag látni, így nagyon meglepett, hogy egyszer az utcán megállított. Tibivel együtt meghívott magukhoz szombat délutánra, pingpongozni. El is mentem. A Józsefvárosban laktak, egy szép villában. Gondozott kavicsos út vezetett a korinthoszi oszlopokra támaszkodó fedett, nyílt teraszhoz. Itt fogadott Jutka, alig térdig érő színes ruhában. Gesztenyeszín haja bájos keretbe foglalta arcát, és egyszerű mintás ruhája, kedves mosolya elűzte minden szorongásomat.



A teraszon pingpongasztal volt felállítva. A sarokban bőrrel bevont dívány, előtte apró, faragott asztal, rajta likőr és sütemények. Faludi Tibi, Boros Jani, Klein György és barátnője, Galambos Hédy illetve Klein Lili voltak ott. Később megérkezett még Schönheim Jancsi, Spier Anikó, Schönfeld Olga és Lebovits Edith. A társaság kétségtelenül jól volt összeválogatva.



Faludi Tibi és Boros Jani jelenléte fényt derített rá, hogyan is jutottam én ide. Jani majdnem kész tanár volt, ami egy érettségi előtt álló diák szempontjából nem elhanyagolandó jó tulajdonság. És mi, a többiek? Hát Istenem, egy irka, egy szó szerint másolt magyarázata egy tanárnak mint hasznos eszközök. De akkor nem gondoltam erre, csak azt tudtam, hogy Faludi Tibi és Boros Jani egy jó szót szólhattak értem.



A délután nagyon kellemesen telt: pingpongoztunk; majd Jutka hozott gramofont és lemezeket. Akinek kedve volt, táncolhatott. Én főleg pingpongoztam. Kiélveztem fölényemet e sportágban.



Amikor Jutkával táncoltam, egyszerűen minden erőltetettség nélkül kedves volt. Nevetett, érdeklődött, válaszolt, és nem tudtam semmit sem felfedezni, sem feltételezni mindabból, amire Tibi figyelmeztetett. Kivételesen meg voltam elégedve. Egyike volt azon ritka társasági összejöveteleknek, amelyekről az ember nem csalódottan tér haza.



Az ötórai uzsonna után vígan fecsegve ültük körül az asztalt. Kellemes, vágytalan pillanatok, amikor az emberek se nem rosszak, se nem hamisak, mint ahogyan nem is jók vagy őszinték, hanem egyszerűen közömbösen jóakaratúak. Langyos, derűs, feszítő ellentétektől mentes mértékletesség.



Röviddel elmenetelünk előtt az öreg Gerő is benézett a feleségével. Jómódú, joviális, elégedett emberek voltak. Az öreg fekete keretes szemüvegével, szürke bajuszával és hajával nagyon jóvágású úr volt.



– Maga az a híres fiatalember? – derült fel, amikor bemutatkoztam. – Legutóbbi üzleti útján említette volt a kedves apja, hogy van egy rossz fia itt, Temesváron, aki nem nagyon akar tanulni. Azóta javult a helyzet, remélem.
– Nem lényegesen – válaszoltam.
– De hát csak nem fog az utolsó évben megbukni. Ez nem volna túlságosan dicséretre méltó, nem gondolja?



– A bukás távol áll tőlem. Legfeljebb nem lesz olyan fényes bizonyítványom, amilyent várni lehetne egy iskolában, amelyről minden rosszakarat mellett sem lehet azt állítani, hogy a tanárai antiszemiták vagy szigorúak lennének.
– Szóval Déván a tanárok antiszemiták voltak.
– Kevésbé, mint azt hangoztatni szeretik, és mégis, a kelleténél jobban.
– Szegény naiv szülők! Látom, maga is olyan jópipa, mint Tibi. Az egyetlen megbízható mégiscsak Jancsi marad.



Faludi, aki mindig a diákok pártját fogta, beavatkozott:
– Ettől a különben szerintem teljesen érthető diákkori léhaságtól eltekintve, mindhárman garantáltan derék fiúk – mondta.
– Mi mást is várhatnék tőled? Nyolcadikos korodban magad is egyike voltál a legnagyobb csirkefogóknak! – válaszolta neki az öreg Gerő.



– Kellett neked nagylelkűség, minket védeni – mondta neki Jutka, szülei távozta után, majd a következő szombatra is meghívott.



Útban az internátus felé benyomásaim fölött tűnődtem. Igazán a lehető legjobbak voltak. Jutka egyáltalán nem az a hideg vamp volt, aminek eleinte képzeltem. Szép, szelíd fiatal lányt ismertem meg benne. Ha arra gondoltam, ahogyan az öreg Gerő szeretetteljesen magához öleli, és ő engedelmesen odanyújtja homlokát apja csókjának, legutolsó kételyeim is eloszlottak. Minden más buta képtelenség, csak az irigység beszél az ellenségeiből! Elhatároztam, aki az osztályomban megint hangoztatni kezdi a most-mindent-vissza-fizetni-t, azt én fejbe kólintom. Főleg azt az aljas és rágalmazó Gárdost, akit utáltam.



Utáltam Gárdost, vagy szerelmes voltam Jutkába? Nem tudom.
Elkezdtem elhanyagolni a barátaimat. Aradra kevesebbet utaztam, ritkábban mentem Hámmer Gyurihoz pókerezni vagy alkalmi szerelmeket felhajtani vele. Edét, Pieket és Miksát is mellőztem. Egyáltalán, észrevétlenül hátat fordítottam az előkelőségekre fittyet hányó társaságnak.



Vettem magamnak egy pár új cipőt, néhány inget és nyakkendőt. Még azt is keresztülvittem, hogy beígért kétsoros fekete öltönyöm a megállapodott határidő előtt elkészüljön. Már tisztában voltam vele, hogy szerelmes vagyok, és nem is igyekeztem tagadni. Csak néha bántott, hogy nem tudom őszintén viszonozni egy-egy régi pajtás megszokott, bizalomteljes közeledését. Árulást követtem el ellenük. Ők lassan és szinte öntudatlanul észre is vették ezt. Ritkábban hívtak meg víg diákszórakozásaikra.



A legtöbbet a Zsidó Klubba jártam, a teniszpályára, ahol Jutka is gyakran megfordult. Ezen kívül Faludi Tibinél és a Kandia cukrászdában töltöttem az időmet. Amióta Jutkával úgymond kibékült, Tibi is a varázsában élt. Régi sértett hiúsága néha feltámadt azért benne.



– Azért mégis tanult valamit Bécsben – mondta ilyenkor keserű rezignációval a cukrászda leghátsó sarkába vonulva. – Tapintatosabb lett, és udvariasabban viselkedik. De meglátod, ha nem lesz ránk szüksége, ejteni fog.



Néztem Tibit, amint komikus bánattal lehajtja zöld Chartreuse-ét.
– Na és!? Akkor majd tudjuk, hogy méltatlanra pazaroltuk barátságunkat, és levonjuk belőle a konzekvenicát. Egy barátság sem pótolhatatlan – áltattam magunkat.



– Tökfilkó, hiszed legalább, amit mondasz? – tette le Tibi poharát. Ironikus mosolyától zavarba jöttem.
– Igazad van, öregem, kár becsapni saját magunkat! – gyújtottam rá. Szomorúan fújtuk a füstfelhőket.



Ez olyankor volt, amikor Jutka a szokottnál rezerváltabb volt. Ha azonban a szokásos kedvességgel kezelt minket, rögtön elfelejtettük minden sérelmünket. Már rendszeresen jártunk hozzá, főleg Klein Lili, Tibi és én. Azt hiszem, inkább az apja kívánságának köszönhetően, mert olykor fáradt volt, és látszott, hogy un minket és az egész tanulást. Biztosan sokat mondogatta, hogy »még három hónap az iskolaév végéig, aztán szabad vagyok mindettől!« Igazából nem lehetett neki ellenállni. Ha a leckét befejezvén beszélgetni kezdtünk, jókedve, pajtáskodó kacérsága, lendülete magával ragadott, és felszabadultan nevettünk vele együtt.
Már túl voltam az első, mindent elvakító lázon. Mikor távol voltam tőle, keserű szemrehányásokat tettem magamnak. A legkülönbözőbb jelzőkkel illettem magam; szeszély szerint ide-oda rángatható gyáva bábunak, gerinctelennek tituláltam magam.



A bensőmben kavargó zűrzavarból egyre élesebben kristályosodott ki egy gondolat. Vagy megpróbálok önmagam maradni, ellenállva Jutka mindenek fölött rendelkező és mindent saját mozgása ritmusára alakító természetének, vagy feltűnésmentesen, észrevétlenül visszahúzódok. A gyáván sarjadzó szándékot a véletlen egy röpke pillanatra a tudatosság felszínére emelte.
Egy szombat este Spier Anikóval, Klein Lilivel, Faludi Tibivel és Matyival épp a Zsidó Klubban ültem. Jutka, pár asztallal arrébb, apjának kibicelt egy bridzspartihoz. Unatkoztunk. Tibi, aki csak Anikóért jött át a Llyod-kertből a Klubba, minket is magával hívott. Lebovits Edit és Jani már vártak ránk.



– Hívjuk Jutkát is – javasolta a nálam csupán egy évvel idősebb Anikó. Kedves, huncut lány volt, és mindenek fölött, nem hangoztatta állandóan, hogy egy lánynak csakis nála idősebb fiúkkal szabad járnia.



Örvendtem a javaslatnak, mert – bár ez nem jelentett sokat – Jutka az én partnerem kellett volna legyen, ti. Tibit és Anikót, Matyit és Lilit, Janit és Editet már régi barátság kapcsolta össze.



– Jutka, jössz-e velünk a Lloyd-kertbe? Jani és Edit már várnak minket a Kindergartennel – biccentett felém viccesen. Én komor szenvtelenséggel viszonoztam pillantását.



– Szólok az öregnek és jövök – komolyodott el Jutka rám nézve. Kutató tekintetével még alaposan végigpásztázott, mielőtt valóban odament volna apjához.



A többiek látták, hogy elkomolyodtam. Némán várakoztunk Jutkára.



Piros trois-quart-jával tért vissza, és komorságommal mit sem törődve, vállon veregetett.



– Segíts, Frédi! – nyomta kezembe a trois-quart.
Szótlanul felsegítettem rá a kiskabátot.
– Mondd, öreg, haragszol? – fogott karon. Egészen közel hajolt és az arcomba mosolygott.
– Igen – mosolyogtam vissza megenyhülve.
– A napokban vitatkoztunk már ezen, nem? Akkor igazat adtál nekem.
– Igen. De minek ezt felemlegetni?
– Na jó, na. De most már megint minden rendben, ugye? – nevetett fel.



Éppen a Diaconovici utca sarkára értünk, innen kőhajításnyira volt az internátus. Ebben a pillanatban hirtelen Soma jelent meg velünk szemben, a feleségével. Hogy karonfogva látott minket, meglepett kalapemeléssel viszonozta köszönésemet.



– Holnap majd kiselőadást fog nektek tartani – mondta Tibi, aki szintén észrevette az igazgató megütközött arckifejezését.



Teljesen felvidulva tértem haza Matyival a jól sikerült este után. Kiültünk a sötét tanulószoba ablakába cigarettázni. Hosszakat hallgatva beszéltük meg élményeinket. Egy jelenet sehogyan sem akart kimenni a fejemből. Hazafelé menet Tibi egy vicces megjegyzésére azt válaszoltam:
– Ne félj, Jutka nem fog megbukni! – mondtam váratlan komolysággal.



Jutka megszorította a karomat, és közelebb húzódott. A csillagok derűsen pillantottak le ránk, körülöttünk opálos háló remegett.
Pár nap múlva megint Jutkánál voltunk tanulni. Ismét unott volt és szétszórt. Egyetlen szavamra sem figyelt, és néha olyan idegen tekintettel nézett rám, mintha legalábbis a Holdról pottyantam volna elé. Szórakozott tekintete annyira bántott, hogy eredeti jókedvemet inkább elrejtettem, és hideg udvariasságba burkolóztam a délután hátralevő részére. Később, a tanulás befejeztével Jutka kissé felvidult. De akkor már nem akartam gyengének mutatkozni, és őrizkedtem egy-egy enyhe mosolynál többet mutatni. Be akartam magamnak bizonyítani, hogy nem úgy táncolok én, ahogy Jutka húzza a nótát. Ez a csendes ellenállás annyira felbátorított, olyan elégtételt okozott, hogy szükségét éreztem befolyásolhatatlanságom újabb bizonyítékát nyújtani. Szokatlanul korán távoztam, sőt, Jutka kérdésére, hogy a legközelebbi találkozásnál ott leszek-e, kitérő választ adtam.



Most bizonyára azt gondolja, hogy a szelíd szamár megátalkodott, gondoltam hazafelé menet. Bánom is én, ha észrevette lázadásomat. Matyi előtt azért tisztáztam magam, és megmagyaráztam a dolgot. Ő helyeselt.



Következő alkalommal otthon maradtam, és a regényemet írtam. Már régen nem írtam akkora kedvvel és olyan hangulatban, mint akkor. Magányosnak, az egész világgal szemben ellenségesnek éreztem magam. De nem voltam elkeseredve, ellenkezőleg! Elszigeteltségem büszke, önkínzó örömmel töltött el.


Elefántcsonttornyom magaslatából az élet alantas körvonalai jobban kirajzolódtak…



Úgy éreztem, az írás elégtételt ad mindenért. Amikor Solymos Tibitől megtudtam, hogy Jutka fütyül rám, alig vártam az alkalmat, Jutkának megmondani, hogy:
– Bár nagyon sajnálom, le kell mondjak a további együtt tanulásról. Én egészen más tantárgyakban vagyok gyenge, és haladék nélkül neki kell lássak behozni lemaradásomat.



Következő találkozásunkkor pontosan ezt mondtam neki.
– Meg tudlak érteni – válaszolta komolyan rám nézve.



Írtam hát a regényt, és aránylag sokat tanultam. Keveset jártam el, és akkor is csak oda, ahol biztosan tudtam, hogy nem találkozom Jutkával. Egyedüli szórakozásaim a tenisz és egy-egy vasárnapi látogatás volt. Nagy visszavonultságomnak köszönhetően körülbelül egy hónapig alig találkoztunk, akkor is igyekeztem a lehető legudvariasabban viselkedni vele.



Egy alkalommal beszámoltam Faludi Tibinek regényem serény előrehaladásáról. Meghívott, menjek el vasárnap délután az új részeket felolvasni. Hatan voltunk: Faludi Tibi, Jani, és Robi, régi barátjuk és osztálytársuk, akivel állandóan Kanadába való kivándorlásukról ábrándoztak, valamint Bumbu , Matyi és magam.
Felolvastam az új részeket. Az általános vélemény szerint a regény stílusa sokat javult. Csak egy részt találtak kissé hamisnak és az egésztől elütő hangvételűnek. Érdekes módon pont azt, amelyikről én viszont azt gondoltam, hogy nagyon jó – a Jutkától való első hiányzásomkor írtat. Szerencsére senki sem jött rá, milyen összefüggésben sikerültek ilyen idegen hangúnak ezek az oldalak. De nemsokára láttam, mekkorát tévedtem. Tibi arról kezdett nagy általánosságban beszélni, hogy igyekeznünk kell pillanatnyi, a regénytől idegen hangulatunk kísértéseinek ellenállni, különben sokat veszítünk őszinteségben és objektivitásban. Mikor befejezte, szelíden mosolyogva rám nézett.



– Igazad van – mosolyogtam vissza rá.



Különben egyedül Matyi vette észre az összefüggést. Ő már akkor ugyanezt mondta, amikor felolvastam neki, csak nyíltan:
– Ezt vagy hagyd ki, vagy írd át!



Erre azonban érthetetlen makacssággal nem tudtam magam rávenni.
Utána Tibi folytatta Márai Sándor Zendülők című regényének a felolvasását. A könyv befejeztével bridzsezni kezdtünk.



– Legyél holnap a Boulevard cukrászdában – szorította meg Tibi kezemet búcsúzáskor.
– Mert… – kérdeztem vissza az esős kapualj félhomályában.
– Légy ott – válaszolta. – Beszélni akarok veled. Pont ötkor!”
Fréd, miután május 30-án egységével áthelyezik az épülőben lévő új ipari városba, Kenandzába, folytatja temesvári emlékeinek feljegyzését. Itt azonban már első benyomásait is papírra veti.
1941. június 3.



„Megint új helységnév. A hányadik? Nem is tudom. Mindenesetre, hosszú idő után új, az eddigiektől eltérő kép: épülő bányászváros mozgolódó, élénk iparával, rögtönzött kereskedelmével, szórakozásaival.”



1941. június 6-án szüleinek keltezett levelében többek közt azt írja:
„Tegnap és ma napszámosként dolgoztam. Betont hordtam 10 órán keresztül, 15 frankért.”



A hihetetlenül fárasztó munka dacára kevés szabadidejében megint csak az írás gondolata foglalkoztatja. Június 11-én leszögezi:
„Szeretnék egy regényt írni, illetve egy trilógiát. Az első kötet tartalmát egészen az érettségiig terjedő életemből meríteném”…! – de erre még visszatérünk.



Június 16-án A mese folytatása alcímmel a Jutkához és Tibihez fűződő barátság további részletei következnek:



„A Boulevard-ban ültem, és a hatalmas ablakon keresztül a Lloyd másik, napos oldalát néztem. A Józsefvárosból érkező villamosok pont itt álltak meg, a kávéház előtt. Ismét érkezett egy egyes, de Tibit nem láttam kiszállni. Karórám már fél hatot mutatott, és a fali tükörben láttam, hogy a mögöttem ülő idősebb hölgy még mindig szorgalmasan a keresztrejtvény fölé hajol. Olykor szemeihez emeli lornyonját, és hol tűnődve, hol nagy érdeklődéssel méreget engem a szemközti tükörben. Mit akarhat tőlem? Hallomásból tudtam, hogy magyar nő, özvegy, és titokban a piaristáknál most nyolcadikos, nagyon tehetséges fiatal futballistát támogat. A fiút Kronak Bubi által személyesen ismertem, nagyon szép, jó megjelenésű fiatalember volt. Csak nem szánt védence utódjának, esetleg helyettesének?



Mikor végre sikerült a pillantását elkapni, pont megzavart az asztalomhoz lépő pincérlány. Fején, azt hiszem, bóbitát viselt – nem jut eszembe a kiszolgálólányok által hordott, homlok fölött kissé legyezőszerűen kiszélesedő fejviselet neve. A hölgy mosolyogva elfordult. Ez még jobban mérgesített, a fenébe kívántam Tibit.
– Bözsi, hozzon, legyen szíves, még egy likőrt – fordultam akaratlanul élesen a pincérlányhoz.



– Ne haragudjon rám, nem én tehetek róla – tette le elém Bözsi a rendelést. – Legalább most már tudja, hogy nem jó másokkal szemtelenkedni.



Mosolyogva néztem a távolodó lány csinos alakját, mikor hirtelen Tibi termett előttem. Észre sem vettem, mikor lépett be. Megértően bólintott, majd letelepedett.



– Láttalak. Szóval már ti is tudjátok, hol kell a friss csibehúst keresni – mosolyodott el jelentőségteljesen. – Nem is vettem idáig észre, hogy te is érdeklődsz Bözsike iránt. Nem mintha érdekelne, de ha már ti is nyomon vagytok, szeretném tudni, hogy állnak az ügyek.
– Az osztályban Solymos Tibi figyelmeztetett rá. De sem én, sem Hammer Gyuri, sem Bandi, sem Miksa, sőt még Klein Gyuri sem jutott semmire. Lehet, hogy más sem.
– Én voltam vele egyszer az Apollóban egy páholyban. Klein Gyuri állítólag a Hotel Daciában is. De ezt senki sem hiszi. Habár tudjuk róla, hogy kapható. Két hónappal ezelőttig a nőm volt. Még most sem tudom, ki ütötte le a kezemről. Akkor persze nagyon bántott, de már nem foglalkozom vele. Elvégre mégsem vagyok már diák! Azért ha véletlenül megtudod, ki a palija, szólj nekem. Biztos vagyok benne, hogy ismerős.



– Parancsol, Faludi úr? – lépett asztalunkhoz a lány.
– Két habos kakaót és egy pár brióst. Hogy van, Bözsike? – így Tibi.
– Köszönöm, jól.
– Maga nagyon csinos máma, Bözsike!”



Miután Bözsi kiszolgált és elment, a hátsó sarokban ülő hölgy iránt érdeklődtem. Tibi nagyot nézett, elmagyaráztam hát, miért.



– Meg akarod Bözsit kapni? – nézett a sarokba nevetve. – Na jó, ide figyelj! Ha úgy teszel, mintha iránta érdeklődnél, hajlandó lesz veled kimenni egy este. És ha ügyesebb vagy, mint mikor moziba vitted, meg is kaphatod. Bözsi a kerítőnője ennek az öregasszonynak.



Elkáromkodtam magam, és a mit sem sejtve rám mosolyogó Bözsit néztem.



– Hihetetlen. A keristák és zsiglisták falkája már két hónapja nyomában van, de egy se jutott vele semmire.



Tibi megkínált egy Specialitate cu plutǎ-val.
– Miért nem jársz sehova mostanában – kérdezte, órájára pillantva.
– Készülök az érettségire…
– Ez jó volna, de nem hiszem! Miért haragszol Jutkára?
– Nem haragszom rá. Nincs miért haragudjak rá.
– Hát akkor miért kerülöd?



Még nem hevertem ki az ügyet, így nem akartam erről beszélni. Nagy visszavonultságom az osztályban is gyakran volt kárörvendő megjegyzések céltáblája. Az igazság az, hogy ez sokkal jobban bántott, mintsem azt elhitettem magammal. Néztem a hamutálcát, és cigarettám végével elmélyülten lökdöstem a hamut a tálca pereme felé. Tibi figyelt engem.



– Nagyon zárkózott vagy, öregem. Pedig szeretnék neked segíteni.
– Nincs mit segíteni. De köszönöm a jó szándékot.
– Nem akarsz Jutkával barátkozni? Most már nem? De miért?
– Hagyjuk az egészet. Kár erről beszélni.



Mindketten hallgattunk egy ideig. Tibi nem vette le rólam fürkész tekintetét. Én pedig úgy tettem, mintha a kinti, élénkülő korzó teljesen lekötne.



– Ha nincs bizalmad hozzám, légy legalább őszinte és mondd meg. Ennyit csak megérdemlek, nem? Látom, hogy valami nagyon bánt, de mi ez a nagy zárkózottság? Tudod, hogy pont azt szeretem benned, amit olyan sokan mások nem: féktelen, gyakran magaddal szemben is kíméletlen őszinteségedet.



Valóban joga volt hozzá, hogy őszinte legyek vele. Mindig pártolt, segített, és talán csak neki köszönhetem, hogy Temesváron olyan sok rendes fiatalemberrel és kedves leánnyal megismerkedhettem. Ezen túl, valóban feltétlen őszinteségem, amely barátommá – egy tizenkilenc éves fiú barátjává! – tette ezt a huszonhat éves férfit, kötelezett. Ha eddig az voltam vele, most sem csaphatom be várakozását.



De megtorpantam. Semmit nem tisztelő, cinikus harciasságom cserbenhagyott. Tudtam, hogy máskori játszi könnyed, látszólag közömbös szókimondásom itt nem helyénvaló. Pedig ezt csak így lehet megmondani. Csak így lehetne lenyelhetővé édesíteni ezt a mérget. Hogy mondjam azt neki most, hogy: Szeretem Jutkát? Hogy nézzek a szemébe utána, együttérzésért esdő mosolyra nem fintorodva? Csak nem bevallani, nem megalázott maradni! A vesztés nevetséges.



Most először bántam, hogy Tibi oly jól ismer, hogy oly mélyen engedtem bensőmbe tekinteni. Ki leszek neki szolgáltatva, feltárul előtte a büszkén vajúdó, a méltóságáért titkolózó egész nevetséges komédiája.



De Tibi várt. Megsértődne, ha tovább hallgatnék. Visszafordítottam hát fejem az utca képétől, és a szemébe néztem.



– Most először esik nehezemre veled egyenesen beszélni. Megértéseddel mindig segítségemre voltál, és most sem az nem a baj, hogy ebben kételkedem. De valami bennem tiltakozik, nem akarja, hogy ledöntsem a kulisszákat az egész méltóságféltő játék elől. Nem akarja az udvarias tartózkodás mögé búvó meztelen gyávaságot fölfedni, a merev tartás mögül a sértett hímbánatot eléráncigálni, a dacos közönyt, mint a legyőzetéstől való páni félelmet leleplezni. De még ez is mind mindegy lenne, ha legalább meg tudnám önmagamat találni. Hova lett kíméletlen humorom, szenvedélyes önmagam mardosása? Ha legalább látszólag tudnék közönyös lenni, sokkal könnyebb volna. De így, ilyen síri hangon beszélni…



Ezen már valóban mindkettőnknek mosolyogni kellett. Ismét elkomolyodva még egyszer a hamutálcába nyomtam félig parázsló cigarettámat. Végre végleg kialudt.”



Fréd 1941. június 8-án a következőképpen folytatja a mesélést:



„– Rendben van, Frédikém, hagyjuk most az egészet – nézett rám Tibi megértően. – Majd később, ha akarod, elmondasz mindent. Ismered a lelki labirintusok iránti szenvedélyes kíváncsiságomat. Tudod azt is, hogy ez nem a más lelkében vájkálók és pletykások kíváncsisága. Benned, meglepő módon, mindig a lelki rokont ismertem fel. Ez nagyban előrelendítette a mi kettőnk barátságát. Később, ha érzelmeid kissé megülepedtek, és megtalálod régi önkritikádat, beszélgetünk majd erről, jó?



– A leglényegesebbet már most is elmondhatom.



Vettem tőle még egy Specialitate cu Plută-t. Miután szippantottam egyet, így folytattam.



– Én őszinte érdeklődéssel viseltettem Jutka iránt, sőt szerelmes lettem belé. Szívesen segítettem neki a tanulásban, és élvezetet okozott vele lenni. Ő azonban csak langyos érdeklődést tanúsított irántam. Csak akkor volt kedves és jóindulatú, amikor úri szeszélye úgy diktálta. Mihelyst bal lábbal kelt fel, odalett minden szívélyesség belőle. Tanulni éppen tanul velünk, hiszen készül az érettségire. De ez az egyetlen dolog, ami hozzánk fűzi. Ez akkor látszik a legjobban, amikor nincs kedve a nagylelkű pajtáskodásra a vele egykorúakkal. Én természetesen nem kívánom, hogy viszonozza szerelmemet, annál is inkább, hogy titkolom. De azt minden szerelem nélkül is kívánhatom, hogy irántam állandó barátságot tanúsítson. Ez az alapfeltétele minden őszinte viszonynak. Ezt az autoriter modort, de főleg ezt a vazallusi állapotot, önbecslésem elvesztése nélkül nem tűrhetem tovább. Bánt, hogy gyenge voltam és hogy – még ha látszólag nem is, de bensőmben – meg vagyok alázva. Hogy ez a dolog komoly, arra bizonyíték, hogy miatta még a barátaimat is elhanyagoltam. Például Edét. Jutka társasága után ő nem volt nekem elég előkelő. Nem tudom eléggé sajnálni, hogy ennyire bután viselkedtem! Alig várom, hogy megint a régi barátok legyünk Edével.



– Most haragban vagy vele?
– Dehogy, csak éppen bizalmatlan velem, megérezte a pálfordulást. Én pedig nem tudok olyan aljas lenni, hogy hazudjak neki. De bizonyára egy őszinte kimagyarázkodásra is képtelen vagyok.



– Meg vagyok győződve, hogy Edével minden helyre fog jönni. Jutkát továbbra is kerülni fogod?
– Nem, ez gyávaság volna. Csak addig, amíg sikerül vele szemben közömbösebbé válnom.



– Nézd, én szívesen rendbe hoztam volna a dolgotokat. Ismerem Jutkát, egy elkényeztetett taknyos, de nagyon kedves és intelligens lány. Engem nagyon zavart, hogy így megromlott a viszony köztetek. Egyébként tudod mit, teljesen igazat adok neked, elvégre mi, férfiak akkor is össze kell tartsunk, ha Jutkáról van is szó! Akit különben pólyás korától ismerek.



– Te akkor már régen hátulgombolós nadrágot viseltél, mi?
– Körülbelül – mindketten nevettünk. – Mondd, kijössz holnap reggel a teniszpályára? Ja, igaz: holnap valószínűleg Jutka is ott lesz. Ha akarod, elhalaszthatom estére…
– Menj a víz alá, vén kerítő, látom, miben sántikálsz! Felőlem lehet reggel is.



– Nézd, öregem, előbb-utóbb kénytelen lettél volna vele találkozni, ha csak nem akartál volna engem is kerülni. Hidd el, túl szigorúan ítéled meg Jutkát. Nekem, még mielőtt megszűntél volna hozzájuk járni, azt mondta, hogy már van egypár rendes fiú a zsidlicben. És elsősorban téged említett! Sőt, érdekesképpen Matyit is, pedig őt kevésbé ismeri. Tegnap aztán végre megkérdeztem, miért haragszik rád. Erre azt mondta, hogy te haragszol őrá, mert nincs mindig kedve jó képet vágni a tanuláshoz. Meg hogy te ezt mindig személyes sértésnek tekinted. Ő nagyon szeret téged még most is, de te túl önérzetes vagy. Sajnálja, hogy ilyen rövid volt a barátságotok, mert a tanuláson kívül mindig jól érezte magát a társaságodban.



– Hát ezt nagyon jól leplezte, sose jöttem volna rá. De mondd csak, mit főzöl te ilyen álnyilatkozatokkal?
– Ez mind színtiszta igazság – válaszolta komolyan.
– Valóban? – estem gondolkodóba.



Igaz, hogy Tibi nem győzte eleget mondogatni, mennyire örül Jutka, hogy én is velük tanulok. Az viszont furcsa volt, hogy Jutka megítélését illetően éppen ő volt a legszkeptikusabb. De hátha mégis van valami a dologban?



– Talán csak túl hiú voltam viszonzatlan szerelmem fölötti bánatomban – mondtam mosolyogva.
– Látod, ez egy bölcs szó! És most tudod hová megyünk?


Meghívlak az öreg Rajmihoz. Jól megvacsorázunk, utána pedig telefonálunk Janinak. Aztán meglátjuk, mit csinálunk.



Kitűnő bécsi szeletet ettünk, majd Janival együtt elmentünk a Scalába, megnéztünk egy jó Diana Durbin-es filmet. Mindenütt Tibi fizetett, és hallani sem akart róla, hogy mi is beszálljunk Janival. Azt mondta, nyert a pókeren, és hogy ez a pénz úgysem hoz szerencsét. Ha valóban a könnyen jött pénztől akart megszabadulni, bizonyára még akkor éjszaka elérte célját. Fél háromig a Terminusban mulattunk, három bártyúkkal. Együtt becsületes mennyiségű boros palacknak sikerült a fenekére nézni.
Másnap reggel Jutka valóban ott volt a teniszpályán. Kedves volt, és én úgy tettem – úgy tettünk –, mint akik között hallgatólagos megegyezés van. Mintha mi sem történt volna. A többiek is tartották magukat ehhez. A tenisz nagyon jól ment aznap, jól szórakoztunk. Tibi nem is vette észre, hogy iskolába sem mentem, csak úgy fél kilenc felé, mikor már fáradtan ültünk barna söreink és málnaszörpjeink mellett a kis parkbüfé asztalánál.



– Mi van, ma nem is mész iskolába? – kérdezte.
– Nem. Veletek sokkal kellemesebb.



Nevettünk valamennyien. Jutkának eszébe jutott egyik bécsi bliccelése, elmesélte. Élénken és ötletesen mesélt, csibészes modora jól illett egyéniségéhez.



Vasárnap Klein Lili zsúrján találkoztunk megint. Éppen Annával és Matyival beszélgetett, amikor megérkeztem. Csatlakoztam hozzájuk, és majdnem egész délután négyesben ültünk a díványon. Tibi szemmel láthatólag meg volt elégedve. Lili is boldog volt, hogy olyan jó a hangulat. Amikor Matyival kimentünk a folyosóra, hirtelen hozzám lépett, megfogta a fejemet, és homlokon csókolva azt kérdezte:
– Most megint rendben van minden? Ugye szereted Jutkát?



A meglepetéstől földbe gyökerezett lábbal néztem a távolodó Lili után. Karonfogva vezette Matyit valami titkos sarokba, bizonyára csókolózni. Ilyen bolond, aki szerelmes? – csóváltam hitetlenkedve a fejemet. De nem sokáig, hiszen tudtam, hogy jómagam is pont olyan kötözni való bolond vagyok, akár ők. Hja, a szerelem, sötét verem, beleesetem, mi lesz velem?



Visszamenten és odaültem Jutkához a díványra. Magunkra maradtunk. Jutka elkezdte Matyit dicsérni. Nem tudom, szándékosan-e, hiszen tudta, testi-lelki jó barátok vagyunk. Erre elmeséltem neki egyet-mást a barátságunkról.



– Rendes tőled, hogy Matyit dicséred – válaszolta, miután végighallgatott. – Ő is csak jót mond rólad. Különben egyre több a szövetségesed. Az utóbbi időben, amióta nem láttuk egymást, csupa jót hallottam rólad. Tibi, Matyi, Sólymos Tibi, sőt, képzeld, Schönheim Jancsi is mindég csak dicsérnek.



– Most mit mondjak, ami nem lenne szerénytelen?
– Semmit. Örvendj neki!
– Hát ez biztos. Hálás vagyok sok nemes lelkű szószólomnak. Gondolhatod, hogy nem közömbös számomra, mit mondanak neked – elmosolyodott. – Látom, szívesen udvaroltatsz magadnak.



– Csak hogy el ne rontsam az örömötöket.



Nemsokára a Gárdos-ügyre fordította a szót, és megköszönte a lovagiasságomat. Sólymos Tibi mesélte el neki. Hogy mi mindenről nem szerzett tudomást! Gárdossal következőképp történt az eset. Miután Jutkától eltávolodtam, még kevesebbet találkoztam osztálytársaimmal. Nem akartam, hogy azt gondolják, most már rájuk vagyok szorulva, és bűnbánó tékozló fiúként térek vissza hozzájuk. Az osztálytársaim, akik korábban nemcsak ferde szemmel nézték barátságunkat, de egyenesen osztályunk elleni árulásnak bélyegezték, nagy örömmel fogadták elhidegülésünk hírét. Olyan színezetet szerettek volna a dolognak adni, mintha Jutka és köztem lett volna valami, majd én ejtettem volna.
Ez bántott, de a híreszteléseket megcáfolni nem volt alkalmam. Hiába kérdeztem Sólymos Tibit, ki terjeszti ezeket a mendemondákat, ő sem tudta. Feldühödve várakoztam. Mihamarabb megtudni, ki a pletykaforrás, és azonnal támadni! Nagyon kellemetlen lett volna, ha Jutka, Tibi vagy bárki a társaságból meghallja, és azt gondolja, tőlem ered. Rövidesen rájöttem, hogy Gárdos a főrágalmazó. A szemtelenség csúcsa pedig az volt, hogy meg volt győződve: én majd jóváhagyom. Egyik szünetben tőlem nem messze kezdte el Kütner Ferkónak mesélni, miképp láttam be végre hibámat, és bocsátottam útjára Jutkát. Persze, a lehető legtrágárabb kifejezésekkel és teljesen alaptalan koholmányokkal fűszerezve Jutka elleni támadását. Némán hallgattam végig.



– Ki mesélte neked ezt? – léptem oda hozzá.
– Senki – válaszolta tétován Gárdos.
– És ki jogosított fel téged így beszélni róla?
– Meg vagy bolondulva? – acsarogta. – Vagy még mindig belé vagy bolondulva abba a ringyóba?



Kétszer ütöttem pofon. Teljes erőmből.



– Hisz nem mondtam rólad semmi rosszat – nyögte.
Nem válaszoltam neki. Amikor kitámolygott az osztályból, a többiekhez fordultam:



– Gyerekek, tartozom nektek egy magyarázattal. Nem volt semmi köztünk Jutkával, és most sem vagyunk összeveszve. Csak én, tudvalevően, más tantárgyakból kell készüljek, ezért nem tudok többé vele együtt tanulni. Önmagamnak tartozom azonban annyival, hogy ne tűrjem el, ha valaki a jelenlétemben indokolatlanul megalázza. Én Jutkát annál sokra többre becsülöm, semmint, hogy ilyesmit még csak végig is hallgassak. Elnézéseteket kérem az iménti jelenetért. Remélem, megértetek…



– Helyesen cselekedtél, Gyöngyi – (ez volt Fréd beceneve az osztályában) veregetett vállon, legnagyobb meglepetésemre Ede.



Ettől a perctől fogva még jobban becsültem Edét. Barátságunk ismét a régi kerékvágásba került. Megint rendszeresen találkoztunk, de nemcsak vele, hanem Miksával és a többiekkel is. Nagyon csodálkoztam Tibin, hogy elmesélte ezt Jutkának.
Nem akartam a dologról beszélni, ezért inkább táncolni hívtam Jutkát. Tökéletesen táncolt, minden mozdulatomat jó előre megérezte. Átadtuk magunkat a tangó lágy, mélabús, simogató szerelemre ösztönzésének. Ez a lány meg tudta babonázni az embert. Egy büszke, uralkodásra törő teremtés odaadása mindennél igézőbb. Ilyenkor az ember egész testét elzsibbasztja a megszerzés mámora, csak a pillanatnak él, s a világ megsemmisül, ködbe vész.



– Még neheztelsz rám, amiért olyan kiállhatatlan voltam néha?
– Te nagyon boldoggá fogod tenni azt, akit szerelmeddel megajándékozol!
– Miért mondod ezt így?
– Mert így érzem. Rosszul kereszteződnek útjaink. Te előttem vagy, sokkal. Emlékszel a Kindergartenre? – mosolyogtam rá.
– Igen, de ne légy ilyen defetista.



– Nem vagyok defetista. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy ilyen közel vagy hozzám. De ha valaha úgy szeretnél, ahogyan én téged, attól még boldogabb lennék. Defetizmusom pedig csak abból áll, hogy tudom, a mi szerelmünk nem örök. De ez nem baj, örök szerelem úgysem létezik. Erről ennyit. Holnapután valami ünnep van, Tibi kirándulást tervez. Majd ott nyilatkozunk. D’accord?



– D’accord! – kacsintott rám. – Nézd, hogy figyel minket Tibi. Szemmel láthatóan élvezi, hogy egyetértünk.”



Meséjének utolsó fejezetét jóval később, 1941. augusztus 19-én írta meg. Ekkor földmunkásként dolgozott Északkelet-Algériában, 12 km távolságra Constantine városától, bizonyos Monsieur Faure farmján, egy Hamma Plaisance nevezetű településen.


Feljegyzéséből kiderül, hogy aránylag jól érzi magát ott:



„Ma kellemes napom volt, nem volt meleg, és ment a munka. Az esti mosakodás a patakban, úgy éreztem, teljesen felfrissít. Ebben a friss önelégültségben feltámadt bennem, hosszú idő után először, a Kerzasban megismert érzés: a testemben való rendíthetetlen bizalom. A lélek testbe szállásának mély bensőségessége, az önmagát vállalni tudó egyesülés örömteli elégedettsége. Teli voltam bizakodással.



Minden kezdet nehéz. De a kezdet kezdetén túl vagyok.



Holnap bemegyek Constantine-ba, papírjainkat elintézni, és a hatóságoknál jelentkezni. Onnét egyenesen Kerzasba megyünk. Kíváncsi vagyok, ott milyen lesz a helyzetünk.”



Ugyanaz este a „mese folytatása”-ként a következőket írta:



„Két nappal később, a kiránduláson. Jutkával sétálni mentünk. Három egész órát töltöttünk kettesben. Elejét véve a további félreértéseknek, gyorsan elmagyaráztam az utóbbi időben tanúsított magatartásom okát: szerelmem viszonzatlansága sértette büszkeségemet, s mivel irtóztam a kudarctól, inkább elkerültem őt. De mindez semmit sem változtatott az iránta érzett vonzalmamon. Komor tömörséggel tudósítottam a tényállásról, ő végig higgadtan figyelt. A végén mosolyogva megjegyezte:
– Rendben van, Fréd. Ön egy komoly úriember.



Együttlétünk ezzel meglepő fordulatot vett, mert kisvártatva mámoros ölelésben és csókolózásban oldódtunk fel.”







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gáll Mátyás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.