Vers, próza / Urbia

Váradi Nagy Pál
Urbia






OSZTÁLYKIRÁNDULÁS





Ahogy egy kicsit magunkhoz tértünk a vonaton, azon kezdtünk filózni, hogy ki legyen majd a kapitány. Mert az mese, hogy a birodalomban mindenki egyenlő. Ha van hajó, akkor kapitánynak is lennie kell. Csak hajó legyen előbb. A lényeget, szépen az elejéről. Igen, szóval a birodalmi rendőrség hajnali kettőkor kirángatott, bocsánat, kiébresztett bennünket, mármint mindenkit egyenként ébresztett ki a saját otthoni ágyából, hogy sorsoláson osztálykirándulást nyertünk. Már járhatott vagy egy hónapja a hír, főleg a hátsó padsorban, meg amíg a matek valami koszpipernégyet süketelt, szóval az a szóbeszéd járta, hogy kirándulás lesz, de a kutya se gondolta volna, hogy az egész osztályt kisorsolják majd. Sok volt a föld, vagy hogy sorsoltak. Jól van, tehát a vonaton. Igen. Hiába voltunk csipásak, azt már messziről láttuk az osztályfőnökön, hogy sötétedik a szemüvege. Korszerű, vastag, fekete keretes szemüveg. Mosolyog, de egyre sötétedik, és a keze is remeg. Mindenkit felsegített a vonatra. Oda meg, szóval a pályaudvarra valami alagúton át vezettek, hogy a lakosság meg ne lásson, nem lényeges, tovább, és reggel nyolcig mentünk a vonattal, marhavagon, a lényeget, és nagyon lassan ment a vonat, és sokat is állt. Meg elfogyott az útra kapott fél pohár gyümölcsjoghurt és két keksz. Fejadagnak mondták. Ezek részletek, tovább.



Az osztályfőnök magyarázni kezdte, őt már eligazították feljebbről, hogy ahol most állunk, a sínek mellett, az a placc. Közben kitolatott a vonatunk, egész messzire, majd eltűnt a dombok között. A placcról jutunk majd a szerszámos bódékig, onnan látszanak a barakkok, látszik a kantin és a hegy tetején a kísérleti űrközpont kilövőállomása. A felelősök a kübliket reggeli előtt hordják majd a latrinába. Valami holtvágányon egy furcsa szerelvény bukkant elő, egy öreg mozdony, mögötte két tartályvagon. A mozdonyból villanyvezeték csatlakozott az oszlopokra, különben monoton dübörgésből volt rajta a kabát, a foltja meg tüdőbajos, sípoló köhögésből. A barakkok mögött, a birodalom pontosan tudja, mi hol van. A lényeget. Azt mondom. Ne okoskodj, mert te hülye vagy. Igyad a teádat, ne légy udvariatlan, és csicseregjed tovább, amit hallani akarunk.


Úgy tűnt, ragasztószalag, nejlon és kartondoboz lesz elég raktáron. A szerszámos bódéból mindenki felvehetett egy bicskát, hogy vághassa a kartont és ezt-azt, amit még kellett. Egér a műszerfalat festette. Különben a szar is beléfagyott volna, ha kinn dolgozik velünk. Ha harminc fölött volt kongatáskor a hőmérő, nekünk munkára kellett menni. Ha hűvösebb volt, békáztattak egész délelőtt, hogy ne fázzunk. A hentes, bocsánat, a doktor úr egyébként kisütötte, hogy tíz fok alatt a festéket felkenni nem lehet, az űrverseny meg szoros, szóval Egér fűtött műtermet kapott.



Na ezt most meg kell fogalmazni. Nem csak úgy magunknak, mert egyszer napvilágot talál látni, mindenki erről fog fórumozni, tele lesz vele az a nyomorult internet. Írjuk úgy, hogy folyó év mindszent havának Smn napja. A baráti teázgatáson jelen van Urbián Jns alfeltábornagy és Rbj Vszl tisztiszolga. Helyszín a 101-es ház. Valami már megint kimaradt. Mondjad csak, mit pislogsz úgy. A fedőneved. A forrás tehát Jvl Lhd Zltn.



Boldogasszony hava Ttl napján reggel kilenckor a frs megfigyelte, hogy az osztálytársak nyugtalanul kacsintgatnak az áramot szolgáltató mozdony és a mögé kötött két üzemanyagos tartálykocsi felé. Bicska-beszolgáltatás alkalmával, míg mindenki mondta a számát a sorban, tizennyolc negyvenkor a frs beszélgetést kezdeményezett Lszl ablaknejlonozó osztálytárssal, és a tábor körülményeiről alkotott véleménye felől kérdezte.



Mert ahogy a két üzemanyagos vagont elnéztük, úgy látszott, napnál világosabban, ne beszélj annyit mellé, hogy nem hétvégi kiránduláson vagyunk, hanem lágerben. Tábor. És hogy a láger a térképen sincs rajta, mondom, tábor, mert akkor legalább a villanyvezetékek közel lennének, nem kellene a mozdony. Tábor. Sorsoláson nyertétek a jegyet. A fenn nevezett megkérdezett elmarasztaló véleményének adott hangot. Szóval, hogy a reggeli, mármint a keksz és a feles kapucsínó kicsit mintha kevés volna. Mondta. Meg hogy hiába meleg az, amikor az ébresztőt kongatják, sorakozó, reggeli torna, és sorakozó után, mire megkapjuk, csak szopogatni lehet a jeget. A keksz meg kukacos. Az ebédet ugyanúgy, ha húsz fok alatti a hideg. Meg aztán ha melegebb az idő, akkor tiszta lötty, semmi sűrű. Meg hogy nincs vacsora. Ezek az apróságok minket most nem érdekelnek. Nem írjuk le. Tovább. Hogy mennyivel jobb volt, mondhatom? Mondjad szépen. Hogy a linnai időkben mennyivel jobb volt. Nocsak, ezt bizony leírjuk, aláhúzzuk, ez fontos. Itt bizony hazaárulás alapos gyanúja forog fenn. A birodalom nyelvi és területi egységét vonja kétségbe. Ez főbelövés.



Böjtmás hava Gbr napján Gr műszerfal-festő osztálytárs látogatást tett frs priccsénél. Hogy itt beledöglünk még egy télbe. Meg a biciklizésbe, amíg a mozdony oda a kakaóért. Figyelj, csak kuss, mert itt nem lehet mindenkiben bízni, felfestettem a műszerfalra egy extra gombot. A főhajtómű tesztelésekor kell majd valakinek megnyomnia. Nagy füst lesz, cécó, szivárgások, és mindenki pattogni fog, hogy nehogy odakozmáljon a birodalmi űrhajó. Amíg a smasszerek a tűzre figyelnek, mi lelépünk a mozdonnyal. Az osztályfőnök volt az Éánai Vasutaknál. Azt mondja, el tudja vezetni. Csak legyen őszig hajtómű, mert a szar belénk fagy.



Mindszent hava Gyngy napján hajnalban frs megfigyelte, hogy deres a talpuk alatt a placc. Szerencsére az űrhajó már készen állt a tesztre. Frs megfigyelte továbbá, hogy Gr osztálytárs leadta a jelet, hogy ma.



A reggeli kapucsínó szerintem rozsdás víz volt. Mellékes. Ha nem kaptam volna a beszervezés óta napi két tábla csokoládét meg szalámit a tiszti konyháról, én azt hiszem, megdöccentem volna. Nem tudom, ezek hogy bírták. Állítólag az íny egy idő után megkeménykedik annyira, hogy rágni lehessen vele. Jó, ezeket hagyjuk. Ebből nem lehet megélni. A lényeget.



Az osztályfőnök és Gr kitervelte szabotázs sikeres volt. Csak nem kár egy kartonűrhajóért. Bocsánat. Kár. A mozdony ellopása úgyszintén sikeres volt. Te tudod a legjobban, hogy hagytuk. De nyolc embert ütöttünk el a kapuig. Azok bábok voltak. De gőzölgött a kifordult belük a hidegben. Kuss. Mondom bábok. És akkor bábok, ha a birodalom mondja. Kell még pofon? Akkor folytathatjuk, ugye.



Hármunkat meglőtték. Az osztályfőnököt is. Hiába fagyott dugóvá a vér a sebben, belehalt. De még elmondta, mielőtt kivérzett volna, hogy a Szúl Mág hegységben vagyunk, félóra hatvannal, és állítsuk meg a mozdonyt. Ott sűrű erdő lesz, alagutak, fentről se találják majd a mozdonyt, míg bele nem ütközik egy szerelvény. Hogy induljunk gyalog nyugatra, Éána felé. Ha szerencsétek van, fele osztály átlóghat a zöldön. Aztán a földgömbjét Grre hagyta, a mutatópálcáját pedig rám. Frs beszolgáltatja a birodalmi hatóságoknak a mutatópálcát. Csatoljuk az iratokhoz.



De nem volt semmiféle erdő. Csak csupasz hegyek. Mindenfelé. Kivéve nyugaton, messze, nagyon messzire volt egy zöld csík a látóhatáron. Éána. Délnek indultunk, ereszkedtünk a völgybe.


Frs beszámolt arról, hogy az osztályfőnök fejből egy térképet rajzolt a környékről. Igaz, hogy a tájról az erdők hiányoztak, de a csúcsok és a völgyek a helyükön voltak. Frs tudomást szerzett arról, hogy a térképet Gr a kabátjába varrta. Frs megfigyelte továbbá, hogy Gr nem a térkép alapján tájékozódik, hanem egy füstoszlop vezeti. Frs mind ez idő alatt nem fedte fel a kilétét, pedig már igen éhes volt. Ez alátámasztja hazafiságát.



Arrafelé az erdőből csak leperzselt fatörzsek maradtak. Vadak nem voltak. Semmi. Csak két és fél méter magas, letarolt fatörzsek, hatalmas karók, vagy inkább rácsok. Kóbor kutyák sem voltak. Csupán a valószínűtlen füstoszlop egy dombtetőről. Egy házhoz vezetett, ami ott volt a letarolt táj közepén. Egykor erdészlak lehetett, még a maradék nyelvű felirat is ott állt a homlokzaton, hogy a császár erdeje szent. A tornácon egy hórihorgas öreg ácsorgott, hogy elvitték az erdőnket kartonnak. Csak lőnék már fel azt az űrladikot, mert a ruszki sem lusta. Az erdész lehetett, még a linnai időkből felejthette ott a birodalom. Mást nem mondott, kérdeztük, lökdöstük, de megkukult. Aztán fogta magát, eldőlt, mint egy zsák, nyilván megfagyott, és gurulni kezdett a völgyben lefelé, egyenesen Éána felé, hogy szekérutat vágott a csonkok közé. Mi meg fosztogatni kezdtünk, már ami mozdítható volt a majdnem üres házban, tetves pokróc, szuvas asztal, szék, téglányi mobil. Le volt merülve. Találtunk valami birodalmi puliszkát, de a fenének se kellett. A fiúk kerítettek közben egy macskát valahonnan, azt sütöttük meg nyárson. Hogy a kanyarban tört volna ketté szegény jószág, a hidegtől, a szemük láttára. Mert húst a lágerben azok a saját testükön kívül nem láttak. A csótányt is megették volna. Frs beszámolt arról, hogy amikor az erdész bácsi körülbelül a határnál gurulhatott, lövéseket hallottak. Aztán varjak húztak el a fejünk felett Éána irányába. Az se jutott át szegény feje.



Mikor jóllaktunk úgy-ahogy, és ültünk ott a tornácon, mert nem nagyon volt hova menni, ránk jött az üríthetnék. Nem marcipánt szarik az ember, úgyhogy egyenként elvonultunk mattolni. Az árnyékszék fedetlen volt, de legalább nem törökbudi, hanem rendes, birodalom előtti, és csonka létra meredt belőle az ég felé. Angyalok mászkálnak manapság ilyesmin. Egykor, még a budi előtti időkben les lehetett fenn. Budinak ugyanis túl vastagok voltak a cölöpök. Rendben, van még valami?



Mikor testben-lélekben belefelejtkeztem volna a megkönnyebbülésbe, zajt hallottam. A deszkák közti résen át láttam, hogy teljesen automata favágógépek voltak. Hatkerekű zörgő-morgó masinák. Jól van, művészkém, ez már a te hülyeséged, megárthatott a hideg. Itt írd alá. De ha mondom, hogy a hegyoldalban a gyűjtőtó tükre nem vízszintes volt, hanem magasról pecsételt a gravitáció törvényére. Előbb a fedőneved, olvashatóan. A birodalmi gyűjtőtavak már csak ilyenek. De tényleg, a gyűjtőtó tükre a hegyoldalban ferdén, persze. Miért nem írsz egy verset, vagy mittomén. Mehetsz. Hova ugrálsz? Még egy dolog. Az elején tényleg elhittétek, hogy kartonból fogtok űrhajót építeni?








BABONÁS HÁZ





Portás, akinek a medve leharapta, minden hajnalban kinyitja a kaput, hogy szellőzzön az udvar. Utána kitakarít a lifthúzó csacsiknál, és kiosztja nekik a fejadag génturbózott répát. És a csacsi boldog, hogy legalább sorba nem kell állnia. Az udvar következik, sepreget vagy havat lapátol, évszak szerint. Úgy mondják, guggolva pisil.



A babonás ház nem más, mint sokoldalúan fejlett betonlapokból összetákolt tízemeletes egyetemista bentlakás. Nem több. De nem is kevesebb. Különben nem volt mindig mohos és gőgösen nyugodt a babonás ház. Amikor a birodalom szétrámolta a linnai egyetemet, a bentlakás épülete fogta magát, és bentlakó diákostól, borostásan, épp csak egy köpenyt kanyarintva magára, kereket oldott. A vashíd mellett óvatosan áttipegett a koszos kis folyócskán, és a sínek mentén nyugatnak vette az irányt. A határon csípték fülön. Ugye, nem tudta magát igazolni. Mikor pedig kiforgatták a köpenye zsebeit, előkerültek a Vórin és a Mágon túli importdiákok, akik szemrebbenés nélkül feljelentették mint hazaárulót. De mert diákszálló, nem pedig állampolgár, nem emeltek vádat.



Még kétszer próbált szökni a babonás ház, amíg zoknit nem húztak rá, ugyanabból a betonból, amiből a birodalomban több, Impéria kontinuitásáról regélő római kori lelet készül mostanában. Azt is mondják, hogy pisilés után megtörli.



Jár a folyosókon egy kóbor pópa. Évekkel ezelőtt két kalugyerrel együtt küldte a gondviselő birodalom a diákszállóba szobát szentelni, de nyoma veszett, amikor a két csuhás valahogy kiesett a tizedikről. A környékbeliek vallomásából, akik mint napórát figyelik a szökés ellen lebetonozott babonás házat, egy morc medve rajzolódik ki, amint az ablakban könyököl, és tanácstalanul pislog a zuhanó kalugyerek után. Portás, akinek a medve, de nem a szóban forgó ártatlan és bús képű, bundás mackó, szóval határozottan cáfol. Tudja ő jól, mi a medve, észrevette volna a vadat az épületben, no meg a hóban sem látott nyomokat.



A pópa azóta keres hiába kiutat a babonás házból. Ha igaz, nappal a szemétledobóban rejtőzködik, csak éjjel aktív. Láthatatlanul bolyong mindenfelé, csak a szakáll lobogását hallani, de a kijáratot nem találhatja, mert Portás, akinek a medve leharapta, éjjelre mindig zár, és akkor se ki, se be. Úgy mondják, kukázásból tartja fenn magát a pópa, és ha ünnepek előtt ételnek kél lába, a bentlakó diákság rá gyanakszik. Azt is beszélik, hogy éjjelente ő zörög a vízvezetékben, és ritkán egy-egy bűnös diák ágya alá is be-beköltözik, gyóntatni. Így történhetett, hogy egyszer rossz ágy alá vetette a sors. A maradék, aki még a linnai egyetemen alapozta meg virtusát, majdnem karóba húzta a pópát, amikor rajtakapta az ágya alatt. Hiába magyarázott neki szakállasat a szent ember a szelídségről, a diák nem értette a birodalom nyelvét. És perverz kukkolónak és sátánista buzinak kiáltá a pópát, és ha az a fele szakállát is hátrahagyva el nem menekül, bizony megtanítja a diák a maradékok istenére.



Az adminisztrátornak senki sem mer szólni. Még a karbantartók sem, akik többször találtak szakállat az elakadt lift kábeleire gabalyodva. Az adminisztrátor asztalának nagyjából négy lába van, akik egyenesek, és talpuk, mint a borjú talpa. És szikráznak, mint a simított érc. És széke kerekei mintha tarsiskőből volnának, és jártukban nem forognak, hanem szemmel vannak mind kirakva, valamint az babonás ház külső falai. És az adminisztrátor előtt mintha üvegtenger volna, kristályhoz hasonlatos, akitől kicsapatását sejtik mind a rakoncátlan bentlakók, akik az ablakon dolgokat dobigálnak ki. Amint a medvét is kicsapták, minekutána a kalugyerekkel megtörtént az eset. Mert csalhatatlan az infrakamera, amiképp az adminisztrátor szeme mindeneket lát.



Egyszer a bal oldali liftet húzó csacsik sztrájkolni kezdtek, hogy nehéz a felvonót mozgatni. Volt gyanakvás, hogy megint a bujdosó pópa szakálla lengedez a kábeleken, de szólni nem mert senki. Kétnapi sztrájk után egy brigád villamosította a bal oldali liftet, nem volt több csacsiskodás. Ekkortól számítva két héten keresztül ingyen volt a szalámi a konyhán.



Tarthat ott egy gombolyított zoknit, hogy legalább a csomója meglegyen. Így mondják. A babonás ház kertjében, ami hajdanán arborétum volt, újabban felette elszaporodtak az emberevő gyaloggalambok. Kituggyahonnan kerültek ide, valami urbán-galambászati eugenika-projekt selejtes egyedei, ha igaz. Gasztronómiai hajlamaik ferdesége mellett szárnyuk is csökevényesre sikeredett, és csak az érvényes kontinentális állatvédelmi normák miatt nem vezették be az egyetemi étkezde menüjébe a gyalogszalámit is. Portás, akinek a medve leharapta, idomított vérmacskákkal jár ki a röpképtelen jószágokra vadászni. Úgy mondják, szerencsétlen galambok csak a pásztorórázókra veszélyesek, a kerten gyorsan áthaladókat, röpképtelenek lévén, ösztönösen figyelembe sem veszik.



Állítólag a hegyekben volt orvvadász, amikor még a meseszép hegyek voltak a határvidék. A helybeliek figyelmeztették, hogy bóklászik a környéken egy hamis medve, amelyiknek különös kedve telik a férfiember csúfos megmocskolásában, főleg ha az illető nem maradékul szól hozzá. Mikor a birodalom megnőtt, mint bélben a nyomás, az országát vesztett medve elővette az orvvadászt, és átszabta a határait.



A csótányok a passzív rezisztencia mellett kötelezték el magukat. Csak lélekjárós, titkos éjjeleken bújnak elő egyszerre nagyobb számban. Olyankor jegesmedvebundát vesznek magukra, és a legfelső emeleten sétáltatják azt. A medve fogai visszacsillogják a holdat, és Portás a fülkéjében hallgat. Hangosan nevetnek a csótányok, míg az ablakokban időznek. Örülnek, hogy konyhakendőkből kikacsintó gerillaakciók helyett ilyenkor a babonás ház asszonyát játszhatják. Sétálnak a folyosón, hallgatóznak, melyik szobában gyóntat a pópa, ha mer egyáltalán ágy alá bújni a fele szakállába került incidens óta.



Míg fenn lélekjárásról és szeparatista csótányokról füveznek a bentlakók, lenn Portás, akinek a medve leharapta, vigyáz a házra. Most már lassan zárja éjjelre a babonás kapukat. Így is túl sok szellőzött már át rajtuk.








APÁM KABÁTUJJA





A hajléktalanok egy közeli padon üldögéltek. Néha orrot fújtak, vagy csak egyszerűen felrántották és nyeltek. Amúgy hallgattak. Lábaiknál, ölükben szatyrok, minden vagyonuk, meg amit aznap hozzákapirgáltak. Már lement a nap, rongyos szárnyuk melegébe dugott fejjel várták az éjszakát, úgy negyedórája ülhettek el. A hús szagára kezdtek újra fészkelődni. Előbb diszkréten, mintha csak tollászkodnának, hajlongtak ide-oda, szétnéztek, bele egymás szatyraiba, hogy hátha. Valami margarin, kobraszesz, buszmegállókból felgyűjtött csikkek. Penészes kenyérsarka rosszabb időkre. Még csak húslé se, semmi. Egyre hevesebben mozgolódtak, hogy hol van hát a szajré, lökdösődni kezdtek, hogy imbolygott a pad, mint valami hitvány hajó. Akkor hívogató énekszóra lettek figyelmesek, barnállott fülükben a viasz, mégis tisztán hallották a szupermarket szignálját. A húsrészleg munkásaihoz hívtak további embereket a parkolóba. A hajléktalanok felkerekedtek, megindultak a húsra.



Valahol a fellegek között, az iroda erkélyén ott könyökölt a fekete herceg egy szem fia. Csúcsíves vállaiba torkolló keskeny mellkasa adott valami középkori csendet a parkolóbeli nyüzsgéshez. Odalenn, úgy hirtelen az aszfalton már kupacokban hevert a lejárt szavatosságú hús, és még mindig kocsiszámra hordták ki a mindenféle cuccos zacskókat a polcokról. Átcímkézés. Fűszeres szójabűz emelkedett a gótikus filozófia magasába, ahogy odalenn bontottak, lapátoltak, hánytak, lemostak, daráltak, csomagoltak, címkéztek. Vannak dolgok, amik megtörténhettek volna, de nem történtek meg. Valószínű és hihető dolgok, amint mondják. Ezek a megtörtént dolgok. Mások nem történhettek volna meg, mégis megtörténtek. Ezek a meg nem történt dolgok. Ez is olyan.



A hajléktalanok előtt kutyák jöttek a húsra. Rühesek, a hasukon át lehetett látni, mintha csak gerincből, lábakból meg farokból lettek volna hátulfelé. Előbb csak a cafrangokat lopkodták, egy-egy munkásnak megesett a jószágokon a szíve, lökött nekik a préseltsonka feliratú trutymóból. Némi morgás, hajbakapás, ha nincs a falkavezér, nyavalyás perpatvar keveredett volna. A falkavezér a legrühesebb mind közül, fogairól a soványságtól visszahúzódott a bőr, így lett falkavezér. A dögök vicsorgásnak nézték. A falkavezér különben ínyenc lehetett, nem volt hajlandó a szójával meg keményítővel telepumpált proteinszálak közé fűzött rostokból enni, neki igazi hús kellett. Nyalogatta kéjelegve a húslevet, de aztán elvesztette a fejét, és rárohant az egyik munkásra. A munkás kutyástól beledőlt a darálóba, de a fekete herceg egy szem fia intett, hogy menjen minden tovább, majd később meggyászolják. Reggelre füles van, hogy jönnek az ellenőrök, addigra fel is kell ám sepregetni. Előkerült néhány smasszer, csáklyákkal összefogdosták a kutyákat, gyorskezű nyúzás, belezés, hussantak is a darálóba. A kevésbé szemfüles kutyák társukból is kóstoltak, mielőtt csáklyát kaptak volna. Gyorskezű nyúzás, belezés, hussantak is a darálóba. Hussantak a hús közé.



Mire a hajléktalanok befutottak, az alaksorban már készültek a bundák a kutyák maradványaiból. A parkolóban teljes kapacitással folyt a munka. Külön generátor hajtotta a darálót, óránként egy kannával ivott, a világítástól meg úgy nézett ki messziről a szupermarket, mint egy ártatlan hógolyó a lakónegyed narancssárga levében. Alázatoskodtak, kuncsárogtak, hogy legalább az aszfaltot nyalogathassák, lesz reklám Londonban is, vannak kapcsolatok, csak azt a cafrangot ott. Baráti lökdösődés, a rendőrséget mégsem lehetett hívni, mert ugye az átcímkézés csak a sajtó fikciója, olyasmi nem történik meg. A helyzetek mindinkább bedurvultak, a smasszerek próbálkoztak vízágyúval, könnygázzal is, de a rühes társaság nem tágított. A gótikus magasból szózat hangzott. Odalenn a tömegbe lőttek. Gyorskezű vetkőztetés, belezés, hussantak is a darálóba. Deréktájig sokan közülük még éltek, különben bömbölt a parkoló hangszóróiból a népzenét idéző zaj.


Gyerekkoromban, ha a bokám fájt, gyerekkoromban sokat fájt a bokám, röntgenek, miegymás, azt mondták, vérkeringés, olyankor elrejtettem arcom apám kabátujjában. Voltak buszok, öregasszonyok hajlatait idéző, húgyos buszokon utaztunk a végtelenbe, és kinn elmaradoztak a fények, az aszfalt is elfogyott. Száradni terített lepedők között bolyongtunk a busszal, tyúkok rebbentek szét, gágogás, kutyák futkosása. Koszos, vigyori purdék górálták az öreg Ikaruszt, és elrejtettem arcom apám kabátujjában. Műhelyek vasreszeléke, zsíros kosz, árnyalatnyi szeszgőz, egyszóval a biztonság. Bújócskakor a fogasnál kerestek mindig, én meg rendesen ott is voltam, behunyt szemmel öleltem a kabátot, pont mint rázós határátlépésekkor, amikor a zsebkendőmben utazott a márka, és a vonat már mocorgott, de az útleveleket nem akarták hozni. A peron végéig szaladtak a vonat után, az ablakon adták be.



Később csak egyszer fájt istentelenül a hasam. Ragadós nyállal a számban támasztottam a ház falát, nehogy kidőljön. A sötét vásznat pici gombostűvel szúrták csak át, hogy a valóságot is lássam. Az akkori kedvesemre dőlő néhány lépés után könnyed hányás, érezhető ízek és falatok nélkül. Pár botor lépés még a bejárati ajtóig, apám kabátujja volna most jó, nyáladzás, a mozdulatok csak emlékezetből, kép semmi, hang alig. A smasszereknek ez is csak meló, etetik a darálókat, a többi a szalagmunkás dolga. Egyikük újabb kannát hoz. Nyáladzás, remegés a padlón, megannyi izgága hangya kötözött kést a hátára, úgy darálják a tagjaimat. Gyerekkoromban sokat fájt a bokám, éjszakákon át könnyeztem, és a kedves haja nem apám kabátja, a kedves haja a magzat általi kinemondd, hiába akarom, az ágy melege sem a végtelenbe tartó busz, hanem a lassú kinemondd, és ha fájt a bokám, elrejtettem arcom apám kabátujjában.



Épphogy kibelezték, dobják is, seprűvel tuszkolják, ne forogjon üresen a gép.



Hajnali háromra eltakarították a darálót, szippantót, címkézőt, mindent. Négyig próbálták sikálni a parkolót, de a mindenféle húslé, emberé, kutyáé, szójáé, halványan tovább derengett az aszfalton, amikor próbából leoltották a villanyt. A fekete herceg egy szem fia rapidcementért telefonált. Meglett. Öttől hatig kábelekről leeresztett munkások hajszárítókkal hemzsegtek a massza fölött, hétre teljesen megszáradt, és jött is az első kukásautó. Elvinni, amit el kellett.



Maradtak épen szemgolyók. A biztonsági kamerák vették észre. Bíráló pillantásokat vetettek a nejlon alól, a vadonatúj címkék alól, a hűtött polcokról, a gyanútlan ellenőrökre. Nyilván a ház specialitása, szavatosság rendben, mentek is tovább. A szemek meg csak nézték, ahogy a polcok felett, valahol a szupermarket magasában, a neonokon is túl, verebek hancúroznak.








MÉGEGYSZER





Az elhatározás már este megvolt. Amint pirkadt, azonnal kipattant az ágyból. Mondjuk, nem ment az olyan fiatalosan. Szép lassan kimászott. Szétnézett maga körül, mintha új helyen volna, nem a huszonhét év alatt kétszer meszelt garzonban. Elővette a szekrényből a vákuumfóliába csomagolt vadonatúj tisztaruhát, amit nagyjából erre az alkalomra tartogatott. Letette az ágyra. És nézte. Amúgy évek óta nem volt rajta új ruha, tiszta sem igazán. Most is, gatyáján barna vonalkód hátul, narancssárgás foltok elöl, a pizsama szóra sem érdemes. A fiókból előhalászta a békebeli bicskát, a csontnyelűt. Nagyapjától kapta volt, amikor a nagyapja annyi idős lehetett, mint most ő, és a dolgoknak még más volt a nevük, meg egyáltalán, más világ volt még akkor. Szemében ott bujkáltak a meseszép idők, amint a bicskát kinyitotta. Egyedül a szemei maradtak fiatalok, arca, kezei, ruhái, mindene megráncosodott. Mire a fóliához látott, kelni kezdett a nap, és Tbr bácsi fején felizzott az a néhány hajszál. Ahogy a nejlont tépkedte, egyre hevesebben, egész fejeteteje napszín lángokba borult.



Hónapok óta először lezuhanyzott. Még egyszer, utoljára, rendbe teszi magát. Eddig azt mondogatta, hogy spórol. Liftbe mindenesetre nem nagyon szállt vele senki, inkább lépcsőztek. Most már nem spórol. Az egész fürdő csupa gőz lett, Tbr bácsi ablakot nyitott, hogy legalább a tükör gyorsabban tisztuljon. Felakasztotta a templomos vadnyúl hátából hasított szíjat, és fenni kezdte öreg borotváját. Még egyszer, utoljára. Ha már elragadják a varjak, legalább becsülettel menjen, ahogy az rendes emberhez illik. A tükör, még mindig csupa pára, közben azon morfondírozott, hogy mit mutasson, mikor megtisztul. Durcás kisfiút, impotens vén gatyaszárat vagy halni induló tisztes maradékot. Saját épségére való tekintettel hamar meghozta a döntést, Tbr bácsi addig szappanozott. Még egyszer, utoljára. Vette a borotvát, és a könnye megcsordult, mikor meglátta magát a tükörben. Öreg sziklából faragták az arcát, a tájat mély völgyek szabdalták. A véghetetlen fenyveseket (mintha szakáll volna) elborította a fehér szappan. És ahogy a könnye csordult, megolvadt a hó, és az olvadékból kristálytiszta patak duzzadt, úgy folyt alá. És folyt az állon túlra, egészen az ádámcsutkájáig.



Magára vette a tisztaruhát, felhúzta a bokszos cipőt, fejébe nyomta darutollas kalapját, és hasat be, mellet ki, emelt fővel kilépett a lakásból. Még egyszer, utoljára. A lift helyett a lépcső felé indult. Odalenn elragadják majd a varjak, hát mit neki a porckopás.



Lassan ment lefelé, mint a sors.



A lépcsőház bejáratánál megállt, és megcsodálta a pünkösd havi reggelben a diófát. Még egyszer, utoljára. Aztán még jobban megkeményítette arcát, és kilépett az utcára. Még egyszer, utoljára.



A háztömb előtt széttárta karjait, tenyerét az égnek fordította, és a maradékok nyelvén öblöset bőgött, hogy gyertek. Mármint, hogy a varjak legyenek szívesek, jöjjenek, és ragadják őt el. Szeme sarkából a sarki nyárfát stírolta, egész télen fürtökben lógtak rajta a varjak. Most is biztosan ott vannak, csak takarja őket a lomb. Még egyszer szólalt, hogy gyertek, vigyetek. Az utca különben kihalt volt, apraja iskolában, nagyja a pénz után, a közeli gyár meg évek óta aludt. Sütött a nap. Varjak nem mutatkoztak. Valahonnan egy közönséges cirmos került viszont elő, alaposan körbedorombolta Tbr bácsi lábait, teljesen összeszőrözte a hősi halálra félretett tisztaruha lábszárát. Előbb türtőztette magát az öreg, de végül úgy horpaszon rúgta a szerencsétlen jószágot, hogy az bebukfencezett a túloldali autó alá. Tbr bácsit kezdte feszélyezni a helyzet, a villanyszámlás is ráköszönt, már-már elszánta magát, hogy hazamegy, és szégyenteljesen fog meghalni. Akkor halk szárnysuhogást hallott. Végre. De csak egy veréb volt. És úgy röptéből, istenesen lepöttyintette a darutollas kalapot.



Tbr bácsi az otthonban tért magához. Az alsó szomszéd, Zszska néni hívta volt ki a mentőt. Úgy mondják. Hallgat. Ha mégis mesélnie kell, mert az embernek mesélnie kell, amíg él, akkor pöszméksugaras kicsi zöld marketlakókról mesél, akik csippet ültettek az agyába. Valahogy mégis kitudódhatott a varjas sztorija, mert egy ideje mindenki Mégegyszer bácsinak hívja.



Tiltakozásul maga nem borotválkozik, borbélyt pedig a szobájába sem enged. Maga nem mosdik, hetente háromszor a nővérke mosdatja. Tbr bácsi szemeiből olyankor (egyedül a szemei maradtak fiatalok) könny csordul, és átvág a hó takarta fenyvesen, ágas-bogas vadonon, át a mély völgyeken, és a kristálytiszta patak az ádámcsutkáig csordul. Onnan a nővérke törölközője kapja le.








MADÁRÚTJA





Történt egyszer, hogy a himnuszt kellett énekeljük. Tudod, mikor volt az a nagy csetepaté a városban. Gyerek ha voltál akkor. Még a rendőr is felment volt, hőbörögni. Történt tehát, hogy az új tiszteletes a templomba harangozta a falu rendes embereit, apraját, nagyját, mindenkit, hogy fennhangon énekeljük a himnuszt.



Egy pillanatra besurrant, jött is vissza. Szütyőjéből újságba göngyölt szalonnát, kenyeret vett elő. Ahogy az újságot kiteregette a pad közénk eső részén, előkerült még két paradicsom, pár kígyópaprika, meg valami fonnyadt hagyma is. Azt félretette. Az újság zörgésére az egyik kutya is felkapta a fejét, átoldalgott a síneken, és Csb bácsi lábához telepedett. Kóstolót várt. Állát a betonra nyomta, úgy pislogott felfele. Tudta, mi az illem. Az öreg kinyitotta a bicskát, a lámpa elé emelte, és hosszasan bámulta. Mindig így kezdte, ha éjjel evett. Szerintem a csorbákat számolta olyankor. Bepofázta az első katonát, a bicskával a második felé bökött, hogy hátha falnék én is. Darab kenyér, nem sajnálta a szalonnát, szelet paradicsom, vékony karika paprika. Házi, meg a kenyér is, mondta. És rágott, szuszogott tovább. Befaltam, ha már megkínált, dél óta nem ettünk. A kutyának is lökött a bőréből.



Voltak néhányan, akik tudták, hogy nem lesz jó vége. Hogy a tiszteletesnek a hisztije a himnusz. Beszélték előtte, már hogy a dolog előtt, hogy nem enged ki senkit a templomból, amíg a himnusz be nem végeztetett. Úgyhogy volt eset, hogy az emberek a padok közt, vigyázzban végezték el a dolgukat. Meg hogy egy ízben a templomból is temettek emiatt. Kutya meg hitte, hanem harangozáskor híre ment, hogy néhányan étetőt fogadtak, étetné meg őket, s úgy vitetnék ki magukat, mintha holtak volnának, csak szabaduljanak. Becsület ide vagy oda, túlzásba mégsem eshetik az ember.



Hogy a kutyát hozta a szó, megint lökött a lábánál kushadó jószágnak. Különben a gyorsot vártuk majdnem egy órája. A váltókat régen beállítottuk, hát ráértünk enni. Szemben a peronok üresek voltak, még tizenegykor a váróterembe vert mindenkit a vihar. Mikorra enni érkeztünk, már csillagos volt, de szokatlanul hűvös, és az emberek továbbra is inkább benn aszalódtak a fülledt melegben. Csb bácsi mellett a padon oda volt már készítve a lámpa, a falhoz a kalapács. Ő koppantott, a mozdonycsere az enyém volt, nem bírta volna a dereka a bujkálást.



A kántor közelebbit tudhatott, vagy egyenesen fülest kapott. Még délután felült volt a kecskéjére, búgott százat, ment negyvenet, és eltűnt a faluból. Úgy mondják, felakadt a határon, kilőtték alóla a motort, vagy mi. Tudtam én is, hogy valami nem egyenes a tiszteletessel, mesélték is, meg látszott is rajta, de mikor bekulcsolta ránk a templomajtót, ketten is megböktek, hogy ez nekik is új, ilyen még nem volt, mikor bevizeltek, akkor sem, mikor Gyrgy bácsi kidőlt, még akkor sem. Mikor látta, hogy a kántor sehol, maga ült az orgonához, két legényre meg ráparancsolt, hogy pedálozzanak, mert a himnusznak szólnia kell. Most nincs itt senki, a rendőr sem, csak éppen az országot nem kaptuk vissza, most lehet, most kell énekelni. Onnan az orgonától szólt le hozzánk, hogy a rendes ember mutassa meg, kicsoda, szépen fennhangon, mert akit renyheségen kap, azt bizonnyal zsákba dugatja, és vízbe bújtatja minden törvény nélkül, mert nem is ember az.



Vartyogott a hangszóró, hogy még legkevesebb húsz perc késés. Csb bácsi nyugodtan falatozott, jutott a kutyának is. Ahogy öregedett az éjszaka, úgy fordult az ég, hogy a Madárútja Csb bácsi mögül kanyargott elő, fel az ég tetejéig, aztán nekiereszkedett túlfelől, ahol a reflektorok elnyomták a tejes derengést, csillag sem látszott arra. Az állomásépület fölött, a Kisgöncöl mellett a Szarvasnyomot mintha a villámhárítóra tűzték volna, akörül forgott a pályaudvar.



Nem volt hát mese, a tiszteletes orgonált, a legények felváltva fújtattak. A himnuszt kellett énekeljük. Történt akkor, hogy ketten is megszültek, úgy állva, énekelve. Egyikük, úgy mondják, fattyazott, meg hogy tán másodjára, de a himnusz közben még az is bocsánatos.



Csb bácsi amúgy rendes ember volt, kicsit sántikás. A váltókat pontosan kezelte, noha a kerekekhez nem volt füle. Kétszer szóltam meg, a mozdony meg a vagon közt guggolva, hogy amott koppantana újra, mert nem úgy cseng. Cseréltette is a vagont utána a repedt gyűrűk miatt. Volt viszont valami az öregben, ami engem is piszkált. Nem olyan ember volt, akit a kutyák letagadtak volna, ha idegen udvarra tévedt. De nem merték megharapni sem, tartottak tőle. Ugatták, de kushadtak is. Az állomáson is ő tanította illemre a korcsokat. Volt valami az öregben, hogy nem állta az ember a nézését, meg állat sem. Öreg volt, és enyészett, mint a hegy.



Már napok óta énekeltünk, és szédelegtünk az éhségtől. Az ablak alatt, ahova a nap betűzött, hullani kezdtek az emberek, hiába járt körbe a kehely előbb borral, aztán vízzel. Inni éppen ihattunk ugyanis. Ha abbahagytam egy pillanatra az éneklést, megböktek, hogy azonnal folytassam. Úgy éneklés közben, vigyázzban, cetlit írtam egy ismert javasasszonynak, aki a füvek erejével is tudományos, hogy pusztítaná el a tiszteletest, szabaduljunk, mert ha nem, mind ideveszünk. Vagy legalább valami szíverősítő magvakat adna, hogy új erővel futhassak világgá, menekedjek, nehogy zsákba varrjanak, mint nem rendes emberrel meg hitehagyottal volt szokásban. Válasznak néhány szem pergelt kávét kaptam. Ugrottam vele, ablakon ki, üvegestől, át a kerítésen, akkor törtem el a lábam, most is kurtább. De azok nem követtek, csak énekeltek, egyre csak énekeltek, tovább és tovább. Mind ott pusztultak a templomban, ki éhen, ki ahogy. Az egész falu. Megháborodtak.



Amíg élt, minden harmadik éjjel elmesélte Csb bácsi a himnuszos történetet, és mindig egy kicsit máshogy. A kántornak például nem kecskéje volt a múltkor, hanem csak biciklije, azelőtt meg nem menekült volt el, hanem felváltva orgonáltak a tiszteletessel. Mesélte úgy is, hogy a templom elől kötötte el a kántor kecskéjét, hajtotta a szerencsétlen motort, mert a föld készült elnyelni a falut. Vagy a víz. De ilyeneket csak pityókosan mesélt.


Aztán egyik éjjel a betonkerítéshez ment Csb bácsi, hogy dolgát végezze, és nem jött többé vissza. Mesélte volt, hogy van neki még egy rendezetlen ügye. Hogy felhág ő még egyszer a Madárútjára, hadba indul, és megverekszik, akivel meg kell. Hát most felhágott rá. Halva találtuk a kerítés tövében, el se csomagolta magát.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.