Vers, próza / Vándorút pipafüst alatt (Regényrészlet)

Gulyás Miklós
Vándorút pipafüst alatt (Regényrészlet)


1. Bátaszék



A szépen faragott pipa a nemes urak tekintélyének olyasféle jelképe, mint a kutyabőr. Kellett, mint a korona mellé az alma és a jogar. De kupak nélkül a pipa haszontalan. A bátaszéki Kohn Mózes a nemesi presztízshez szükséges ezüstből formált kupakokat ötvözött. Csodálatos domborműveket, amelyek gyakran családi címereket ábrázoltak. Messzi úrlakokból jöttek a rendelések, de az urak nem parancsolhattak neki, mert egész életében csak egy Úrnak engedelmeskedett. A rendeléseket átvette, megüzente, mikor lesz kész, és ha az uraságnak az időpont nem tetszett, elküldte őket más kupakkészítőhöz. Van néhány Bátaszéktől Érsekújvárig.



Péntek délelőtt négy lovas kocsin elindult feleségével, centenáris apjával és tucatnál több gyerekével és azok pereputtyával Bonyhádra, hogy még naplemente előtt odaérjen, ugyanis félte a Teremtő neheztelését. Az Arany Oroszlán Szállót péntekről szombatra virradó éjjel a bátaszéki Kohnék lakták. A szálloda kóser konyhája egész Tolnában nagy hírnévvel bírt.



Felesége évenként szülte a gyerekeket, és amikor a tizenötödiket elérte, elege lett a gyerekszülésekből, a szoptatásból és a háztartásból. Visszaadta lelkét a Teremtőnek. Felesége mindenesi tevékenységét Hanna lánya vette át. Az eladósorban lévő Hannának, a középső – pontosabban a hetedik – testvérnek, párja még nem volt. Hannában egyesült a kívánatos menyecske és a gazdaasszony, a királynő és a cselédlány. Főzött és takarított, varrt, stoppolta a harisnyákat, de a tiszteletet megkövetelte.



Mózes akkorra már csak tizennégy gyereket tartott magáénak, egyet ugyanis kiírt. Jakab fia beleszeretett egy keresztény lányba, a lány meg Jakabba. A Teremtő megparancsolta, hogy átokkal kell Jakabot kitagadni, és Mózes engedelmeskedett. Utánozta az Örékkévalót, aki az első emberpárral a Paradicsomban se volt megelégedve. Jakab szívére hallgatott, szerelmét választotta, és nem apja Örökkévalóját. Hiába mondta volna apjának, hogy félreértette az Úristent. Mert ő maga is beszélt vele, és a Teremtő neki adott igazat.



1903 nyarán Bátaszékre – Kohnék szomszédságába – háztűznézőbe, megérkezett egy bizonyos Gottfarb Izidor. Megmutatták a lányt, aki csúnya volt, és buta is. Továbbá horvátul és németül se tudott. Izidor rövid eszmecsere után köszönt, és megfordult, hogy visszamenjen Vinkovcére, ahol tímárkodott. A közeli kapu aljban meglátta a gyűrűtlen Kohn Hannát, meghajtotta magát, és megkérdezte, hol az apja. Izidor és Mózes leültek a kupakkészítő műhely sámliaira. Izidor zsidóbbnak mutatta magát, mint ami. Németül beszéltek, de hogy imponáljon, belekevert néhány jiddis és héber szót. Mint a cigányprímás, aki néhány cigány szóval népszerűsíti magát. Mózes aztán bekiabálta lányát, Hannát.



– Itt a férjed – mondta.



A bonyhádi templomban volt az esküvő. Hanna százhat éves nagyapja – egykori hittantanár – átölelte unokáját, és kezet fogott a tolvajlóval, akinek mesterkélt zsidóságát centenáris tapasztalata fölfedte, és megáldotta a fiatal párt. Az Arany Oroszlánban tartott fényes lakoma után Izidor és Hanna elindult Vinkovce felé. Az esküvő évében kétszer kellett Hannának sebtiben Bátaszékre hazalátogatnia, mert az Örökkévaló először apját, azután a nagyapját hívta magához.



Mózes egy szatmári nemes úr kupakját fejezte be, amikor a Teremtő elhatározta, hogy ideje őt magához rendelni. Ármin fia eldugta a pipát, hogy egy példány maradjon a rokonságnál, és értesítette a megrendelő urat, hogy papája meghalt, sajnálja, hogy nem készült el a kupak. A szatmári úr félkészen is hajlandó volt megvenni. Ármin erre azt válaszolta, hogy apja utolsó kívánságát teljesítik, ezért nem adhatják tovább a pipát. A halálos ágyán mondta ezt, tehát szakrális parancs, lódította. De befejezetlen munkáért még kézművesi önérzete is tiltotta volna, hogy pénzt fogadjon el. Hát akkor adják neki ingyen, elméskedett a szatmári úr. Ármin a pipafaragót pedig búsan kifizette, aki megígérte, hogy csinál a szatmárinak egy újat, ha akarja. Mózes temetésén a több mint száztagú rokonság és a bátaszéki hittársak voltak jelen, meg néhány szekszárdi és bonyhádi zsidó. Egy tolnai pipaművész küldött kondoleáló levelet.



A nagyapa temetése ezzel szemben esemény lett, Bátaszék ezeréves történetében a legnagyobb. Nagyméltósága, Magyarország miniszterelnöke, Tisza István értesítette Tolna főispánját és főrabbiját, hogy részt akar venni a temetésen. Az öreg Kohn Samu a Teremtő jobb oldalán mustrálta saját temetését, a bátaszéki zsidó temetőt először látogató keresztény urakat, akik Magyarország korelnökét búcsúztatták a százhat éves Samuban. Samu a XVIII. század utolsó előtti évében született, és a XX. század első évtizedében – 1904 januárjában – adta ki a lelkét. Jóllehet a családon és a Teremtőn kívül más nem érdekelte, de azért tudta, ki volt Tisza István meg Kálmán, hogy hívták a császárokat. Perczel Mórt és Miklóst többször látta is Bonyhádon az Arany Oroszlánnál, nevelőjük, VörösmartyMihály társaságában. A köntösös zsidóknak udvariasan köszöntek a Perczel fiúk. 1904 januárján, Baján a kilencvenkét éves Perczel Miklós egy pesti újságban felfedezte a bátaszéki Kohn Samu halálhírét, és felnevetett:



– Hát a vén hitbuzgó bátaszéki zsidóra is ilyen hosszan várt az Isten? Ki tudja, talán az én temetésemre is Tiszának időt kell áldozni?



Perczel Miklós nem érdemelt ki nesztori temetést, mert Samu halála után két hónapra meghalt, Tisza meggyászolta Perczel Miklóst is, de minden héten nem mehet nemzetőrök temetésére. A Teremtő meg Samu vállát veregette, szavai magyar fordításban így hangzottak: Látod, milyen jó, hogy megvárakoztattalak.Még Perczel Miklóst is legyőzted, mert így láttam jónak!



A bátaszéki és szekszárdi urak és asszonyaik nehezményezték a budapesti/geszti úr rangján alul való látogatását. A jelentéktelen falucska, a csúnya temető egy Tiszához nem illik. Szekszárdon kellett volna Kohn Samut sírba tenni.



A közeli rokonokon kívül alig volt zsidó a temetésen. A temető kerítésén kívül állt a kíváncsi tömeg. Tolnai zsidók meg egyszerű és előkelő keresztény hölgyek és urak. Még a zsidó és nem zsidó papok – a bonyhádi rabbin és a Pestről hozott kántoron kívül – se tudtak bejutni.



Ez a temetés lett a család kutyabőre. Apja halálakor Kohn Mózes már nem élt, fenn az egekben, a Teremtő társaságában (ha olyan volt ott a halál utáni világ, mint ahogy a vén Kohnék elképzelték) készített egy Tisza Istvánt ábrázoló pipakupakot, amit majd 1918-ban oda fog adni.



Kohn Samut és Mózest gyerekei és unokái őszintén meggyászolták, de szívük mélyén – mint kivétel nélkül minden magabiztos apa gyereke a nagyvilágban – már várták ezt a felszabadulás percét is. És elfelejtették az Úr annyi parancsát, kivéve azt a tízet vagy nyolc-kilencet, amit értelmesnek tartottak. Bűnt bűnre kezdtek halmozni: megkóstolták a sonkát és a disznósajtot, sabeszkor templom helyett vendéglőbe mentek.



Mózest már senki sem követte a pipakupak-készítésben (a nemes urak szivaroztak és cigarettáztak, a híres pipák múzeumba kerültek, mint a Mikszáth Kálmán úré), de fiai jó része hasonló pirinyó foglalatoskodásba kezdtek, az órás és ékszerész dinasztia ősapja 1897-ben nyitotta meg az Akácfa utcában a boltját. Öccsei mentek utána inaskodni, nála vagy más rokonnál Pesten telepedtek le, ahol a nagykereskedők közelében zsidós városban lakhattak. Apjuk haragját félve, néha a Dohány utcai templomba jártak, amely szépségében a keresztényekén túltett. Magyarosították a nevüket, mert a kuncsaftok a magyar nevűeket jobb órásoknak tartják. Gazdagodtak is, szépséges terézvárosi hölgyeket találtak maguknak: Mancikat, Reginákat, Jolánokat és Liliket. De apjuk haragvásától mintha még mindig féltek volna, szépséges párjaik is zsidók lettek, bár Mózes kétségbe vonta volna, hogy igaziak. Ezek a nagyvárosi dámák, akiknek csak a divat, arcuk mázolása forgott a fejükben, már csak papíron voltak zsidók.



Mózes fiait 1914-ben behívták katonának. Védték a szerencsétlen császárt, akinek a fiát orvul megölték. Katonaruhában és héber/magyar imakönyvvel válltáskájukban harcoltak a hazáért, mindegyik egészségesen túlélte, mintha a Teremtő kivételezett volna velük. Hazamentek a Terézvárosba, Lipótvárosba, Kispestre és Újpestre. A kitagadott (de zsidónak kitartott) Jakab Bátaszéken egyedül őrizte a Kohn család emlékét. Salamon orosz hadifogságba került. A Szovjetunióban maradt. Fizikát tanult, megházasodott egy kollégájával, Tamarával, akit néhai apja – jobb híján – el is ismert. Jó szívvel lépett be a Pártba. Salamon a Kohn család büszkesége is lehetett volna, de sokáig azt hitték, hogy a sztyeppéken megölték a muszkák. A valóságban ő lett a bátaszéki Kohn családban az első és egyetlen, aki magas tudást szerzett. Amikor gyerekei vagy felesége kérték, hogy meséljen Bátaszékről, csak hallgatott. Nagyapja hittanóráival egy forradalmár nem dicsekedhet, még a feudális pipakupakokkal se nagyon. Régen volt, talán igaz se volt! Amikor magyar elvtársaival találkozott, élvezte a régi nyelvét, pedig Bátaszéken a magyar csak a második volt. Amikor egy pártbiztos elszavalta a Vén cigányt, Salamon forradalmárhoz nem illően elbőgte magát. És ha már a nyelveknél tartunk, neki a többi elvtársánál könnyebb volt az oroszt megtanulni, mert Bátaszék ortodox és szerb város is volt.
Újpestre költözött Áron fiát Mózes – mert már néhai volt – nem tudta kiátkozni. Áron nincstelenségét Jézushitű szerelme és két fiú gyermeke kárpótolta. Áron egyszer megalázta magát és elment (villamosra nem volt pénze) egyik terézvárosi fívéréhez (nevét elhallgatjuk, mert nem akarjuk a nagyvilág előtt pellengérre állítani) pénzt kölcsönkérni, mert közeledett a tél, és tüzelőfa kellett. Ez az órás és ékszerész rossz testvér volt. Kamatként megkövetelte, hogy öccse a messzi Kőbányáról kézikocsin – gyalog – hozzon el egy árukészletet.



A kiátkozott Jakab volt az egyetlen, aki Tolnán maradt hirdetni családja emlékét. A zsidók elköltöztek Pestre és Moszkvába, az ortodoxok meg „haza” Szerbiába, és vitték magukkal a tolnai városka lelkét.



A bátaszékiek annyi midennel vannak elfoglalva, hogy Kohn Mózes és családjának emlékét nem őrzik.



2. Vinkovce



A kupakkészítő bátaszéki Kohn Mózes hetedik gyermeke a tizenkilenc éves Hanna, és férje, a huszonnyolc éves tímár, Gottfarb Izidor megérkeztek a vinkovcei állomásra. Családjában Izidor volt az első, aki írni és olvasni tudott. Nevelőanyjától hallott egy-két jelentéktelen eseményt őseiről. Szüleire nem is emlékezhetett, mert kétéves se volt, amikor elhagyták őt. A cserbenhagyás apja elszökésével kezdődött. Néhai (?) apja kefekötő volt, és elvégzett munkája után nem tért haza. Csak a Jóisten tudja, hová ment. Bizonyára ő sem volt sorsával teljesen tisztában, mert csak néhány betűt ismert, ami kevés volt a helynevek felismeréséhez, a kalauz segítségére volt szorulva. Izidor édesanyja néhány hét után belefáradt a férje utáni várakozásba, és felvágta az ereit. Húga, Gottlieb Sára vándorló zsidó, akit csak a hozzáértők tudták a cigánytól megkülönböztetni, isteni sugallatból elhatározta, hogy abbahagyja a zsebtolvajlást és a koldulást, hogy emberré nevelje Izidort és húgát, Mirjámot. A vinkovcei zsidó (jószívű, jólelkű, megértő, emberséges) tanítónak sikerült rábeszélni Sárát, hogy keressen munkát magának. A tanár körbejárta Vinkovce zsidó polgárait, hogy foglalkoztassák Sárát.



– Majd meglop minket is.
– Gondoljanak a két gyerekre. Iskoláztatni kell őket, még imádkozni se tudnak.



A hitközség kis pénzzel támogatta Sárát, a gyerekek ingyen tanulhattak, és az iskola után ők tanították nevelőanyjukat a betűkre. Izidor körülmetélése későn történt. Sára néha kapott munkát a vele hasonló sorsú, de tehetősebb zsidóktól, az ószerestől, a kefekötőtől.



A népek nem felejtették el Sára vétkes múltját. A zsidók szégyelték őt, a nem beavatottak cigánynak hitték. Mirjámmal és Izidorral senki nem akart játszani, senki sem hívta haza őket.



Az anyai nagyapjuk volt a család egyetlen említésre méltó tagja, mert beírta a nevét a magyar történelembe: tolakodó kedvességel verbuválták Kossuth seregébe, ahol valamiféle méltánylásra talált. Felesége és gyermekei sírva búcsúztatták. A katonák énekelték a Kossuth-nótát, ő nem, mert magyarul nem tudott, írni és olvasni semmilyen nyelven se. Bem seregében a szelindeki ütközetben harmincéves korában érte el a halál. Izidor gyerekkorában már megálmodta a jövőt, azt a világot, ahol nem nevetik ki, és ő sem nevet ki mást. A pajtások kérik, hogy játszszon velük, és nem kell verekedni, hogy ne bántsák Mirjámot.



Amikor a szépen öltözött úri fiúk és dámácskák rá se hederítve mentek mellette el, felérte ésszel, hogy ő láthatatlan. Otthon tükre se volt. Nem tudhatta, hogy jóképű. Az iskola végeztével, amikor betöltötte a tizenkettőt, átsétált a vinkovcei tímárhoz.



– Vegyen fel inasnak!
A tímármester Istenfélő, és mint horvát, pápista volt.
– Hiszel te Istenben?



Izidor szakmát akart, nevelőanyját és húgát támogatni. A teológiához egy tizenkét éves kivetett, rongyos zsidó gyerek, aki Vinkovcén kívül alig tudott valamit a világról. De igennel válaszolt, mert valamiféle túlélési ösztön ezt sugalta. De az Isten az egekben tudta, hogy a tímárinasból – mert a kedves mester felvette – nem lesz a Teremtő hű szolgája.



Amikor 1904-ben a nős Izidor hazaérkezett Vinkovcébe, érett, de magányos embernek érezte magát. Nevelőanyja halott, kishúga férjhez ment, és Poroszországba költözött, a kedves zsidó tanító bácsi sántítva és félvakon bandukolt az utcákon, és Izidornak újra és újra be kellett mutatkoznia. Istenfélő tímármesterét megölték a savak és a gázok, amelyet a katolikus pap a temetésen meg sem említett. Izidor első keresztény temetése életét végigkísérte. A gyászoló özvegy, az öt kisgyerek, néhány barát és tímár kollégák. A pap beszélt a megváltásról, hogy (Izidor) mestere visszaadta a lelkét a Teremtőnek. És Izidor feladta magának – a pap szavainál fontosabb – kérdést: Miből fog az özvegy és az öt gyerek most megélni?



A huszonnyolc éves Gottfarb Izidor haragban volt az Istennel, mert látta nyomorult fizetését, Őt okolta a gazdag pöffeszkedő uraságok előállításáért és az éhező munkálkodó és munka nélküli proletár tömegek lesajnálásáért. Forradalomról és a szegény emberek felszabadulásáról álmodott. Míg felesége, Hanna megelégedett a német és héber nyelvű Bibliával. Izidor kis fizetéséből tíz-húsz forradalom témájú könyvvel rendelkezett, és gyermekkora Bibliáján túladott. Öt osztálya ellenére minden nap olvasta a megváltást ígérő német könyveket, pedig minden szó, minden mondat nehezére esett. A cserzőműhelyben, az utcákon a katolikus szlávok domináltak. A horvát nyelv volt a természetes, beszélni ezt tudta a legjobban. A németet a család beszélte.



Hanna már Bátaszéken megtanulta, hogy ő csak lány, és azt, hogy a házastársak örök hűségét már az egekben eldöntötték. Nem volt butább férjénél, de kora követelményei szerint nem engedte meg magának, hogy okosabb legyen. Férje vörös forradalmiságában és hajdani apja/nagyapja hitbuzgóságában alig látott különbséget, bár lelke mélyén apját favorizálta. Akkor imádkozott, amikor férje nem volt otthon. Megtanulta, hogy a disznóhús is ehető, a tréfli ételek főzésére kedves horvát szomszédnője, Szenka tanította meg, és Hanna is továbbadta a zsidó konyha titkait. Szenka átszökött hozzá, amikor férje részegen tért haza. Horvát barátnőjének hála, megtanulta, hogy van más világ is, mint gyermekkora zsidó elefántcsont- torony családi fészke. Szenka pedig most értette meg, hogy Vinkovce nem a világ vége. Új városkájának nyelvét – amelyet Bátaszéken Hanna naponta hallott az utcán – barátnője segítségével gyorsan sikerült elsajátítania. Hanna férje alacsony munkabérét női ruhák varrásával egészítette ki. Lábbal hajtott varrógépéhez egy terézvárosi testvérének mestere adott kölcsönt. Szenka szerzett neki megrendelőket, mind úri hölgyeket, mind utcalányokat. Voltak hónapok, amikor többet hozott a házhoz, mint Izidor. Ernő fia csak nőtt benne, és amikor megszületett, több mint öt kilót nyomott. A zsidó pecsét, a körülmetélés nem okozott gondot. Izidor annyira nem volt pogány, hogy ne hívassanak mohelt, aki Ernőre a lemoshatatlan zsidó jegyet tatuálta.



Ernő, ez a gombóc, nem a hájtól, hanem a vele született izmoktól lett egyre erősebb és formásabb. Anyja nevelte, mert együtt töltötték a napot. Ernő szopott, majd csúszkált, majd felállt a varrógép és a sparhelt mellett. Mikor nagyobbacska lett, fésülhette anyja fekete haját, hallgatta a históriákat Bátaszékről. Hanna mesélt arról, hogy dédnagyapját Tisza István kísérte utolsó útjára. Tudod, Ernő, ez a Tisza nagy úr, királyokkal komázik, és mégis vett magának időt, hogy leutazzon Bátaszékre, hogy meghallgassa egy vén zsidóhoz címezett kaddist.Mesélt a bonyhádi zsidó templomról, az Arany Oroszlánról, meg Ernő nagyapjának pipakupakjairól, azokról a testvéreiről, akiket szeretett. Az önzőkről és hálátlanokról hallgatott. Izidor még korainak tartotta, hogy Ernőnek forradalmat prédikáljon, de a maga módján magyarázta, ez a világ nem a szegény ember számára készült, és Hannát se akarta sérteni avval, hogy a gyerek előtt mondja, a Teremtő a gazdagokat favorizálja.



Ernő születése után két évvel megszületett kisöccse, Erwin, de mert ő csak félévig húzta a földi létet, azt hihetné a kívülálló, hogy nem gazdagította a Gottfarb família históriáját. Az emberi érzelemvilág sajátosságát jelzi, hogy Erwin bácsi nyúlfarknyi életpályájára száz év után is emlékeznek az utódok, míg kalandokkal teli aggastyánokat elfelejtettek.



Sándor, a harmadik gyerek szintén kövérkés volt, mint Ernő bátyja, de inkább zsíros, mint izmos. Csecsemőkora óta volt benne valami szemtelen, csökönyös. A vinkovcei bába szerint úgy nézett anyjára, mintha mondaná: itt valami tévedés lehet, én a Gottfarb családnál többre vagyok érdemes. Beszélni még nem tudott, és ezért nem rendelt anyjától cigarettát és egy kis konyakot.



Hanna Ernővel és Sándorral egyedül volt otthon, Izidor késő este érkezett haza. Nemcsak a tizenkét órás munkaidő, de a bujtogatás hazafelé is időbe tellett. Az üzem túl kicsi volt, hogy egy lázító leplezetlen legyen.Munkatársai magukban helyeselték is Izidor gondolatait, de ők a családra gondoltak, öntudatlanul a tímárok rövid életére is, és félték a fenyegető munkanélküliséget.
A tímárok tudhatták volna – de mint emberi lények, ők is becsapták magukat –, hogy még más egészségtelen munkákkal is összehasonlítva, szakmájuk rövidre fogja a földi létet. Savak között élni tizenkét órát minden hétköznapon. A szombat is köznap volt. Áztatni, törni és szőrteleníteni mésszel, kutya-, tyúk- vagy galambürülék- páccal és tölgygubaccsal is. Izidor magában dúdolta, hogy fel, fel, ti rabjai a földnek!



Munkatársai számára nem volt meglepetés, hogy a tulajdonos Izidornak felmondott, látták az égbekiáltó igazságtalanságot, de folytatták munkájukat, mint a jobbágyok, amikor egyiküket felpofozta a földesúr. Azért egy kisfiúval átküldtek neki egy üveg bort, mert nem tudták, hogy Izidor antialkoholista.



Hanna egyik, akkor már jól menő ékszerész testvére küldött pénzt nekik, mert húgát imádta, és különben is jó szíve volt. „Akkor adjátok vissza, majd ha lesz pénzetek Karlsbadon fürödni.”



És elindultak Magdeburg felé, ahol Izidor húga, Mirjám lakott.
A vinkovceiek annyi midennel vannak elfoglalva, hogy Gottfarb Izidor és családjának emlékét nem őrzik.



3. Magdeburg



Izidor nem gyászolta Vinkovcét, Németország megszabadította gyermekkora kivetettségétől. Magdeburgban múltját nem ismerték, érezte is, hogy vérmérsékletének a porosz környezet jól megfelelt. Az utcán a tudás és a család nyelvét beszélték.
Hannának is jó volt, hogy mindenhol a németet hallhatta, és Ernőnek nem kellett szláv iskolába járnia.



Ernő szerette az iskolát mint találkozóhelyt, mint játszótért, de a tudás nem érdekelte. Bár gyenge tanuló volt, tanítói szerették, mert szófogadóan viselkedett, anyja és apja ugyanis a tíz parancsolatra kötelezték. Ernőt a kézművesség, a birkózás érdekelte. Szótlanul pisztrángokra horgászott az Elbénél. Ernő butának gyanítható csendességét ereje és a kézzelfogható dolgok utáni érdeklődése kárpótolta.



Ilyen a világ, sosem lesz máskép, prédikálta a Singer varrógép, a faszenes vasaló vagy a sparhert mellett szorgoskodó Hanna. Apja tudomásul vette feleségével szembeni hendikepjét: a gyereknevelés nem érdekelte, vagy nem értett hozzá. Ernő és Sándor korán meghalt nemzetőr dédnagyapja és fiatalon kivándorolt nagyapja még olvasni se tudott. Itt, Magdeburgban elkezdődött a Gottfarb család kezdő pallérozódása. Izidor öt osztályával latin és gótikus betűkkel írott német szövegei valaminek a megindulása volt, ami egyszer majd szirmot bont. Hanna és Izidor nem beszéltek a természetről, a jó vagy rossz termésről, szénabehordásról, hiszen őseik között se jobbágy, se földesúr nem volt. Az almát vagy kukoricát a kofával és a fűszeressel hozták összefüggésbe. Nem beszéltek ismeretlen messzi világokról, kontinensekről, matematikai képletekről, magdeburgi féltekéről. A hétköznapokon és az üdvösségen kívül minden felesleges volt.



Izidor családfáján a nemzetőr nagyapján kívül nem található semmi dicsekvésre méltó. A zsidók legrosszabbjaitól származott: a koldusoktól és a zsebtolvajoktól. Őseiket a keresztény útonállók is lenézték, akik a kifinomult és erőszakmentes bűntényeket lefitymálták.



Magdeburgban valami értékesebb kezdődött. Ez a protestáns porosz világ Izidor gyakorlatias világképének jobban megfelelt, mint a katolikus és görögkeleti Balkán. Ernő Vinkovcében anyja védett szoknyája mellett élt, zsidó iskolába járt, keveredett művelt zsidók gyerekeivel, de nemzsidókkal is, ugyanis a birkózást tréningező kis gyerekek közé főleg keresztények jártak. Egyik birkózó pajtását elkísérhette apja kovácsműhelyébe, és a derült ég után a villámcsapások az üllőn megvilágították a sötét műhelyt, és meggyőzték Ernőt, hogy hivatása más nem lehet, csak a kovácsé. Anyja, Hanna, a pipakupakkészítő lánya, csak mosolygott, hiszen a patkókkal Bátaszéken a nemzsidók foglalatoskodtak, és lelke mélyén eltervezte, amit a Kohn dinasztia íratlan törvénye parancsolt, hogy idővel terézvárosi órás és ékszerész testvérénél, a kedves Árminnál lesz Ernő majd inas.



Ernő tehát zsidó iskolába járt, ezért a vallást nem lehetett elkerülni. Apja hitetlenségét a magdeburgi akármilyen vallásban élő társadalom szabályai el nem ismerték. A hittan ugyanolyan fontos volt, mint a betű- vagy a számvetés ismerete. Bár nem annyira fontos, mint Vinkovcében. Hanna meg örült a zsidó tankönyvek láttán, és hogy fia és ő is járhatott (kellett) templomba, mint valaha a bonyhádiba. Ernő és Sándor ott ültek pajtásaik között, bár nem úgy, mint a többiek, apjuk kezét fogva. Anyjuk kendővel takart hajjal a női karzaton imádkozott, és fiaival csak az Istentisztelet után találkozott.



Izidor már nem volt bujtogató, mert errefelé a többi munkás is úgy beszélt, mint ő vinkovcei magárahagyatottságában. A magdeburgi tímárok a szolidaritást és az osztályharcot kendőzetlenül hangoztatták. A munkakörülmények is jobbak voltak, mert a tulajdonos félte szókimondó alkalmazottjait. A vinkovcei tizenkét órás munka és a savak meg gázok megmaradtak, de a fizetés és az emberi megbecsülés jobb volt.



A közel negyvenéves Gottfarb Izidor hatvannak látszott. A családnak jó dolga volt, már amennnyire a legfontosabbra elegendő magdeburgi tímárfizetést jónak lehet nevezni. Hannának a háztartáson kívül varrásra kevesebb ideje maradt, de összehasonlíthatatlanul kényelmesebb élete volt, mint apjánál. (Bátaszéken a család apjából, nagyapjából és közel egy tucatmég otthon lakó testvéréből állt. Mindenki szerette Hannát, mindenki követelődzött, de mélyen hajlongva.)



1914 egyik nyári napján az osztrák–magyar trónörökös és felesége életét kioltották. A magdeburgi polgárok kapkodták az újságokat az utcán. A bőrgyárban ha valaki ezt megemlítette, akkor tréfaként, ahogy a tímárok a hatalmasságokat szokták tárgyalni. Izidort, az osztrák–magyar alattvalót se nagyon érdekelte a dolog, más problémái voltak, mint a szarajevói baleset.



Egy hónap múlva kitört a háború Izidor és Hanna anyaföldje és Szerbia között. Gottfarbék a betevő falattal, Ernő és Sándor jövőjével voltak elfoglalva. Nem tudták, hogy Ferenc Ferdinánd és felesége sorsa Magyarországon mindenkit megrázott, a messzi Budapest és Kiskőrös utcáin, és a boldogságtól táncoltak is, hogy végre megindult a háború a barbár Szerbia és Oroszország ellen. A világtörténelem folyamán nem ölelkezett annyira zsidó és keresztény.



A háború közel egy éve folyt már, amikor Izidort is besorozták. Izidor volt már baka a császári és királyi hadseregben, de a vérontáshoz nem értett. Világos óta generációja az örök béke korában élt. Nagyapja volt a családfa első és utolsó csatázó katonája, és ráadásul az ellen a császár ellen harcolt, akinek a fia és menye orv halála megbosszulásáért ment most unokája, Izidor a csatába.



Hanna a kilencéves Ernővel és az ötéves Sándorral kísérte Izidort a magdeburgi vasútállomásra. Szombathelyen öltözködött ki bakának, tanulta fegyverét, masírozott. Kést, villát, kanalat és csajkát is kapott. Minden bakának adtak egy imakönyvet. Ő azon a két nyelven kapta, amelyeken nem tudott olvasni, magyarul és héberül. A zsidó katonák különösen népszerűek voltak, a falukban a menyecskék ölelgették az izraelita hazafiakat, még a fonnyadt Izidort is.



Izidor megúszta az orosz muzsikok mészárlását a sztyeppén, regimentje ugyanis az Alpok déli lejtője felé tartott, az Isonzó mentén és Doberdó fennsíkján ölte olasz elvtársait. Tímár kollégáit is. Az őrmesterek tanították magyarra. Káromkodni, meg a vezényszavakat. Énekeket is. Ferenc József katonája vagyok én... A vele egyidős fiatal, jóképű bajtársai míg maguk meg nem őszültek a hazáért, Izidort lebácsizták.



Halottak és sebesültek között kúszott, vérben, gennyben, takonyban. A rabbinak vigasztalásra ideje nem volt, mert végtisztességekkel volt elfoglalva.



Hanna szorgalmas levélíró, mesélt a két szép növekvő gyerekről, nem említette, hogy Ernő majdnem megbukott, és, hogy a kis Sándor olyan megátalkodott. (A modern társadalomban az írás, olvasás és számolás ismerete még egy kézművesnek is szükséges, de a többi tudás az urak érdekköre.) A legfontosabb, hogy a szegény ember a szakmájához értsen, és becsületes legyen. Sokat írt Izidor húgáról is,Mirjámról, akivel Hanna gyakran találkozott, segítették és vigasztalták egymást. Izidor tábori leveleiben csak szerelmes szavak voltak, a csatatérrel nem akarta feleségét búsítani.



Magdeburgban sokan lettek özvegyasszonyok vagy rokkantok feleségei. Hanna varrással és Budapestről jött testvéri támogatással tartotta el családját.



Ernő szótlan volt, csak a birkózás és a kovácsmunka érdekelte. Sándornak meg a rosszon járt az esze.



Amikor a fegyverek elhallgattak, és Izidor visszatért Magdeburgba, felesége egy még öregebb emberrel találkozott. A nagy általánosságban csendes Ernő az annyira hiányolt apjának bőbeszédűen dicsekedett birkózási sikereiről, és hogy a kovácsmester megengedte, hogy maga verje fel a patkót. A kis Sándor apjára már csak homályosan emlékezett. Amikor a szülők egyedül voltak, Hanna elmondta, hogy Sándorral sok baja van, rosszcsont. Apa nélkül nem bírta nevelni.



Izidor visszatért régi munkahelyére, a német és magyar (az oroszról nem is beszélve) forradalmaknak már csak drukkolt, de a munkája meg Itália vérét kiszívta, és munka után ágyába belezuhant, de még utoljára Hannát teherbe ejtette.



A szomszédos trafikos dörömbölt Gottfarbék ajtaján, és mutatóujját Sándorra szegezve üvöltött:
– A maga csibész fia ellopott egy bélyeget tőlem! Zsivány lesz belőle, börtöntöltelék!


Izidor a gyárban volt, és Hanna fejébe vér tolult; ütötte, verte, rugdalta kisfiát. Olyan szavakkal káromolta Sándort, amelyeket sose használt, csak az utcán hallott. Az összezúzott Sándor csak bőgött, utálta anyját és a nagyvilágot.



Este kopogtak az ajtón. A trafikos bocsánatot kért, megtalálta a bélyeget.



Ez a történet lett a magdeburgi história felejthetetlen csúcspontja, mint Tisza István látogatása Bátaszéken.



Amikor Ernő befejezte az ötödik osztályt, tehát többet a világról nem kellett tudnia, megkérdezte a kovácsmestert, hogy felvenné-e inasnak.



Hanna, mint már említettük, nemcsak cselédlány, de királynő is volt. Ez a szerepe azért működött jól, mert csak kivételes esetben élt vele. A kupakkészítő lánya, Hanna férje tudta nélkül megkérte terézvárosi Ármin testvérét, hogy tanítsa ki Ernőt az órás és ékszerész szakmára, és újpesti Áron testvére segítette be Izidort a hatalmas bőrgyárba.



Jenő Hanna méhében, Izidor, Ernő és Sándor megérkeztek Újpestre, a világháború és a forradalmak utáni munkásvárosba.



A magdeburgiak annyi midennel vannak elfoglalva, hogy a Gottfarb család emlékét nem őrzik.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gulyás Miklós


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.