Vers, próza / Vízválasztók (Forgatókönyv)

Hajdú Farkas-Zoltán
Vízválasztók (Forgatókönyv)



I. Erdélyi folyók légi felvételei



NARRÁTOR Vízválasztó az a vonal, mely két folyó vagy patak vízgyűjtő medencéjét határolja. Általános értelemben minden hegynek és földhátnak a gerince vízválasztót alkot. Vizet átbocsátó talajokban a vízválasztó néha nem esik egybe a hegygerinccel, amennyiben a víz föld alatti útjában igen változó és különleges irányokat vehet föl. A vízválasztó sok helyen a síkon húzódik keresztül, és ilyenkor gyakran bajos pontos meghatározása, sőt, néhol lehetetlen.


II. Déva főutcáján, háttérben a vár



SZÍNÉSZ (fiatal, nagyon szép, nem túl okos, Gálnak meséli, séta közben) Nem tudom, hogy Déva összlakosságához viszonyítva gazdagok, nagyon gazdagok, vagy csak módosabbak voltunk-e? Tudomásom szerint nem volt ingatlan vagyonunk. A város polgárságához, jobban mondva kispolgárságához tartoztunk. Az Egyesülés téren lévő üvegáru-boltjában apám ablakkereteket is készített… Majdnem minden nap vele volt anyám, és apám első házasságából való nagyobbik nővérem, Kató is. Iskolás koromtól minden vakációt ebben a boltban töltöttem. Az üzlet népes családot tartott el, minden nap heten ültünk asztalhoz. Ruházatunk mindig rendes volt, de sohasem fényűző. Háziorvosunk ajánlatára vakációinkat fürdőhelyeken töltöttük, ahová – felügyelet gyanánt – nővéreink is elkísértek.


III. A dévai zsidó temető



SZÍNÉSZ (a sírkövek között megáll) Tizenhárom éves koromban a héberül Bár Micvának nevezett ceremónián a dévai zsinagógában fel kellett olvasnom egy részletet a Tórából. Az ünnepség után anyám azt mondta, hogy ha azt akarom, hogy Isten megbocsátó legyen hozzám, akkor a ház csendes sarkában minden reggel imádkoznom kell. Jó hangosan, hogy az Isten, és ő is hallja.



GÁL (kezében fakofferrel, kövecskét helyez az egyik földbe süllyedt sírra) De vallásos, mélyen vallásos – olyan, aki reszket Istentől való félelmében – csak rövid ideig voltam.



SZÍNÉSZ (az egyik sírhanton fekszik, kezeit a feje alatt összekulcsolja) Elsőéves gimnazista koromban, egy szép őszi délutánon a házunk udvarán játszottam. Éppen a naplementét csodáltam, amikor az udvaron megjelent Imi, az osztálytársam. A Nap utolsó sugarai vörös lángokba borították a láthatárt. – Lehet, hogy ma éjjel eljön a Messiás – súgta –, és izgatottan mesélni kezdte, hogy a Messiás eljövetelekor az égő mennybolt meghasad, és a rettenetes villámlástól és dörgéstől elveszítjük látásunkat és hallásunkat. A Föld megnyílik, a holtak feljönnek sírjaikból. – Igen, hamarosan itt lesz a Messiás – folytatta oktatólag –, és nekünk imádkoznunk kell, mert csak akkor vezet be a Paradicsom kertjébe, ha hiszünk eljövetelében. Szörnyen megijedtem, hogy én akkor nem jutok be a Paradicsomba, és attól fogva minden nap elmondtam valamilyen általam kitalált imádságot. Megszállott lettem. Este lefekvéskor a Messiáshoz fohászkodtam, és feltettem a román Gimnaziu Decebal egyensapkáját, mert hívő zsidónak imádkozáskor köteles befednie a fejét. (Gál a temető kijárata felé tart, az út szélén kopott koffer hever. Felemeli, és magával viszi)


IV. A dévai Bethlen-kastély



GÁL (a kandallón levő Bethlen-címert vizsgálja) De hát minek érezted magad? Zsidónak? Többségi románnak? Kisebbségi magyarnak?



SZÍNÉSZ (Gálhoz lép, átöleli, fejét Gál vállára teszi) Otthon magyarul beszéltünk. Apám a Kolozsváron megjelenő magyar újságokat olvasta. Anyám a budapesti Színházi Életet járatta. Ebből értesültünk a magyar főváros pletykáiról, és minden hónapban elolvashattunk egy színházi művet. Román tannyelvű iskolába jártam, a román költészet klasszikusainak versein nőttem fel. Barátaimmal bandába verődve vagy a ferences kolostor szobrai között játszottunk, vagy az ortodox templomba mentünk kalácsot enni. Ignaton, a zenetanárunk, a város bohémje volt. Hosszú, Liszt Ferenc-frizurát viselt, gomblyukából sohasem hiányzott a piros szegfű. És minden évben meghívott, hogy legyünk vendégei az Úr születésére feldíszített karácsonyfa körül. Nekünk, zsidó gyerekeknek külön kis ajándékokkal kedveskedett. Igen, akkor még minden rendben volt bennem, és körülöttem. Még a csúfolkodások is rendben voltak. Hogy a magyarok „bocskoros oláhoknak”, „puliszkásoknak” nevezték a románokat, hogy a románok „banghinnak”, hazátlannak a magyarokat… Minket csak a románok csúfoltak – „zsidán”-nak.



V. Déva várának leomlott falai



GÁL (egyedül, a falakra teszi a koffert, majd a köveket simogatja) Apám azt szerette volna, hogy kőműves legyek. Anyám hallani sem akart erről, és ellenvetésként mindegyre állítólagos tehetségemmel érvelt. Nagy diplomatának, jeles politikusnak képzelt el, vagy legalábbis diplomás embernek, értelmiséginek…



SZÍNÉSZ (egyedül, a romok között bolyong) Serdülőkoromban az életcélokról csupán bizonytalan, zavaros véleményeket hallottam. Hetente kétszer zongoraórára járattak, és idegen nyelvekre taníttattak. De sem a zene, sem a nyelvek nem érdekeltek. Ha jövőmre gondoltam, szüleim életformája lebegett a szemem előtt. És ez annyira lehangolt, hogy minden más tanácsra fogékony lettem. Szüleim huszonhat évet töltöttek Déván, életük java részét. Huszonhat évet, azaz kilencezer-ötszáz napot. Mi volt az eredménye ennek a huszonhat, hosszú dévai évnek?



GÁL (ugyanott, átöleli a koffert) Sajnos, sohasem fűzött olyan meghitt kapcsolat hozzájuk, hogy ilyesmit megkérdezhessek tőlük. Minden reggel hétkor keltek, és elmentek a boltjukba. Délben hazajöttek ebédelni. Apám negyedórát szundított, majd visszament a boltba. Elbeszélgetett a szomszéd kereskedőkkel, meghallgatta vég nélküli sirámaikat a gazdasági válságról. Este hét órakor lehúzta a redőnyöket, és bosszúsan a rossz nap miatt, hazajöttek vacsorázni. Keveset beszélgettünk az asztalnál: ki mit csinált aznap, milyen jegyeket kaptunk az iskolában, majd egy szerencsésebb és eseménydúsabb nap reményében mindnyájan nyugovóra tértünk.


VI. Lugos gyárnegyede



SZÍNÉSZ (szemetes gyárudvaron botorkál) 1938 kora őszén új időszámítás kezdődött életemben. Lugosra érkezésem első heteiben megismerkedtem néhány temesvári fiatallal. Tele voltak új elképzelésekkel, álmokkal, sok újdonságot tartogattak számomra. Mutattak néhány betiltott röpcédulát és brosúrát is, figyelmeztetve, hogy ne szóljak róluk másoknak. Sok dologban egyezett a véleményünk, csakhamar megkérdezték, megismerkednék-e olyanokkal, akikkel folytathatnám a velük megkezdett beszélgetést. Igenlő válaszom után az egyik reggel hívattak a szövőrészleg telefonjához, és valaki a temesvári fiatalokra hivatkozva azt javasolta, hogy találkozzunk a város parkjában. Munka és mosakodás után, városi ruhába öltöztem, és elindultam a találkahely felé. Pár perccel a megbeszélt időpont után érkeztem.


VII. Lugosi híd



SZÍNÉSZ (a híd egyik végén) A hídon már várt valaki. Odamentem és bemutatkoztam. Ő csak annyit mondott, hogy nevezzem Piusznak. Karórájára nézett, és leszidott, hogy következő találkozásunkkor legyek pontosabb. Kicsit furcsának találtam az ismerkedésnek ezt a módját, hogy egy vadidegen ember kapcsolatot, mi több, barátságot akar kötni velem, de már a kezdet kezdetén rendreutasít. Múltamról kezdett kérdezősködni, majd a gyári életemről. Fellélegeztem, hogy végre megoszthatom valakivel bizonytalanságaimat, de ő az általános gazdasági problémákra, a munkásosztály nehéz helyzetére terelte a szót. Találkozásaink rendszeressé váltak. Az egyik sétánk alkalmával a kommunizmusról, a román kommunista pártról kezdett beszélni, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést, hogy vállalnék-e valamit ezért a pártért, és esetleg később lennék-e a tagja. Elég hosszú gondolkodási időt adott, több hetet…



GÁL (a híd túlsó végén) Egy idő óta idegennek éreztem magam szüleim világában. Ismerőseink nagy része, a magukat nagyoknak és erőseknek tudó dévai polgárok, felháborítóan műveletlenek voltak.



SZÍNÉSZ (a híd közepe felé sétál) Piusz tanításaiban és a tőle kapott brosúrákban semmi kivetnivalót nem találtam… valójában nem is értettem, hogy miért van betiltva ez a hatalmas embertömegek érdekeit képviselő párt. Legközelebbi találkozásunkkor meg is mondtam neki, hogy elfogadom az ajánlatát. Ezzel meg is kezdődött a kiképzésem. Elsőként a konspiráció szigorú szabályait kellett bemagolnom.



GÁL (a híd közepén találkoznak, de nem vesznek tudomást egymásról) A rövid, tizenöt-húsz percig tartó gyűlések egyikén tisztázódott az első találkozásunkkor történt nézeteltérésünk is. Tévesen informálták, azt hitte, hogy én már bekapcsolódtam az illegális mozgalomba, s így ismernem kellett volna a konspiráció egyik alapszabályát: találkozóról elkésni szigorúan tilos!


VIII. Temesvári, Bega-parti strand



SZÍNÉSZ (a homokban heverészik, szájában fűszál) 1939 nyarán Piusz közölte velem, hogy a területi pártbizottság meghívására részt kell vennem Temesváron egy gyűlésen. A területi bizottság egyik titkára és a szakszervezetis a strandon, a homokban heverészett. Kezet fogtunk, és „Szerencsét!”-tel köszöntöttük egymást, ahogy az illegalitásban volt szokás. Közölték velem, hogy esetemben eltekintettek az úgynevezett jelölési időszaktól, mától fogva a párt teljes jogú tagja vagyok. Meghatottan vettem tudomásul a jó hírt.



GÁL (a szennyes vizet nézi, lábánál a koffer) A Hitler–Sztálin paktum különös helyzetbe hozott. A lugosi munkások egy része, főleg a mesterek, a szász vagy sváb származásúak nyíltan szimpatizáltak Hitlerrel, míg én a baloldalt képviseltem. Hát ezek attól a perctől fogva, hogy a hitlerista csapatok találkoztak a vörös katonákkal a demarkációs vonalon, egyszeriben barátságosak lettek, köszöntek, kezet fogtak, szóba álltak velem, a „zsidó bolsevikkal”. Szövetségesek lettünk, a „megnemtámadási szerződés” aláírásának jegyében, és amikor megtudták, hogy kommunistaként megfogalmaztam egy követelési listát, ők voltak az elsők, akik aláírták.



SZÍNÉSZ (még mindig fűszálat rágcsálva) Felsőbb pártkapcsolatom utólag elmagyarázta, hogy miért kell helyesnek tekintenem a szovjet politikát: a Szovjetunió, mondta, a fasizmussal való lepaktálásával óriási csapást mért az angol és francia imperializmusra és a gyűlöletes nemzetközi szociáldemokráciára.


IX. Mai dévai üzlet kirakata



GÁL (egy üvegtárgyakkal megrakott kirakatban tükröződik az arca) A sztrájkra felhívó listával csúfosan lebuktam. De ez egyszer szerencsém volt, mert a gyár vezetősége befolyásos budapesti nagybácsimra való tekintettel nem jelentett fel a rendőrségen. Azonnal elbocsátottak. Mehettem vissza Dévára.



SZÍNÉSZ (poharakat, vizeskancsókat rak a pultra) Apám üzletében naphosszat a brassói körzeti pártbizottság összekötőjére vártam: hogy belép, utánam érdeklődik, majd elsuttogja a még Lugoson megbeszélt jelszót, és folytatjuk a megkezdett munkát. Egyik nap – nem kis meglepetésemre – Piusz lépett a boltba.



GÁL (még mindig a kirakat előtt) Meglepetésemre a kapcsolat újrafelvétele gyorsan, jelszó és különösebb titkolózás nélkül történt meg.



SZÍNÉSZ (egy ronggyal idegesen törölgeni kezdi a kirakott tárgyakat) Piusz azt mondta, hogy a területi bizottság őt bízta meg az egész megye pártmunkájának irányításával… A homo homini lupus elvén alapuló társadalmat, amelyben éltem, mélységesen megvetettem… Valójában csak attól a pillanattól éreztem magamat igazán „embernek”, „szabad embernek”, hogy csatlakoztam a forradalmi mozgalomhoz… (Kezdi földhöz verni a poharakat, kancsókat) Igenis, végtelen szeretetet éreztem illegalitásbeli társaim iránt, noha sokukat tulajdonképpen nem is ismertem, hisz csak néhány percig vagy másodpercig találkoztunk, egy-egy üzenet, röpcédulaköteg vagy cím átadásakor… Szívből szerettem megálmodott jövőnk ezen ismeretlenségből feltűnő követeit… (Tovább folytatja a rombolást), kik hirtelen megjelentek a földalatti mozgalomból, hogy a következő pillanatban éppoly gyorsan el is tűnjenek… Pedig jóformán semmit sem tudtam róluk!


X. Dévai ferences templom



GÁL (az egyik padban ül, újságot olvas) Ez a nehezen körülírható illegalitás lett új világom, reményeim netovábbja. (Lapoz) Itt minden titkos volt, mindent homály burkolt… Paradox módon ez a titokzatosság ébresztette fel bennem a szabadság érzetét… Megszabadított gyerekkorom gátlásaitól, kisebbrendűségi érzéseimtől.



SZÍNÉSZ (egy imádkozó zsámolyra ül, hátat fordítva az oltárnak) Végre megtaláltam az életem ellenszenves környezetéből kivezető, igaz utat! Hittem, hogy az a világ, amelyet mi fogunk megvalósítani, a teljes szabadság világa lesz, ahol nem lesznek kiváltságok és kényszerek, a személyiség töretlen fejlődésének semmi sem áll majd útjában. Volt már célja az életemnek, tudtam, hogy tartozom valahová, hogy teremteni akarok valamit, el akarok érni valamit, ami szebb, nagyszerűbb bárminél, amit korábban ismertem! Úgy éreztem, hogy egy új, egeket ostromló, és meghódító, világot megváltó elit tagjává váltam…


XI. Dévai ortodox templom bejárata



SZÍNÉSZ (a lépcsőn ül, arcát kezeibe temeti) A házkutatás nem tartott sokáig. Feltúrták a szekrényeket, leszedték a falakról a képeket, kiszedték kereteikből a fényképeket. Röpcédulák után kutattak. Az ebédlőben, a fal melletti ebédlőszekrényen néhány könyv is volt…



GÁL (melléje ül, átöleli, mosolyog) Köztük volt Emil Ludwig műve is, Dosztojevszkij és Tolsztoj életéről. Ahogy belelapoztak, megpillantották a két orosz író szakállas arcképét. Azt hitték, hogy Marxszal és Engelsszel van dolguk. A legionárius parancsnok megbotránkozva csóválta a fejét: hogy lehet kommunista, aki ilyen jómódú környezetben él?! A lakásban semmi kompromittálót nem találtak. Még Theodor Herzl, a zsidó állam víziójáról szóló könyve sem érdekelte őket. Sőt, a parancsnok, látva a házkutatás eredménytelenségét, Herzl kötetét simogatva bevallotta, hogy a legionárusok is a zsidókhoz hasonló, büszke országot akarnak teremteni.



SZÍNÉSZ (szepegve) A házkutatás alatt apám készségesen segített a szekrények és fiókok nyitogatásában. Anyám, teljesen összetörve, egy széken ült, és sírástól kivörösödött szemekkel szemrehányóan rám nézett: – Mit tettél velünk?! Nem élem túl ezt a szégyent!



GÁL (felsegíti a zokogó fiút) Csak semmi gyengeség! Hosszú út áll még előttünk.



XII. A karánsebesi börtön bejárata




SZÍNÉSZ (fakofferrel a kezében, mint a bevonuló katonák) Ügyünket március elején tárgyalta a Temesvári Katonai Bíróság. Kezdetben úgy tűnt, hogy minden rendbe jön. Védőügyvédeink állítólag ügyes taktikát követtek… Alig vártuk, hogy kihirdessék a számunkra előnyös ítéletet.



GÁL (a börtön bejáratánál tétovázik) A vizsgálati fogság alatt elkövetett hibáink nem maradtak büntetlenül. A temesvári katonai törvényszék hűségesen követte a politikai ügyeket tárgyaló korabeli bírósági gyakorlatot, vagyis nem „igazságot szolgáltatott”, hanem ítéleteket hozott. Három évi fogházra ítéltek és 10 000 lej pénzbüntetésre. A mai napig sem tudom, hogy miért ítéltek el valójában. Ki ismerte kapcsolatomat az RKP-val? Piusz és én! Senki más! A vizsgálat során, a törvényszéki tárgyaláson senki nem tett terhelő vallomást ellenem. Csakis a Piusszal való kapcsolatom miatt emelhettek vádat ellenem, hisz nem értek tetten röpcédulázással, nem vettem részt betiltott tüntetésen. Minden bizonnyal ítéletekre volt szükség, lehetőleg minél többre, hogy napnál is világosabb legyen: az ország tele van a rendszer ellen harcoló ellenséggel.



SZÍNÉSZ (Gált kikerülve belép a kinyíló börtönkapun) Az ítéletet nem a bíróságon hirdették ki. Egy törzsőrmester néhány katona és őr kíséretében lejött az alagsor keskeny folyosójára, a celláink elé, kitárták az ajtókat, sorakozót rendeltek el, és jelentkezéskor mindenkinek felolvasták a neki járó ítéletet. Aztán a törzsőrmester megkérdezte, hogy tudomásul vettük-e a bíróság döntését, mire Piusz rázendített az Internacionáléra. Hamarosan valamennyien bekapcsolódtunk. A katonák és az őrök tágra nyílt, csodálkozó szemekkel bámultak.



XIII. A karánsebesi börtön egyik cellája



GÁL (egy priccsen ül, szalonnát és kenyeret eszeget) A karánsebesi politikai börtön bejáratánál barna hajú, élénk, fekete szemű férfi várt, testéhez igazított, már-már elegánsnak mondható fogolyruhában. Mindenikünkkel kezet fogott, mondott néhány szót, vagy kérdezett valamit, és bemutatkozott: Gheorghiu-Dej volt.



SZÍNÉSZ (Gál mellé ül, ő is enni kezd, vidáman) „Magánzárkámat” öt fogolytársammal kellett megosztanom. Pedig az akkori törvények szerint minden fogolynak büntetése egyharmadát külön cellában, csaknem teljes elszigeteltségben kellett volna letöltenie… Cellámban a rokonszenves, jócskán őszülő Prepeliţă bácsi volt a főnök, aki érkezésemkor kijelentette, hogy a „kollektíva”, az illegális börtönszervezet tagja vagyok, azzal átnyújtott nekem egy szelet kenyeret és egy darab szalonnát. A hivatalos börtönkoszt csapnivaló volt: napi egy „tégla” puliszka és két adag híg leves. Az éhezéstől a „haluk” mentett meg. A börtönigazgató hallgatólagos beleegyezésével és „saját hozzávalónk” felhasználásával naponta „második fogásban” részeltettünk. A hozzávalók a havonta otthonról kapott élelmiszercsomagokból kerültek ki, vagy a börtön műhelyeiben készített áruk eladásából származó pénzből vásárolták. A „kollektíva” tagjainak ebédre egy tányér paszuly, krumpli vagy tészta jutott, és persze, a „haluk”, az esti leves kiegészítője.


XIV. Bukarest, a Palatul poporului termeiben



SZÍNÉSZ (óriási teremben, vörös szőnyegen, hasra fekve, akár a gyónó szerzetesek, lábbeli nélkül) Néhány héttel érkezésünk után értesítettek, hogy a börtön illegális pártszervezete – szokásához híven – hamarosan megtartja a „lebukásunkat” elemző gyűlést.



GÁL (melléje ül, ő is lehúzza a cipőjét) Az elemzések éjszakákon át tartottak. Hosszú éjszakákon. Jó néhány hét telt el, míg újra összehívtak, hogy közöljék a pártszervezet „analízise” nyomán született ítéletet. A vizsgálóbizottság elnöke jól lehordott, hogy megalkuvó kispolgár vagyok, hogy hiányzik belőlem a forradalmi szellem, hogy sok konspirációs hibát követtem el, többek között késtem a titkos találkozókról… És kizártak a pártból… (Durván hátára fordítja a színészt) Érted? Egyszerű fogollyá degradáltak. Nevetséges helyzetbe kerültem: háromévi börtönre ítéltek kommunista tevékenység miatt, ezek meg kitaszítottak soraikból azzal, hogy kispolgári a mentalitásom!



SZÍNÉSZ (felül, mutatóujját felemeli) De nem zártak ki a „kollektívából”, nem nyilvánítottak árulóvá vagy osztályellenséggé. Járhattam volna rosszabbul is. A „kollektíva” tagja maradtam, ami azt jelentette, hogy továbbra is élvezhetem az ebből származó összes előnyt.



GÁL (feláll, cipőjébe lépve, hosszan letapossa a kérgét) A gyűlés színe előtt Piuszt is megbírálták… Az elemzés eredményeinek közhírré tétele után hozzám lépett, és bejelentette, hogy soha többet nem számíthatok rá… Másnap reggelre mintha megtört volna addigi szárnyalása… Igen, az egeket ostromló bátor harcos magánvélemény nélküli, néma rabbá csendesült… A parancsnok sorkatonává süllyedt… A következő években mindig az volt az érzésem, hogy az állandó önkritika állapotában él.



SZÍNÉSZ (törökülésben, kezeit széttárva, cinikusan) Mint aki a jeruzsálemi Siratófal előtt magára veszi a világ összes bűnét, fejére szórja a földkerekség összes hamuját, hogy valahonnan fentről megbocsátást nyerjen.


XV. Vasútállomás tehervagonokkal



GÁL (fakoffert cipel, megpróbál felkapaszkodni egy üres marhavagonba) 1942 augusztusában furcsa hírek kezdtek keringeni a karánsebesi börtönben. Azt beszélték, hogy – a román hadsereg bámulatos harctéri sikereinek hála – a kormány engedékenységet fog tanúsítani a fogházbüntetésre ítéltekkel szemben. Hogy ezekre szabad élet vár a szovjetektől visszahódított Transznisztriában, a Dnyeszter és a Bug között…



SZÍNÉSZ (felsegíti Gált a vagonba, aztán lábukat lóbálják) Hogy az „új gyarmaton” nem lesznek cellák és őrök, afféle telepesekként élhetünk, csaknem szabadon. Munkát és fizetést fogunk kapni, és büntetésünket hatályon kívül helyezik, és ha a helyi hatóságok „derék embernek” minősítenek, akkor… Az ígérgetések odáig fajultak, hogy nem zsidó fogolytársaink már-már irigykedve néztek ránk…



GÁL (fakofferjéből pászkát és bort vesz elő) Látod, itt volt a bibi! Mert csak a zsidó származásúakról szólt a mese. S eme furcsa talányra még a politikai foglyok vezetősége sem próbált magyarázatot keresni. Mintha nem érdekelte volna a zsidó kommunisták további sorsa… Mintha tudtak volna valamit… Pedig hát eléggé furcsa volt, hogy éppen a diktatúra nyílt ellenfelei, a katonai törvényszékeken elítélt, zsidó származású bolsevikok fognak kedvezményekben részesülni…



SZÍNÉSZ (a vagon rácsos ablakához szorított arcát kívülről látjuk) Egész nap jövendőbeli, szabad életemről álmodoztam. Az őrök mesélték, hogy zárt területre visznek, ahol szabadon mozoghatunk. És ott nők is lesznek. Nők! Szinte hihetetlennek tűnt az egész! A távolabbi jövőre nem gondoltam. Még egy, maximum két évet kellett letöltenem. Elhatároztam, hogy addig mindenáron életben maradok. Dolgozni fogok, és valahogy eltelik ez az idő.



GÁL (becsukja a koffert, a vagon egyik sarkába teszi, és ráül) A közvélemény egyre nyíltabban beszélt a zsidók és cigányok áttelepítéséről. Egyszer csak belém hasított a gondolat: ezek rezervátumokat akarnak létrehozni, ahová kiseperhetik a román városok zsidó lakosságát.



SZÍNÉSZ (fel-alá sétál a vagonban) Egy reggelen minket, a gyűrött civil ruhás zsidó foglyokat összegyűjtöttek a börtönudvaron, és zsákunkkal a nyakunkban elindítottak a „szabad” élet felé. Induláskor régi bajtársaink hozzánk léptek, megszorították a kezünket, megöleltek. A vasútállomáson néhány vörösre mázolt tehervagon várt ránk, „8 ló vagy 40 ember részére” felirattal. Sebtében kiszámoltam, hogy a nyolcvanöt emberből álló csoportunkat valószínűleg két vagonban fogják szétosztani, vagyis mindenikünknek egy lónak fenntartott hely egyötöde jut. A csendőrök már „beszállj!”-t parancsoltak, amikor megérkezett Dumitrescu, a börtön igazgatója. Élelmiszerpótlékot, kenyeret és nagyobb mennyiségű zöldséget hozott a háromnapos utazásra, a hatóságok által kiutalt fejadag mellé. A kísérő csendőralakulat parancsnokához fordult, és fennhangon, hogy minden jelenlevő csendőr hallja, kijelentette: nem voltunk veszélyes foglyok, biztosak lehetnek benne, hogy nem fogunk megszökni, felesleges lezárni a vagonokat.



GÁL (feláll, leszállásra készülődik) Többnapi zötykölődés után a vonat egyszer csak megállt. A csendőrök felsorakoztak a vagonok előtt, és kiadták a parancsot, hogy szálljunk le és sorakozzunk. Zsindellyel fedett, alacsony parasztházakból álló, kis településen haladtunk át. A lakosok unottan bámultak az ablakból és az ajtókból. Látszott rajtuk, hogy már rég beleuntak ebbe az „előadásba”. Az út szélén ledöntött Lenin- és Sztálin-szobrok hevertek.


XVI. Vapnyárkai börtönudvar, teli porban fetrengő emberekkel



SZÍNÉSZ (döbbenten áll a körülötte fetrengő emberek között) Félórányi gyaloglás után megérkeztünk rendeltetési helyünkre: hatalmas udvar, körbevéve hármas szögesdrótkerítéssel, a külső kerítés mentén őrtornyok, puskára tűzött szuronyú csendőrökkel. Az udvarban három emeletes, tőlük távolabb két kisebb épület. Bevonulásunk után sorakozót és névsorolvasást parancsoltak. Majd a láger parancsnoka felsorolta, hogy mi minden tilos, és milyen büntetések várnak ránk a tilalmak megszegése esetén. A büntetések szinte kivétel nélkül ugyanazok voltak: „Agyonlövés helyben, ítélet nélkül!” Legsúlyosabb fenyegetése így hangzott: – Jól jegyezzétek meg, olyan lágerbe kerültetek, amelyet vagy négykézláb vagy mankóval fogtok elhagyni. – Akkor még egyikünk sem értette a parancsnok célzását.



GÁL (biztosabban mozog a porban fetrengők között) Csakhamar a láger egyik sarkában álldogáló kis csoport internált vonta magára figyelmemet. Vagy húszan-harmincan lehettek, férfiak és nők vegyesen, összezsúfolódva. Elhatároztam, ahogy lehet, megpróbálok beszédbe elegyedni velük. Az érkezésünket követő egyik napon be is mentem a 3-as számú épületbe, a régi internáltak szállására. Rémálom fogadott: emberszabású lények, de néhányuk inkább az Australopithecus robustus-ra hasonlított, mint a Homo habilis-ra, a Homo sapiens ősére. Megvolt mindkét kezük és mindkét lábuk, de nem tudtak lábra állni, hanem kezeiket bölcsőként összefogva lökték el a földtől béna testüket. Furcsa hangokat hallattak, de úgy tűnt, megértik egymást. Nem akartam hinni a szememnek. Mintha nem is a Földön lennék, pedig semmi kétség, a gregoriánus naptár szerint 1942 szeptemberét írtuk. H. G. Wells jutott eszembe, aki nem egészen ötven évvel azelőtt megjósolta az emberiség alkonyát. 1946-ban halt meg, amikor valószínűleg túl öreg vagy túl beteg volt már ahhoz, hogy tudomásul vegye: vízióját az emberiség a ’40-es években megvalósította. A föld alatt élő „morlockok” mindenütt megjelentek, ahol a fasizmus uralkodott, beleértve a vapnyárkai 3-as számú épületet is. Az előző internált csoport maradványait látva megértettem a parancsnok „üdvözlő” szavaiban rejlő szörnyű fenyegetést; innen csak négykézláb vagy mankóval távozhatunk. Szállítmányunk több mint ezer emberből állt. De mi, a ’42-es év szeptemberi szállítmány, csak előőrse voltunk a romániai holokauszt második szakaszát megnyitó deportálási hullámnak.



XVII. Vapnyárkai utca éjszaka



GÁL (cigarettázik) Sötétedéskor takarodót fújtak, néhány csendőr bejött a lágerbe, és bezárta az épületek ajtait. Formális művelet volt az egész, hiszen ha valaki ki akart volna jutni az udvarra, akármelyik üvegezetlen ablakokon kiugorhatott. Fekvőhelyemig – koromsötét lévén – több földön heverő társamba botlottam. Pizsamára vetkőztem, és leheveredtem a többiek közé. Az őrtornyok felől kiáltások hallatszottak: – Az ötööös őőőrheeelyen mindeen rendbeen! A távolabbi őrszemek gépies kiáltásai ringattak álomba. Hamar újra lábon voltam, mert ezen az első éjszakán önként jelentkeztem őrszolgálatra. Rendezni akartam a gondolataimat és a benyomásaimat, hogy az éjszakai csendben megkíséreljem felmérni helyzetemet. Pár szál cigarettát találtam a zsebemben, utazás alatt tettem félre őket. Egymásról gyújtva szívtam el őket. A füstöt szórakozottan a távolba fújva, az égő cigaretta parazsát bámultam, mintha az elszálló kék ködből akartam volna megfejteni, hogy mit tartogat számomra a jövő. Karánsebesi illúzióimnak már az őrparancsnok „üdvözlő” szónoklata véget vetett. Azon az éjszakán rá kellett jönnöm, hogy a meghódított területeken élvezendő „korlátoltan szabad” életről szőtt terveim gyermeteg álmok voltak. És, hogy itt ellenünk egy remek pszichológiai fegyvert használtak, az „uszíts és uralkodj!” elvét.



SZÍNÉSZ (melléje lép, ő is cigarettára gyújt) De hitemet a keserű megállapítások ellenére sem vesztettem el. Szolgálatosként, termünk csendjére ügyelve, tisztán és élesen kirajzolódott bennem a következtetés: harcolnom kell a végsőkig, túl kell élnem ezt a borzalmat. A felismerés friss életerőt adott a holnapi naphoz.



SZÍNÉSZ (hajnalodik, eldobja a csikket és rátapos) Reggel őreink kinyitották az épület ajtóit. Az emberek ébredeztek, öltözködni kezdtek. A tábor udvarára beszökött az ősz, a sárguló bokrokat langyos szél borzolta. Elindultam mosakodni. Az egyetlen csap előtt már rengetegen sorakoztak, poharakkal, csészékkel a kezükben. Az udvaron fogolytársaim kövekből tűzhelyet raktak, hogy teát főzhessenek. Megkezdődött a lágerélet.


XVIII. Román vendéglő, valahol Nyugat-Európában. Az asztalon gőzölgő levesestál, a háttérben román népzene szól



GÁL (vesz a levesből, kenyeret tör hozzá) Eljött az ebéd ideje. A konyha előtt több száz éhes ember gyülekezett, tányérokkal, bögrékkel, üres konzervdobozokkal, törött üvegekkel, vagy azzal, amit éppen kézhez keríthetett az emberi nyomorúságnak eme ócskapiacán.



SZÍNÉSZ (ő is vesz, kanalazni kezdi a levest) Kellemes illat töltötte be a termet. Mindannyian nagyon éhesek voltunk.



GÁL (kanalazza a levest) Jó illata van ennek a micsodának.



SZÍNÉSZ (megáll az evéssel, ízlelgeti) De mi ez? Lencse vagy borsó?



GÁL (leteszi a kanalát) Megkóstoltam a főzeléket. Nem volt rossz. Sárgás-zöldes színe volt, sűrűbb a levesnél, borsófőzelékhez hasonlított. – Ha minden nap kétszer ilyen ételt kapunk, akkor nem halunk éhen – gondoltam magamban.


XIX. Offenbach-i Majna-part



GÁL (az elhaladó uszályokat nézi) Rövid és gyászos története miatt Vapnyárkát „a halál táborának” nevezték, mert néhány hónappal az internálás után a deportáltak nagy része megbénult, meghalt tífuszban, megfagyott vagy éhen halt. Annak a pár száz embernek, aki megérte a tavaszt, a karja és lába kezdett vészesen megmerevedni; a fájdalom felfelé, a talptól a boka felé húzódott. Egy hét múlva már a combok sem engedelmeskedtek az agy parancsainak, a lábizmok teljesen elhaltak. Még akik fel tudtak tápászkodni, azoknak is merev volt a lába, nehezen, bizonytalanul lépkedtek, mintha gólyalábakon jártak volna. A merevedés megállíthatatlanul feljebb húzódott, míg elérte a szívet. A bénulásos esetek száma rohamosan nőtt. A nyugtalanság, a pánik fokozatosan az egészséges deportáltakra is átragadt. Az orvosok tanácstalanul álltak a tömeges megbetegedés rejtélye előtt, de annyit megállapítottak, hogy hatására a motorikus idegek súlyosan megsérülnek, egyes esetekben végleg elhalnak. Némelyik betegnek a kisagyát is egyfajta bénulás érte, amelynek hatására meggyengültek a látóidegek, és elvesztették egyensúlyérzéküket. A legborzasztóbb, hogy az idegsejtek pusztulása visszafordíthatatlan folyamat, ezek életük végéig bénák maradnak.



SZÍNÉSZ (fáradtan lerogyik az egyik padra) A lágerben több mint húsz orvos volt. Egyiküknek, dr. Kesslernek, a csernovici orvosnak eszébe jutott, hogy az orvosi szakirodalomban találkozott ehhez hasonló esettel: a 19. század közepe táján egy indiai tartományban szörnyű szárazság volt, az egész termés elpusztult, s az emberek valamilyen vadborsó-fajtával kezdtek táplálkozni, amelynek következtében több százezer ember meghalt. A tömeges halált Indiában a borsóban lévő méreg okozta. Miután az orvosok megbeszélték a vapnyárkán is működő „kollektíva” vezetőségével, elhatározták, hogy elvégeznek egy kísérletet. Három tyúkot vásároltak a parasztoktól, majd kettőt közülük a borsóval kezdtek etetni. A harmadik gabonát kapott. Nagyon rövid időn belül megvolt a bizonyíték: a borsóval etetett tyúkok megbénultak.



GÁL (leül melléje) Ránk is ez a sors várt! A szovjetektől hátrahagyott nagy mennyiségű vadborsót etették velünk! A Lathyruss sativus paralízist előidéző mérget tartalmaz, betegeink latirismusban szenvedtek. Hamarosan újabb szövődmények jelentkeztek, a megfagyott lábujjak elüszkösödtek, a betegek óriási fájdalmak közepette pusztultak el.



SZÍNÉSZ (feláll, elveszi Gál kofferjét, és elindul) Valahogy elmúlt 1943 januárja is, életünk sorsdöntő hónapja. Végre fény derült az étellel történő „végső megoldás” ördögi tervére. Az illetékes hatóságokhoz címzett számtalan kérvény révén fontos eredményeket értünk el. A bénulásos tünetek eredetére fényt derítő orvosi bizottság mellett egy olyan szakértő csoport felállítását is kiharcoltuk, amelynek a deportáltak aktáit kellett ellenőriznie. Ez a bizottság márciusban érkezett, és 554 iratcsomót ellenőrzött. 427 esetben megállapította, hogy azok a rendőrségi iratok, amelyek alapján 1942 közepén az érintetteket veszélyesnek, „kommunista-gyanúsnak” nyilvánították, és deportálásra ill. likvidálásra ítélték, alaptalan vádakat tartalmaznak. Vagyis mindannyian ártatlanok, a lágerben való fogvatartásuknak nincsen jogalapja. A bizottság elrendelte több mint 400 internált szabadon bocsátását. Ezeket három csoportra osztva különböző transznisztriai gettókba irányították, hogy ott ezentúl „szabad emberekként” élhessenek.


XX. Marhavagon belseje



GÁL (a padlóra szórt szénán ül) 1943 októberében parancs érkezett, hogy a karánsebesi börtön volt foglyait át kell helyezni egy börtönbe. A parancs engem is érintett. Nyolcvanötünket újból „megajándékozták” a rabok jogi státusával. Azonnali hatállyal Râbniţára szállítottak.



SZÍNÉSZ (a kofferen trónol) Véget ért életem egyik rendkívüli, további sorsomat meghatározó szakasza. Vapnyárkán csak tizenhárom hónapot töltöttem, de az átélt megpróbáltatások, a rendkívüli helyzetek érett férfivá tettek. Azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel távoztam, hogy ha egy maroknyi kommunistának még az elkeseredett ellenség karmai között is sikerül több száz életet megmentenie, akkor ez a gárda egy szabad világban akár az egeket is megostromolja, hogy lehozza a mennyországot a földre.


XXI. Râbniţai börtönudvar



SZÍNÉSZ (a falnak támaszkodva napozik) A börtön igazgatója egy tartalékos tiszt volt, Delcea őrnagy. Csak a reggeli órákban jött be, hogy kiosszon néhány parancsot. Szót lehetett érteni vele, panaszainkat készségesen orvosolta.



GÁL (kicsit hátrább, az árnyékban áll) A legnagyobb meglepetést Văluţă főfoglár okozta, akit közülünk már sokan ismertek a hazai börtönökből. Ő volt az egyetlen „hivatásos” a râbniţai börtönben, az a fajta foglár, aki ismerte a szabályokat, és úgy alkalmazta őket, hogy ezzel lépten-nyomon megnyomorítsa a foglyok életét. Gyűlölte a kommunistákat, és azt beszélték róla, hogy megvesztegethetetlen.
SZÍNÉSZ (ugyanott, mosolyogva, vidáman) Fokozatosan megindult a szokásos börtönélet. Egész nap tétlenkedtünk… Március 17-én néhány börtönőr kinyitotta celláink ajtait, felsorakoztatott a folyosón, majd a tiszt felolvasott egy táviratilag érkezett, a börtön kiürítését elrendelő belügyminisztériumi parancsot. A parancs értelmében két-három órán belül készen kell állnunk az indulásra. Csendőregység kíséretében fogunk a râbniţai állomásra menni, ahol vasúti szerelvény vár ránk. Visszafojtott lélegzettel álltunk a börtön folyosóján. Szabadok voltunk. A hatóságok képviselői dermedten figyeltek. A kiürítési parancsról szóló táviratot remegő kezeiben tartó csendőrtiszt úgy tekintett ránk, mint győztesekre, szinte bocsánatkérően a börtönökben letöltött évekért. Alig hagyták el a folyosónkat, máris ünnepelni kezdtük a nagy eseményt. Az alagsorból feljöttek a partizánok, az emeletről lejöttek a nők. Összeölelkeztünk, megcsókoltuk egymást… Őreink megkértek, hogy őrizzük meg a fegyelmet, és térjünk vissza celláinkba. Hamarosan utánunk jönnek, hogy lekísérjenek az állomásra. És elvonultak.


XXII. Sötét börtöncella



GÁL (csupasz priccs szélén ül, felső testét fel-alá mozgatja, mintha zsidó imát mondana) Éjfél után a betonpadló kisebb csoport lépteit visszhangozta. Amikor az ajtónkhoz értek, valaki kiadta a parancsot: „Vigyázz!”, majd odébb állt, hogy a többi cellát is kinyissa. Văluţă lépett be elsőnek, mint mindig, nyakig begombolt egyenruhában. Bal kezében viharlámpát és jegyzetfüzetet szorongatott. Megállt előttünk, szabaddá téve a cella bejáratát. Háta mögött mongol arcú alak állt, ismeretlen egyenruhában. Véreres szemei gyűlölettel mértek végig. Jobb csuklóján bőrből font korbács lógott, övén pisztolytáska. Az ő kezében is jegyzetfüzet. A harmadik egy SS-tiszt volt. A két másik, szintén ázsiai arcvonású, géppisztolyos katona a folyosón maradt. Văluţă beírt valamit a füzetébe, majd a mellette álló mongol képű katonához fordulva oroszul azt mondja, hogy „voszem”, vagyis nyolc. Még egy pillantást vetett a füzetébe, majd sarkon fordultak, és szó nélkül elmentek. Néhány pillanatig síri csend honolt a cellában. Meglepetésünk leírhatatlan volt, hiszen a várva várt román őrök helyett mongol arcú katonákkal találtuk szembe magunkat, akiknek láthatóan egy német tiszt parancsolt. Megbénultam. Majd villámként belém nyilallt egyik fogolytársam néhány nappal ezelőtt feltett kérdése: – Te még mindig hiszel a menekülésünkben? – Igennel válaszoltam, mire hitetlenül megcsóválta a fejét: – Én nem hiszem, hogy élve megússzuk. – Percekig üres, agyat bénító csend volt, majd egy velőtrázó robbanás. Ösztönösen a padlóra vetettük magunkat. Visszafojtott lélegzettel hasaltunk, az épület elhagyatottnak tűnt. Majd egy újabb, most már közelebbről jövő dörrenés, mintha villám csapott volna a börtön épületébe. Az ismeretlen eredetű dörgést csapodó ajtók zaja kísérte. A lövések az alagsori cellákból jöttek. Most már jól ki lehetett venni, amint kinyílt egy vasajtó, elkeseredett kiáltások következtek, majd automata fegyverekből leadott sorozatok, aztán újból ajtócsapódás, és csend. Celláról cellára; sortűz sortüzet követett. Rádöbbentünk, hogy csak néhány perc, esetleg másodperc van hátra az életünkből. A szeges bakancsok csattogása most az emeletről hallatszott. Átvillan az agyamon, talán mégis lemondtak rólunk, s most Văluţă irodájában jegyzőkönyvelik küldetésük sikeres teljesítését. De nemsokára kétségbeesett női sikolyok hallatszottak és egy gépfegyver sortüze. A cella mennyezete élettelen testek elvágódásának tompja zaját visszhangozta. Semmi kétség, a mészárlás folytatódott. A kivégzőosztag lejött a lépcsőn, befordult a folyosónkra. A lépések rohamosan közeledtek.


Halántékomban éreztem szívem dobogását, mintha a vér ki akart volna szökni az ereimből. Eljött hát a végórád! Minden hiábavaló volt, szebb jövő utáni vágyódásunk, a börtönök nyomorúsága, kis győzelmeink… Megpróbáltam elképzelni a halált, az elmúlás pillanatát… Vajon órákig fogok-e kínlódni, vagy csak percek, másodpercek műve az egész? Kinyílt az ajtó, és megjelent Văluţă, kezében a viharlámpával. Riadt csordaként a cella sarkába menekültünk, egymásnak bújva, mint a megrémült állatok. Văluţă mögött a német tiszt az ajtókeretnek támaszkodva közömbös tekintettel mért végig. Egy mongol képű altiszt is belépett, pisztollyal a kezében. – A tiszt úr – fordította Văluţă szavait – azt parancsolja, hogy sorakozzatok fel, arccal a fal felé. Egyikünk sem mozdult. Nekünk már mindegy volt, hogy felsorakozva mészárolnak-e le, vagy így, egy rakásban. Văluţă újból megismételte: – A tiszt úr azt parancsolta, hogy térdeljetek le, arccal a falnak! Lassan felsorakoztunk a fal mellé, a többiek letérdeltek. Én még hátrapillantottam a gyilkosok felé, Văluţă egyenruháján csillogtak a gombok, a kalmük altiszt éppen fegyverét töltötte. Visszafordultam az enyéimhez; a lámpás gyenge fényében láttam, hogy fejüket a cella falának támasztották. Zümmögés hallatszott, néhány sóhaj, utolsó lélegzetvételek. Nekem is búcsúznom kellett az élettől.


Végignéztem rajtuk, mert azt akartam, hogy ezek legyenek a bennem megrögzülő legutolsó képek. Hogy a térdeplő vértanúk és a gyilkosok képével haljak meg. Helyet kerestem a térdeplők között. A második sor közepe üres volt, mintha nekem tartották volna fenn. Letérdeltem. Fejemet egyik társam hátának támasztottam; éreztem testének melegét, ideges remegését. Testem súlyát kényelmesen a combjaimra engedtem. – Nem fog fájni – szólalt meg Văluţă szárazon. Aztán felugatott a pisztoly, és kaszálni kezdett. Először tőlem jobbra. Gondolataim kozmikus sebességgel cikáztak, de emlékezetem képernyőjén csak két arc jelent meg: anyámé és apámé, ahogy gyászukban idő előtt megöregedtek. Ifjúságomtól ateistának vallottam magam, de most eszembe jutott, hogy sok, magát egy életen keresztül ateistának valló forradalmár, felvilágosult racionális elme és tudós halála előtt szakított múltjával… Megtért, hogy „bűneit megbánva” beléphessen „az örök csend és béke birodalmába”. A mészárlás éjszakáján belém nyilallt, hogy sohasem lesz alkalmam mások előtt is megerősíteni vagy megcáfolni hitetlenségemet. Nem számoltam a lövéseket, de sejtettem, hogy körülbelül mikor kerül rám a sor. Visszatartott lélegzettel vártam a golyót. A lövések ropogása egyre közeledett. Már két helyről hallatszott a sebekből kibuggyanó vér neszezése.
SZÍNÉSZ (a cellaajtónak támaszkodva, háttal, ruhája csatakos a vértől) A további lövések csattanásait már bal felőlről hallottam. Furcsának tűnt, hogy nem éreztem a golyó ütését. Tisztán hallottam a pisztoly kattogását, a dobtár forgását két tüzelés között. Aztán agyamba villant, hogy ha most már a tőlem balra levőket lövik, akkor velem már végezniük kellett volna. Már csak a sebekből patakzó vér nesze, és a haldoklók utolsó sóhajtásai hallatszottak. Visszatartott lélegzettel összeszorítottam a fogam. Majd résnyire kinyitottam a számat, és nagyon óvatosan lélegzetet vettem. Keserű vérszagot éreztem. Valaki hozzám lépett, és belém rúgott. Nem mozdultam. A lépések eltávolodtak, az ajtó becsapódott, kulcs fordult a zárban. Elkezdtem lélegzeni, olyan csendesen, hogy még a halottak se hallhassák. Kinyitottam a szemem. A cellában sötét volt és csend. Csak a padlóra hulló vércseppek neszeztek még egy darabig. Az éjszakában tompa zajok hallatszottak, úgy tűnt, hogy van még valaki az épületben. Valaki, aki még él… Vagy valaki, aki a hullákat őrzi?! Tízszer, százszor a kijárathoz kúszva fülemet a cella ajtajára tapasztottam. Hallgatóztam. Óvatosan lenyomtam az ajtókilincset. Mindhiába! Az ajtó be volt zárva. Az ablakon rács volt, azokat is feszegetni próbáltam, de meg sem moccantak. Mi lesz velem? Sírkamrámban hét halottal voltam összezárva. Pirkadatkor mintha kinyitották volna a börtönkaput… Eszemet vesztve becsúsztam a vércseppkő üregbe. Bakancsok csoszogását hallottam, valami nehezet cipelhettek. A holttesteket jöttek eltakarítani, a gyilkosság nyomait, gondoltam. Vajon mikor érnek ide? Sikerül-e majd elég meggyőzően eljátszanom a halottat, hogy ne fedezzenek fel? De nem bírtam tovább, odaléptem az ajtóhoz, ököllel verni kezdtem, és ahogy csak torkomon kifért, ordítani kezdtem: Nyissátok ki! Könyörgök, nyissátok ki! Valaki levette cellája ajtajáról a vasrudat, és kifeszítette az ajtómat. Walter volt, régi rabtársam. Ott álltunk szemtől-szemben, a két túlélő.


XXIII. Budapesten, a Duna-parti zsidó emlékműnél



GÁL (a gazdátlan fémcipőket nézegeti) Mi nem tartoztunk a közös sírgödör szélére terelt, engedelmes milliók közé. „Kollektívánk” végig nagy találékonyságról és alkalmazkodókészségről tett tanúbizonyságot, bár az utolsó, halálos csapdától még ez az állandó készenlét sem óvott meg. Hóhéraink ugyanazt a módszert alkalmazták, amellyel a Gestapónak és az SS-nek sikerült milliókat deportálnia és elgázosítania; minket is pszichológiai módszerekkel tettek ártalmatlanná. Gondolkodásunk rövidzárlata révén egy-két óra alatt sikerült elhitetniük velünk, hogy szabadon engednek. Harcképtelenné váltunk, szertefoszlott az ellenállás, a menekülés alternatívája. Március 17-én reggel, a távirat felolvasása és a csendőrök távozása után fel sem merült bennünk, hogy gyilkos csapdába rohanunk. Eufórikus hangulatunk csak egyetlen emberre nem ragadt át. Mählerre, a bukaresti külvárosi szabóra. Tévedesből ítélték el. Soha nem volt kommunista, a fülét is befogta, ha meghallotta ezt a számára félelmetes szót. Még a legválságosabb napokon is folyton imádkozott. Az utolsó reggelen elővette kék bársony tasakjából a fehér színű, fekete és ezüst szálakkal kihímzett gyapjú imasálát, a táleszt, vállára terítette, majd arccal Jeruzsálem felé fordulva mondani kezdte a halottak imáját. Siratta özvegyen maradó feleségét és árván maradó kislányát. Többen vigasztalni próbálták, hogy nincs ok a sírásra, ellenkezőleg, még aznap hazaindulunk. De Mähler csak rázta a fejét, folytak a könnyei, és mindegyre azt ismételte, hogy ő már tudja, elérkezett a végső óra. Siralmait és imáját, az El mahle rahamim…-ot a misztikum megnyilvánulásának tartottam, a gyengeség és a pesszimizmus jelének… Végbúcsúja ma sem hagy nyugodni. Nemcsak a közelgő halál megérzését csodálom, de a halál gondolatával megbékülő lelki nyugalmát is… (Folyni kezdenek a könnyei) A gyilkosok nyugodtak és közömbösek… A meztelenre vetkőztetett áldozatok sorsukba beletörődve várják a golyót… Félelem nélkül várják a halált… Nem értem!… Nem értem!…


XXIV. A bukaresti diadalív



GÁL (a rohanó forgalmat figyeli) Nem sokkal viszontagságos hazakerülésem után, 1944. augusztus 30-án bejelentették a Vörös Hadsereg bukaresti bevonulását. Mindenképpen látni akartam a fasizmus legyőzőit, s már délelőtt kimentem a Colentina útra, ahonnan érkezésüket várták. A járdán álldogálva Sencoviciba botlottam. Régi ismerősöm volt, még a karánsebesi börtönben találkoztunk, ahol tagja volt a csoportunk letartóztatásának körülményeit vizsgáló bizottságnak. – Hallom, azt meséled – mondta –, hogy Râbniţán nagy mészárlás volt a börtönben, hogy a németek mindenkit agyonlőttek, majd felgyújtották az épületet. Ma reggel beszéltem egy szovjet ejtőernyőssel, aki Râbniţán is volt. Azt mondja, hogy ott nem történt semmi ilyesmi, leégett épületeket sem látott. Figyelmeztetlek, nehogy megpróbálj magadnak politikai tőkét kovácsolni abból, hogy elsőnek tértél haza! Pár nap múlva megérkeznek az elvtársak, és akkor felelősségre vonunk a hazugságaidért! – Nem volt kíváncsi a válaszomra. Fenyegetése volt a velem szemben tanúsított bizalmatlanság első megnyilvánulása. Életem újabb, nehéz időszaka következett. Az alaptalan vádak és fenyegetések a végsőkig megviseltek. Már a vérfürdő tényében is kételkedni kezdtem… Nem beteg agyam szüleménye-e az egész?! A főváros utcáinak járókelőiben râbniţai társaimat véltem felismerni. (Átsétál a diadalív alatt) Végre tisztázódott a helyzetem: behívtak a pártbizottságra, és közölték, hogy ezentúl az RKP teljes értékű tagja vagyok. Sértődötten megállapítottam, hogy az elvtársak nagyon „pragmatikusak” lettek. Bárki párttaggá válhatott, ha az utcáról betérve kitöltötte a jelentkezési lapot. Ez a sok ezer ember nemrég a párt létezéséről sem tudott, vagy óvakodott tudomást szerezni róla.


XXV. A bukaresti Scînteia-ház



GÁL (a hatalmas előcsarnokban, aktatáskával a hóna alatt) Véglegesnek hitt győzelmünk hamar feledtette korábbi vereségeinket. Már senki sem beszélt az áldozatokról vagy az általunk feláldozottakról. Csak a győzelem számított, és annak kovácsai. Úgy tűnt, hogy az egész világ vonzáskörünkbe került, mert mi új igazságokat hirdettünk, új eszméket terjesztettünk a szabadságról, a jólétről, a békéről és a biztonságról. A győzelmünket követő években ebben a rózsaszín álomban ringatóztunk. Határtalanul optimisták voltunk, és fiatalok lévén, erősen hittük, hogy megérjük a jobb kor eljövetelét, a földi paradicsomként elképzelt kommunizmust. A felvetődő kérdésekre klasszikusaink, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveiből kaptuk meg a választ. A menetirányunkat megszabó, vastag, piros fedelű könyvekből. Szentül meg voltunk győződve, hogy csak néhány lépést kell tennünk, s máris a ragyogó jövő felé vezető úton haladunk. (Táskáját leteszi, kinéz az egyik ablakon) A külügyminisztériumban megkezdendő munkám első napján a személyzeti osztály főnökének engedélyével Konstancára utaztam, boldogtalan szüleim búcsúztatására. A Transsilvania nevű hajóval Izraelbe indultak. Abban a hitben, hogy örökre elválunk egymástól.


XXVI. A bukaresti Capşa vendéglő



SZÍNÉSZ (egyedül, pompásan megterített asztal mellett ül) 1950. január 8-án harmincéves lettem. Mélyen emlékezetembe vésődött ez a nap. Egyedül éltem, családom összes tagja emigrált. Alig néhány hónapja vettem búcsút életük utolsó állomása felé tartó szüleimtől. A felnőttkor mezsgyéjén úgy éreztem, hogy életem csúcspontján állok, noha „se lakásom, se asztalom” nem volt. Hat évvel azelőtt, a tavaszi napéjegyenlőség előtti napon még ott térdeltem a râbniţai börtöncellában. 1950-ben már tisztviselő voltam a külügyminisztériumban. Éppen egy hivatalos megbízatásból tértem haza, amelynek során – én, a volt politikai fogoly, egy dévai kispolgári család sarja, akinek a szülői tervek szerint élete végéig lámpaüvegeket és tányérokat kellett volna árulnia – megtekinthettem Bécset, Bernt, Párizst, Londont és Brüsszelt. Egyedül ünnepeltem, itt, Bukarest legelőkelőbb, leghíresebb éttermében, elegánsan felöltözve. Nemes szövetből készült öltönyömet Londonban, nyakkendőmet a párizsi Rue de Rivolin, hófehér ingemet a bécsi Mariahilfe Straßén vásároltam. Kitűnően elkészített kecsegét és óarany színű, drága cotnari-i bort rendeltem. Magányos poharamat szerencsés múltamra és sokat ígérő jövőmre emeltem. Stockholmba készültem követségi titkárnak, ragyogónak ígérkező diplomáciai pályám első állomáshelyére.



GÁL (melléje ül, bort tölt magának) Nem egészen egy év múlva a minisztériumban értésemre adták, hogy áthelyezésemet két körülmény is megnehezíti. Egyrészt a családom, másrészt, hogy nőtlen vagyok, s hogy koromra való tekintettel mindkét tény bizonyos veszélyeket rejt magában, ami a betöltendő funkciómat illeti. Az indoklást jogosnak éreztem. Minisztériumi főnököm, Ada elvtársnő tanácstalanul csapta össze kezeit: – Hát neked egyetlen lány sem tetszik ebben a nagy Bukarestben?! – De igen – feleltem bizonytalanul. – Akkor írd le a nevét erre a papírra, és, hogy hol dolgozik, a többit mi elintézzük. – Felírtam Petra nevét, foglalkozását, és hazamentem.



SZÍNÉSZ (cigarettára gyújt, hosszan kifújja a füstöt) Petrával az év elején ismerkedtem meg. Nem volt szép, de érzéki ajkai hihetetlenül vonzottak. Imádott szeretkezni. Intelligens volt és művelt. Földrajztanári diplomájával az oktatásügyi miniszter egyik helyettesének titkárnőjeként dolgozott. Véletlen ismerkedtünk meg. Éppen egyedül voltam, mert barátnőm nem akart elválni a férjétől, és szakítottunk. Megismerkedésünk napján elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy vendéglőbe. Előtte Petrának még át kellett öltöznie. A szobájában – egy tábornok albérlője volt – dermesztő hideg fogadott. Az alacsony hőmérséklet ellenére vagy talán éppen annak köszönhetően, mikor Petra melltartóra és bugyira vetkőzött, elfogott a vágy, átöleltem, majd szenvedélyesen az ágyra dőltünk.



GÁL Petrát azért tartóztatták le, mert állítólag ruhákat lopott a minisztérium néptáncegyüttesétől. Vizsgálatról nem is esett szó, a jól bevált módszer szerint, bizonyítékok nélkül vitték el a minisztériumból.



SZÍNÉSZ Megegyeztem egyik befolyásos barátommal, hogyha kihozza Petrát a börtönből, a következő nyugati utazásomról hozok neki egy angol öltönyt.



GÁL Röviddel Petra letartóztatása után értésemre adták, hogy a minisztérium nem tud és nem is akar megakadályozni abban, hogy ezt a nőt feleségül vegyem, de – tekintettel Petra megbízhatatlanságára – házasságunkat nem tartja szerencsés lépésnek, és nem hagyja jóvá. Helyzetem egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé vált.


XXVII. A bukaresti Scînteia-ház szocreál folyosói



GÁL (a folyosókat róva) Egy augusztusi szombat délután éppen hazafelé készülődtem. Összeszedtem az íróasztalomon szétszórt iratokat, betettem a fiókba, és ráfordítottam a kulcsot. Már csak Ada elvtársnő telefonhívására vártam. Néhány perc múlva csakugyan megszólalt a telefon. – Gyere át, beszélnem kell veled! – Az elvtársnő, mint mindig, most is telefonált. Tekintetét felém fordítva intett, hogy üljek le. Amint befejezte a telefonbeszélgetést felálltam, és az íróasztala elé léptem.



SZÍNÉSZ (Ada elvtársnőnek sminkelve) Idehallgass, Matei! Azért hívattalak, hogy hétfőre egy új önéletrajzot tégy elém, de most egy teljeset, egy őszintét!



GÁL Egy újat? De hát a szakmai- és a pártdossziémba már számtalan önéletrajzot írtam.



SZÍNÉSZ Hétfőn nagyon részletes és nagyon önkritikus önéletrajzzal jelentkezel nálam! Megértetted?!



GÁL De hát mégis, melyik időszakra gondolsz? Miről írjak még részletesebben?



SZÍNÉSZ Mindenről! Főleg, hogy miként kerültél a pártba, miért lettél kommunista, mit csináltál az illegalitás éveiben és így tovább? Tudod te… S ne feledkezz meg a börtönben töltött évekről sem, a lágerről! Különösen a râbniţai mészárlás érdekel!



GÁL De hisz a lágerben együtt voltunk! Mindenről tudsz, ami ott történt!



SZÍNÉSZ (egyre hisztérikusabban) Együtt voltunk, de nem én voltam a pártösszekötőd! A mészárlásról pedig a lehető legrészletesebb jelentést kérem! Ketten vagytok túlélők itt az országban, mindent tudni akarok! Hogy-hogy túlélted? Miért éppen te menekültél meg?! Azt hittem, megegyeztünk a múlt héten. Amit írtál, a nullával egyenlő! Arra kértelek, gyakorolj szigorú önkritikát, mélyítsd el az elemzést, és számolj be a lehető legrészletesebben a minket érdeklő részletekről! Erre te, mint egy papagáj, csak a régi nótát ismételgeted! Vagy nem bízol a pártban?! Tudhatnád, hogy az őszinteség a párttagság legfőbb követelménye! Az elvtársak nagyon elégedetlenek!



GÁL De…



SZÍNÉSZ Semmi de! Netán titkaid vannak a párt előtt?!



GÁL Titkaim? Milyen titkaim lehetnének, ha nagykorúságom óta a párt mindenem?!



SZÍNÉSZ (ordít, haját tépi) Ez nem a te életrajzod! Hétfőre új életrajzot hozol! Tudni akarom, miért éppen te menekültél meg a pokolból?!


XXVIII. Sötét utca, Bukarest külvárosában



GÁL (csendes, bádogtetős házak között halad) Évente egyszer, a râbniţai mészárlás évfordulóján, minden újság és folyóirat megemlékezett a tragédiáról. Számtalan helyre meghívtak, hogy beszéljek az elvtársak hősiességéről, az átélt borzalmakról. Botcsinálta hős lettem, élő propagandaplakát, akit mutogatni lehetett a világnak, hogy íme, forradalmi harcunk során mi is hoztunk áldozatokat… (Léptei felgyorsulnak) Groteszk, tudathasadásos helyzetbe sodródtam: Pünkösdi királyként a forradalmi áldozatkészség élő bizonyítékaként mutogattak, miközben életbenmaradásomat a párt „felsőbb köreiben” növekvő bizalmatlansággal szemlélték. Éjjel-nappal figyeltettek. (Eliramodik, rohan, aztán lihegve megáll, és egy kerítésnek támaszkodik) Hosszas töprengés után rájöttem, hogy ezek egy árulót keresnek. Az ellenem indított hajtóvadászat tökéletesen beillett a kor szellemébe…



SZÍNÉSZ (csak a hangja hallatszik valahonnan) Az osztályharc annál élesebb, minél közelebb kerülünk a szocializmushoz.



GÁL (fáradtan, izzadtan leül, hátát a kerítésnek támasztja, ingnyakát kigombolja) Mindaddig valójában nem is értettem ezt a „társadalmi törvényszerűséget”. Azt hittem, hogy az ellenségeinknek tekintett társadalmi osztályok felszámolásával az osztályharc is megszűnik. De most, hogy saját bőrömön csattant e „törvényszerűség” ostora, rá kellett jönnöm, az egészet csupán a vetélytársak, a rendszer bírálóinak eltávolítására találták ki, jogalapnak a hírhedt „tisztogatásokhoz”.



SZÍNÉSZ (ugató hangon) A személyeddel kapcsolatos vizsgálatot az osztályharc fokozódása végett tartottuk elengedhetetlennek, hogy megszilárdítva éberségünket, leleplezhessük az ellenséget!



XXIX. Az elhagyatott, düledező konstancai Kaszinó, a tenger partján



GÁL (a hullámtörőn felhabzó vizet bámulja) A gyanakvás, a bizalmatlanság korát éltük. Megkezdődött a párt szellemi leépülése. Az aljas butaság egyre több párttagot hatalmába kerített. Ez a mindent átfogó, idegeket felőrlő, személyiséget megtörő gyanakvás elsősorban ellenünk, illegális kommunisták ellen irányult. Úgyszólván mindenki gyanús lett, aki valamikor a párt megszületésénél bábáskodott, vagy veszélyes, földalatti munkát végzett fennmaradásáért. (A kikötő hajói felé tekint) Nem volt időm elbúcsúzni a dévai vár öreg falaitól. A közel négy éve mindennapjainkat betöltő, életkedvünket elrabló, kényszerű várakozás nagyon megviselt. A régen áhított „nagy hír”, hogy jóváhagyták emigrálási kérelmünket, nem villanyozott fel. Szürke közömbösség vett erőt rajtam. Évek óta a társadalom peremén éltem. Attól a pillanattól fogva, hogy nyilvánosságra került emigrálási szándékom, a forradalmi eszmék árulójává nyilvánítottak, és kirúgtak az állásomból. A szemrehányásokat és kellemetlen megjegyzéseket elkerülendő, teljes elszigeteltségbe vonultam.


XXX. Jeruzsálem egyik arab utcája, színes, idegen forgatag



GÁL (kávét iszik egy utcai teraszon, lába mellett az ütött-kopott koffer) Az elkövetkező években rendre elvesztettem összes álmomat. Az új haza, az ígéret földje barátságtalanul fogadott. Nem tudott mit kezdeni a magamfajta, kiábrándult kommunistával. A páni félelmet fokozatosan tompa közömbösség váltotta fel. Ettől kezdve már csak egyetlen célom maradt: ezt is túlélni. Még egyszer túlélni! A bensőmben egyre ritkábban feltörő zokogást „immunizáló folyamatnak” nevezem. Ilyenkor reményeim lassú halálát siratom.


XXXI. Valahol Jeruzsálem dombjain, háttérben a Panaszfal



GÁL (leteszi a koffert, ráül) A kommunista szót először elemista koromban hallottam. Iskolába menet minden reggel a Várhegy előtt vezetett el az utam. A hegy oldalában, egy kiszögellőn három, térdeplő-imádkozó szentet ábrázoló szoborcsoport volt. Fehérre meszelték őket, hogy jobban előtűnjenek a sötét háttérből, hogy lentről, a városból is mindenki jól láthassa őket. Hát ezek a szentek május elsejére és november hetedikére minden áldott évben vörös köntöst öltöttek. A rendőrség tehetetlen volt… E két nevezetes napon a szobrok minden évben talpig vörösben köszöntötték a város lakóit. Állítólag a „kommunisták” voltak az öltöztetők… A város alig várta ezt a két napot, hogy halálra röhöghesse magát a rendőrség kapkodásán…



GÁL (a Város felé fordul) Úgy látszik, képtelenek vagyunk istenek nélkül élni. Jó, néha megharagszunk rájuk, letaszítjuk trónjaikról, s felkapaszkodunk a helyükre. De önmagunk imádása terméketlen öszvérlét csupán. Istenekre van szükségünk, akiknek hódolhatunk, akiknél bocsánatért esedezhetünk, és akik tán ott vannak sorsunk észlelhetetlen vízválasztóinál.



Repülőfelvételek a Városról




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hajdú Farkas-Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.