Vers, próza / Vackor a labirintusban

Magyary Ágnes
Vackor a labirintusban




(kérdések és bonyodalmak)


Kastélyt vagy utat nehezebb építeni? És miért nincs a Farkas utcai templomnak tornya? Bár ez a torony egyáltalán nem fog szerepet kapni a történetben. Ez csak egy zavartkeltő elem. És lehet-e úgy építeni bármit is, hogy a tatárok közben Enyed és Fehérvár környékén nyargalásznak? És mi van, ha a német képíró mester állandóan részeg? És mi van akkor, ha olyan hideg van, hogy minden megfagy, de felsőbb parancsra mégis építkezni kell? Van értelme annak, hogy oda építsenek utat, ahol senki sem jár?



(tisztázás)


Nicolaus Bethről és Peter Ungarról lesz szó. Nicolaus Beth 1668-ban fogott hozzá kastélya megépítéséhez. Peter Ungart pedig 1977-ben vitték ki az útépítésre. Nicolaus Beth maga készítette el a terveket, és kereste meg minden egyes munkához a mesterembereket. Peter Ungar pedig olyan emberekkel dolgozott együtt, akikkel, hozzá hasonlóan, valami nem volt rendben, büntetésképpen voltak a havasi útépítésnél.


lábjegyzet: Ez az útdolog már eleve gyanús. De a kastélyügy is. Irodalomban jártas egyének jól tudják, hogy az út sohasem az, ami, és mindig több, mint amennyi. Egyszóval: az út egy metafora. A kastélyról meg azt tudják ezek a jól tájékozottak, hogy az is csak egy szimbólum, amivel az író kénye-kedve szerint játszhat. Például ha úgy dönt, hogy főhőse sohasem léphet be a biztonságot és családi meleget jelentő kastélyba, akkor az egy pillanatig sem fog ott tartózkodni.



(egy balettelőadás)


A bahcsiszeráji szökőkút nemcsak egy egyszerű balettelőadás volt, hanem Peter Ungar kedvence. 1977. november 12-én látta tizenötödszörre. A nyitójelenet egy igazi remekmű. Tatár hordák rátörnek egy esküvőre, és hatalmas mészárlást rendeznek. Egyedül csak a menyasszonyt hagyják életben, akit magukkal hurcolnak.


Ungar minden egyes előadásra máshova vett jegyet, hogy a legkülönfélébb szögekből élvezhesse a tatárok betörését. És a tatárok minden egyes alkalommal a várakozásnak megfelelően betörtek, és tették a dolgukat a színpadon.



(tatárok)


A három tatár gyanútlanul ügetett lován, és varkocsuk vidáman ugrált a hátukon. Teljesen jóhiszeműek voltak. Nem gondoltak semmi rosszra. Mire is gondolhattak volna? Jó idő volt. Onnan a nyeregből szép volt a kilátás, pompás falvakat gyújtottak fel, és jó néhány rabot is láncra vertek már, akikért, reménységeik szerint, zsíros váltságdíjat fognak szerezni. Egyszóval: ragyogó volt a kedvük. Még egy aprócska kis bárányfelhő sem árnyékolta be az elégedettségüket.


Egyszer csak egy magas sövény állta útjukat. Ez teljesen érthetetlen volt, mert előtte még semmit sem láttak, sőt, amíg csak a szem ellátott, mindenféle akadály nélkül kanyargott előttük a poros út. Megfoghatatlan volt, hogyan került oda az a magas sövény arra a hitvány útra, amelyen, amióta a tatárok betörtek, egy teremtett lélek sem járt. A lovak megtorpantak, és idegesen topogtak. Ők összeráncolt szemöldökkel vakargatták a kopasz fejüket. Azt lehet mondani, hogy a helyzet drámai volt, mert hiszen, ők nem azért jöttek erre a földre, hogy megoldhatatlan rejtélyeket fejtsenek meg. Egyszerű katonák voltak. Szerették a szabad életet, a harcot, a rablást és mindazt, ami ezzel jár.


Az egyikük, aki az észt képviselte ebben a kis csapatban, azt javasolta, hogy szálljanak le a lovakról, rakjanak tüzet, süssenek valamit, egyenek, aztán jól rúgjanak be. Hátha másnap, amikor felébrednek, eltűnik ez a káprázat, és nyugodtan tudják folytatni az útjukat. Ezt a gondolatot néhány percnyi fővakarás után elfogadták, és úgy tettek. A javaslat minden egyes pontját nagy alapossággal teljesítették. És az éjszakát jóllakott hortyogással töltötték.


Másnap felébredtek, és a sövény ugyanott volt. Először arra gondolt az okosabbik, hogy túl sokat ittak, de amikor kitapogatták kezeikkel, és minden kétséget kizáróan ott volt a sövény, már úgy gondolta, hogy mégsem eleget. Így aztán ittak még. Ettől jókedvük lett. Az okosabbik kitalálta, ha már nem tudnak a sövényen átmenni, miért nem kerülik meg. Ennek mindannyian nagyon megörültek, mert ez eddig még senkinek sem jutott eszébe. Elindultak a sövény mellett a kopasz fejű tatárok.


Szegények! Ők sohasem jártak nyugati egyetemekre, így nem is hallottak a labirintusokról. Olyan ártatlanok voltak a gyanútlanságukban. Így nem csoda, ahogy találtak egy rést a sövényen, azonnal betértek nagy örömükben, hogy végre vége a rejtélynek. Pedig még csak akkor kezdődött igazán! Így fogott magának három kopaszt Nicolaus Beth a labirintusával.



(a kastély – első rész)


Beth 1665-ben lidérces álmot látott. Egy szénaboglyát. Ez volt benne a lidérces. Mert ki szokott szénaboglyákról álmodni? És főleg télen? A szénaboglya egy metafora. Ez most hazugság, csak az elbeszélő akarja összezavarni a jóhiszemű olvasót. Helyesbítés: a szénaboglya egy álom. Nicolaus Beth álma. Ráadásul 1665-ből. 1665 különben sem volt Beth legjobb éve. Az apja teljesen megbolondult. Kitalálta, hogy többet nem támogatja fia, szerinte, hóbortos ötleteit. Beth sok mindent kitalált. Minden évben valami újba kezdett. Egyszer kereskedett, máskor építkezett. Mikor hogy. Az építkezést még valahogy elnézték a finnyás rokonai, hiszen egy főúr akkor főúr, ha költi a pénzét, de a kalmárkodásait már nem tudták lenyelni. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Nicolaus Beth a szénaboglyával álmodott. Ilyesmi ötszáz évre visszamenőleg nem történt a családjában. Ez szinte bizonyos.


A szénaboglya nagyon takaros volt. Szinte művészinek lehet mondani. Nem volt sem túl magas, sem túl alacsony. Formás volt, és ideális magasságot ért el. Egy mező közepén állt. Magányosan. Sehol egy másik boglya, sehol egy ember. Felébresztette a feleségét, és elmondta neki. Felesége sem értette az álmot, de úgy vélte, hogy férjének valami új dolgot kellene csinálni, mert az egyhangúság nem tesz jót a kedélyének, és azért álmodik ilyen értelmetlen dolgokat. Javasolta neki, hogy vegye elő régi fiatalkori jegyzeteit, és valósítsa meg egy rég elfeledett tervét, amelyet még európai kóborlásai során vetett papírra. Nicolaus Beth a homlokára csapott:


– Tényleg! – mondta, és azonnal kiugrott az ágyból. A felesége befúrta magát a párnái közé, és megnyugodva visszaaludt.


Nicolaus Beth fürgén ráncigálta elő régi ládáját. Mindig gondosan őrizgette, bár az utóbbi években egy kicsit elfeledkezett róla. Ebben a ládában tartotta azokat a jegyzeteit, rajzait, amelyeket utazásai alatt készített. Sok házat, templomot, palotát, várat lerajzolt. És sok mindent le is jegyzett. Várak, városok történeteit, idegen szavakat, híres építőmesterek nevét. Így született meg egy eltévedt álomból Nicolaus Beth csodálatos kastélyának a terve.



(a mester)


Beth a zaklatott álmát követő napon magához hívatta Tóbiás mestert. Tóbiás mester messzi földről származott, de már évtizedek óta ezen a vidéken részegeskedett különféle főúri birtokokon, ahol csak azért tűrték meg, mert közel és távol ő volt az egyetlen, aki értett mindenhez, ami egy kastélyban akkoriban az elengedhetetlen kényelemhez szükséges volt. Tóbiás nagy megtiszteltetésnek vette Beth hívását, hiszen tudta, hogy Nicolaus présházaiból kerülnek ki a legzamatosabb borok.


Tóbiás mester megérkezett. Azonnal bezárkóztak Bethszel. Órák hosszat Beth régi, már megsárgult papirosai felett görnyedtek. Tóbiás mester hümmögött. Beth lázasan magyarázta, hogy mit hogy kellene csinálni.


– Kezdetben, hogy Isten a világot teremté – vágott a dolgok közepébe Nicolaus Beth.


– Uram, irgalmazz! – gondolta Tóbiás, akit a nagy gondolatok soha nem háborgattak, de már hozzászokott, hogy errefelé semmihez nem fognak hozzá elmélkedő szavak nélkül.


– Az Napot az égre szépen elhelyezé, Holddal és planétákkal ékesíté, az földet fákkal béülteté. De hagyom most szólásom az Napról és Holdról.


És Tóbiás ezért nagyon hálás volt neki, de csak magában.



(szavak)


alabástromkő, mesterségesen rakott fontána, velencei réz, márvány, grádics, élésház, filegória, zsindelyfedél, zöldmázas kályha, kapu bálványfái, lajtorja, félszer, dagasztóteknő, cserefa, iratosház, kemence, tornác, folyosó, bástya, lóistálló, árnyékszék és labirintus



(barbárok)


Az útépítés legfőbb főnöke egy állat volt. Nem értett a metaforákhoz (lásd: lábjegyzet). Ha értett volna hozzá, akkor sok minden másképpen alakult volna ott a hegyekben. Például nem építettek volna semmit, hiszen a hegyeken nem lehet átkelni. Mert a hegyek ősidők óta az emberiség leküzdhetetlen akadályai. És különben is minden okos ember megkerüli a magaslatokat, ha teheti. És nem akar mindenáron felmászni oda, ami mellett kényelmesen el lehet sétálni. Szóval az a hegy, ahova a teljesen felesleges utat akarták építeni, elég magas volt. És járhatatlan. Mindenfelé erdők borították. Ahhoz, hogy az építéshez fogjanak, ezeknek az erdőknek egy részét el kellett pusztítani. És ez így történt: az erdő makacsul ellenállt, de mi megtörtük. Mert a parancs az volt, hogy írmagja se maradjon a fáknak. A tölgyek kiegyenesedtek, de minek, mi úgyis kivágtuk őket. A fenyvessel már könnyebb dolgunk volt. Amire odaértünk, már hallottak rólunk. Így már nem kellett erőnket fitogtatnunk. Maguktól dőltek le. Három nap, és a hegygerinctől egész a völgyig húzódott a gyönyörű fehér csík, amelynek az alján már türelmetlenül álltak a munkagépek.



(építés)


Peter Ungar magába mélyedve ült a buszon, amely nehézkesen kapaszkodott fel a hegyen. November volt. A távolban hegycsúcsok. Ungar valamennyit jól ismerte. Már mindegyiket megmászta. A hófedte tájban egyedül az autóbusz köhögött feketén. Csúnya, fekete csíkot hagyott maga mögött. Ungar először utazott azon az autóbuszon, amely külön szállította fel az építkezésen dolgozókat. Első napja volt az új munkahelyén.


A leendő munkájáról nem sokat tudott. Piackutatóként végzett az egyetemen, és most utat kell építenie. Így magyarázta el neki az irodában az örményképű hivatalnok, hogy miért jó ez így:


– Utakat kell építeni. Ez fontos. És azt valakinek meg kell csinálni. Ez nem büntetés, hanem lehetőség. A hegyek szépek. Az erdők szépek. És nincsenek utak. Pedig valakinek azt is meg kell csinálni. Örüljön, hogy ide kerül, mert mások sokkal rosszabbul jártak. Becsülje meg magát, és építse jól az utakat, mert valakinek ezt is meg kell csinálni.


És Peter Ungar ettől rögtön tisztán látott, hiszen tényleg, az utat is meg kell valakinek csinálni. Bár nem tudta, hogy miért pont neki, hiszen életében nem csinált még ehhez hasonlót sem, de azt is belátta, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna. És az erdő szép volt.


A buszon ülve a tájat nézte, és nem tudta, miért, de eszébe jutott egy festmény, amit még apja látott egy párizsi múzeumban, és amelyről sokat mesélt neki gyermekkorában. A festmény közepén egy boglya állt. Egy őszi szénaboglya. A boglya úgy nézett ki, mint egy afrikai kunyhó. Körülbelül fél méter magasan egyenes oldalfalai voltak, amin egy hatalmas sapkaszerű szénarakomány csúcsosodott. Nem tudta, hogy miért pont ez a nyárvégi táj jutott eszébe azon a szomorú téli napon. De sehogy sem tudta kiverni a fejéből azt a magányos boglyát.



(rombolás)


Peter Ungar, a gyilkos, megérkezett az építkezésre. Az építkezésen már mindenki ott volt. A munka vezetője egy szomorú szemű német ember volt, senki sem tudta, hogy miért került oda. A körülményekhez képest igyekezett mindenkivel rendesen bánni. A körülményeket azonban egy még nagyobb főnök állandó jelenléte jelentette. Ez az ember a politikai rendőrség embere volt, mindenki tudta. Ő felügyelte, hogy minden rendben menjen. Peter Ungar a némettel beszélte meg, hogy mi lesz a feladata. Először az erdőirtást kellett felügyelnie. Nyolc ember tartozott hozzá. Mindannyian egy faluból voltak, szegről-végről rokonok. Nyolc lesütött szemű ember, akik nem néztek senkinek a szemébe. Ők lettek a beosztottjai.


A fákat kellett kivágni. Azokat a fákat, melyet Ungar mindennél jobban szeretett. De az útépítés nem az érzelmekről szólt, és főleg nem a szerelemről. A fákat ki kellett vágni. Azok a lesütött szemű emberek sem lelkesedtek a munkáért. Ezért nem is haladtak semmit előre. Peter Ungar úgy érezte, hogy képtelen kiadni a parancsot a fák megsemmisítésére, ők pedig egy tapodtat sem tettek utasítás nélkül. Egyszerű emberek voltak. Tudták, hogy a munka, amit elvégeztetnek velük, hiábavaló és felesleges. Tudták, ezért ráérősen fogtak hozzá mindenhez. Egymás között saját anyanyelvükön beszéltek, de ha idegen volt ott, mély hallgatásba burkolóztak, és mereven a földet nézték. Nem beszéltek senkivel. Amikor már órák teltek el, és még semmit sem csináltak, megszólalt a legidősebb, minden egyes szótagot kihangsúlyozott, hiszen jól tudták ők, hogy Ungar soha életében nem volt mérnök, de még lapát sem volt a kezében:


– Mérnök úr, nem lesz ez így jó.


– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Ungar, megörülve annak, hogy a gyűlölt munka terhét leveszik a vállairól.


– Fogjunk hozzá mihamarabb, mert mi családos emberek vagyunk – szándékosan törte az idegen nyelvet, jelezve, hogy Ungar nem közülük való. Így lett Ungar az erdő gyilkosa. Nem volt más választás, a feladatot valakinek meg kellett csinálni. És a fákat ki kellett irtani.



(apokrif életrajz)


Nicolaus Beth paprikavörös lett a méregtől, amikor meglátta, hogy valami jött-ment francia abbé egy hamis életrajzot írt róla. A legjobban azon háborgott, hogy a kótyagos abbé szerint ő mindenféle hibbant nőszemélynek udvarolgatott fiatalkorában, azonban egy sort sem írt az európai útjáról, és említést sem tesz a híres-neves kastélyáról, amit pedig tizenöt évig épített. És ha tudta volna szegény Beth, hogy évszázadokon keresztül mindenki ezt a kalandos, szövevényes és szerelmi bonyodalmaktól nem mentes Memoárt olvasta Európában, annál az egyszerű oknál fogva, hogy senki sem tudott az igazi életrajz létezéséről. Igaz, hogy amikor nagy nehezen egy dohos könyvtár mélyéről előkerült a saját visszaemlékezése, azt néhány tudóson kívül senki sem találta érdekesnek, hiszen mi lehet érdektelenebb az igazságnál.


Ebben az apokrif életrajzban nem, de a másikban sem írtak semmit a labirintusról. Ez olyan dolog volt, amivel Beth nem szívesen dicsekedett. Az egész azzal kezdődött, hogy 1670 tavaszán, amikor a legjobban benne voltak az építkezésben, az apja végérvényesen megvonta tőle a támogatást. A külső falak és a bástyák már álltak, de pénz nem volt. A munkálatok nagyon nehezen haladtak. A környékbeli jobbágyok dolgoztak Bethnek, de amikor a tatárok betörésének híre lábra kelt, mindenki elmenekült a környékről. Ekkor határozta el, hogy épít egy útvesztőt. Ha már kastélya nem lehet, akkor legalább legyen egy sövényépítménye. Tóbiás mesterrel és nagyobbik fiával tervezték meg, és hozták létre.



(rendőri jelentés)


A megfigyelt személy 7 óra ötvenöt perckor szállt le a járműről. Az ösvényen felment a munkatelepre. Ez öt percet vett igénybe. A megfigyelt személy nagyon gyorsan jár, ezért a megfigyelő lemaradt mögötte. Amikorra ő is megérkezett, a megfigyelt személy már ott állt a munkásokkal, és annak vezetőjével beszélt S. Z. (negyvenhét éves, római katolikus, 46-os cipőt hord, nős, öt gyermeke van, felesége takarítónő). A megfigyelő a feltűnés elkerülése végett nem ment közelebb, de meggyőződése, ismerve a két szóban forgó szemmel tartott megfigyeltet, hogy arról beszélgettek, miképpen lehetne az erdőben végzendő építkezések leple alatt összeesküvést szervezni, és a nemzetközi erők bevonásával az országhatárokat módosítani az erdei gombák segítségével. A megfigyelő úgy véli, hogy a szervezkedésben a legfőbb bűnösök a két említett személyen kívül a fakopáncs és a vadmalac fedőnevet viselő konspirátorok. De az is lehetséges, hogy a lucfenyők is benne vannak. Ezért a megfigyelő kéri, hogy az ügyosztály haladéktalanul vezényeljen ki újabb kollégákat, mert egyedül nem győzi szemmel tartani a gyanús személyeket, tekintve, hogy a munkások állandóan szilvapálinkával kínálgatják, és a vegyülés érdekében a megfigyelő ezt elfogadja, de emiatt hamarosan kérni fogja beutalását egy elvonóba, mert ezen a vidéken nagyon erős szilvapálinkát főznek, és nem mellékesen azt is az állam törvényeit kijátszva, ezért a megfigyelő kéri, hogy S. Z. s.-i illetőségű lakos ellen azonnali eljárást kezdeményezzenek tiltott pálinkakifőzés miatt, hukk.



(labirintus)


Peter Ungar számára az élet maga volt a labirintus. Sehogy sem tudott eligazodni benne. Nem értette az embereket. És nem értette önmagát. Ez még nem lett volna baj. De ez abban a korban, amelyben élt, súlyos bűnnek számított. Nem voltak nagy elvárásai az élettel szemben, csak azt szerette volna, ha békén hagyják, de erre akkoriban nem volt mód.


Családjának utolsó sarjaként magányosan élt egy óvárosi öreg ház egyik egyszobás vackában, mert kis méretei miatt lakásnak nem lehetett nevezni. Az illemhely az udvaron volt. A szoba ablaka egy sötét udvarra nyílt, és a vastag falak télen-nyáron hideget árasztottak magukból. De Peter Ungart ez sem érdekelte. Szobájának falán körbe-körbe az alacsony plafonig érő polc volt, amely könyvekkel volt megpakolva roskadásig. Több generáció kedvenc olvasmánya sorakozott ott. A konyhában minden edény, amit Ungar elengedhetetlennek vélt egy háztartás vezetéséhez, a középen álló asztalon állt, a szekrényekbe pedig a család régi ezüst készleteit zsúfolta be, mert puritán lelke irtózott ezeknek, a számára felesleges hivalkodásának még a látványától is. Ebből a környezetből indult el minden reggel a hegyekbe.



(a fák)


A fák titokzatos lények. Mert nem beszélnek. De ez a jó bennük. Nem zavarják össze egymást feleslegesen kimondott szavakkal. Csak állnak, csak hajladoznak a szélben, áznak az esőben, és növekednek. Ha hagyják őket. Ha nem: akkor meghalnak, eldőlnek, elszáradnak, megsemmisülnek. Nem marad más utánuk, mint pusztaság.



(az erdő)


Peter Ungar kedvenc helye az erdő volt. Legjobban a fák közelségében érezte magát. Az erdőben tudott a legjobban tájékozódni. Ott sohasem tévedt el. A fák között minden egyértelmű volt, és nem kellett felesleges társadalmi előírásoknak megfelelni. Nem kellett viselkedni, beszélgetni, udvariasan hallgatni, megértően bólogatni és szánalmas módon ügyeskedni.



(egy nem várt esemény, ami az égvilágon semmit sem változtat a történeten)


1977. december 12-én váratlan dolog történt a színházban. Peter Ungar kényelmesen befúrta magát a bársonyos huzatú székbe, és ellazultan várta, hogy a tatárok mindenkit leöljenek. De a vad ábrázatú martalócok helyett, amelyet olyan hitelesen alakított az operaház tánckara, három sovány, vágott szemű alacsony legény jelent meg a színpadon, akik tanácstalanul álltak a lakodalmas vígságot megjelenítő táncosok között. Vackor ugyan nyomatékkel elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenniük.


– Rájuk kell rontani, mindenkit megölni, és a menyasszonyt elvinni – hallották Vackor reszelősen mély hangját. – De ez csak játék. Nem kell ténylegesen megtennie. Csak úgy kell tennie.


A tatárok, bár nagyon hálásak voltak Vackornak, és ugyan semmit nem értettek a huszadik századból, de azt felfogták, hogy ha Vackor nem hozza ki őket a börtönből, akkor előbb-utóbb halott tatár lett volna belőlük, de ennek ellenére nem értették, hogy mit kell tenniük a tökéletes álcázás érdekében. Mi az a játék? Mi az, hogy csak úgy kell tenni? Ők soha életükben nem tettek csak úgy valamit. Számukra élet volt vagy halál, igen vagy nem, fekete vagy fehér, tatár vagy nem tatár. Ez a csak úgy tevés még Nicolaus Beth labirintusánál is rosszabb volt. A három tatár érezte, hogy megbénítja őket ez a bizonytalan, alaktalan, definiálhatatlan „csak úgy”. Leültek a színpad szélére, és azt tették, amit még soha életükben. Sírtak.


A nézők, a táncosok, a zenekar döbbenten nézte őket. Nem tudták, hogy kik ezek az emberek, és hogy mi történt velük, de átérezték a sorsukat, hiszen velük is ugyanaz történt, mint a tatárokkal. Egy idegen időben éltek, ahol úgy kellett tenni, mintha otthon lennének benne.


Az előadást nem tudták megtartani, de már nem is akarták. Mindenki csendben hazament.



(az idő)


Az idő spirál alakban halad előre, ezért felülnézetből úgy tűnik, mintha csak egy helyben körbe járna. Nicolaus Beth úgy vetett véget az idő araszolgatásának, hogy megépítette a labirintust. Hogy hol, azt senki sem tudta. A labirintusnak végtelen számú bejárata volt, ugyanennyi kijárata. Ha valaki bement valahol, nem tudhatta előre, hogy hol talál ki belőle. Például a gyanútlan tatárok sem sejthették, hogy olyan hosszúra nyúlik a bolyongásuk Nicolaus Beth agyafúrt labirintusában, hogy csak háromszáz év múlva találnak ki belőle. Éppen akkor, amikor Peter Ungar zötyögő autóbusza huszonnegyedszerre jut fel a hegygerincen. Peter Ungar leszállt a buszról. A tatárok előbukkantak a labirintusból. Nagyon fáztak. Peter Ungar nem vette észre őket. A három fickó nem festett valami fényesen a csontsovány lovak hátán, de Peter Ungarhoz képest még így is deli legényeknek tűntek. Az okosabbik tatár, akit a több száz éves bolyongás a labirintusban valódi Sherlock Holmesszá tett, rögtön sejtette, hogy ebből még nagyon nagy galiba lesz. És valóban, ahogy elhaladt Peter Ungar leszegett fejjel mellettük, odalépett hozzájuk egy kis emberke, és ezt mondta az okosabbik tatárnak:


– Kérem, uraim, feltűnés nélkül kövessenek!


Nos, a három tatár, a hátukon szomorú varkocsukkal, kontinensnyi távokra felnyergelt lovaikkal, tőlük telhetően kerülték a feltűnést. És követték azt a furcsa kis emberkét, aki meglehetősen viccesen öltözködött, legalábbis a tatárok ízléséhez mérten.


Így érkeztek meg a főnökhöz a tatárok tanácstalanul, de a hosszúra nyúlt bolyongástól elgyötörve, a kis emberke pedig büszkeségtől dagadozó mellekkel, hiszen sejtette ő, hogy egyszer leleplezi az erdőben készülődő államellenes összeesküvést. Ez jó példa arra, kedves olvasó, hogy a műveletlenség milyen fatális események elindítója tud lenni. Hiszen, ha a kis ember hallotta volna a csodakastély történetét, és akár egy labirintusról is olvasott volna életében, a tatárok egykori betöréséről már nem is beszélve, akkor nem történt volna meg az, amely még a szénaboglyával álmodó Nicolaus Beth képzeletét is felülmúlta.


– Kik maguk? – kérdezte a főnök.


– Hogy-hogy kik vagyunk? – kérdezte meglepetten az okosabbik tatár, hiszen már évek óta elhagyták hazájukat, országok sokaságát özönlötték el, de eddig még senki nem kérdezte meg tőlük, hogy ők kicsodák. – Mi vagyunk a tatárok!


– Szóval maguk a Tatár család? – csattant fel a főnök. – Azért voltak olyan ismerősök nekem, én zárattam börtönbe az apjukat illegális gombagyűjtésért.


– Mi nem család vagyunk, hanem csapat – mondta az okosabbik tatár, de már késő, mert a főnök akkor már érezte, hogy a kezében tartja az egész ügyet.


– Anyja neve?


– Nekünk nincs anyánk, mi tatárok vagyunk!


– Jobb, ha mindent sorjában bevallanak, akkor esetleg egy jobb börtönbe kerülhetnek.


– Nekünk nincs mit bevallanunk, mi tatárok vagyunk.


– Honnan ismerik Ungart?


– Mi nem ismerkedünk, csak ölünk. Esetleg rabláncra verünk. Mi tatárok vagyunk.



– Áh, szóval nacionalisták!


– Nem, mi tatárok vagyunk.


A főnök jobbnak látta, ha elejét veszi minden további felesleges vitának, és inkább kiutalta a három fickót a földszint háromba, a verőszobába, ahol reményei szerint sikerül úgy megdolgozni a Tatárokat, hogy fel tudják göngyölíteni az egész konspirációt. Így ismerkedtek meg a kopasz fejű tatárok Vackorral, az identitászavaros smasszerral.



(Vackor)


Vackor árva gyerek volt, akit már tizenhat éves korában kinézett magának a testület. Szülei nem voltak, származása zavaros volt. Nem volt se ilyen, se olyan. Pont ezért volt jó ember, hiszen, sehova nem tartozott, és mivel a szülei elhagyták, mindenkit utált. Vackor tisztában volt azzal, hogy ezért van olyan nagy szükség rá, de nem bánta, hogy kihasználják hiányosságait. Igazából semmit sem bánt. Inkább örült, hogy valahova tartozhat, hogy valahol hasznát veszik, és örült annak is, hogy rettegtek tőle. Nem volt szüksége más érzésre. Az ő identitása a félelemkeltésből származott.


Azonban nem kell azt hinni, hogy Vackor műveletlen lett volna. Vackor olvasott. Amikor nem dolgozott, akkor állandóan csak a könyveket bújta. És mindent elolvasott. És minden nyelven, amit az árvaházi növekedése alatt magába tudott szívni. Ismerte Nicolaus Beth mindkét életrajzát. Az igazit, és az apokrif változatot is. Olvasott Beth titokzatos labirintusáról, tudott a csodás kastélyról, és sokat tudott a tatárok betöréséről is. Egyszóval Vackor rögtön tisztában volt a három fickó kilétével, amikor azokat meglátta, sőt, amikor meghallgatta történetüket, akkor már kétsége sem volt afelől, hogy az, amiről a legnagyobb tudósok is vitáztak, hogy valójában létezett-e a labirintus, ő, Vackor bizonyosságot nyert, a tatároknak köszönhetően. (El is ment aztán egy ismert egyetemi tanárhoz, aki az egész látogatás alatt halálra váltan ült a székében, és miközben Vackor beszélt, csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz a feleségével és a fiaival, ha őt elviszik.)


Vackor először is felvilágosította őket, hogy Nicolaus Bethnek köszönhetően kerültek ebbe a csávába, és elmagyarázta nekik, hogy mi az a labirintus. A tatárok egyik ámulatból a másikba estek.


– És most hol van ez a Beth? – kérdezte az okosabbik.


– Már réges-rég meghalt – mondta Vackor.


– És mi van a khánnal? – kérdezte egy másik.


– Ő is meghalt – válaszolta Vackor.


– De akkor mi lesz velünk? – esett kétségbe a harmadik.


– Nagyon egyszerű – magyarázta a derűlátó Vackor –, elmegyek a könyvtárba, és megkeresem, hogy mit írnak a könyvek a labirintusról. Majd valahogy kijuttatlak benneteket a börtönből, és visszajutva az útvesztőbe, a leírások segítségével vissza tudtok menni arra a poros útra, megkeresitek Betht, és jól ellátjátok a baját.


– Az nem lesz jó – mondta az okosabbik –, ha ilyen gazdag ember, jobban járunk, ha rabláncra fűzzük, és magas váltságdíjat kérünk tőle.


– Azért még egy kicsit meg lehet dolgozni – érvelt Vackor.


– Nem jó, mert akkor nem fogja bírni a hosszú utat.


Ezen még egy kicsit vitatkoztak, végül a tatárok megígérték, hogy egy-két nyaklevest azért adnak Bethnek, és ettől Vackor smasszer lelke is megnyugodott egy kicsit.


Vackor tehát bevetette magát a központi könyvtár régi irattárába, és eszeveszett kutatásokba kezdett. Három héten keresztül minden szabadidejét régi iratok és egyéb kiadványok tanulmányozásával töltötte. Közben a tatárokat néhányszor megverték, kihallgatták, és végül átszállították egy közeli börtönbe. Vackor három hét kitartó munka után csak egy dolgot tudott kideríteni: Nicolaus Bethnek még élt egy távoli leszármazottja. Vackor tőle remélte megtudni a labirintus rejtélyét. Lenyomoztatta a fickó címét, és egy esős nap váratlanul beállított az Óvárosba, és az idős szomszédoknál Peter Ungar felől érdeklődött.



(a nagy találkozás)


Vackor, az identitászavaros, de annál kitartóbb smasszer először nem találta otthon Ungart. Másodszor már tudta, hogy milyen időben kell felkeresnie, ahhoz, hogy biztosan otthon legyen Nicolaus Beth utódja. A szomszédok közben megtudták, hogy kiféle is Vackor, és halálra váltan várták, hogy mi fog történi. Bár a legnagyobb rettegés sem tudta kiölni belőlük a természetes emberi kíváncsiságot. Az izgalomtól már egyikük sem tudott sem aludni, sem enni, hogy egyéb alapvető emberi szükségletekről már ne is beszéljünk.


Vackor becsengetett Peter Ungarhoz. Az kinyitotta az ajtót. Vackor illedelmesen köszönt:


– Jó napot! – mondta.


– Mit akar? – kérdezte unottan Ungar.


– Beszélgetni szeretnék magával – válaszolta Vackor magabiztosan.


– Mit akarnak tőlem? Kivágtam a fákat, ahogy kérték – mondta Ungar.


– Nem erről szeretnék beszélni. Bemehetek? – próbált udvariasnak tűnni Vackor, az identitászavaros smasszer.


– Nem! – vágott vissza Ungar, aki már nagyon unta a Vackorhoz hasonló pofákat, és úgy volt vele, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, és elszánt elhatározása volt, hogy kirúgja ezt az idiótát.


– Nicolaus Bethről szeretnék beszélni magával – hajolt közelebb bizalmasan Vackor, aki azt remélte, hogy erre a névre meglágyul ez a durva pokróc. De Vackor nem tudta, hogy Peter Ungart nem érdekelték ezek az emlékek, a régmúlt események és rég meghalt ostoba vénemberek, ezért úgy tett, mintha nem tudná, miről lenne szó.


– Nem ismerek senkit, akit így hívnának – mondta.


Vackor érezte, hogy nem bír ezzel a krapekkal, és hogy nem az ő stílusa az udvariaskodás, ezért ráripakodott Ungarra:


– Mondja, szeretne néhány kellemes hónapot a t.-i építkezésen eltölteni törött kézzel?


Ungar beengedte Vackort. Vackor kérdezés nélkül vetette le magát a legnagyobb és legkényelmesebb fotelbe. A helyzet ura volt.


– Idefigyeljen maga szerencsétlen, jobban teszi, ha minden kérdésemre válaszol.


Ungar némán bólintott.


– Szóval mit tud maga erről a labirintusról?


– Azt, hogy senki sem tudja, hogy hol van.


– De maga csak tudja!


– Én sem tudom, és legkevésbé sem érdekel.


– Mindjárt nagyon fogja érdekelni, ha megtudja, hogy a maga ősének mesterkedéseként most három szerencsétlen tatár sínylődik a börtönben, és a főnököm meggyőződése, hogy államellenes csíny részvevői. Tudja, hogy mit jelent ez?


– Nem, és alkalmasint nem is érdekelnek.


– Azért, mert a maga ük-ükapja befogta őket azzal a titokzatos labirintussal. Vissza kell juttatni őket az útvesztőbe, hogy visszataláljanak a tizenhetedik századba.


– Egy ilyen hülye smasszer mit foglalkozik a tizenhetedik századdal? – érdeklődött flegmatikusan Ungar.


– Nagyon érdekel a történelem – vallotta be szemérmesen Vackor, mert érezte, hogy valóban ellentmondásos egy verőlegény vonzalma ilyen hiábavaló dolgok iránt.


– Úgy tudom, hogy a labirintus a kastély belső kertjében volt.


– De a kastélyt Nicolaus Beth leromboltatta.


– És ebből maga szerint mi következik?


– Hogy akkor nincs meg a labirintus! – kapálódzott Vackor, akinek azért voltak érzelmei, nem mint annak a tuskó Ungarnak.


– Ez a helyzet. Nem tudok segíteni a tatárjain. És most hagyjon magamra, ha kérhetem!


Vackor dühöngve viharzott el. Életében még nem találkozott ilyen flegmatikus alakkal! Pedig már jó néhánnyal volt dolga. Nem tudta elhinni, hogy csak ennyi lenne. Biztos volt benne, hogy Ungar átverte. De elhatározta, hogy gondoskodni fog róla, hogy ez a pojáca megemlegesse, hogy így bánt el Vackorral!



(úgy tűnhet…)


Úgy tűnhet, hogy ebben a történetben mindenki kénye-kedve szerint jön-megy. De ez nem így van. Mindenkinek pontosan meghatározott helye van a végkifejlet tekintetében, és a helyéről elmozdítva, összeomlik az események szerkezete. Például a német főnök nélkül ez a történet nem az lenne, ami. És Vackor? Nos, ő adja meg a zamatát ennek a főzetnek. Nélküle olyan lenne, mintha kifelejtenénk a sót a levesből. És Tóbiás úgy kell ide, mint egy üveg száraz vörös bor egy áfonyaszószos vaddisznó-raguhoz.



(a kastély – második rész)


Peter Ungar reggelente a hosszú buszozás alatt Nicolaus Beth visszaemlékezéseit olvasta. Beth a börtönben kezdte papírra vetni életét, mintegy magyarázatképpen a fiainak, hogy miért költötte a család egész vagyonát arra a kastélyra, amelyet aztán ő maga romboltatott le. Ötszáz oldalon keresztül bizonygatta, hogy történelmi szükségszerűség volt, hogy a felépült kastélyt megsemmisítse. Nem tehetett mást. Ha nem ő teszi meg, akkor más tüntette volna el élete főművét.


Beth persze egy sort sem írt a labirintusról, de Ungar nem is volt rá kíváncsi, hiszen e nélkül is túl sokat hallott már róla. Nagyanyja minden június 14-én Nicolaus Beth születésnapján kicipelte őt a temetőbe a családi kriptához, és minden egyes alkalommal részletesen elmesélte, hogyan építette meg titokban Peter Ungar őse az útvesztőt, melyet valamennyi ellensége vesztőhelyének szánt, de még mielőtt így lett volna, érte jöttek a fejedelem emberei, a tömlöcbe vettették, és birtokait elkobozták. Ungar elölről-hátulról ismerte ennek a számára lényegtelennek tűnő családi esemény minden mozzanatát. A nagymama csak két dologról nem beszélt, a három befogott kopaszról, és arról, hogy hol van a labirintus. És mivel Ungart nem érdekelte ez az egész, nem is kérdezte meg tőle.



(Vackor nyomoz)


Vackor nem engedhette, hogy tekintélyén ilyen csorba essék, és elhatározta, hogy felkeresi Ungar lakását annak távollétében, és alaposan átnézi a könyveket és az iratokat. Ezt másnap meg is tette, amikor Ungar éppen a munkahelye felé zötykölődött.


Vackor biztos mozdulattal nyomta be az ajtót, és nyomult be a szobába. Mivel alapos ember volt, ezt a keze alól kikerültek is bizonyíthatták, minden egyes könyvet egyenként nézett végig, és dobta a földre. Nem tudta, hogy mit keres, de remélte, hogy megtalálja.


Amikor már legalább ezer könyvet végignyálazott, és még mindig nem találta meg azt, amit keresett, lassan elöntötte a pulykaméreg. De Vackorban erősebb volt a hit, mint ahogy bárki gondolná, és bizonyos volt afelől, hogy találni fog valamit. És az a valami egy vékony füzet volt, amely Kosáryné Réz Lola egyik lányregénye és Mikszáth Akli Miklósa között lapult meg. Ungar nagyanyjának receptes füzete volt, amelyben generációk gasztronómia-tudása volt egybegyűjtve. Vackor izgatottan lapozgatta a megsárgult lapokat. És nem csalódott. A t betűnél megtalálta a Tatárfogó receptjét (zárójelben valaki piros tollal odaírta: családi specialitás).



(megoldás)


Kell-e a katarzis? (Vackornak igen, a tatárok nem tudják, mi az, Peter Ungart nem érdekli, Nicolaus Beth felette áll minden ilyesminek.)


Van-e megoldás?


Nincs megnyugtató vége egyetlen történetnek sem. Így Nicolaus Beth és Peter Ungar felvillantott sorsát sem lehet megnyugtatóan elvarrni. Peter Ungar nem fog senkit sem feleségül venni, és Nicolaus Beth csendben meghal a tömlöcben. Hol az igazság? Az nincs. De azért a történelmi igazságérzetünk némileg a helyére billenhet, hiszen a tatárok elnyerik méltó büntetésüket a gaztetteikért a huszadik század börtönében.



(a sütés)


Vackor csodákat várt ettől a Tatárfogó nevű süteménytől, pontosabban azt, hogy a tatárok a sütemény elfogyasztása után visszakerülnek az útvesztőbe, és azzal a térképpel, amelyet ő maga készített, kijutnak belőle, és jól elintézik azt a pökhendi Betht. (Mellesleg Beth is ott állt a tatárokra várva az útvesztő kijáratánál Tóbiás mesterrel és a nagyobbik fiával, hatalmas husángokkal felfegyverkezve.)


Vackor elrohant a piacra bevásárolni, majd bezárkózott a konyhájába. Mindent úgy tett, ahogyan le volt írva. Öt órát dolgozott. Majd betette az aprócska kerek süteményeket egy dobozba, és futott az operába. A tatárok ott dolgoztak kellékesként, miután balett-táncosként nem váltak be, Vackor minden rábeszélőképességének ellenére sem. A három tatár éppen az Aidához ácsolt egy emelvényt, amikor Vackor számukra oly kedves alakja feltűnt. Azt is eltűrték tőle, hogy a szájukba tuszkolja a süteményeket, és szorongassa a torkukat, hogy mihamarabb lenyeljék a csodaszert. A süteménynek fűrészpor íze volt, de mivel nem akarták megbántani Vackort, azért azt mondták, hogy nagyon finom. Vackort ez nem érdekelte, hanem várta a hatást. De az nem volt. És akkor Vackor olyant tett, mit még soha: sírva fakadt.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.