Vers, próza / Vakondvilág

Tamás Tímea
Vakondvilág[2013. október]


részlet

A JÁRATFÚRÁS IDEJE

korszakos dolgokat
kellene alkotni
közhelyek
csupa k
kornak kell közhely
ezeket hallgattam
miközben fúrtam a járatot

vajh korszakos-e e járat gondoltam
mert közhelyesnek nagyon az
ha felszínre jövök
mindig ki akarnak pusztítani
meg akarnak ölni
nem nézik hasznomat
csak a külcsínt
hogy elcsúfítom a gyepet
a simára nyírt
fura kerteket

igazuk lehet?

az én időm az alagútban telik el
az alagúttal
ki kell fúrnom a járatot
szorgalom nélkül nem lehet
a vakondtársadalom fűzi össze
a föld alatti életet
amire aztán
majd épül a világ
és ha ásunk amíg ásunk
beszűkül a világunk
előre sose látunk
hátunk mögött is beomlanak
a falak
s ami marad
az elfecsérelt idő

igaz lenne?

magnak nem lenne jó
a föld nélkülünk
s ha majd felnövünk
látni fognak

mert a járatfúrás ideje
zaja melódiája
bele van szőve
fonva festve
a füvek árnyékába
a fák őrizte avar
puhaságába
a víztükrön billegő
szitakötő szárnyának
csillogásába

csak nem láthatod
nem adtak hozzá
neked szemet
s az emlékezet
mint régi
porlepte pókháló
lassan széthasad alattad

de
a járatfúrás ideje örök


VAKONDBÚCSÚ

sokadik

kókadt kukoricásban tanyázik
és siránkozik a vakond
„földhözragadt álomként állok
a sarakon a sarkokon
nem adhatnál valami mást
egy jobb földet egy jobb hazát
egyetlen bolond de igaz
kis pátoszmentes éjszakát
és helyet hol sarjad a fű
s másnap sem kókad le soha
[s a kéki vasútállomásnál
kivirágzik a bodzafa]”

az az igazság – hiányzol
hogy mi az igazság – nem tudom
kihúzott sorokba zárlak
ott állsz mint akit várnak
tinta alatt
ceruzanyom mélyén
mindennek a legalján
s az élén

még vág az emléked
annyi mindent szétapróztam vele
magam
időm
terem
ha van nekem

személyes
személyes
személyes
okos emberek mondták
így aztán nem is sajnálom
kacat
egyrészét alagutakba gyömöszöltem
más része Szibériában maradt

mindenhol jártam nélküled
lefoszlott rólam minden borzalom
minden amibe csomagoltál
régesrég hamu az avaron

csak az a baj
a vész
a kín
talán a bánat

hogy még vagy valahol
ahol látlak


A SOR VÉGE

állj be szépen a sorba
nem te vagy a legelső
a legjobb a legszebb
a legokosabb
emlékként nem az vagy

emlékként a legutolsó vagy
ott ácsorogsz és azon tűnődsz
milyen hosszú ez a sor

de ezt a titkot meg nem fejtheted
nincs hozzá forrás kulcs
nincs semmi

csak egy haloványan pislákoló
mécsesláng
[ki tudja tán lidércfény az
a mocsaras gégényi határban]
tudod mint az érzés
amiből egykor máglyát raktál
[nem tudtam miért]
és engem égettél el rajta







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tamás Tímea


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.