Vers, próza / Valami véget ér

Sztaskó Richard
Valami véget ér[2020. július]



A Csöpi ugatása fölveri az egész utcát. Most nem megyek oda, nem simogatom meg. Veronka néni integet, visszaintek, a Mama is így tesz. Azt mondom, csókolom, azt mondja, szerbusztok. Vagy ’vusztok, nem tudom, nem értem tisztán, de mosolyog, mint mindig. Pedig még hét óra sincs. Csöpi a két hátsó lábain egyensúlyoz, így szökdécsel balról jobbra, mellső lábaival meg a kaput támasztja belülről. Szeretem. Tarka bundája akár a pokróc, de ha finoman simogatják, mindig odadörgölőzik az emberhez. Igazi bolhazsák.
A Rónay utca még kihalt. Bezzeg szeptemberben, ha jön a búcsú. Mindenütt árusok lesznek, bácsik–nénik, hozzák a portékáikat: édességek, könyvek–kendők, kések–kazetták, lufik–lepedők, kalapok–ruhák, aztán persze zsákbamacska, szerencsekerék, és a hátsó felén már vattacukor–lángos és kolbász–tepertő. A körhintákról már nem is beszélve. Ha megtelik az utca, mozdulni se lehet, mindenütt a tömeg. A tömeg rögtön ellepi a falut, neked megy, meglöki a vállad, te meg csak állsz, és sodródsz vele együtt. Arra sincs időd, hogy figyelj.
Itt a Rónay egyik házában lakik a Gyufa, vörös a feje, és a felnőtt csapatban focizik. A szertárban van a csukája, a lába nagyobb, mint az enyém, az enyém bele se fér a stoplisába. Van olyan, amelyik rám jön, néha abban rúgom a bőrt, meg dekázgatok, de abból háromnál több még nem jött össze.
A Gyufa is szerelmes a Krisztába, a nővérem persze legyint rá meg az összes többi focistára. Hogy ezek mit akarhatnak tőle? A Mama, azt hiszem, helyretenné, ha úgy adódna. A Mama mindenkit kioszt, őt aztán nem kell félteni. Sőt. Mindenkinek tőle kell tartania. A múltkor is néhányan nem bírtak magukkal a pályán, Mama erre seprűvel hajtotta ki őket a nagykapun. „Annus néni, ne tessék már!” Hiába kiabáltak, Mamát egyáltalában nem hatotta meg a dolog. Az ő pályáján, Kakucson senki ne merjen vagánykodni.
Bár én is otthon maradtam volna, Krisztának így könnyű, hogy beteg. A múltkor is behazudta, valószínűleg most se mond igazat. Egyszerűen csak nem volt kedve jönni a csirkésbe, aztán kitalálta ezt a nem-érzem-jól-magam dolgot még este, és csak azért van szerencséje, mert hamarabb jutott eszébe, mint nekem.
A Mama siet, utol kell érnem, ha nem akarok lemaradni. Úgy szedi a lábait, hogy meg is irigyelhetné bárki, pedig folyton arról panaszkodik, mennyire fáj neki, ahhoz képest szinte szalad.
Nem is tudom, honnan jött neki az, hogy kísérjük el, de elkísérem, végül is nem mindennap lát ilyet az ember, de ez a korai kelés, ez borzasztó. A lefőtt kávé illatára ébredek. Aranyfekete. Cukor nélkül issza, az enyémbe, ha kérem, ha nem, mindig löttyint egy kis tejet. A rádió is recseg, mire kibotorkálok halkan a szobából, nehogy a túlsó felén alvó beteg nővérké­met fölverjem. Csak tetteti, hogy alszik. Reggelizünk és indulunk, mondja a Mama. Rendben, mondom én. A reggeli margarinnal megkent fölvágottas zsömle kakaóval, van hozzá paradicsom és paprika, három felet is megeszek a zsömléből, kettő alját és egy tetejét. Az alja finom. Vajon hogy kerülnek rá azok a pettyezések? Finom és puha. A buszmegálló melletti kisboltban lehet venni, az ifisek edzője, a Kispista áll a pultban. „Csókolom, Annus néni, a szokásosat?”, kérdezi a Mamától, a Mama meg mosolyogva biccent, „Igen, Pistikém”. Egyszer egy bácsi a sorban előttünk olajat vásárolt, egy ötliteres flakonnal, szóltam is Krisztának, nézd már, mennyi olaj, csak nem fürdeni akar benne, mire a nővérem pontosított, az nem olaj, hanem bor, ott a zárjegy, de a Csucsunak ennyi meg se kottyan.
A Rónay utca elején van a pálya, a túlsó végén meg a falu széle, odáig kell kisétálnunk, vagy legalábbis ilyesfélét mondott a Mama, de mással voltam elfoglalva, amikor mondta, helyette a Köszörűst, a gondnokot figyeltem, ahogy a pálya szélén az öntözőberendezésekkel ügyetlenkedett. Kihúzta széltében-hosszában a slagokat, rákötötte őket egyenként egy hatalmas csapra, és kész. Van, amikor szórófej spricceli szét a vizet, akkor biztos, hogy minden falubeli kölök a locsolók alatt rohangál, Mama meg a szokásos módon „Sipirc, eredjetek haza!”. Most nincs szórófej, csak az oldalvonal mellé fektetett slagok és a belőlük szivárgó víz. Áztatás, így hívják. Pár óra és az egész pálya víz alatt lesz. Ebben a kánikulában ez nem is árt, másnap reggelre ismét csontszáraz lesz a fű.
A Mama évek óta a csirkésben dolgozik, én csak annyit tudok, hogy beleznie kell. Otthon is szokott, a megkopasztott egész csirkét fölrakja kint a kertben az asztalra, és egy késsel a hasánál fölmetszi. A kékes-lilás belek meg minden azonnal kibuggyan, szinte kifolynak az asztallapra. Olyan a szag, hogy azt még órákkal később is érezni lehet. A beggyel viszont vigyázni kell, mert ha tele van még táppal, akkor nagy rumlit okoz, ha véletlenül belemetsz az ember, az epéről már nem is beszélve. Gondolom, a csirkésben minden ugyanígy működik, csak többen vannak. Remélem, azért ott tudnak valamit kezdeni a szaggal, mert tényleg elviselhetetlen.
Március 21. Termelőszövetkezet. Elmegyünk mellette, és jobb kéz fe­lől a kapuban ott áll az a bordó traktor, amely almákat szokott hozni–vinni, és amikor elhajt a házunk előtt, kiszaladok a nagykapuhoz, mert biztosan dobálnak almákat a platóról nekem meg a nővéremnek, és egyenesen a fű­be, hogy össze ne zúzódjanak. Finom és érett mind, némelyik nagyobb lehet, mint az apám ökle. Pedig azok nagyok. Mindig megkérdezi, temető vagy kórház. A jobb a temető, a bal a kórház, és mielőtt megverne, mikor rossz vagyok, mindig megkérdezi, melyikkel adjon. A nővérem szeret mindent rám kenni, az összes hülyesége miatt én kapok, ő persze röhög, és egyáltalán nem sajnálja, mi történik velem. Az öcsi volt, mondja, az öcsi törte össze, az öcsi rontotta el, az öcsi nem hozta vissza, az öcsi adta oda.
A csirkés kapujában valami komondorféle alszik, a bundája már nem is fehér, a pofája meg egészen szürke a homoktól. Mennyi öregasszony, mind a Mamával egykorú lehet. „Szia, Annus, ez melyik unokád, a Robi vagy a Ricsi?” A Mama megmondja, aztán eltűnik egy ajtó mögött, és mire visszajön, már hálóval hátrafogva a haja, kesztyű van rajta, meg egy viseltes kötény. A szomszéd szobából puffanásokat lehet hallani. És rikácsolást. Belépünk. Ez a csirkés. Nem látni, honnan, de lábbal fölakasztott madarak érkeznek egy futószalagon, higgadt mindegyik, és a szalag mellett két asszony áll, kés a kézben, és ahogy elhaladnak előttük a madarak, már metszenek is, és a csirkék rángatózni kezdenek, a fejüket pedig egy fémtölcsérbe dugják, hogy kivérezzenek. Amott hátrébb van egy hatalmas ventilátor, legalábbis ahhoz hasonlít, döglött madarakat tesznek a forgó propeller elé, és mindenfelé száll a toll. Kopasztás. Kopasztják a metszett nyakú csirkéket, aztán az összest egy hatalmas kádnyi gőzölgő vízbe dobják, pár csepp ki is fröccsen a vízből a sárga linóleumra. A Mama a bontósoron dolgozik, innen a sarokból jól látni, mit csinál. Azt, amit otthon is. Vág, metsz, darabol, és valamit magyaráz, de a szája elé tett kendőtől nem lehet leolvasni. Én is kaptam egyet, egész belélegeztem már. Teljesen bepárásodott az arcom. Azon csodálkozom, hogy nincsen szag. Hogy egyáltalán nem érzem a belek és belsőségek bűzét. Kriszta, ha itt lenne, nem bírná a látványt. Meg a hangot. Megsajnálná a csirkéket, és elkezdene hisztériázni.
A múltkor rosszat álmodott, teljesen kiakadt, valami száraz mező közepén állt egyedül, sehol senki, amerre a szem ellát, és egy macskát szorított a mellkasához, de a végén már olyan erővel, hogy a szerencsétlen állat szemei kiguvadtak, és végül a macska beledöglött az ölelésbe, vagy, ahogy Kriszta mondta, „meghalt a szeretetemtől”. Nagyon kiborult, láttam a szemében, hogy mindjárt sírni kezd, de aztán erőt vett magán, és leült az asztalhoz reggelizni. A Mama akkor már nem volt otthon, elment misére, mi meg maradtunk, hála Istennek.

Van egy óra a falon, pont szembe velem, nemsokára nyolc. Ha jól számolom, akkor még egy darabig itt leszek. Senki nem figyel rám, akár el is tűnhetnék. Kimegyek az udvarra a kutyához. A komondor ott fekszik a földön, valamit rág. A mellső mancsai közé van szorítva a reggelije, azzal foglalatoskodik. A nagy rágás közepette fölnéz, és találkozik a tekintetünk. Csak egy pillanat az egész, nem több, vagy talán még annyi sem, de ahhoz elegendő, hogy egy életre belém ivódjék. Véres a pofája. A koszos szürke keveredik a sötétvörössel. Valami csirkenyesedéket zabálhat vagy belsőséget. Tekintete a szemeimről visszavándorol a mancsai közé. Jóízűen falatozik, nekem meg mintha ezer aprócska tűt szúrnának a tarkómba és a derekamba. Be kell mennem. Fölállok, az ajtó felé fordulok, és megfogom a kilincset.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sztaskó Richard


A szerzőtől még

   Gyász
   Magam mögött a semmi


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.