Vers, próza / Versek

Jánosházy György
Versek

[2011. június]





MINT A KANNIBÁLOK
VÁZLAT EGY P…US ARCKÉPÉHEZ


Sikeres ember. Köntörfalazó,
alamuszi, nagylelküen igérget,
de, hogy beváltsa, sohase reméljed;
ravasz ajkáról úgy csobog a szó,


mitn völgy felé a gyors hegyi patak,
füledbe úgy csorgatja, mint a mérget;
egyetlen nagy eszménye van: az érdek,
tárcája bűnös pénzektől dagad.


A bársonyszék, a hatalom az álma,
feje alatt ország legyen a párna,
őt tömje a toronyház és a vályog.


Az éhes versenytársakkal goromba
élet-halál harcot vívnak naponta,
s felfalják egymást, mint a kannibálok.



ÉVEK, CSEREPEK


Elhullnak az évek, lábunk alatt
már nincs is más, csak reccsenő cserép,
roncsok között keresgél megmaradt
kis jót lelkünk: kopott, koldus veréb.


Amint törött agyagtáblák felett
görnyedező, fáradt régész kutat
megfejthető, irányadó jelet,
múltakba visszavezető utat,



úgy turkálunk a málló cserepekbe
mohó kézzel, reménykedőn, remegve,
egy megmentő, értelmes, ronthatatlan


jelet keresve a silány salakban,
mely, arcunk bár fakó, megrogy a térdünk,
megvigasztal, hogy nem hiába éltünk.



MINT JÁTÉKASZTALNÁL A KÁRTYÁS


Borús égbolt alatt szárnyalva hallgat
a reggel hírnöke, a víg pacsirta.
Nincs helye most jókedvnek és a dalnak.
Az árnyas hegyoldalt kopaszra nyírta


a telhetetlen, ostoba mohóság,
oda a békés csermely, füttyös erdő.
Foszló emlék a szépség és a jóság.
A föld és tenger, minden ronda fertő,


a bemocskolt világon nincsen áldás.
Mint játékasztalnál a léha kártyás,
múltat, jövőt, mindent elvesztegettünk.


Dögmadarak kóvályognak felettünk.
Nincs más, ami lelkünkből dalt fakasszon,
csak egy hűséges, tiszta szemü asszony.



HARAGSZIK A TERMÉSZET


Haragszik ránk a Természet. A Rendet
felrúgjuk, összekuszáljuk naponta,
dúljuk, pusztítjuk azt, amit teremtett,
szép Földünket csúfítva és lerontva;



utál a Föld, és egyre mérgesebben
reng, hogy lerázzon, mint kutya a bolhát,
dagad a düh a szennyezett vizekben,
és már házunk alapját ostromolják,


orkánok, tornádók haragja tombol
remegő falvak, városok felett,
és gyilkosabbak, mitn a hun s a mongol.


Duhaj, komisz fiait, nem szeret
minket a Föld, s mint átokverte terhet,
maholnap tán a rideg Űrbe kerget.



CSUPÁN AZ ÉJ…


Csupán az éj, csupán a csillagok,
a hallgatag utcán a léha szél,
a hályogos szemű házablakok,
a megvénült, megroggyant, sánta tél.


Csupán az éj, csupán a csonka Hold,
dúlt párnák közt az álmatlan magány,
sötét sarkokban száz kaján kobold,
kihűlt sorok a költő asztalán.


Csupán az éj, csupán egy pillanat,
mikor fáradt, petyhüdt agyunkba villan
egy édes-bús emlékkép, felragyog


még egyszer újra, és már el is illan,
nyomában csak a puszta éj marad,
csupán az éj, csupán a csillagok…




JÓ ILYENKOR…


Akárha érzékeny festő ecsetje
pingálta volna, oly szép és finom
a fáradt táj, bágyadt virágszirom,
a sunyító, halvány árnyak keletre,


a halkuló színorgia, a kékek
s a pirosak, e késő alkonyat,
egy csitrin a lángszínű hajfonat,
portyázó nőkön csábító nyakékek.


Jó most e színes félhomályban úszni,
jó lustán zsibbadt tagjaidra húzni
az égbolt selymes, lanyha takaróját.


Jó ilyekor a fecskék és a gólyák
varázsos útján messze-messze menni,
hol bíbor köntöst ad reád a Semmi.



SIRAT A TÁJ


Meghalt ma valaki. Nyüszítenek
borzas kutyák kültelki udvarokban.
Lábad alatt a kő jajongva roppan.
Az út szélén a nyárfa is remeg.


Nyüszítenek a szomorú ebek.
Megtörnek barna szemükben a fények.
A csíz torkába beszorult az ének.
A táj fölött síró karvaly lebeg.


Valaki meghalt. Szeretett. Szerették.
Halkszavu volt, szerény és élhetetlen –
és egy rossz perc leverte, mint a lepkét.


Bús emlékét felírta fűre, lombra,
arcát megőrzi izzó, szép keretben
a mindent látó Nap arany korongja.




HÓVIRÁG


Az ámuló házak közt láthatatlan
bikák robognak fujtató csapatban,
orrlyukaikból áradó meleg
fuvallatok elűzik a telet.


Nézd, előbukkan már a téli égbolt
morcos felhői közt egy tiszta, kék folt,
s hóbundájából a tetőcserép,
vidámabban szökdécsel a veréb.


Öles sáljukból örvendezve sorra
előbújik a kölykök álla, orra,
a napfény is kigyúl a nők szemén.


Megjött a tavasz kis hírnöke, látod:
megpezsdült utcasarkon hóvirágot
kínálgat egy füstös képű legény.



ALKONYATI BÚCSÚ


A dombhátról a Nap még búcsut int,
s piros képpel mindent veresre fest.
Hűvös fuvallatával meglegyint
a tölgyliget felől a kora est.


Elhalkuló szavakkal köszön el
a pihenőre tért madársereg.
Az égen lankadt birkanyáj legel.
Ily békés csak az alkonyat lehet.


A tájat, lelket ellepi a csend.
Búcsúzik némán minden. Odafenn
kidugja már egy csillag a fejét.


Az álmos eb vackában elmereng,
aztán szemét lehunyja csendesen,
s paplant terít rá lágyan a sötét.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jánosházy György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.