Vers, próza / Versek

Jánosházy György
Versek

[Látó, 2011. november]




Háremben élsz


Háremben élsz: könyvek vesznek körül,
kedvesebb, vonzóbb egyik, mint a másik,
mindegyik az ölelésedre vágyik,
futó pillantásodnak is örül;


díszes köntösben versenyeznek érted,
hogy fölkeltsék vágyad, figyelmedet,
és rejtett kincsüket adják neked,
megválaszoljanak ezer miértet.


Mind csupa bölcsesség, mind csupa érett
tudás és szépség, nagyszerű igéret,
magát kínáló, magát kellető.


Ha fölveszed, gyönyörrel és remegve
simul testével kutató kezedbe,
mint szultánjához boldog szerető.



Ketten Poe-val az éjben


Elmúlt éjfél. Poe versét olvasom
bágyadt fénynél, amint költőhöz illik,
mikor megkoccan halkan ablakom.
Azt gondolom, talán shakespeare-i villik


zörgetnek, mindig huncutságra készek –
vagy Poe titokzatos hollója jött?
De az ablakhoz állva, hogy kinézzek,
csak éjsötét van az üveg mögött.


Szemüveg, könyv és bágyadt lámpafény,
kint a sötét… nincs semmi más. Csodát
költők várnak csupán, és ostobák


Könyvével egymagában ül a vén,
éjfélkor nincs látogatója már,
csak egy egér, vagy eltévedt bogár.



Lesunyt fejjel surran a nyár


Lassacskán hűvösödnek már az esték.
Útjukra készülődve gyakorolják
tarlott mezőn a repülést a gólyák.
Tanácsot tartanak a füsti fecskék.


A fák között az ősz kószál az esti
homályban, s mire földereng a reggel,
szeszélyes útján óriás ecsettel
az alvó lombokat sárgára festi.


Lesunyt fejjel surran tova a nyár:
a tavasz minden szép ígéretét
elszabadult vizekbe szórta szét;


csak beomlott ház, szennyezett, kopár
termőföld, hajléktalanok siráma,
pár elárvult szülő marad utána.



Elhullatott szavak


A sok hegyes, türelmetlen, kegyetlen
szó, amit elhullattál életedben,
s amit egy perc múló haragja szült,
nem tűnt a Semmibe: gyűlt, egyre gyűlt;


mint pokolbéli vad, izgága árnyak,
melyek a tűzben nyugtot nem találnak,
most visszajárnak a komisz szavak,
körülkerítnek és rád rontanak,


domonkos inkvizítorok dühével
suttognak a füledbe nappal-éjjel,
és keserű lélekkel újraéled


más elfelejtett fájdalmát naponta:
szomorú kárhozott, a büntetésed
így töltöd élve egy pokolmalomba’.



Forró az éj


Forró az éj, akár a friss parázs.
Forró a szoba is, akár a katlan.
Forró a föld és a padló alattam.
Forró sóhaj a kutyaugatás.


Izzad a Hold s a kókadt csillagok.
A gondolat is forrón, olthatatlan
lánggal lobog a felhevült agyakban.
Ágyamban én is csurom víz vagyok.


Tüzet lehelnek álmatlan virágok.
Forróbbak most a csókok, álszüzek.
Izzadt nászokkal van tele az árok.


Oltsd el, Uram, e szörnyeteg tüzet,
Óvd meg mérges patkányoktól kirágott,
bús műved: ezt a nyomorult világot.



Mint a busman vadász


Magányosan, mint sívó sivatagban
busman vadász, ha élelmet keres,
mert gyomra és garatja olthatatlan
tűzzel kínozza, szeme is veres –


úgy ülsz szobádban, a pállott sötétben,
és zsibbadt aggyal egyre kérdezel,


de mélységekből keserű, idétlen
kísértethang, bukott angyal felel.


Ülsz és borzadva hallgatod: eláraszt
saját kínjával; olyan, mint a métely,
csupa szorongás vagy, és csupa kétely –


de bátorító égi szót remélve,
hiába tárod lelkedet az éjbe:
a magasból nem kapsz sohase választ.



Árnyékvitéz vagy


Fakul a patakpart, a fűzfa lombja.
Fakul az ég is, kifakult a Nap,
olyan most, mint egy elviselt kalap.
Fakó fátyol terült a rétre, dombra.


Kallódó albumban fakók a képek.
Sírhantokon a név is megfakult.
Fakó a tegnap, az emlék, a múlt,
a szétfoszlott álmok, porlepte évek.


Fakó lélekben elsorvadt a dal.
Fakó ajakról a szó is kihal.
Fakó erekből a vér sem fakad.


Árnyékvitéz vagy, tompa kelevézzel.
Ha néha lopva a tükörbe nézel,
már fel sem ismered fakó magad.



Dobok döngenek


Dobok döngése hallszik valahonnan
a távolból, homályos ősidők
legmélyéből, tán párducos vadonban
verik a bőrt éber, serény ütők;


talán valami fontosat üzennek,
hozzám intéznek bölcs baráti szót,
jó tanácsot szívemnek és eszemnek,
veszélytől óvót, tettre biztatót.


Ki tudja, talán hozzám szól a messze
döngő dobok szava – de jaj, hiába:
tévék rideg hírözönébe veszve,


az ősi nyelv intő szavát nem értem.
Pitymallik, és a dobok hangja kába
sóhajjal elhal a hajnali szélben.



Rekviem


Gyászol a Kozmosz, a világ halott.
Csend és sötét telepedett a Földre.
Egy gonosz szél felhők mögé söpörte
a sok megrettent, könnyes csillagot.


Lopakodó, csókéhes szerető
talpa alatt száraz fűszál se zizzen.
Portyára induló kígyó se szisszen.
A világ néma, régi temető.


Ideje, hogy te is pihenj le, lomha
lélek, merülj el kába nyugalomba,
és rázd le fájó emlékek porát;


ágyad legyen az éj fekete csendje,
igyad felejtés édes gyógyborát,
s olvadj az érzéketlen Végtelenbe.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jánosházy György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.