Vers, próza / Versek

Vörös István
Versek[2019. október]






AZ ÍZLÉSDIKTÁTOR KÖSZÖNTÉSE

Kinek szava már régen nem is számít
(hiába idézte annyit Kosztolányit),
kire ezért most szívesebben hallgatok,
már nincsen, bár egykor talán hatott,
ki eszmeharcban hullt el véresen,
vagy ott hirdette akárkiről kedvesen,
hogy így írni régóta nem lehet,
és széjjeltépve nyelvemlékeket,
azt sugallta, hogy olvasni se illik úgy,
ahogy nem tanítják az olvasás-tanúk.
Mit és hogyan, miért – megmondja ő,
eléd tudást és jó irányt vető.
Ismerj rá benne önmagadban,
egyetlen hisztérikus rohamban.
Ismerj rá őbenne magadra,
teljen meg vele szívkamra,
a titkok raktározására alkalom,
pénzre alig átváltható vagyon.
Ne olvasd el, amit ajánlgatott sokáig,
de hogyha érdekel, mit állít,
vedd elő mégis a kedvenceit,
pörölj a gondolatkonstrukcióival,
keresd, hogy nemtetszésedben mi baj,
miféle csökönyös téveszme
hajtott mind a kettőtöket tévesbe,
mert nem egy és nem is két igazságból
épül és bomlik az irodalmi tábor,
téged ne érdekeljen semmiféle klikk,
akik őt szeretik és akik gyűlölik,
egyszer okos, és néha ostoba,
aranyat ér, szóval, minden szava.

Ne küzdj vele, mert úgyse győzheted le,
csak figyelj elcsukló lélegzetedre.
Ne hallgass senkire, magadra se,
így szól az új ráolvasós mese.


AZ IRODALOMTÖRTÉNET NYOMORÚSÁGA

Már nem lehet úgy írni,
ahogy 1990-ben írtunk.
(Úgy soha nem lehet írni,
ahogy írunk.) Kiment alólunk
az idő, vagy az idő alól
valami, ami eddig tartotta –
azt a látszatot, hogy ami
telik: az idő, hogy amit
írunk: az irodalom.
Ahogy írtatok, ti
akkori seregnyi én,
tolvajnyelv volt. Mire
megtanulod, elavul. Ti avultok
el, tegnapi élet lakó,
tegnapi gondolkodás bennfentesei.
Elavultok, könyveitekből
kihullanak a betűk,
mint rosszul tápált ínyből
a fogak. Ezt is fölösleges
lejegyezni, a papírt szú rágja,
a fájlt vírus, az ablakot
veri az eső. Az eső. Az eső.


AUDEN-FRAKTÁL

Barátaim, van haladás továbbra is,
s e haladás, továbbra is, siker;
már minden út az internetre visz,
leveled nem a postás viszi el,
a sarkon éber kamera figyel,
de ne feledje az, ki gondolkodni tud,
a halál már nyitja tinektek a kaput.
A fiatalt még könnyű táncba vinni:
az ejtőernyős mocsárba zuhan,
a port valaki poharukba hinti,
halálos kórt kapnak el annyian,
ahányan kéjt keresnek titkos randiban,
egy őrült rakja át a sorsokat,
mi bőség volt, az már csak daganat.
Az bárkivel megeshet: elhalálozik,
hiába hozna föl akármi érvet,
nem nézheti tovább e jó mozit.
Hiába teltek hasznosan az évek,
a sírodban, majd mondhatom, sötét lesz;
Vásárhely népe, Pest, figyeljetek,
jön bármi jó, a halál közeleg.


A KETTŐS ÉLET DALA

Én mindig más vagyok.
Én vagyok a másság maga.
Percenként változok.
Senki se ismer meg soha.

Ha azt hiszed, a fény
megvilágítja arcomat,
felhő leszek egén,
viharos nyári pillanat.
Nem sejthetik, ki az,
aki mögöttem elbujik,
azért vagyok pimasz,
a titkos élet boldogít.

A boldogság titok,
mert elveszik, ha kiderül.
Könnyen hozzájutok,
míg földi létem összedűl.


NINCSEN MAGYARÁZAT

A versemet csak az olvassa,
csak az jön ilyen hangulatba,
aki nem lenni is szeret.
De kedvelik az istenek –
talán mert ők rég nincsenek.

Bár voltak már, és újra lesznek,
viszont addig is ezt az egyet
jobb egy-egy vers mögé bújtatni.
Míg tart az Isten-üldözés,
a tigris-nyúzás, őzvadászat.
Az életterük is kevés.
De különben ott mit csinálnak?
Verseket képzelnek világnak,
és olvasás után
belé ölik maguk bután
a legjobbikba. Nincsen magyarázat.


1964. SZEPTEMBER 20.

A szeptemberi éjszakába
a szüret szaga belecsendül,
nyirok, gyümölcs és jó édes sár
már hívogatnak odakintről.

Elcsalnának a külvilágba,
de lenni: itt sokkal békésebb,
nem kell enni, lehet aludni.
Alig vagyok, még nincs a lélek.

Az új világom nem lesz túl nagy,
egy nemrég épült garzon Pesten,
egy jókora ház Bakonymérőn,
ám hozzá csak kis udvar, kis kert.

Épp most tett Isten be a testbe,
tehát megint ember leszek majd,
csak sikeresen megszülessen,
s akkor körülnéz, akkor színt vall.

Hozott a nagy megérthetetlen,
itt az anyaggal magyarázzák,
kinyílnak majd a tévedések,
jól rajzolt ismertető ábrák.

Az utcasarkon taxi fékez,
a folyosón egy orvos gyújt rá.
Születni kell, meg kell születni,
itt bezárul egy kicsi ország,

hogy kinyílhasson a valóság,
a tüdő éles fájdalom lesz,
foszforeszkáló, zöld vizet hánysz,
bár nem aludtál, most fölébredsz.

Melyik kor ez, és milyen ország?
Rabszolga leszel, talán író,
esetleg iroda, bolt vár rád?
Autó visz majd, vagy gyaloghintó?

Tanítasz nálad okosabbat,
de tanulhatsz minden butától,
ügyetlen leszel jó pár évig,
s ez az öncsalásban meggátol.

Egy év múlva úgy egyéves vagy,
járni tanulsz, beszélni kezdesz.
A föld most már teveled fordul,
értője kezdődő éveknek,

elémelyít a sok szag és íz,
most elvisznek és lefürdetnek,
az élménytől bömbölni sem bírsz,
mint játékot pólyába tesznek.

Így lesz soká. Nem a sajátod
az akarat, ami megmozgat.
Mit tudsz, mit hiszel, megmondják,
közben szabadságról álmodnak.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vörös István


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.