Vers, próza / Villanovellák

Centauri
Villanovellák

[Látó, 2010. október]




A TIZENHARMADIK LÉPCSŐFOK



A Villa Bagatelle aranykora ahhoz az időhöz köthető, amikor Kőnig Natascha, egy orosz-porosz frigy leszármazottja volt a tulajdonos. A hölgyről sokfélét pletykáltak, aminek valószínűleg a fele sem volt igaz, ugyanakkor a mendemondák sokaságán sem csodálkozhatunk.
Állítólag megözvegyülését követően vásárolta meg az épületet. Viselkedése is arra utalt, hogy szokatlanul hosszan gyászolja egykori urát. Ám ez a gyász, s az abból fakadó távolságtartás, amelyet mindenkivel szemben maradéktalanul érvényesített, csak emelte fényét, semmint visszafogta volna. Az első hónapokban úgy tűnt, éppoly rigolyás és nehéz természetű, mint a korábbi tulajdonosok. A meseszép hölgy ugyanis mindent átalakított, beleértve a villába vezető lépcsőt is, mivel rossznak találta az arányait, és épp olyat akart, amilyen ősei szentpétervári palotájának lépcsője. Natascha, gyönge úrinő létére, álló nap az építkezésnél tartózkodott, s nem átallott beleszólni mindenbe, amit csak azért viseltek tőle jó szívvel, mert attól sem riadt vissza, hogy odébb vigyen egy deszkát. Igaz, ha valami csak egy kicsit is hibádzott, azonnal újracsináltatta, mindegy volt, hogy a tálalóról van-e szó vagy egy támfalról. Ezzel néha igencsak felbosszantotta az épület mesterembereit.
Milliméterenként talált ki mindent, s ami így létrejött, valóban tökéletesnek mondható. Úgy is hitte mindenki, hogy a villában nem találni hibát, és ha valaki mégis kivetnivalóra bukkanhat, az csak maga Natascha lehet. Mondani sem kell, a gyönyörű orosz-porosz hölgy, jóval az átadás után, talált is okot a rosszallásra. A csigavonalban haladó bejárati lépcsőre panaszkodott, mivel megbotlott rajta többször is. Végül odahívatta a kőművest, aki jámboran és szelíden biztosította arról, hogy a lépcső hajszálra ugyanolyan, mint a szentpétervári. Natascha azonban újra és újra elbotlott az alulról számított tizenharmadik lépcsőfokban, és bár többszöri mérés igazolta, hogy a lépcső abszolút tökéletes, Natascha végül mégis újat akart. A házban ekkor mindenki arra gondolt: „Ez a nő sem különb a többinél, s nem tud mit csinálni jó dolgában.”
A kőműves – a Golgota minden fájdalmával az arcán – hozzálátott szétverni élete legtökéletesebb lépcsőjét, míg Natascha jókora napernyő alól, hűsítőket szürcsölve, éberen szemlélte a munkálatokat. A lépcső a legjobb anyagból, amint Natascha mondta, az örökkévalóságnak készült, így aztán centinként vésték ki a helyéből. Két napja ütötték-vágták, fúrták-faragták szakadatlanul, amikor a második nap alkonyán a segéd vésője alól türkizkék szikra pattant ki.


– Mester, idenézzen! – rikkantott a segéd, mert a lépcsőben jókora aranykarika világlott. Az a jegygyűrű, amit az építkezés során épp a kőműves veszített el. Csodálkozva nézett fel a mesterember a korábban már bolondnak hitt Nataschá­ra. A grófnő egy madonna nyugalmával tekintett le rá, az asztalkára helyezte poharát, s akkorát nyújtózott, hogy még a combja is kivillant a szoknya alól.
– Most már rendben lesz minden – mondta anyai derűvel, felvonult budoárjá­ba, szétküldette a meghívókat, majd három nap és három éjjel, egy férfiról álmodva, akár egy istennő a Parnasszuson, aludt.




FÜRJTOJÁSOK


Kunó, a komornyik ritkán tette ki a lábát a villából. Azok közé tartozott, akik szívük szerint mindent maguk intéznek, mivel úgy gondolják, az a legbiztosabb. Ha nagy ritkán mégis elhagyta a házat, mindvégig azon aggodalmaskodott, vajon jól mennek-e a dolgok nélküle. Idővel mégis megtanulta, hogyan kell másokra bízni az egyszerűbb feladatokat. Miként lehet kiválasztani azokat az embereket, akik éppoly megbízhatóan ismerik fel a minőséget, mint ő maga. Ez a fordulat valamikor Kőnig Natascha idejében következett be, ugyanis Kunó akkortájt jobban kívánta már a grófnő közelségét, minthogy maga intézzen házon kívüli ügyeket.
Történt egyszer, hogy Natascha kovácsoltvas falikarokat kért az erkélyére, s Kunó ezt már olyan ízlésbéli feladatnak gondolta, amelyet semmi szín alatt sem testálhat másra. Írásba adott minden teendőt aznapra, átbeszélt mindent a személyzettel, de így is aggodalommal telve távozott. Este pedig arra érkezett, hogy egy kalitka áll a szobaajtaja előtt, benne pedig három tyúkszerű madárka kucorog. Az inas szerint a japáni fürjeket az a budafoki madaras ember hozta neki ajándékba, akitől Natascha számára korábban kanárikat vett. Arra a kérdésre, hogy ugyan miért hozott volna neki fürjeket, a budafoki embert idézve, az inas azt válaszolta:
– Aki oly heves érdeklődéssel viseltetik a kanárik irányába, az bizonyára szereti a fürjecskéket is.
Kunó zavarban volt, és mintha valami szégyellni való történt volna, a fürjeket hamarjában a szobájába dugta. Néhány nappal később egy ácsmester érkezett, aki a fatároló végében tágas ketrecet ütött össze Kunó pénzén, és Natascha beleegyezésével.
Valami megváltozhatott a komornyikban, míg a fürjeket a szobájában tartotta, mert amikor a madárkák a ketrecbe kerültek, a nekik szánt zöldeleséget saját kezűleg vágta össze. Tudni kell, hogy Kunó kizárólag kézfogáshoz vette le kesz­tyűjét, és sohasem nyúlt a zöldségekhez, a húsokhoz pláne nem. Csodálkozott is, súgott-búgott a személyzet, hogy Kunó úr saját kezűleg aprikálja a salátát. Mi lehet az oka ennek? Mert Kunó úrnál mindennek oka van. Nyomós oka.
A japáni fürjecskék, Kunó kitüntető gondoskodásának köszönhetően, hamarosan szépen tojtak. Két-három naponta egy tojáskát. Ekkor már mindenki tudta a villában, hogy a fürjtojás valóságos gyógyszer, hathatós a gyomorbaj, a meghűlés, az izomgyengeség, a sápkór és a vitaminhiány ellen, ezért a tojásokhoz csakis Kunó nyúlhatott. Ha pedig az ezüstedénykével és a tojáskával átvonult a házon, fokozottan ügyeltek arra, nehogy az útját keresztezzék.
Kunó gyakran állt a konyha ajtajában, tisztes távolból a vendégeket figyelve. Egy alkalommal feltűnt neki, hogy az egyik törzsvendég szokatlanul sápadt, s ijesz­tő apatikussággal kutyulgatja a remek ceyloni teát. Ezért az aznapi fürjtojást meg­főzette, és az asztalhoz küldte mintegy a ház ajándékaként. A falfehér vendég másnap rózsálló arccal állított be, jókedvűen ivott és falatozott, s nem győzött hálálkodni. Ettől kezdve Kunó minden reggel megfőzette a fürjtojást, s míg ki nem hozták a konyháról, kiszemelte azt a vendéget, aki aznap kapja – a legsápadtabbat.
Így ment ez évekig, s híre ment a fürjtojásoknak. Ezért egyesek akkor mentek a Villa Bagatelle-be reggelizni, ha pocsékul ébredtek. Némi szerencsével ők kaphatták a híres fürjtojást. Mások, akik jobban ébredtek, azért mentek, hogy lássák, aznap kinek jut. Persze, arra is akadt példa, hogy valaki megsértődött.
– Nem nézek én ki olyan rosszul – háborodott fel egy halálsápadt, ám roppant hiú operett-énekes, visszaküldte a fürjtojást, s három nap múlva ágynak esett.
Rövid időre Natascha is megjelent a kávézóban minden reggel, pontban kilenckor. Néhány percre Kunó mellé állt, és ő is a vendégeket szemlélte, de a fürjtojások kiosztásába sosem szólt bele.
1901. november elsején negyed tízig sem érkezett meg. Kunó aggódva ment az első emeletre, ahol a szobalánytól megtudta, hogy Natascha rosszul ébredt, és gyengélkedik. A komornyik ekkor a szobájába szaladt, ahol nem láthatta senki. Két­ségbeesetten járkált fel és alá, majd a fürjekhez ment. Kisvártatva megjelent a konyhán, és a szakácsnénak adta a két fürjecskét, csináljon belőlük húslevest. Kunó ugyanis úgy tudta, hogy a fürjtojásnál csak a fürjleves gyógyhatása nagyobb. Meg­hagyta, hogy amint elkészül, értesítsék, majd szokásával ellentétben nem tért vissza a kávézóba, hanem ismét magára zárkózott. A személyzet jobban aggódott már Kunó, mint Natascha miatt.
A zelleres fürjleves elkészült, Kunó beküldette Nataschához, és a szobája előtt várakozott. Nem sokkal később Natascha a szobalánnyal kiküldte a fürjcsontokat, Kunót pedig magához rendelte. Mindez dél körül történt, a komornyik viszont csak este hétkor jött ki a grófnő budoárjából.
Másnap, pontban kilenckor, Natascha ismét megjelent Kunó oldalán, és vele együtt szelíden szemlélte a vendégeket. Éppúgy, mint máskor. Mégis szokatlanul nagy volt a csönd, mivel olyan fénnyel tündökölt, mint még soha, amint mondták, evangéliumi dicsfény övezte. Egyesek látni vélték azt is, hogy mielőtt visszatért volna a szalonba, kihasználva az ajtófélfa takarását, alig láthatóan, de erősen és forrón, megragadta Kunó kezét. Néhányak szerint ezután, bár az arca meg sem rezzent, szemvillanásnyi ideig Kunó tenyere is úgy ragyogott, akár az izzó acél, és narancsvörös fénnyel világította át a mindig kifogástalan, hónál is tisztább, márványfehér kesztyűt.




FEKETE VAGY FEHÉR?


Sok későbbi vendég kérte, mutassunk egy képet a Villa Bagatelle hajdani tulajdonosáról, a legendás szépségű Kőnig Natascháról. Örömmel mondtuk volna:
– Mi sem természetesebb, s a legnagyobb örömmel!
Ám a helyzet sajnos az, hogy hosszas nyomozás után sem leltünk egyet sem. Tudunk ugyan két festményről, mindkettőt igen neves piktorok készítették, s ráadásul mindkettőt itt, a villában, vagyis Natascha fénykorában, ám ezek a képek, bár valahol talán megvannak ma is, elérhetetlenek.
Az egyik, amely életnagyságban ábrázolja a körtefa alatt álldogáló grófnőt, 1910-ben tűnt el egy betörés során. Ez ügyben három körülményt kell említenünk. Akkoriban az efféle rablás sokkal ritkább volt, mint manapság. Másodszor, a villa környéke régen is a legbiztonságosabb körzetnek számított, vagyis a betörés igazán kirívó eset. Harmadszor: bár a ház ezüst és arany dísztárgyakkal volt tele, ezekből egy sem tűnt el. Az 1910-es betörés során kizárólag a festménynek veszett nyoma, világos tehát, hogy a betörőt semmi más nem érdekelte, csakis Natascha. A kérdés már csak az, hogy eleve a festményt akarta, vagy esetleg eredeti tervét megváltoztatva, pusztán a villába jutva s megpillantva a képet, döntött úgy, neki ez kell, és semmi más. Ez utóbbi valószínűtlen feltételezésnek tűnhet, de ha arra gondolunk, hogy a másik, mára szintén eltűntnek nyilvánított képről egy tizenkilenc éves fiatalember még 1957-ben is elragadtatottsággal írt, nem kevesebbet állítva, hogy a képen látható nő iránt egy pillanat alatt olthatatlan szerelemre lobbant, tehát amennyiben ezt a beszámolót is figyelembe vesszük, elképzelhető, hogy a betörő is így járt. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki azt sem, hogy valamelyik törzsvendég rabolta el a festményt. Tudjuk, hogy többen is szerették volna megvásárolni, ám Natascha és a ház komornyikja ettől minden esetben elzárkózott.
Natascha magnetikus ereje miatt a legvalószínűtlenebb lehetőséget sem vethetjük el. Kunó Brazíliába küldött, édes húgának, Elvirának címzett levelei bőséges forrást jelentenek. Igaz, Kunó is rajongott Natascháért, s így nem tekinthetjük elfogulatlan forrásnak – amint senkit sem, aki ismerte a grófnőt. Még a korabeli hölgyek, Natascha vetélytársai is hódolattal írnak alkatáról, modoráról, nemességéről. A brazil levelek mellett más források is beszámolnak az alábbi esetről, amely hűen jellemzi Nataschát, és érthetővé teszi, hogy mindkét festmény eltűnt, s végső soron talán mindkettő egy-egy reménytelen rajongóhoz került.
Amint azt talán már tudják, Natascha és Kunó gyakorta állt a reggeli órákban a kávézó végében a vendégsereget szemlélve. Egy ilyen alkalommal korábban sosem látott férfi lépett a Villa Bagatelle-be, rendkívül magabiztosan. A botjára támaszkodva levette kalapját, és bizonyos fölénnyel mérte végig a kávézót, mint aki a közönséget méri fel, illetve ha az nem rangon aluli, üres asztalt keres. Amint így szemrevételezett, megakadt a szeme Kunón és Nataschán. Természetesen leginkább Nataschán. Még pontosabban, kizárólag Nataschán, ám ezt abban a pillanatban senki sem tudhatta.
Az úr jéggé dermedt, kiesett a kezéből a bot és a kalap, az arcából kifutott a vér, megtántorodott, először az ajtóba kapaszkodott, de valami okból hirtelen ahhoz sem maradt elég ereje, így aztán a következő minutában hatalmas erővel elvágódott. Mire Kunó hozzáugrott, már eszméletlen volt, és oly mozdulatlan, akár egy halott. Kunó az inast orvosért szalasztotta, aztán felvitték a férfit a szalonba. A homlokát törölgették, paskolták, legyezték, és próbálkoztak repülősóval is. Jó darabig hasztalan. Kőnig Natascha hidegvérét megőrizve, ám aggódva figyelte, miként próbálják magához téríteni a sosem látott vendéget. A repülősó végre megtette hatását, és az ájult úr lassan éledezni kezdett. Nyögdécselt, a fejét fájlalta, a kalapját kereste, és azt kérdezgette:
– Hol vagyok? Hol vagyok?
A látása csak lassan tisztult, az egyensúlyát is csak fokozatosan nyerte vissza, s amikor felült, hátulról a szobalány nyúlt a hóna alá. Amint a férfi kicsit jobban érezte magát, kérte a botot, kissé bizonytalan mozdulatokkal, ám kézbe vette, és megint körbenézett, épp úgy, amint korábban a kávézóban. Ekkor ismét megpillantotta Nataschát, ezúttal sokkal közelebbről. Az úr abban a pillanatban ismét elernyedt, a feje hátrabicsaklott, valósággal belehanyatlott az ijedt és gyönge szobalány ölébe, aki könyörögve nézett Kunóra, segítsen már megtartani a magatehetetlen embert. Kunó erősen aggódott, hol marad már az orvos, s újra próbálkozott a repülősóval. A férfi másodszor is magához tért, valamivel gyorsabban, mint először, de továbbra is homályosan látott. Ennek ellenére harmadszor is megakadt a szeme Nataschán, s egyfajta dühvel nézett rá. A grófnő viszont szelíden és óvatosan közelebb hajolt, mire a férfi elfúló, gyűlölködő hangon azt mondta:
– Ön felháborítóan gyönyörű! Felháborítóan! – ismételte, aztán kiabálni kezdett:
– Engedjenek el azonnal, követelem, hogy engedjenek el, nem maradhatok itt tovább egy pillanatig sem!
Natascha békíteni akarta, és még közelebb lépett, ám a hadonászó férfi rárivallt:
– Ne merészelje! Ne merészeljen megközelíteni! Ne merészeljen ilyen gyönyörűséges lenni, távozzon tőlem, engedjenek, engedjenek! – és akkor úgy tett, mintha kitépné magát a szobalány karjai közül, holott senki sem tartotta vissza. Erőtlensége ellenére talpra ugrott, és bár azon nyomban megtántorodott, botjával hadonászva, mintha világtalan lenne, a kijáratot kereste, és mivel először nem találta, faltól falig rohangált, végül szánalmas csetlés-botlással levergődött a lépcsőn, átvágott a kávézón, végül kiviharzott az ajtón, hogy többé soha senki, a környéken se lássa.
Az a férfi egy kávét sem ivott a villában, az a férfi mindössze egyetlen-egyszer látta Kőnig Nataschát, mégsem lenne meglepő, ha kiderülne: az elrabolt festmény hozzá került. Némelyek szerint viszont, lehetetlen feltevés ez, mivel a férfi valóban vak volt. E vélemények szerint Natascha szépsége volt annyira erős, hogy azokban a percekben a férfi mégis látott – semmi mást, csakis Nataschát. A festményt viszont nem láthatta, ezért értelmetlen lett volna megszereznie. Máig tartó vita, hogy a hisztérikus úr botja valójában milyen volt. Ébenfekete vagy hófehér?







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Centauri


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.