Könyvhuzamok / Viszlát, kamaszkor! Mécs Anna Gyerekzár és Grecsó Krisztián Vera c. könyveiről

Kész Orsolya
Viszlát, kamaszkor! Mécs Anna Gyerekzár és Grecsó Krisztián Vera c. könyveiről[2019. május]



MÉCS ANNA: GYEREKZÁR. SCOLAR LIVE SOROZAT,
SCOLAR KIADÓ, 2018.
GRECSÓ KRISZTIÁN:
VERA. MAGVETŐ KIADÓ,
BUDAPEST, 2019.


2018-ban a Margó Irodalmi Fesztiválon negyedik alkalommal adták át a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, amit ezúttal Mécs Anna Gyerekzár című kötete kapott. A novelláskötet huszonnégy, egyes szám első személyű rövid történetének mindegyik megszólalója kamasz lány vagy fiatal nő. A szervezők közleménye szerint: „Mécs Anna novelláiban korosztálya egzisztenciális kérdéseit teszi fel családról, párkapcsolatról, nőiségről, munkáról és önmegvalósításról. A Gyerekzár lendületesen és izgalmasan beszél nagyapáról, Tinder-kapcsolatról, rákról, szexről vagy autóvezetésről. (…) elbeszélői apákkal, anyákkal küzdenek, történelmi sérelmek, természettudományos elméletek és vallásos dogmák között próbálnak utat törni maguknak. A gyerekzár véd, de egyben gyerekszerepben is tart, így nem érezhetik meg tetteik súlyát, babásítva maradnak hosszú éveken át.”
A novelláskötet valóban a társadalmi elvárások és normák súlya alatt roskadozó szereplőket, családi és párkapcsolati traumákat vagy konfliktusokat, a nemi identitással, a testképekkel kapcsolatos zavarokat tematizálja, amelyek valamilyen módon mind az önazonosság problémájával kapcsolódnak össze. A történetek fő kérdése tehát, hogy miként járul hozzá a saját testképe, környezete, viszonyai, (családi) története az ember személyes identitásához; a novellák megírásának szintjén pedig, hogy milyen nyelvi realizációs lehetőségei vannak, milyen narratív közvetítéssel érdemes mind­ezekről beszélnünk?
A történetek azonban éppen a krízisek közleményben kiemelt egzisztenciális jellegét veszik el, sőt a kötet végére az olvasónak az az érzése, hogy egy traumatárat tart a kezében, ami felsorakoztat minden kötelező elemet, ráadásul az indoklásban is felbukkanó generációs címke azt sugallja, hogy egy jól körülhatárolt korosztály problémáit szemlézi a könyv, ezzel már eleve lemondva azokról az olvasókról, akik nem a kijelölt generáció tagjai. Ennél viszont lényegesen nagyobb gond, hogy Mécs végig olyan oppozicionális sémákat működtet, amelyeket a novellák épp feloldani vagy legalábbis megmutatni hivatottak, és amelyek amúgy is a világ felosztására és szimplifikálására szolgálnak, illetve amelyektől a szereplők egyébként maguk is szenvednek. Mindezt úgy, hogy hol ráerősít ezekre, hol a jól bevettek helyett újabbakat generál, például a szereplők folyamatosan „felosztják a világot jogsival rendelkezőkre és nem rendelkezőkre, szexelőkre és nem szexelőkre, menő zsidókra és kis katolikuskákra”,1 jó csajokra és ducikra, mély és sötét költőkre és felszínes fitnessfiúkra. Ebben a zárt világban aztán nem mozdul ki semmi, a szereplők javarészt passzívak, jobb esetben valamilyen módon legalább reflektálnak saját helyzetükre, rosszabb esetben csak alávetik magukat, egész ritkán cselekednek (például az Évfordulóban a magából mindent kiöklendező szereplő), s az is sokszor esetleges (a gyerekzár felnyitása). A novellák többsége (jól–rosszul) leírja ezeket a függő/ alárendelő viszonyokat, de arra már nem képes, hogy a szereplőket vagy az olvasót aktivizálja, például, hogy elképzelhessünk mást is, mint alávetett női szubjektum-konstrukciókat.
Az egyes novellák mozgatórugója sokszor valamilyen rejtély vagy az információk hiánya, valaminek az elhallgatása, azonban a rejtély inkább rejtélyeskedés, és a sűrítés, tömörítés és elliptikus narrációs technikák mögött, amellyel a kötet novelláit leírhatnánk, sokszor a kidolgozottság hiánya mutatkozik meg. Ilyen a matematikai példák használata, amelyek több esetben inkább erőltetett párhuzamok, a szereplők világértéséhez vagy a novella értelmezéséhez csak ritkán járulnak hozzá, oly módon, mint például a Nincstelenek prímszámai. Nem véletlenül a Borbély-kötetet említem példaként, ugyanis az Évforduló című novellában fel is bukkan, elég szerencsétlen módon. Maga a szöveg azonban összességében jó példa arra, hogy hogyan mű­ködhetnének ezek a rövid történetek akkor, ha igényesebben lennének kidolgozva. Ott ugyanis az evésnek, a szóhoz jutásnak, a hányásnak, a száj betömésének motívumai szépen és fegyelmezetten végig vannak írva és összekapcsolva a nyelvi deterritorializáció, a megszólalás feltételeinek kérdésével.
Mécs könyvét Szvoren Edina Verseim című novelláskötetével is együtt olvashatjuk. Már csak az alapszituációk és narratív technikák hasonlósága okán is adja magát az összehasonlítás: a fojtogató családi és párkapcsolati viszonyok, diszfunkcionális kapcsolatok, a szereplők iránt tanúsított részvétlenség, egyes szám első személyű elbeszélés stb. – azonban Mécs szö­vegeiből épp az a részletek iránt tanúsított figyelem és fegyelmezettség hiányzik, ami Szvorennél megvan.
A kötetből mégis mintha leginkább az a reflexiós igény hiányozna, amelynek elmaradása egy idő után mechanikus, kiszámítható, receptre megírt történeteket produkál, amelyek nem kattintják ki azt a bizonyos gyerekzárat, amelyet a cím ígér.
Én vagyok az, én vagyok – Vera, Vera, Vera. – olvashatjuk a Jelmezbál Ahol a lélek című fejezetének kezdőmondatát. Az Egy családregény mozaikjai alcímet viselő kötet Verájából válik Grecsó Krisztián friss regényének címszereplője, csak épp ezúttal visszamegyünk a fiatal nő gyerekkorába. A kötet megjelenését megelőzte egy célzott reklámkampány, képeslapoktól, plakátokon, interjúkon át könyvtrailerekig, így már a debüt előtt biztosak lehettünk abban, hogy a Grecsó-regények bizonyos jellegzetességei garantáltan nem köszönnek majd vissza a Verában (például az önéletrajziság). A kötet sok tekintetben mégis az előző regények szerves folytatása: cselekményének katalizátorai még mindig az elhallgatások, a visszatérő feszültség- és konfliktushelyzetek forrásai a családi titkok és traumák vagy olyan nagy történelmi események, amelyek valamilyen módon beszüremkednek ezekbe a személyes életekbe.
Másrészről az előzetesek nagyon erősen azt sugalmazták, hogy a megjelenés előtt álló regény egyrészt egy kiskamasz szerelmi története, másrészt Szeged-regény, a Vera azonban ennél jóval több: a kötet végére itt is egy családregény és egy korszak mozaikjai állnak össze. A cím- és főszerep­lő Vera egy tizenegy éves kamaszodó lány, de a regény elbeszélői hangja ennél bonyolultabb. Szilágyi Ákos ír le a Nincstelenek kapcsán egyfajta skizoid hangot, amelynél a szerző és hőse közötti közelség olyan fokú, amelyben a gyermekelbeszélői hangba, nézőpontba, intonációba mintegy beköltözik, bebújik szerzőjének hangja, nézőpontja, intonációja. Ahogy Borbély Szilárdot, úgy Grecsót is „annak elképzelése izgatja, hogy az ő szerzői (fel­nőtt, érett, reflektált) horizontjáról milyen volt ez a világ a gyermekben”.2 Még akkor is, ha a Verában az önéletrajzi szerző és a gyermekhős jobban elválik egymástól, Grecsó belehelyezkedve ebbe a gyermeki nézőpontba, „egy nem-gyermeki perspektívából építi fel művészileg a gyermeki énben megképződő világot”.
Például azt biztosan nem mondhatja Vera, hogy: „de az élet néha bonyolultabb, mint ahogy egy gyerek látja” (101.). Ráadásul a Vera karaktere épp annak a tanúbizonysága, hogy egy gyerek nagyon is látja, hogy mennyire bonyolult az élet, sőt az ő tekintetén keresztül néha még élesebben világlik ki bizonyos életesemények komplexitása.
A határhelyezetek gyermekperspektívából való prezentálása nem újdonság a kortárs magyar irodalomban, erre legszembeötlőbb példáink a diktatúra vagy rendszerváltás történeteinek gyermeknézőpontú elbeszélői, hiszen a gyermeki/kiskamasz gondolkodás eredendően egyfajta szubverzivitást hordoz, a világot felfedező, annak normáit elsajátítani igyekvő gyerek számára az adott világ elemei, szabályai, viszonyai megkérdőjelezhetők, sőt folyamatosan meg is kérdőjeleződnek. A világgal való ismerkedésük közben ezek az elbeszélők így olyan megállapításokat tesznek, amelyek például kétségbe vonják a kötetben körvonalazódó felnőtt-társadalom működését, viselkedésmodelljeik érvényességét és egyszersmind az (felnőtt) olvasó prekoncepcióit is. A feltételezett gyermeki naivitás, a keretek fluiditása teremt lehetőséget például arra, hogy ezek a látszólag mindennapos események ne normalitásként, hanem a maguk brutalitásában mutatkozzanak meg (például a lovasversenyt követő „intézkedés” vagy az edző és Vera papája közötti szóváltás), de egyfajta érzéki, testi világtapasztalásra is. Grecsó regényének fontos vonása, hogy bár nem ifjúsági regényt ír, mégis annyira rétegzett a kötet, hogy akként is tud(hat) működni.
A regényben kibontakozó gyermekszerelem, vagyis az alaptörténet már-már klisészerű, rengeteg sztereotip viszonyt és jelenetet vonultat fel (például Sári alakjában a gazdag és elkényeztetett kislányt vagy a Jozefében a sérült, félárva, idegen, ezért problémás, konfliktuskereső, agresszív gyereket – tegyük hozzá: a gyermek mellékszereplők kidolgozottsága messze elmarad a Veráé mellett), de ezt a perspektívát legtöbbször sikerül úgy eltérítenie Grecsónak (akad példa ennek az ellenkezőjére is, ilyenkor az elbeszélés nyelve is modorossá válik), hogy elkerüli azokat a csapdákat, amelyek közhelyessé vagy giccsé tennék, ez pedig javarészt szintén az elbeszélői perspektívából fakad. A Vera elbeszélője „valahol félúton van kettőnk között” – hangzik el egy interjúban.
Grecsó regénye még úgy is szerethető, hogy van benne jó pár következetlenség. Előfordul, hogy nem elég motiváltak bizonyos történetszálak, mondjuk Sári és Vera kibékülése, vagy az, hogy minek a hatására kezdi felismerni Vera Sáriban a számára visszatetsző vonásokat (ez még Jozef feltűnése előtt történik, a mindent felforgató szerelem csak hab a tortán), honnan tud Jozef magyarul stb. Máskor meg túlmotivált vagy terhelt a cselekményszál, ilyenek például a vészkorszakra tett utalások, az apa saját identitása és a szülői viselkedése közötti kapcsolat önmagában is elég megokolható, nincs szükség még az e mögött meghúzódó nagy családi titokra. De a regények közötti átjárás sincs elég jól kidolgozva: az új kötetbe a Jelmezbálból ismert felnőtt-Vera itt gyermek-Veraként kerül a középpontba, de van egy kisebb bökkenő a folytonossággal, mégpedig, hogy Vera itt gyermekként tudja meg örökbefogadásának történetét, a Jelmezbál Verája viszont minden bizonnyal felnőttként: „Amikor megtudta, hogy örökbe fogadták, és elköltözött falura, mert azt remélte, hogy megtalálja a vér szerinti anyját, az első este, egy ismeretlen falu ismeretlen utcájában, az őszi veranda csöndjében érzett ilyen súlytalanságot.” Stb.
A Vera nemcsak az első szerelem története, de örökbefogadás- (ameny­nyiben ez két generációnak is meghatározó élménye) és családtörténet is, amelybe ugyanakkor beszüremkednek a ’80-as évek viszonyai, de nagyon jó érzékkel, épp amennyire kell, amennyit Vera beláthat belőle.
Ami pedig a leginkább üdvözlendő benne, hogy végre egy regény, ahol bár vannak elhallgatások, a családi kapcsolatok összességében nem fojtogatók. A család nem a szeretetlenség, a meg nem értés vagy az erőszak helye (legalábbis Tátraiéknál), amitől pedig a leginkább ezt érezzük, az a regénybeli anya szerepe. Ottlik Géza Iskola a határonjának központi problémái jórészt „kommunikációs problémák”, amelyeknek egyik emblematikus alakja a „néma gyerek”. A „néma gyereknek az anyja sem érti szavát” közhelye pedig a regényben központi képpé növi ki magát, miután a Sár és hó egyik alfejezetében Medve Gábor édesanyja nem akarja meghallani a fia többször elismételt „vigyél haza” felszólítását: „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát. Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.” A Verában viszont végre egy olyan anya–gyermek kapcsolat rajzolódik ki, amelyben a néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát magyarázkodás nélkül is.

JEGYZETEK

1 Codău Annamária: Mértékegységeink, aszem.info, 2019. március, online: https://aszem.info/2019/03/mertekegysegeink/ (utolsó megtekintés: 2019.04.01.)

2 L. Szilágyi Ákosnak a Margócsy István tanulmányához fűzött 16-os hozzászólását a 2000 2013/10-es számában. Margócsy István: Borbély Szilárd: Nincstelenek – Elment már a Mesijás?











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kész Orsolya


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.