Hány apró semmiségért égtem el,
mindről úgy hittem, egyszer felemel,
mindről kiderült, hogy mindig másról szólt,
mindről kiderült, hogy csak káprázat volt.

Aztán a nagy kihívásokra vártam
a semmiségek közti félhalálban,
az évek szédülten szálltak felettem,
én egyre csak vártam, s nem jött el egy sem.

Esőcseppek csoszogása a párkányon,
ütemükre ébred a hősi álom,
ahány csöpp csepp, annyi lehettél volna,
gyűlnek, egyre gyűlnek, az éjbe folyva.

Minden ugyanúgy kezdődik elölről,
a dolgos idő mindent újraőröl,
s te, vitéz lélek, összerakhatod
szívedben ismét a káprázatot.