Vers, próza / Wystan H. Audenre emlékezve, aki 1973. szeptember 28. éjszakáján hunyt el

Hannah Arendt
Wystan H. Audenre emlékezve, aki 1973. szeptember 28. éjszakáján hunyt el[2020. július]



Audent mindkettőnk életének egy kései szakaszában ismertem meg – egy olyan életkorban, amikor a fiatalon kötött barátságok könnyed, tartalmas meghittsége már elérhetetlen, hisz nem áll rendelkezésre elegendő az élet­ből, vagy már nem reméljük, hogy volna elegendő idő, amit a másikkal eltölthetnénk. Így hát nagyon jó barátok voltunk, de nem bizalmas barátok. Mi több, volt benne valamiféle, a bizalmaskodást gátló tartózkodás – nem mintha valaha is feszegettem volna ennek határait. Inkább örömest tiszteltem mint a nagy költő szükségszerű titkolózását, aki valószínűleg korán kiképezhette magát arra, hogy ne prózában beszéljen, pontatlanul és vélet­lenszerűen, olyan dolgokról, amelyeket sokkal kielégítőbben tudott mondani a költészet tömény koncentráltságával. Lehet, hogy a zárkózottság a költő déformation professionelle-je. Auden esetében ez annál is valószínűbb­nek tűnt, mivel alkotásainak nagy része teljes egyszerűséggel a beszélt nyelv­ből fakadt, a mindennapi nyelv fordulataiból – mint a „Hajtsd karomra, édesem, / alvó, védtelen fejed”2. Ez a fajta tökéletesség igen ritka; rátalálunk Goethe némely legnagyobb költeményében, és feltehetőleg Puskin legtöbb munkájára is jellemző, mivel ezeket lefordíthatatlanságuk is fémjelzi. Abban a pillanatban, amikor az ilyen verseket kiragadjuk eredeti tartózkodási helyükről, belevesznek a banalitás fellegébe. Itt minden azoktól a „könnyed gesztusoktól” függ, amelyek a „tényeket a prózaiból a poétikusba emelik” – amint Clive James kritikus hangsúlyozta Audenről szóló esszéjében a Commentary folyóirat 1973. decemberi számában. Ahol ez a könnyedség megvalósul, hatására varázslatos módon meggyőződünk afelől, hogy a mindennapi beszéd látensen költői, és hogy a költők tanításától vezérelten fülünk rányílik a nyelv igazi misztériumaira. Éppen Auden egyik versének a lefordíthatatlansága győzött meg évekkel ezelőtt a nagyszerűségéről. Három német fordító próbált szerencsét, és gyilkolta meg ezáltal egyik kedvenc versemet, a Ha én tudnám címűt (Collected Shorter Poems 1927–1957 c. kötet), amely természetesen építkezik két köznyelvi kifejezésből – „Time will tell” és „I told you so”:3

Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.
(…)
Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.
(…)
Ha majd oroszlánt ont a zöld berek
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.4

1958 őszén ismerkedtünk össze Audennel, de láttam már előtte a negyvenes évek végén egy kiadó által szervezett estélyen. Habár akkor nem váltottunk egymással egyetlen szót sem, elég jól emlékeztem utána rá – jóképű, jól öltözött, nagyon angol gentleman, barátságos és fesztelen. Nem ismertem rá tíz évvel később, hisz ekkorra már nyomot hagytak arcán azok a híres mély ráncok, mintha csak az élet maga vázolt volna rá egyfajta arc-képet, hogy kifejezésre juttassa „a szív láthatatlan tombolását”. Őt hallgatva semmi sem tűnhetett megtévesztőbbnek, mint a megjelenése. Időről időre, amikor – minden jel szerint – nem bírta tovább: amikor nyomorúságos lakása annyira hideg volt, hogy a vízvezetékek már nem működtek, és a sarki italbolt mosdóját kellett használnia; amikor öltönye – senki sem tudta meg­győzni, hogy az embernek legalább két öltönyre van szüksége, hogy az egyiket lehessen a tisztítóba vinni, vagy két pár cipőre, hogy az egyiket javíttatni lehessen: ezen vitáztunk végeérhetetlenül, éveken át – csupa folt volt, vagy annyira kivékonyodott már, hogy nadrágja hirtelen tetőtől talpig végighasadhatott volna; röviden szólva, amikor a katasztrófa az ember szeme láttára bontakozott ki, Auden tehát ilyenkor belefogott a Count your blessings5 egy teljességgel idioszinkretikus változatának intonálásába. Mivel sosem beszélt értelmetlenül vagy mondott nyilvánvaló butaságokat – és mivel én mindig tudatában voltam annak, hogy ez egy nagyon nagy költő hangja –, évekbe telt rájönnöm, hogy az ő esetében nem a megjelenés volt a megtévesztő, és hogy végzetes tévedés volt azt, amit az ő életviteléből láttam, a tipikus angol gentleman ártalmatlan excentrikusságának tulajdonítani.
Végre megláttam a szenvedést, és valahogy ködösen felfogtam annak parancsoló szükségét, hogy elrejtse a Count your blessings litániája mögé, mégis nehéz volt teljes mértékben megértenem, miért volt ennyire boldogtalan és tehetetlen azokkal az abszurd körülményekkel szemben, amelyek a mindennapi életet annyira elviselhetetlenné tették a számára. Kétségtelen, hogy nem az elismerés hiánya okozta. Meglehetősen híres volt, és ilyesféle becsvágy nála amúgy sem nagyon jöhetett számításba, mivel ő volt a legkevésbé hiú mindazon szerzők közül, akikkel valaha találkoztam – teljesen immunisnak látszott a szokványos hiúság számtalan sebezhetőségével szemben. Nem mintha alázatos lett volna; az ő esetében a magabiztosság volt az, ami megvédte a hízelgéssel szemben, és önbizalma az elismertséget és a hírnevet megelőzően működött, sőt, a teljesítményt megelőzően is. Geoffrey Grigson a Times Literary Supplementben a következő párbeszédről tudósít a nagyon fiatal Auden és oxfordi oktatója között: „Oktató: És mivel fog foglalkozni, Auden úr, miután elhagyja az egyetemet? Auden: Költő leszek. Oktató: Nos – ebben az esetben nagyon hasznosnak vélheti, hogy angolt hallgatott. Auden: Félreértett. Én nagy költő leszek.”
Önbizalma sosem hagyta el, mert nem a másokkal való összehasonlításból vagy versengés során nyerte; természetes volt – szorosan összefüggő, de nem azonos a nyelvvel való –, ráadásul gyors, kedve szerinti – bánás hatalmas képességével. Ha barátai arra kérték, hogy másnap este hat órára születésnapi köszöntő verset alkosson, biztosak lehettek benne, hogy megkapják; világos, ez csak önbizalomhiány nélkül lehetséges. De még ez sem szállt a fejébe, mivel nem tartott igényt, vagy talán nem is törekedett a vég­ső tökéletességre. Folyamatosan átdolgozta saját verseit, egyetértve Valéryval, hogy egy vers soha nincs kész, csak félbemarad. Más szavakkal, meg volt áldva azzal a ritka magabiztossággal, amelynek nincs szüksége csodálatra és mások jó véleményére, és még állni is tudja a sarat az önkritikával és önvizsgálattal szemben anélkül, hogy az önbizalomhiány csapdájába esne. Ennek semmi köze sincs az arroganciához, de könnyen összetéveszt­hető vele. Auden sosem viselkedett arrogánsan, kivéve, amikor valamilyen közönségesség provokálta; ilyenkor azzal a meglehetősen nyers gorombasággal védte magát, amely az angol intellektuális élet sajátossága.
Stephen Spender, az őt oly jól ismerő barát hangsúlyozta, hogy „Auden költészetének egész fejlődése során… témája a szeretet volt” – nem Auden volt-e az, akinek megfordult a fejében Descartes „Cogito ergo sum”-ját módosítani, az embert „buborék-agyú”-nak nevezve, aki azt mondja, „Szeretnek, hát vagyok”6? –, és beszédének végén, amelyet elhunyt barátja emlékére mondott az oxfordi Christ Church kollégiumban, elmesélte, ahogy egyszer egy amerikai felolvasásáról kérdezte Audent: „Arca oly mosolyra derült, hogy átrendeződtek a vonalai, és azt mondta: »Szerettek engem!«” Nem csodálták, hanem szerették őt: úgy gondolom, ebben rejlik mind rendkívüli boldogtalanságának, mind költészete rendkívüli nagyszerűségének – intenzitásának – a kulcsa. Most, a visszaemlékezés szomorú bölcsességével, a viszonzatlan szeretet végtelen válfajai szakértőjének látom őt; közöttük a szeretetnek a csodálattal való dühítő helyettesítése bizonyára fenyegetően terebélyesedett. És eme érzelmek alatt kezdettől fogva lennie kellett bizonyos állati tristesse-nek, amelyen semmilyen ráció és semmilyen hit nem tudott úrrá lenni:

A szív vágyai dugóhúzószerűek.
A legjobb hát meg sem születni.
A második legjobb pedig a rend.
A tánc rendje: míg lehet, benne lenni.7

Így írt a Collected Shorter Poems kötetbeli Death’s Echo című versben. Abban az időszakban, amikor én ismertem, már nem említette volna többé a legjobbat, oly határozottan választotta a második legjobbat, a formális „rendet”; és az eredmény az lett, amit Chester Kallman igen találóan nevezett „a szigorú fegyelem hívei között a legrendetlenebb gyereknek”. Úgy gondolom, ez a tristesse és „A tánc rendje: míg lehet, benne lenni” volt az oka, hogy Audent annyira vonzotta a húszas évek számára szinte otthonossá váló Berlinje, ahol a carpe diem sokféle variációjának állandó műve­lése zajlott. Egyszer „betegségként” hivatkozott a korai „germanizmusfüg­gőségére”, de ennél sokkal szembetűnőbb és kevésbé könnyen lerázható volt Bertolt Brecht nyilvánvaló hatása, akivel véleményem szerint sokkal több ponton érintkeztek, mint amennyit valaha elismert volna. Az ötvenes évek végén Chester Kallmannal együtt lefordították Brecht Mahagonny városának tündöklése és bukását – a fordítás sosem jelent meg, vélhetőleg szerzői jogi gondok miatt. Mai napig nem ismerek más kielégítő angol Brecht-fordítást.
Pusztán irodalmi vonatkozásban Brecht hatása könnyen végigkövethe­tő Auden balladáiban – idézzük fel például a kései, csodálatos Ballad of Barnabyt, az akrobatáról szóló mesét, aki öregkorára istenfélővé válva bukfencekkel tiszteli meg az Isten anyját; vagy a korai, „Miss Edith Gee / rövid történetét: / Miss Gee a Clevedon utca / nyolcvanháromban élt.”8 Ezt a hatást az tette lehetővé, hogy mindketten az első világháború utáni generációhoz tartoztak, melyre jellemző volt a kétségbeesés és a joie de vivre különös vegyülete, a konvencionális viselkedési kódok iránti megvetés és a „laza viselkedésre” való hajlam – ez Angliában valószínűleg a sznobizmus maszkjának felöltésében nyert kifejezést, miközben Németországban a gonoszság széles körű színlelésében, valahogy Brecht Koldusoperájának szellemében. Berlinben tréfálkoztak ezen a divatos fordított képmutatáson, ahogy az ember mindennel tréfálkozott: „Er geht böse über den Kurfürstendamm” – ami annyit tesz, hogy „Valószínűleg ez minden gonoszság, amire képes.” 1933 után, azt hiszem, senki sem viccelődött a gonoszsággal kapcsolatban.
Auden esetében, akárcsak a Brechtében, a fordított képmutatás a jóságra és a jó cselekedetre való ellenállhatatlan hajlam elrejtését szolgálta, amelyet mindketten szégyelltek beismerni, hát még hirdetni. Ez valószínűnek tűnik Audennél, mivel végül kereszténnyé lett, de elsőre meghökkentő lehet Brechtről hallani. Mégis, verseinek és drámáinak egy szoros olvasata számomra szinte bizonyítja ezt. Nemcsak olyan darabok jönnek itt szóba, mint A szecsuáni jólélek és A vágóhidak szent Johannája, de talán meggyő­zőbbek az alábbi sorok a Koldusopera cinizmusa közepette:

Ein guter Mensch sein! Ja, wer wär’s nicht gern?
Sein Gut den Armen geben, warum nicht?
Wenn alle gut sind, ist Sein Reich nicht fern.
Wer sässe nicht sehr gern in Seinem Licht?

Hát van, ki jónak lenni nem kíván?
Szétosztani szegények közt a pénzt –
Az Ő országa igy jön el talán
Van-e, ki nem óhajtja ezt a fényt?9

Ami ezeket a mélységesen apolitikus költőket századunk kaotikus politikai szcénájára vezérelte, nem más, mint a robespierre-i „zèle compatissant”, az erőteljes késztetés a „les malheureux” irányába, ami megkülön­böztetendő bármilyen, a közjó érdekében történő cselekvési kényszertől, vagy bármilyen világmegváltó szándéktól.
Auden, aki annyival bölcsebb volt – bár semmiképp sem okosabb – Brechtnél, korán tudta már, hogy „a költészet nem ér el semmit”10. Az ő szemében teljes képtelenségnek tűnt, hogy a költő különleges kiváltságokra tartson igényt, vagy azt az engedékenységet követelje a maga irányába, amelyet oly örömmel adunk meg puszta hálából. Audenben semmi sem volt csodálatra méltóbb teljes józanságánál és a józanságba vetett határozott hiténél; az ő szemében mindenféle őrület a fegyelem hiányát jelentette – „Rakoncátlan, rakoncátlan”, ahogy mondani szokta. Az a fő, hogy ne legyenek illúzióink, és ne fogadjunk el semmilyen gondolatot – elméleti rendszert –, amely elvakítana a valósággal szemben. Szembefordult korai baloldali elveivel, mivel az események (a moszkvai perek, a Hitler–Sztálin-paktum, a spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok) fényében „tisztességtelennek” bizonyultak – „szégyenletes” módon, amint a Collected Shorter Poems című kötetéhez írt előszavában állítja, beszámolva arról, hogyan dobta ki valaha megírt sorait:

… a
történelem annak, akit legyőztek,
mondhatja „kár”, de nem segít, és meg se bocsát.11

Ezt állítani – jegyezte meg – annyi, mint „egyenlőségjelet tenni a jóság és a siker közé”. Tiltakozott, mondván, hogy sosem hitt „ebben a gonosz doktrínában” – kételkedem ebben az állításában, nemcsak azért, mert sorai túl jók, túl precízek ahhoz, hogy pusztán a „retorikai hatékonyság” érdekében jöttek volna létre, hanem azért is, mert ez volt az a doktrína, amelyben mindenki hitt a húszas–harmincas évek során. Aztán más idők jöttek:

Lidércfényü éjszakánk
vad csaholás járja át
(…)
Megszégyenült értelem
ül ma minden emberen12

– amikor elég sokáig úgy nézett ki, hogy bekövetkezhet a legrosszabb, és a puszta gonoszság diadalra juthat. A Hitler–Sztálin-paktum a baloldal számára fordulópontot jelentett, az embernek immár mindenestül le kellett mondania a történelembe mint az emberi ügyek legvégső bírájába vetett hitéről.

Az 1940-es években sokan voltak, akik régi elveikkel szembefordultak, de nagyon kevesen voltak azok, akik megértették, mi volt a gond azokkal az elvekkel. Nem feladták a történelembe és a sikerbe vetett hitüket: egysze­rűen csak vonatot váltottak, hogy úgy mondjam; a Szocializmus és a Kommunizmus vonata tévesnek bizonyult, így átszálltak a Kapitalizmus vagy a Freudizmus vagy egy finomított Marxizmus vonatára, vagy egy olyanra, mely a három egy szofisztikált keverékét képviselte. Auden ehelyett kereszténnyé lett; azaz mindenestül leszállt a Történelem vonatáról. Nem tudom, igaza van-e Stephen Spendernek abban, hogy „az ima megfelelt legmélyebb szükségleteinek” – gyanítom, hogy legmélyebb szükséglete egyszerűen az volt, hogy verseket írjon –, de meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ép­elméjűsége, az a nagyszerű józan ítélőképessége, amely bevilágította minden prózai írását (esszéit és könyvrecenzióit), nem kis mértékben volt az ortodoxia védelmező pajzsának köszönhető. Ennek hagyomány szentesítette koherens jelentésessége, amelyet a ráció sem bizonyítani, sem cáfolni nem tud, egy intellektuálisan kielégítő és érzelmileg megfelelően kényelmes menedéket biztosított Audennek – akárcsak Chestertonnak – annak támadásával szemben, amit „szemétnek” nevezett; azaz a kor számtalan ostobaságával szemben.



*

Miközben kronológiai sorrendben újraolvasom Auden költeményeit, és visszaemlékezem rá életének utolsó éveiben, amikor nyomorúsága és boldogtalansága egyre elviselhetetlenebbé vált, anélkül azonban, hogy ez a legkevésbé érintette volna a tehetség isteni adományát vagy áldott képességét, egyre bizonyosabbá válik számomra, hogy „költészetbe sebzettebb” volt Yeatsnél is: „bolond Írország a költészetbe sebzett”13. Auden részvétre való hajlamossága ellenére, költészetbe sebzettségéhez nem volt szükség a köz­életi-politikai körülményekre. Költővé őt a szavakkal való bánásmód rendkívüli képessége és a szavak iránti szeretete tette, de nagy költővé attól a tiltakozás nélküli hajlandóságtól vált, hogy az emberi létezés minden szintjén meghódoljon az „emberi bukás” általi sebezhetőség „átkának” – a vágyak csalárdságával, a szív hűtlenségével, a világ igazságtalanságával szembeni sebezhetőségnek.

Lépdelj, költő, menj tovább,
járd be ezt az éjszakát!
Szelíd hangú kürtödön
feltámadhat az öröm.

Az átkokat vedd körül
verssövénnyel; énekül
válassz emberi bukást,
szárnyalást és pusztulást.

Ahol a szív sivatag,
indíts gyógyitó kutat,
s börtönök szabadjait
dicséretre megtanítsd!14

A dicséret ezeknek a soroknak a kulcsszava; nem a „lehetséges világok legjobbikának” a dicséretéről van szó – mintha a költő (vagy a filozófus) dolga volna Isten teremtésének az igazolása –, hanem olyan dicséretről, amely szembeszegül mindennel, ami az ember e világi állapotában a leginkább elfogadhatatlan, és saját erejét a sebből szívja: valahogyan megbizonyosodva afelől, akárcsak az ókori Görögország bárdjai, hogy az istenek azért küldenek boldogtalanságot és gonosz dolgokat a halandók fejére, hogy utóbbiak elmondhassák történeteiket, és elénekelhessék énekeiket.

Találok (mit te nem)
épp elég okot arra,
hogy az égre okádjam
rettegésem dühét,
látva, itt mi folyik,
s a nevét követeljem
annak, ki vétkes ebben:
az ég csak várna, míg
lélegzetem kifúlna,
hogy ismételje újra

mint legelső igét
a régi szózatot,
mit fel nem foghatok,
Áldott az élet anyja,
hogy higgyem el hitetlen,
hiszen mi másra lettem,
Békére vagy Haragra?16

És a magánember győzelme, hogy a nagy költő hangja sosem némította el a valódi, ép józan ész halk, de átható hangját, amelynek elvesztése oly gyakran válik az isteni adomány árává. Auden sosem engedte meg magának, hogy elveszítse az eszét – azaz, hogy elveszítse az abból fakadó „szárnyalást és pusztulást”:

A történelem zord nyomását
Nem enyhíthetik metaforák.
„Ó, boldog bánat” – sikoltsa a versed,
Ez a legtöbb, mit sírva énekelhet.16

Természetesen nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy a fiatal Auden, amikor úgy döntött, hogy nagy költő lesz, tudta volna, milyen árat kell majd fizetnie, és teljességgel lehetségesnek gondolom, hogy a végén – amikor nem érzelmeinek intenzitása és nem a dicséretbe való átformálásuk adottsága, hanem a szív puszta fizikai ereje, hogy ezeket elviselje és velük éljen, foszlott szét fokozatosan – az árat túl magasnak ítélte. Mindenesetre mi – a közönsége, olvasói és hallgatói – csak hálát érezhetünk azért, hogy az utolsó pennyig kifizette ezt az árat az angol nyelv örökké tartó dicsőségéért. És barátai talán vigaszt lelhetnek a síron túli szép tréfájában – hogy több okból kifolyólag, amint Spender mondta, „bölcs tudattalan énje jó napot választott a meghalásra”. Tudni, hogy „mikor haljunk meg és mikor éljünk” – ez a bölcsesség nem adatik meg a halandóknak, de Wystan – szeretném hinni – elnyerhette, mint a legfőbb jutalmat, amelyet a költészet kegyetlen istenei legengedelmesebb szolgájuknak adományozhatnak.

CODĂU ANNAMÁRIA fordítása




JEGYZETEK

1„W. H. Auden” by Hannah Arendt from THINKING WITHOUT A BANISTER: Essays in Understanding 1953–1975. Copyright © 2018 by the Literary Trust of Hannah Arendt and Jerome Kohn.
2 Altató/Lullaby, Gergely Ágnes fordítása. Eredetiben: „Lay your sleeping head, my love, Human on my faithless arm.” (A jegyzetek a továbbiakban is a fordító megjegyzései.)
3 Angolul a kezdősor így hangzik: „Time will say nothing but I told you so”. A „time will tell” szó szerint ’majd az idő megmondja’, a kifejezés magyar megfelelője: Majd elválik!, Idővel kiderül, az „I told you so” pedig a magyarban: Előre megmondtam! Az idézett Orbán Ottó-fordítás mutatja, hogy magyarra is nehezen transzponálható versbe a két angol kifejezésből és összekapcsolásukból adódó többértelműség.
4 Ha én tudnám (If I Could Tell You), Orbán Ottó fordítása.
5 Angol nyelvű hálaadó ének, szövegét 1897-ben írta Johnson Oatman, Jr., zenéjét szerezte Edwin O. Excell.
6 Bukolikák I. Szelek (Bucolics 1. Winds), Fodor András fordítása.
7 Demény Péter fordítása.
8 Miss Gee, Gergely Ágnes fordítása.
9 Vas István fordítása.
10 W. B. Yeats emlékére (In Memory of W. B. Yeats), Hernádi Miklós fordítása.
11 Spanyolország 1937 (Spain 1937), Nemes Nagy Ágnes fordítása.
12 W. B. Yeats emlékére (In Memory of W. B. Yeats), Hernádi Miklós fordítása.
13 W. B. Yeats emlékére (In Memory of W. B. Yeats), Hernádi Miklós fordítása.
14 W. B. Yeats emlékére (In Memory of W. B. Yeats), Hernádi Miklós fordítása.
15 Öt nemes (Precious Five), Orbán Ottó fordítása.
16 The Truest Poetry is the Most Feigning, Demény Péter fordítása.












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hannah Arendt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.