Vers, próza / aszparágusz

Tófalvi Előd
aszparágusz[2020. május]



van valami kíméletlen szenvedély
a csapóajtók kisebzett szájaiban
a vastag linóleumban feloldott kék-fehérben
ahogy sós vizes kendőt borogatnak
a melletted fekvők felhólyagzott talpaira
te meg takaró alá bújtatod a lábad
kenyeret törsz és morfiumot áldozol

hasadt mellkasodra ápolók tapadnak
nem a szívverésed mérik csak zajokat keresnek
bizonyítékot a frekvenciákra
a tüdők aszparáguszára
kiáramlásra a légcsövedből

ahogy önmagukat felemésztő termeszek épülnek az izmaidba
apró lábaikkal pumpálják a vért
a bőrbelsőre tapadnak
kijjebb nyomják a szőrszálakat
nyomják kifelé az arcon
a hajadat is mintha nőne hadd örüljenek a rokonok

ahogy huzatot visznek az ágyhoz
nem bíznak már az ablakokban
ugyanazt a pár száz szót
suttogják önmagukról
ezt is ők
igen ők tanították
szabásmintái az ismétlődésnek

téglavörös foltok a szemgolyón
ahogy nyomod befele az üvegtestet
a hangok vezetnek a nyálkás pattogás

és ahogy sorban állsz és szorongatod a halhatatlanságod
hagyod hogy befele terjedjen a térfogat












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tófalvi Előd


A szerzőtől még

   akik maradtak


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.